Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.trickortreatband.com

Apa, nyúlról zenélni metál? És ha igen, macikról nem lehet? – kérdezhetné tőlem 7 éves kisfiam, aki a megfelelő neveltetési környezet hatására már bősz rocker, de kedvenc olvasmánya még a Brumi az iskolában. Nos, mit mondjon erre a "mindent tudó" apa – még szerencse, hogy a kérdés első felét helyettem is megválaszolta az olasz Trick Or Treat együttes, akik ellentétben a nyúllal, ami köztudottan gyáva, voltak olyan bátrak, hogy két lemezt is áldoztak egy tapsifüles-univerzumban játszódó regény zenés feldolgozására. Ez persze lehetne fül, illetve hajmeresztő is, így, első hallásra – hát még sokadszorira –, de aki ismeri a szóban forgó regényt, az nagyon jól tudja, hogy a mű inkább parafrázis, ráadásul amolyan "Gyűrűk Ura" köntösben, egyéni mitológiát és szimbólum-rendszert teremtve, ebből fakadóan pedig igenis alkalmas lehet arra, hogy komolyan vegyék. Még egy metál csapat is.

A dupla lemez 2012-ben elkészült első részéről már írtam korábban: a felfogás, illetve a zenei megközelítés és stílus igazából nem változott a folytatásra sem. Azon persze el lehet gondolkodni, hogy egy többszereplős, számos szálon futó és több helyszínes regényt mennyire érdemes pusztán euro-power alapokon nyugvó zenével a nagyérdemű elé tárni, de a csapat tagjai valószínűleg úgy voltak vele, hogy a könyv különböző fejezeteinek hangulati sokszínűségét oldja meg az énekes, Alessandro Conti, akit opera-iskolai múltja hozzászoktathatott a "koncepciós" történetekhez és a zenei szerepekhez. Mindezek mellett az énekesen nem múlik a dolog: a Luca Turilli-féle Rhapsodyban nyújtott teljesítménye által azok is elhihetik ezt nekem, akik szerint csak nyúlfüllentek. Az alapvetően magas hangfekvésben sziporkázó Conti méltó társa a meghívott vendégeknek, Tony Kakkonak és Tim Ripper Owensnek, talán nem is volt más a célja, minthogy egy-két elismert név mellett még inkább kidomboríthassa kvalitásait – hiába, az önmenedzsment fontos dolog!

Zenei téren a fiúk – jóllehet nem tértek vissza a dupla album előtti, kissé infantilis, vicceskedő, Helloween utánérzetű világukhoz – jóval befogadhatóbb anyagot tettek le az asztalra, mint 4 évvel ezelőtt. Ez a tény persze megmosolyogtató egy alapvetően olyan stílusban, ahol a refrének ragadóssága ugyanúgy meghatározó, mint a technocol rapidnál, de mint anno írtam, az első rész dallamaival aligha lehetett volna nejlon-zacsi/ragasztó kombó örömkábulatot okozni, mint annak idején a szocialista LSD-vel. Contiék pedig haladnak a korral, és ugyanúgy komolyodtak meg, mint példakép tökfej brigádjuk, akiknek sikerült az euro-powert a szokásos kliséktől kissé elszakítani – ha már megteremtették őket -–, és kellő szigorral új pályára állítani.

Az album persze már első hallásra is tartogat fütyülésre ingerlő pillanatokat – biztos a nyulak által szeretett répa miatt –, az "Efrafa", vagy a Tony Kakkoval előadott "United" vérbő slágerek, nem beszélve a lemez monumentális, 10 perc fölé kúszó csúcspontjáról, a "Showdown"-ról. A zenészek, illetve a stúdiósok ügyességét dicséri, hogy jóllehet nincsenek szimfonikus elemek, a billentyűk és a gitárok képesek olyan filmzenei "epikusságot" is teremteni, amivel valóban egybefüggő történet kovácsolódik össze az egymás utáni dalokból.

Zárásul fiam kérdésére válaszolva: a hallottak alapján még egy nem kimondottan a metál-toposzok közé sorolandó állatról is lehet "fémes" nyelven értekezni – de mennyivel súlyosabb lett volna a dolog, ha a lemez főszereplői nem nyulak, hanem mackók!

Garael