Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.statusminor.com
facebook.com/statusminorofficial

Nem voltam benne biztos, hogy a Lion Music kiadó működik-e még. Lars Eric Mattson 1989-ben alapította a céget saját lemezeinek producerelésére és terjesztésére, s csak később kezdett más előadók, együttesek anyagaival foglalkozni. Jó pár értékes megjelenést köszönhetünk a kiadónak (pl. a magyar Dreyelands bemutatkozó albumát), de az utóbbi időben egyre sorvad a vállalkozás (mint ahogy az általa képviselt műfaj élettere is), és a kiadványok minősége is esni kezdett. Mattson bejelentette, hogy új bandákat már nem szerződtetnek le, így végképp leáldozni látszik a kis finn kiadónak...

Legutóbb (kb. fél éve) azon dühöngtem, hogy egyik nagy kedvencem, az Anthriel is a süllyedő hajóhoz hasonlító Lion Music istállójánál ragadt, és a tény, hogy a második lemez lényegesen gyöngébben szól a debütációnál, ezzel minden bizonnyal összefügg. Nos a Status Minor új lemezével egy totális déjà vu élményben volt részem, mert minden promóció, előzetes híradás nélkül egyszer csak megjelent az egyik kedvenc finn zenekarom új lemeze, ami nem csak gyöngébben szól a bemutatkozó anyagnál, de zeneileg is sokkal haloványabb. Mi a franc?

Már a 2012-es "Ouroboros" hangzásával is voltak bajok, de ott az még csak a dobokra, főleg a leginkább olajoshordóra emlékeztető pergő soundra (à la Metallica: St. Anger) volt igaz. Itt már általában véve a dobjáték is gyönge közepes, pedig a Statovariusban is muzsikáló Rolf Pilve elvileg nem hurka. Alattomos (de a rendelkezésre álló információk alapján igazolhatatlan) sejtelmem, hogy az egésznek több köze van egy számítógépes programhoz, mint Rolf Pilvéhez. Mike LePond (SymphonyX) a Silent Assassins projektjében legalább nyíltan vállalja a dolgot...

A "Three Faces Of Antoine", a zenei agynak, azaz, Sami Saarinen gitárosnak egy olvasmányélményéből született. Valami beteg pszichokrimi történet szolgáltatja a koncept-album alapsztoriját. Ennek megfelelően - legalábbis Saarinen nyilatkozata szerint - sötétebb és súlyosabb az eddigi anyagoknál. Hááát, nem tudom, én ezt nem igazán érzem, az viszont biztos, hogy a gyakori és hosszas, minden zenei aláfestést nélkülöző narráció eszméletlenül idegesítő. Mi ez? Hangoskönyv?

Gondolom, a hangvételből kiérzik a keserűségem és frusztrációm. Az idén már nem ez az első csalódásom. Lassan elérkezik annak is az ideje, hogy össze kell gyűjtenünk a 2017-es év csúcsteljesítményeit, és meg kell mondjam, már látom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Sok szépreményű megjelenés produkált szürke, közepes eredményt. A nagy meglepetések, a tetszetős új beszállók meg elmaradtak... Vagy én kezdek kiöregedni ebből az egészből, s ha nem leszek képes stíluspreferenciát váltani (márpedig nem leszek, hacsak nem a műfajtól egészen idegen irányba), akkor teljesen irrelevánssá válok. Kész vagyok erre az eshetőségre...

Tartuffe