Kiadó:
Spinefarm

Honlapok:
www.amaranthe.se
facebook.com/AmarantheBand

Normális esetben nem vesztegettem volna az időmet arra, hogy erről a megjelenésről írjak, de egyrészt most épp nagyon unatkozom, másrészt pedig ha már az előző lemezről és a 2013-as pesti buliról beszámoltunk, talán érdemes néhány szót fecsérelni arra, hogy ezek a fura skandinávok mit gondolnak a maximalizmusról. Elárulom: alapvetően mást, mint én. Ha most nem intézem el ezt a szörnyűséget gyorsan, pár keresetlen szóval, az csak azért van, mert otthon van egy cimborám, aki magát egyszerűen csak "Idős Bátyádnak" szólít(tat)ja, s akit a bájos Elyze Ryd feltétlen csodálójaként nem akarok megbántani.

Az Amaranthe sosem volt a szívem csücske, de az első két lemezt még hallgathatónak találtam. Egyrészt vitathatatlan a zenészek hangszeres kompetenciája (a szólók – ha vannak – most is briliánsak!), és bár önmagában nem egyedülálló a három énekessel való fölállás (női, férfi, hörgi), kétségkívül valami érdekes hangulatot, stílust sikerült elkapniuk. Ez még akkor is így van, ha nekem kezdettől fogva bűzlött a dolog a jól kikalkulált, pénzorientált menedzsmenttől. Az is izgalmas kérdés volt számomra, hogy ezzel az elektronikus diszkómetállal sikerül-e megszólítaniuk a táncklubbok fülledt világában tengődő fiatalokat. Egyre inkább az a benyomásom, hogy nem...

Az alapverzióban kevesebb mint 40 perces játékidőt képviselő "Maximalism" döbbenetesen kiábrándító élmény, és nem rövidsége miatt. Ami eleinte igéretes és figyelemreméltó kísérletnek indult, az mára fáradt, ötlettelen prüntyögésbe fulladt.  Az Amaranthe kezdetben metál együttesnek tűnt modern elektronikus zenei hatásokkal, mára viszont lelepleződött: mint egyszer használatos pop-diszkó tucattermék giccses rock és metál dekorációkkal. Azt kell mondjam: itt a vége, ebben ennyi volt, leeresztettek mint a lufi. A menedzsment már hívhatja is össze a következő értekezletet, hogy kitalálja, mivel lehetne újabb tűnékeny érdeklődést fölkorbácsolni az elfásult, elbutult fiatalok körében.

Két nóta kivételével (21 és Break Down And Cry) egyszerűen képtelen vagyok végighallgatni ezt az anyagot. Különösen a klipes "That Song"-ot tartom hervasztó teljesítménynek: itt végképp lelepleződik a "gépezet"... Ez csont nélkül elmenne egy merészen hangszerelt Katy Perry vagy Taylor Swift dalnak... Valójában nem is tudom, miből táplálkoztak korábbi illúzióim. Egy dolog mindenesetre egyértelműen kiderült: vérbeli rock muzsikusok bármikor (de nem bármennyiért) képesek lennének popslágereket írni, jobbakat, mint amiket a szolgalelkű médiában lapátolnak elénk.

Tartuffe