Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

A 2015. év nálam úgy látszik, zenei szempontból Russell Allenről szól: ez már a harmadik olyan lemez az idén, amit mintha nekem dalolt volna fel a lovagi címmel is kitüntetett énekes, még akkor is, ha itt persze Allen csak egy a főszereplők, illetve a meghívott vendégek között.

Joel Hoekstrat a legtöbben a Whitesnake-ből ismerhetik, de olyan kultikus bandákban is megfordult, mint a Night Ranger, vagy a Savatage romjain elterebélyesedő Trans-Siberian Orchestra, és jóllehet, a recenzió első mondatában Russell Allent említettem, ám ez a lemez tulajdonképpen Hoekstra "tulajdona", hiszen minden dalt ő jegyez: a végeredmény pedig megkérdőjelezhetetlen, ami a lemezt feljátszó zenészeket tekintve egyáltalán nem meglepő. Oké, láttunk már világválogatottat porba tiportatni másodosztályú csapat által, de ez a mérkőzés most nem ilyen, és ha Jeff Scott Soto tulajdonképpen csak csereember, vagy az igazi gólokat lövő Allen untermanja, akkor lehet arról is elképzelésed, micsoda bravúros játékot produkált a Vinny Appice-szel és Tony Franklinnel megtámogatott csapat, amelyben olyan vendégek tűnnek fel, mint Derek Sherinian, vagy Toby Hitchcock. (Ja, és a titkos favoritról még nem írtam, aki a meccs utolsó percében lövi a megkoronázó gólt, de erről később.)

A dalok, mint említettem Hoekstra fejéből pattantak ki, de az énekeseknek sikerült saját személyiségükből és zenei világukból annyit a szerzeményekbe csempészni, hogy a végeredmény a rájuk jellemző karaktert tükrözze. Így történhet, hogy a nyitó "Say Goodbye To The Sun" tulajdonképpen a Symphony X valamelyik egyenesebb vonalú száma is lehetne, még a gitárjáték is inkább Romeo neoklasszicizmust elhagyó metálkodása, mintsem a Hoekstrára jellemző blues-gyökerű finomkodás.

A lemez a stílusok széles skáláját öleli fel, bár a dalok inkább a tökös hard rock és a Foreigner-féle, a nyolcvanas években csúcsra járatott AOR-ban robbannak, de a lemezen ugyanúgy ott van Dio szóló-világa, mint Allen Atomic Soulja, és az, hogy a végeredmény mégsem csúszik szét, a gitáros, Hoekstra érdeme, aki remekül érzi, mikor kell a háttérbe vonultan, de karakteresen irányítani a frontvonalban történteket.

A két vokál-isten által előadott dalok megosztott szereposztása a leírt szuperlatívuszok ellenére is hagy némi kellemetlen szájízt: már korában is írtam, hogy Soto legutóbbi lemezein biztonsági játékot játszva énekel – bár dallamai most is kiválóak –, ez pedig Allen mellett igencsak fülbeötlő. Ráadásul ez olyan terepen is megnyilvánul, amin eddig Soto volt az egyeduralkodó: hallgasd csak meg, hogyan és mit dalol össze a két énekes a JSS-féle "Until I Left You"-n és a Russell által tolmácsolt, bikazokogtató "Long For The Days"-en.

Zokogni persze nem kell, legfeljebb ha ezt örömünkbe tesszük, mert az olyan iszapszemű rájáknak, mint amilyen én is vagyok, szívet facsaróak ezek a nyolcvanas éveket idéző aréna-témák, melyektől az ember rögtön kedvet kap újra megnézni a Rocky sorozatot, vagy elővenni az évek óta a sarokba dobott veszkó-csizmát, hogy aztán kicsit pózolgasson vele a tükör előtt. Mert a lemez legfőbb érdeme a dallamalkotás (ami mellett persze ott a virtuóz gitárjáték), azoknak a refréneknek a sorozata, melyektől annak idején ideát, a vasfüggöny mögött kicsit Amerikában érezhette magát az ember, legalább addig a lemezhossznyi ideig.

Az igazi meglepetés engem mégis a lemez utolsó számában ért, amely a maga folkszerűen induló, ám az összképtől elütő pszichedelikus orgiába torkolló módján bizonyítja be, hogy Allent is háttérbe lehet szorítani: a felhangzó duettben éneklő Chloe Lowery – aki a TSO csapatában bizonyított eddig – olyan társ ebben a vokális együttműködésben, akit az ember csak akkor kíván maga mellé, ha biztos benne, hogy sosem lesz belőle ellenfél, és én bizony elhallgattam volna az egész lemezt kettejük énekelgetős-válaszolgatós "kacérkodásában". (Az már csak hab a tortán, hogy még a bónusz nóta is egy olyan, az életkedvtől fröcsögő blues 'n' metal, amit sok, elsővonalas bandának egész diszkográfiáján nem sikerül írnia.)

Hoekstra etalont alkotott, mind gitárhősi szerepének a lemezhez történő igazításával, mind a klasszis csapat rendezői irányításával – ez bizony most jobb lett, mint a legutóbbi Whitesnake soralbum, ami nagy szó, még akkor is, ha esetleg hazugságnak gondoljátok. De akkor legalább nagyot füllentettem!

Garael