Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.burningrain.net
facebook.com/BurningRain

A Burning Rain rajongói – tartok tőle, hogy mifelénk sem lehetnek sokan – nincsenek igazán elkényeztetve. A zenekar a 20 éves fönnállása alatt mindössze három lemezt adott ki, a legutóbbit (Epic Obsession) 2013-ban. A nálunk hivatalosan március 22-én megjelenő új album munkálatairól nem is tudtam, bár sejthettem volna valamit, hiszen Doug Aldrich még a Whitesnake-kal került a Frontiers istállóba, a kilépése óta belegyömöszölték már egy efemer formációba (Revolution Saints), és csak idő kérdése volt, hogy mikor rebootolják a Keith St. John énekessel alapított régi bandát.

Aldrich Dio és Coverdale mellett bőségesen kiélhette a brit hard rock (Deep Purple, Whitesnake, Rainbow, Dio, Black Sabbath) iránti rajongását, de úgy látszik van még egy örök szerelme, méghozzá a Led Zeppelin, amelynek megfelelő outlet-et keresett. Ez a Burning Rain, amely kezdettől fogva meglehetősen kevés szégyenérzettel, minden pironkodás és finomkodás nélkül vállalta föl ezt az örökséget. Elő-előkerül a kétnyakú Gibson gitár (lásd a mellékelt videót!) és még a dobhangzás is szegény Bonzót idézi (pedig most vadi új dobosuk van: Blas Elias a Slaughterből).

Számomra a Burning Rain mindig is annak volt a bizonyítéka, hogy Aldrich sokkal, de sokkal jobb gitáros, mint zeneszerző. Jók ezek a dalok, van bennük dög rendesen, még egy kis tesztoszteronnal agyoninjekciózott Rolling Stonest is kihallani belőlük olykor, de valahogy nem akarnak a bőröm alá bújni. Biztos vagyok benne, hogy egy élő koncertet marhára élveznék (főleg, ha bennem van jó pár korsó magas komlótartalmú erjesztett maláta ital), de így, hanghordozóról hallgatva nem ütnek igazán.

Nem akarom bántani Aldrichot, hiszen elképesztő diszkográfiával büszkélkedhet és fantasztikus húrnyűvő, de ennél mind a Whitesnake, mind a Dead Daisies soraiban maradandóbbat alkotott.

Tartuffe