Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/Officialrothbrockproject

Kiváncsi vagyok, hogy a John Roth névre hányan kapják föl a fejüket mifelénk. Valószínűleg nem sokan, pedig egy ritka jó dallamérzékkel megáldott, technikailag is kifogástalan gitárosról van szó, aki nyilván nem véletlenül került be abba Wingerbe, ahol középszerű zenészeknek eleve nincs esélyük. Mondjuk, Reb Beach mellett szegény nem sok lehetőséget kaphatott a ragyogásra. Most a Frontiers jóvoltából megmutathatja, hogy saját jogán is megérdemelné a világhírt. Ehhez a Giant nevű bandában megismert Terry Brock énekest kérte föl egy kis projektezésre, akinek kísértetiesen hasonlít a hangja Doogie White-éra (ex-Rainbow, Cornerstone). Ezt a névadó, dinamikus duót Scott Trammell dobos egészíti ki.

A RBP zenéje tökéletesen illeszkedik a Frontiers preferenciáiba, olyan mega-dallamos, kórusokkal gazdagon tupírozott hard rockot/AOR-t játszanak, amitől Serafino Perugino tenyere hirtelen viszketni/izzadni kezd (igen, a szóhasználat tudatos és szerintem meglehetősen találó). A nápolyi kiadó kiterjedt "roster"-én szereplő hasonló bandák közül talán annyiban tűnik ki az RBP, hogy ez még a szokásosnál is amerikaibb. Tudjuk, hogy a tengerentúlon mindig egy kicsit más úton járnak, mint az öreg kontinensen (vagy fordítva?). Legyen az hard rock vagy heavy metal (jóllehet ezek a műfajok tényleg univerzálisak), mindig van egy jellegzetesen amerikai verzió, ami kevésbé ismert vagy sikeres mifelénk, mint odaát (és fordítva?).

A lényeg, hogy a RBP zenéje virtigli amerikai AOR/hard rock, amúgy Foreigner, Jefferson Starship, Styx, Night Ranger módra, olyan muzsika, amit az amcsi klasszikus rock rádiók reggeltől estig sugároznak. Ráadásul ez annyira "hagyományőrző" – hogy ne mondjam retro fölfogásban fogant – hogy ki se tűnne a '70-es, '80-as évek Billboard slágerei közül. Kellemes hallgatnivaló, de – hacsak valaki valamilyen okból nem ezen szocializálódott – némileg idegen az európai füleknek (megnyugodhatunk, a Frontiersnek komoly piaca van a tengerentúlon is). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-két nóta ne lenne kimondottan fülbemászó, mint pl. a mellékelt "Young Again", Roth játéka pedig mindig élményszámba megy...

Tartuffe