Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
www.metalchurchofficial.com

A reuniont követő általános éljenzésbe bevallom, nem folytam bele: most is meggyőződésem, hogy a visszatérés ténye legalább annyit nyomott a "XI" megítélésében, mint a produktum színvonala. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az album rossz lett volna, de kicsit úgy érzetem magam, mint a STAR WARS sorozat esetében az Ébredő Erőnél, ami ugye nem volt más, mint a korábbi best of pillanatok jól sikerült remakje, és a nosztalgia elvitt a hátán minden olyan esetlegesen negatív tényezőt, melyek befolyásolták volna a nagy népi hurrá hangulatot.

Jelen esetben azonban az emlékezés diszkrét bájáról nem beszélhetünk, jóllehet, a csapat megpróbálta a legutóbbi album eszköztárában maradt elemeket újrahasznosítani: sajnos azonban már csak olyanokat találtak, melyek nem véletlenül lettek annak idején mélyen, a sarokba helyezve.

Hogy mi is a bajom az albummal? Először is az erőltetett megfelelési kényszer, az a fajta keménykedési attitűd, amivel magyarázni lehet, miért is az amerikai heavy metal az igazi power. Ebben persze nem lenne hiba, mert alapvetően én is szeretem a stílust, de a riffek és a groove-ok közül sajnos sikerült kihagyni azokat a dallamokat, melyek karaktert adtak a csapatnak, így nem sikerült megteremteni azt a fájdalmas, kissé révedező, ugyanakkor szilárd hangulatot, amivel az együttes felépítette oly sajátos, nagyepikai világát, és amihez hasonlót talán a Savatage, esetleg a Crimson Glory tudott összebűvészkedni, amivel aztán magas tornyú templomként kongathatták ki a tehetség hírét.

Lehet, hogy tévedek, de az európai ízek hátraszorulásával sikerült elhagyni a furfangot is, a szemtől-szembeni adok-kapokban pedig nem ők a legjobbak. Horzsolnak a riffek, dübörögnek az ütemek, az ember szinte látja, hogy szétesik alattuk a színpad, de akármilyen keményen nyomják is le a torkunkon a mondanivalót, az leginkább csak fullaszt, ahelyett, hogy táplálna. A viszonylag rövidre vett szerzemények nem engedik kibontakoztatni a már említett "mágikus világot", a dallamokat pedig egy OKJ-s alapfokú munkadal-tanfolyamon is tanulhatták volna, amibe az a baj, hogy azokat maguk a munkások sem szeretik, mert a munka és a művészet nemigen fér meg egymással. (Ritka és ihletett pillanat, amikor a kettő szimbiózisából tényleg valami örömteli nagyszerűség kerekedik kifelé.)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hiába a gitárok és a dobok eszelős munkája, hiába a terpeszálláshoz hozzáadott szájzáras vicsorgás, ha nincs olyan ellenpont, ami igazából megadná a súlyát a folyamatos hirignek, esetleg olyan zenei elemként szolgálna, amire aztán fel lehet fűzni a koncepció nélküli agressziót.

Sajnálom, hogy nem sikerült megérintenie az albumnak, mert kevés amerikai power csapat képes azokra a dallamokra, mint a Metal Church, amikkel a szívet két oldalról – simogatás és lelkesítés – is támadni lehet.  A dalok egyenkalapálva zúgnak el mellettem, a refréneket pedig a primitívség gyűri maga alá, de nem lendületet, hanem türelmetlenséget sugározva. Nem tudom, hogy tudatos volt-e ez a szigorodási koncepció, vagy csak az ötletek hiányoztak a kellő rafinériához, az eredmény szempontjából úgyis mindegy. Ez most fiúk, nem a sikerültebb misék ideje lett, háborús időket meg legalább a templomokban ne kelljen élni.

Garael