TOP 15 (2017) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
Épp most néztem vissza: 2009-ig TOP 10-es listáink voltak, de a 2010-es esztendő azután olyan erősnek bizonyult, hogy ki kellett bővíteni a keretet. Néhány éven keresztül ez teljesen indokolt is volt, de egy pár éve úgy érzem, alighanem újra beleférnénk a 10-es fölsorolásba. Ez nem föltétlen panaszból mondom, hiszen mindössze pár év távlatából elég nehéz megmondani, hogy ez most általános, világméretű trend, vagy csak egy múló rosszullét, pillanatnyi hullámvölgy. Van egy olyan alattomos sejtelmem, hogy ez tüneti jelenség, de még nem merem kimondani…
Ritkán veszek részt az oldalon olykor kialakuló komment-háborúkban; ennek megvannak a szokásos szereplői a rájuk tipikusan jellemző stíluspreferenciákkal, habitussal, hangvétellel. A véleménycserék során azonban egyszer már kifejtettem azon meggyőződésemet, miszerint ez az év még a tavalyinál is középszerűbb volt, és ehhez ragaszkodom továbbra is (minden esetleges fölháborodás ellenére). Az Ayreont (és talán a Voyagert) kivéve rendre elmaradtak az "Atyavilág! "-típusú élmények, és jócskán akadt olyan is, hogy a sokadik hallgatást is imígyen kellett lezárnom: "Ez bizony halovány!" (Hogy a "Pfuj, de szar!"-ról már ne is beszéljünk!) Persze azt is készséggel elismerem, hogy öregszem; nem szélesedik, hanem inkább szűkül az érdeklődésem (mármint ami a rock/metál muzsikát illeti).
Mellesleg nem vagyok egyáltalán elkenődve, mert más stílusokba (főleg a jazzbe) áthallgatva bőven találok vigasztalást, ráadásul jövőre, mindjárt az év elején olyan megjelenések várhatók, mint a Tomorrow’s Eve (akik közel 10 éve nem adtak ki lemezt!) és a Teramaze (akiktől viszont, minden csontomban érzem, hogy óriási durranást várhatunk!). De lesz új Joe Satriani (mondjuk, attól pont nem várok semmit), Angra, Whitesnake, Voodoo Circle…stb.
Meg kell említsem, hogy külön hálával tartozom Garael kollégának, nem csak azért, mert az egyetlen stabil, megbízható, valódi munkamorállal megáldott munkatárs, hanem azért is, mert az idén három toplistás lemez megismerését is neki köszönhetem. Majdnem biztos, hogy az érdeklődésemet fölpiszkáló recenziói nélkül a nagy dömpingben balgán elrobogok a Nocturnal Rites, a Pink Cream 69, vagy – ne adj’ Isten! – a Mobilmánia mellett.
Végül el kell ismerjem, hogy a csalódásaim amilyen valóságosak, olyan szubjektívek is. A fölsorolásban szereplő első három banda tényleg messze az elvárásaim alatt teljesített, a másik hármas pedig csak egyszerűen érdektelen. De nagyon. (Gondolom, ez senkit sem vigasztal, de egyik sem olyan botrányosan szar, mint pl. a U2 idei végterméke.)
TOP 15:
Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy ez a lemez a dobogó csúcsán végzi, és ez tényleg nem a neves szereplőknek tudható be, hanem annak, hogy – úgy érzem – Arjen Lucassen most megírta (legalábbis eddigi) karrierje igazi mesterművét. Közel másfél óra tiszta, tömény, hibátlan, hangulatos, szórakoztató, elgondolkodtató, inspiráló muzsika elképesztő vokális és hangszeres teljesítményekkel tarkítva!
2. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
Elképzelhető, hogy önmagában ez a pofás, de nem lehengerlő Sherinian-Portnoy projekt nem föltétlen érdemelte volna ki az ezüstérmet, de Portnoyt 2009, a "Black Clouds & Silver Linings" óta nem hallottam ilyen virtigli (énekes) prog-metál produkcióban. Azért mégiscsak ez az ő lételeme! Nem az álomcsapatom, de valahogy mégis működik a dolog. Majd meglátjuk, lesz-e folytatás!
Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben kifogástalan zene, a szólók hiánya (amit nyilvánvalóan nem a képesség hiánya, hanem sejtésem szerint egy erősen kifogásolható ars poetica motivál) például tüske a körmöm alatt. Ugyanakkor képtelen vagyok nem hallgatni; van valami teljesen utánozhatatlan, varázslatos bűbája. Ezt majd csak a jövőre megjelenő új Teramaze múlhatja fölül (érzem, hogy fogja is!).
Tökéletes és kifogástalan, a tervezés és kivitelezés, a külcsín és belbecs egyaránt hibátlan, minden és mindenki abszolút profi, ráadásul még az első lemeznél is erősebbre sikerült… Mégsem léphetett föl a dobogóra. Miért? Magam sem tudom, talán éppen annak hiánya miatt, ami a Voyagert olyan mágikussá teszi.
Ez a helyezés sem az objektív, abszolút érték mutatója. Egyszerűen csak lelkesedéssel, gyermeki örömmel tölt el Jorn "visszatérése". Némi riadalmat azért kelt bennem a mindenlébenkanál Alessandro del Vecchio legyeskedése a jelenség körül, de egyrészt a DGM-es Simone Mularoni, Alex Beyrodt és Gus G. is jócskán belepiszkált a dalszerzésbe, másrészt utoljára a 2004-es "Out To Every Nation"-t hallgattam ilyen kedvteléssel. Jólesett, na!
