Honlapok:
www.icefishband.com
facebook.com/icefishband

Olyan nagy hírverés azért nem volt e kiadvány körül, pedig igazi A-kategóriás muzsikusok játszanak rajta. Tulajdonképpen egy Virgil Donati által összetrombitált progresszív metál projektről van szó, amihez a Pledgemusic oldalon "kuncsorogták" össze a szükséges anyagi alapot, így magánkiadásban és terjesztésben került piacra. A pénzgyűjtő kampány jól sikerült, amikor legutóbb csekkoltam, másfélszer annyi jött össze, mint amire föltétlenül szükség volt a megjelenéshez. Mivel Donati gyakorlatilag már majdnem mindenkivel játszott együtt, aki ebben a szakmában, műfajban számít, nem lehet olyan rettenetesen nehéz neki egy komoly, ütőképes csapat összeállítása.

Valamiért a megannyi rendelkezésre álló zenész közül három olasz fickóra esett a választása, akik egyenként és együttesen is abszolút garanciát jelentenek a minőségre. Marco Sfogli gitáros már úgy James LaBrie mellett, mint szólóban bebizonyította, hogy a prog-porond egyik leghitelesebb szereplője. Alex Argento billentyűs inkább jazz fusionban utazik, de abból a szempontból kézenfekvő választásnak tűnik, hogy Sfoglival jó megértik egymást, egymás lemezein rendszeresen szerepelnek. A bőgős-énekes Andrea Casali pedig a DGM-ből és az Astrából ismerős Emanuele Casali testvére, aki az Astra és a No Gravity soraiban szerzett magának nevet.

Minden együtt állt tehát ahhoz, hogy a valami igazán maradandót, emlékezeteset és sikereset alkossanak. Elvileg. A technikai fölkészültség, a kiemelkedő zenei kompetencia ugyanis önmagában még elégtelen, kell hozzá az a bizonyos sokat emlegetett kémia, egy cseppnyi varázslat, és a múzsa csókjaként ismert termékeny ihlet. Sajnos úgy érzem, hogy ezekből egyik sem igazán jellemzi a "Jéghalat". Nem akartam elsietni ezt a recenziót, ezért napok óta ülök az anyagon, többször megpróbáltam rácuppanni, de sehogy sem akar sikeredni. A sokadik nekifutás, figyelmes hallgatás után is pont úgy éreztem magam, mint a lemezborítón látható szegény fiatalember, akit nyilvánvalóan erősen nyomaszt az őt körülvevő gépi világ.

A "Human Hardware" egy elképesztően rideg, távolságtartó, szögletes, szúrós jelenség zeneileg. Túl kevés a "human" és túl sok a "hardware". Hiába a vitathatatlan hangszeres virtuozitás, az elismerésre méltó (sőt késztető!) szólók, az album mégsem akar összeállni egy szerethető egésszé. Donati még a szokásosnál is merevebben, szinte robotikusan dobol, Argento túl sok digitális hangzást alkalmaz, Casali pedig (ahogy ezt már a legutóbbi Astra lemezzel kapcsolatban is megjegyeztem) nem rossz vokalista, de frontembernek túlságosan színtelen, jellegtelen a hangja. A legkomolyabb kifogást mégis a dalokkal szemben vagyok kénytelen megfogalmazni. A zenészek ígéretének megfelelően tök dallamos az egész (carefully crafted power melodies)… Elvileg… De a dallamok valahogy lepattognak az emberről, képtelenek a bőrünk alá bújni, a szívünkbe férkőzni, hogy onnan dúdolás vagy fütty formájában spontán törjenek elő.

El tudom képzelni, hogy lesznek olyanok (valószínűleg a zeneileg képzettebbek, vagy a csavaros matematikai műveletek szerelmesei), akiknek bejön ez a muzsika, de nekem hiányzik belőle a lélek. Ennél egzaktabb módon nem tudom megfogalmazni, hogy miért tartom ezt az albumot kihagyott ziccernek.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés