Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
facebook.com/vandenbergband

Még mielőtt kommentcunamiban kapunk ki a fölháborodott olvasóktól: nem áll szándékomban kérkedni, és azzal is tisztában vagyok, hogy az öndicséret orrfacsaró dolog, de ami igaz, az igaz; az álszerénység pedig nem erény, sőt éppen ellenkezőleg. Mostanában divatos fölemlegetni, hogy a chilei származású Ronnie Romero énekest (mint annak idején Coverdale-t, Dio-t stb.) Ritchie Blackmore fedezte föl, illetve a kiábrándítóan nosztalgikus jellegű Rainbow turnéra kaparta elő az ismeretlenségből. Ebben van valami, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Ronnie Romeróra mi már akkor fölhívtuk a szűk tucatnyi törzsolvasónk figyelmét, amikor a "mainstream" még tényleg azt sem tudta, hogy létezik. Nos, Urak (és Hölgyek, ha vannak), ezért pofázok én itt módszeres és úttörő jellegű kukázásról...

A helyzet az, hogy Romero bődületes hangjára akkor figyeltem föl, amikor még 2012-ben ínycsiklandó prédára lesve jártam az internet virtuális csapásait. Garael kolléga akkor az én javaslatomra írta meg Jose Rubio spanyol gitáros Nova Era projektjének sajnos egyetlen albumáról a kritikáját, amelyben külön kiemelte a chilei dalnok figyelemreméltó adottságait és nagyszerű teljesítményét. Azóta Romero – hál' Istennek! – több komoly lehetőséget is kapott a hard rock/heavy metal közönség szívének elnyerésére: Rainbow, Lords Of Black, The Ferrymen, CoreLeoni.

Adrian Vandenberg nem kifejezetten szerencsés gitáros és dalszerző, a Whitesnake kötelékében (pont, amikor a csapat népszerűsége csúcsán volt), az "1987" és a "Slip Of The Tongue" környékén már kerülgette a világhírt (sőt legendás státuszt) jelentő siker, de végül betegsége miatt nem részesülhetett abban a rivaldafényben, ami a "Slip Of The Tongue" nótáinak megírásáért kijárt volna neki. Utólag nekem az a véleményem, hogy ahhoz a hangos sikerhez kellett Coverdale is (talán bizonyos mértékben Steve Vai is, noha ezt Coverdale nem ismeri el). Ezt azért mondom, mert Vandenberg később sem egyedül, sem Coverdale-lel közösen (pl. Restless Heart, 1997) nem volt képes duplázni, vagy azt a színvonalat újra megütni.

Ahhoz már túl késő, hogy a sors kárpótolja azért, ami a '80-as évek legvégén kimaradt, de a korai szólólemezei, illetve a Moonkings nevű projektje ismeretében azt mondom, hogy a "2020" az eddigi talán legjobb dalgyűjteménye (nyilván a "Slip Of The Tongue"-ot kivéve). Romero bőven a korai Coverdale szintjén teljesít, a néhai bakelit lemezek hosszát (kb. 42 perc) idéző album pedig kompakt, üresjáratok nélküli teljesítmény. Ebben az alapvetően blues alapú hard rockban engem kicsit zavar a túlságosan érdes gitárhangzás (főleg, hogy Romero hangjával is műkövet lehetne szeletelni), de a dalok tényleg dögösek. Egykori kollégánk, CsiGabiGa azt írta a hardrock.hu-n, hogy Vandenberg múltját tekintve kicsit meglepő, hogy néhol a lemezen majdnem hangsúlyosabb a Rainbow, mint a Whitesnake hatása; és ez szerintem is nagyon helyénvaló meglátás. Ez persze nem baj, hiszen a Diós Rainbowra hasonlítani sem annyira ciki... :)

Tartuffe