6. Jónás Tamás: The Four Seasons Part2
Tamás idén az első magyar (Király Pitta babázik, és milyen jól teszi!), ráadásul nem is egy teljes értékű nagylemezzel, hanem egy EP-vel. Viszont nem vitás, hogy itt a helye, a négy évszakot földolgozó szvitt minden részében és részletében alapos, ihletett, zseniális munka. Bravó, Tamás, csak így tovább!
7. Threshold: Legends Of The Shires
Az Ayreon mellett ez az idei év másik prog rock/metal mega opusza. Nem könnyű földolgozni, sem a közel 83 perc muzsikát, sem a váratlan énekes cserét. Ezt még szokni kell, de az a bizonyos X-faktor kétségkívül megvan benne.
Ezek a finnek (akik debütációjuk óta egyébként nagy kedvenceim) nem könnyítették meg a dolgomat. Hosszú és türelmetlen várakozás után egy olyan lemezt tettek le az asztalomra, amit egyáltalán nem könnyű megszeretni. Itt van elsőre (a bemutatkozó albumhoz képest) gyöngébb, aránytalanabb hangzás, másodszor meg a lehengerlő zeneiség ellenére is sikamlós, igazi fogódzók nélküli dallamvilág. A végén csak beláttam, hogy irgalmatlan munka van benne!
Skandináv power metal prémium termék, ennyi és nem több. Nálam ez pont elég. A középszerből kapaszkodtak föl idáig nagyon szívós munkával (na, és egy kiváló norvég torokkal). Nagyon becsületes kis dán csapat, megérdemlik a tiszteletet!
Ez is skandináv power metal prémium termék. Objektíve mérlegelve alighanem jobb is, mint a Pyramaze. Jó, mondjuk Per Nilsson gitármágussal iszonyú nehéz hibázni. Lehet, hogy az énekes miatt, lehet, hogy a tényleg csak nyomokban fölfedezhető egykori extrém zenei háttér miatt, de szubjektíve nálam most egy hajszálnyival a Pyramaze mögé szorultak. Egyébként az év egyik legkomolyabb meglepetése!
11. Steel Panther: Lower The Bar
Az vesse rám az első követ, aki közületek gyöngeség nélkül való (bibliai parafrázis)! Az én gyöngeségem a Steel Panther, legyen akármilyen önállótlan, elcsépelt, komolytalan, gusztustalan, őket hallgatva mindig elképesztően jól szórakozom. Ez most jobb is lett, mint a 2014-es "All You Can Eat".
12. Lonely Robot: The Big Dream
A haldokló brit neo-prog rock egyetlen képviselője a listán, John Mitchell szinte egyszemélyes projektje. Nem mondom, kell hozzá hangulat, de ha jó időben és jó helyen talál el, akkor kifekszek tőle. Valódi űrutazás!
13. Black Star Riders: Heavy Fire
Évek óta kifogástalan minőségben szállítják a Thin Lizzy utánérzést. Persze ez nekem, személy szerint még nem lenne elegendő, mert annak idején nálam kimaradt a rajongás Phil Lynottért, ráadásul egy korábbi személyes élményem miatt az íreket nem is csipázom annyira (persze ma már inkább amerikai ez a társaság, mint ír). Valamiért most is "elkapott" a dolog, pedig ez nem is legjobb lemezük.
Meglehet, előrébb kellett volna végeznie a Harem Scaremnek. Ha ezt a listát két-három héttel ezelőtt írom, talán így is alakul. Dallamorgia, gitárszóló-varázslat, slágerözön: minden adott az átütő sikerhez, ami valamiért következetesen elkerülte őket. A világ botránya!
A Nocturnal Rites után a másik olyan banda, amelyiktől eredendően nem vártam semmit, aztán meg csak kapkodtam a fejem. Ezen a lemezen, kérem szépen, egyetlen szar nóta sincs! Húzós, régisulis muzsika, de annak kifogástalan. Talán nem föltétlen van itt helye, de hát a meglepetés ereje…
Egyeseknek talán cikinek tűnhet a 15+1. helyezés, de ez dőreség. Ezt ugyanis úgy kell nézni, hogy a Mobilmánia kit szorított ki a listáról. Azért beelőzni egy Kee Marcello-Tommy Heart duót, az Eclipse és a Night Ranger slágergyárosait, a Styx veteránjait, vagy éppen Russell Allent, nos, az nem kis mutatvány. Elég, ha azt mondom, hogy szerintem Bon Jovi – akármilyen világsztár – közel 20 éve nem adott ki ilyen jó albumot.
Egyéb figyelemreméltó megjelenések, ajánlások:
Kee Of Hearts: Kee Of Hearts
Eclipse: Momentum
Kaipa: Children Of The Sounds
Night Ranger: Don't Let Up
Chaosbay: Of Cutting Chords EP
Eric Johnson: Collage
Styx: The Mission
Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
Deep Purple: Infinite
Miserium: Ascension
Roger Waters: Is This The Life We Really Want?
Revolution Saints: Light In The Dark
Adrenaline Mob: We The People
Secret Sphere: The Nature Of Time
DVD-k:
David Gilmour: Live At Pompei DVD
Eden's Curse: Revisited DVD
DGM: Passing Stages DVD
Vanden Plas: The Seraphic Live Works DVD
Treat: The Road More Or Less Traveled DVD
Csalódások:
Adagio: Life
H.e.a.t: Into The Great Unkown
EZoo: Feeding The Beast
Firewind: Immortals
The Ferrymen: The Ferrymen
Status Minor: Three Faces Of Antoine
