Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A Sorcerernek nem kellett sokat felmutatni ahhoz, hogy hivatkozási ponttá váljanak, igaz, mindez egy jó doom csapathoz méltóan évtizedek alatt sikerült. Ebből is látszik, hogy ebben a műfajban nem biztos, hogy a húszas-harmincas éveik elején érik el a zenészek alkotói képességük zenitjét; olyan ez, mint a sportban a maratoni futás, vagy a súlyemelés, ahol a fiatalság nem a maximális teljesítmény állapota, és a tapasztalat ér annyit, mint az izmok frissessége és rugalmassága.

Két nagylemez, egy EP és pár darab demó: pusztán ennyi kellett ahhoz, hogy az epikus doomerek egyébként gyanakvó és szűk körű  tábora felfokozott várakozással fogadja a csapat új albumát, az elitbe történő integrálódást pedig a stílus alapkövének, a Candlemassnek az eredeti (régi/új) énekese tette hivatalossá vendégszereplésével – igaz, szegény Johan Längquist teljesítménye úgy hat láb mélyen búslakodik Engbergéhez képest, de hát legendává válni ugyanolyan nehéz, mint kitűnő énekessé.

A Sorcerernek tehát elég volt ennyi, hogy megcsípjék a stílus lényegét: az alapvetően cammogó, de legjobb esetben is poroszkáló tempó mellé olyan emlékezetes, nagy ívű dallamokat írni, aminek interpretálásához adott a megfelelő tehetséggel bíró énekes, akinek nem kell az erőlködéstől kilehelni a lelkét – pedig az lenne az igazán autentikus – ahhoz, hogy tisztán és méltósággal zuhogjanak-zakatoljanak azok a nehéz refrének. Most persze joggal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy miért hagytam ki a siker harmadik fontos szegmensét, a megfelelő hangulat elővarázsolását. Nyugi, a Sorcerer ebben is nagykanállal tálalja a megkívántakat. Az persze igaz, hogy a Candlemasshez hasonlóan inkább a heavy metal felől közelítik a lényeget – erre erősítenek rá az ágas-bogas gitárszólók is –, így a pszichedélia örvényébe ritkábban kalandoznak, de azt a fenségesen borongós "természetközeli klímát" remekül prezentálják, amitől igazán "szélesvásznú" lesz a zene, hömpölygésével magával ragadó, és kozmikus méreteivel magába szippantó.

Igen, a Sorcerer legalább annyira panteisztikus, mint fémesen csengő-bongó; a gyakori akusztikus részek remekül illeszkednek a megdörrenő riffekhez, úgy alkotván meg azt a sajátos hangulatot, amitől rögtön felismerhetővé válnak, s amiben a szólóknak ugyanolyan fontos szerepe van, mint a kimunkált dallamoknak.

De a sok dicséret mellett szólni kell arról is, ami kevésbé tetszett: a refrének most talán nem annyira ragadósak, mint az ezt megelőző albumon, és a zenei megoldások is gyakran ismerősen köszönnek vissza, a deja vu pedig nem egyértelműen pozitív dolog egy harmadik nagylemezét megalkotó együttesnél. A "Lamenting Of The Innocent" ebből a szempontból a lemez csúcspontja, aminek nagyszerűségét talán csak a "Path To Perdition" magába forduló szólóval induló, majd filmzene-szerű billentyű témával támogatott echte doom témája tudja megközelíteni, vagy a profánabb megfogalmazású doom induló, a címében is a vállalt stílusárnyalatra mutató "The Hammer Of The Witches".

Lehet, hogy kellene még pár meghallgatás ahhoz, hogy igazán értékeljem a gyakran nyolc percnél is hosszabb, összetett szerzeményeket, de az ezt megelőző két albumon nem volt szükség erre, holott azokon is gyakori volt a terjengős megfogalmazás (a terjengőst kéretik itt pozitív jelzőként értelmezni), ám ez legyen az én bajom. A Sorcerer bebiztosította helyét az elit ligában, kár, hogy egy ilyen underground stílusban ez pusztán arra elég, hogy néhány ezer rajongó szeme csillanjon fel a az együttes neve hallatán.

Garael