Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hollowhaze.com
facebook.com/hollowhaze.music

A legutóbbi Hollow Haze lemez kissé rafináltra sikeredett, ahol a többszereplős konceptalbum elvitte a lényeget: a jó dalokat. Pedig Mats Levén szokásához híven szívét-lelkét beleadta a produkcióba, kár, hogy társai is csak azokat, a fülüket pedig nem, mert akkor biztos hallották volna, hogy valami nem stimmel. A banda főnöke nem küldte el fül-orr-gégészetre a csapatot, hanem az egyszerűbb megoldást választotta: az énekes és a dobos lecserélésével új alapokra helyezte a kreatív elemet, s hogy ezt milyen jól tette, bizonyítja a megszületett végeredmény, ami jóllehet, nem váltja meg a világot, de kellemes hallgatni valóval szolgál, amúgy egy hajszállal az átlag Frontiers kiadványok színvonala felett.

Az új énekes, Fabio Dessi ráérzett a kívánalmakra, mert kiváló orgánum mellett kellemes dallamokkal tűzdelte meg a dalokat, ráadásul egyenletes módon, így aztán mindegyik darabban találhat az ember olyan részt, amit képes zeneakadémia elvégzése nélkül is elfütyülni. A stílus maradt a megszokott, talán a progresszív elemek képviselete lett szegényebb, ami az egyszerű dallamos metal felé billenti a mérleget, a kikopott csavaros megoldások helyett azonban vannak ismerős, megnyugtató refrének, és meglepetésmentes, egyenletes biztonsági játék.

Talán éppen ebből adódik a lemez gyenge pontja is: túlságosan is erős falakat épített maga köré a csapat, és jóllehet, kellemes, amit hallunk, azért néha hiányzik egy-egy meghökkentőbb, vagy legalább kirívóbb megoldás. A tempó egyenletessége sem javít ezen, így a lemez a végére – a kiváló énekdallamok ellenére is – kissé elfárad, és az egymás után folydogáló, hasonló tempóban fogant dalok úgy olvadnak egybe, mint a Laokoón szoborcsoportban az emberek és a kígyók.

A hangzás ennek megfelelően szintén a megszokott Frontiers-féle műanyag, ami bőszen hirdeti a "komfortzónát elhagyni tilos!" üzleti felfogást, pedig a zenészek tehetségéből annyi izgalmat lehetne csempészni az, ismétlem, édes-mézes dalokba, amennyitől egy kezdő horror fan ijedtében inkább újra a zombikat választaná. Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy ilyen kvalitással miért engedi magát az együttes burokba zárni – tudom, azok az átkozott producerek –, hiszen az előadott dalokba elég lenne csupán egy kicsi szikrát elrejteni, hogy lángra lobbanjon az egész, és messziről hirdesse azt, hogy itt valami különleges született.

Mindezek ellenére nem akarom elvenni olvasóink kedvét, mert a "Between Wild Landscapes And Deep Blue Seas" kiválóan alkalmas háttérzenének, és ha eleget hallgatod, biztos akad egy-két darabja, ami bekerülhet az éves kedvenceid közé.

Garael