Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Michael Bormann's Jaded Hard: Feels Like Yesterday (2019)

2019.10.25. 14:53 | Dionysos | 4 komment

y_262.jpg

Kiadó:
RMB Records/JB Rock

Honlapok:
www.michaelbormannsjadedhard.com
facebook.com/MBJadedHard

"It ain't nothing new but for me it feels like yesterday. It's 1989, we're back to yesterday." You can say that again! Tévedés ne essék, nem angolul akarom megírni ezt a recenziót, de muszáj volt idéznem az album címadójának refrénjét, mert tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a véleményem Bormann régi-új projektjéről. Nagyon szabad fordításban: "Nincs itt semmi új, de nekem visszahozza a 'tegnap' érzetét. Megint 1989 van, visszatértünk a múltba."

Akár még per is kerekedhetne abból, hogy Bormann egykori zenekarához, a Jaded Hearthoz megtévesztésig hasonlító nevet választott a projektnek. A helyzet az, hogy Bormann 1990-ben Dirk nevű tesójával valóban alapítója volt a bandának, de a máig aktív Jaded Heartban már 2004 óta Johan Fahlberg énekel, és az eredeti fölállásból csak a ritmusszekció maradt, azaz, Michael Müller bőgős és Axel Kruse dobos. Persze elképzelhető, hogy pár sör mellett egy jót röhögtek a szójátékon a hard n' heavy stílus felé fordult egykori csapattársaival.

Bormann, akinek anno nagyon röviden még a Bonfire-höz is köze volt, időközben készített lemezt a Silent Force-szal, de énekelt olyan gitárosok mellett is, mint Uli Jon Roth és J. R. Blackmore. Most – miután turnézott egy kicsit régi Jaded Heart dalokkal - megszállta a nosztalgia, és számomra ismeretlen német muzsikusokkal készített egy hamisítatlan retró albumot. A bevezetőben idézett refrén tényleg elmond mindent a lemezről, az ember mintha egy '80-as évek végén megjelent dallamos hard rock anyagot hallgatna. Nekem érdekes módon elsősorban a Tyketto jut róla eszembe (pl. Bring Me Higher Love, Just One More Step Away), bár a két frontember hangja nem is különbözhetne jobban. Danny Vaughnnal ellentétben Bormannak élces, reszelős orgánuma van, és ez a hang tök jól egyensúlyozza ki a dalok már-már AOR-os dallamosságát.

Akit érdekel egy kis időutazás az 1989-es Amerikába, akit nem zavar, hogy a daloknak nemcsak a stílusa, de a megszólalása is a retró jegyében fogant, egész jól elszórakozhat Bormann szólólemezén. Máskülönben kihagyható...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr2015262562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CsiGabiGa 2019.10.28. 06:13:39

Nem használja a Jaded Heart nevet! Nézd meg jobban a borítót! :)

CsiGabiGa 2019.10.28. 06:18:56

Inkább a Mobilmánia jut eszembe erről, akik a P.Mobil nevének 5/6-ából gyúrtak maguknak új nevet, miközben a P.Mobil számait játszották. Persze azóta túlnőtt ezen a magyar történet... Talán így lesz Bormann-nal is.

Dionysos 2019.10.28. 09:36:12

@CsiGabiGa: Úúú, nagyon tényleg. Ezt benéztem. Javítom, köszönöm.

garael 2019.10.28. 17:55:26

Én sem vettem észre, pedig olvastam a kritikát. Hiába, sokszor mást mond a szem, meg mást az agy:). Én is benéztem volna. Olyan ez, mint a kínai adidos, vagy nikke.