Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.visiondivine.com

A Vision Divine annak idején az Olaf Thörsen (eredeti nevén Carlo Magnani) vezette Labyrinth szerelemgyerekeként indult. Az, hogy tulajdonképpen inkább ikertestvérévé vált a csapatnak, semmit sem von le az élvezeti értékéből annak, amit eddig a fiúk nyújtottak, ráadásul olyan egyenletesen magas színvonalon, amivel a megbízhatóság zenei csimborasszóját lehetne összekotorni a zenészek által kipengetett hangjegyekből. Ettől függetlenül a true fanok minden bizonnyal meg tudják különböztetni a Michele Luppi, Lione és a jelen lemez nyitotta korszak jellegzetességeit – sajnos az én fülemet nem sztahanovista bányászok vájták megfelelőre, úgyhogy nagyjából koherensnek találom az egész életművet, apró – általában a konceptalbumokra jellemző – minőségi kiugrásokkal.

Legutóbbi munkájukon – amivel már jó rég, 2012-ben örvendeztettek meg minket – még Fabio Lione énekelt, az akkori sci-fi konceptalbum elidegenítő érzelmi folyamainak lángpallosú őreként, ám jelen lemezen már a Derdian egykori dalnoka, Ivan Giannini vitézkedik, teljesítményéről azt hiszem, elég annyit írnom, hogy elődje méltó utódaként, és ha van sorsszerűség a világban, akkor karrierjének ugyanolyan üstökös-szerűen kellene felfelé ívelnie mint Ronie Romeronak. (Ebben annyit én is segítek neki, hogy a Rainbow mostani dalnokának kiugró tehetségéről is oldalaink hasábjain olvashatott először a nagyérdemű Magyarországon.)

Jelen lemez szerencsére nem lóg ki a sorból, már ami a produktum élvezhetőségét illeti, és igazából nem változtak azok a zenei eszközök sem, amivel a csapat eddig is élt: enyhe progresszivitással átitatott dallamos metalról beszélünk, amiben az érzelmek úgy kavarognak, mint Törőcsik Mari és Soós Imre a körhintában, csak hát itt színesben és széles-vásznon, már ami a hangulati színek spektrumát illeti.

Az persze lehet, hogy néhányan hiányolják már a komfortzóna elhagyását, annak a zenei világnak a kitágítását, aminek már zegét-zugát bejárták a zenészek, de aki eddig a megszokottakért szerette a csapatot, az most sem fog csalódni. Mert ami hátrány, az válhat előnnyé is: már az első hangokból megállapítható, hogy itt ismét a Vision Divine jelentkezett, még akkor is, ha az új énekesnek alapvetően másfajta vokális technikája van, mint Lionénak: a kellemes gitár és billentyűs párbajokban a zenészek nem megölni, hanem kiegészíteni akarják egymást, ez a fajta együttműködés pedig úgy látszik, nemcsak a magyar politikai élet ellenzékénél jön be, hanem a talján zeneföldön is.

Az együttes pedig hozza, amit hoznia kell, azt az emocionális kavalkádot, aminek fő szervező elemét a már említett billentyűs és gitárszólókból elburjánzó dallamok adják. Hallgasd csak meg a lemez bevezető utáni nyitó számát: ennyi érzelem kitenne két biográfnyi Jane Austen életművet, de nem kell megijedni – a csapatra jellemző bizsergető izgatottság megadja a kellő "dögöt" is. Így papír zsebkendő helyett zászlót lobogtathatunk az euro-power ily mértékű képviseletének tiszteletére. Ha engem kérdeztek, úgy gondolom, a mostani felállással – amit Mike Terrana dobfenomén is erősít – a csapatnak jobban állnak a gyorsabb, tempósabb szerzemények; ami lehet, hogy a progresszív szöszmötölések kárára válik, ám a himnusz-teremtésben mindenképpen konstruktivitást eredményez. (A "The King Of The Sky" némileg direktebb megfogalmazásban akár egy újkori Helloween induló is lehetne.)

Összességében úgy gondolom, megérte várni a lemezre, hiszen Terrana és az új csodapacsirta érkezésével a VS valódi csodacsapattá avanzsálódott, és a focival ellentétben, ahol a világválogatottat néha elporolják, ezúttal kétség sem férhet hozzá, ki lett a győztes.

Garael