Kiadó:
Frontiers

Unalmas állandóan ezt szajkózni, de tagadhatatlan tény: Magnus Karlsson istenáldotta nagy tehetség a hangszerkezelésben és a dalszerzésben is (nyilván nem véletlenül "fedezte föl" és állította hadrendbe Serafino Perugino, a Frontiers kiadó tulaja), de ez még nem jelenti azt, hogy ő maga Midász király, vagyis, hogy minden arannyá válik, amihez csak hozzányúl. Az immár tényleg elképesztő diszkográfiában (az elmúlt 20 év alatt bőven harminc fölötti albumon működött közre minimum társszerzőként) bizony akadnak haloványabb darabok. A Mike Terranával és Ronnie Romeróval alkotott triója, a The Ferrymen például nem sok nyomot hagyott bennem.

Karlsson mostanában megint szuperszonikus sebességre kapcsolt; az év elején pl. már jelent meg lemeze, egy teljes albumnyi nótát írt Russell Allen és Anette Olzon duójának, most pedig a Frontiers piacra dobta a Free Fall névre keresztelt szólóprojektjének harmadik korongját. Ezeken az albumokon a dobokat kivéve minden hangszert ő kezel, olykor énekel, valamint neves énekesek komoly csapatát szerepelteti a nagyobb diverzitás érdekében. A szándék érthető és dicséretes, de valójában annyira karakteres a stílusa, hogy majdnem mindegy ki áll a mikrofonnál, a dalokról ordít, hogy az ő szerzeményei. Persze nem állítom, hogy pl. a The Ferrymennel szemben nem áll jól a lemeznek a több énekes alkalmazásával megteremteni szándékozott változatosság.

A Frontiers istállójából Karlsson most olyan "versenylovakat" kötött ki, mint Dino Jelusic (Animal Drive, Dirty Shirley), Renan Zonta (Electric Mob), Ronnie Romero (Rainbow, CoreLeoni), Mike Andersson (Cloudscape, Planet Alliance) és Tony Martin (Black Sabbath, The Cage). Meg is hajtotta őket rendesen, és az eredmény egészen biztató. Az biztos, hogy ez a dalcsokor most jobban sikerült, mint a legutóbbi, 2015-ös Free Fall album. Ugyanakkor ez a gyűjtemény sem hibátlan, mert azért akadnak kevésbé karakteres, hogy ne mondjam, álmosító darabok (pl. Queen Of Fire, Don't Walk Away).

Mit is mondhatnék? Magnus Karlsson rajongóinak kötelező, akinek viszont kevésbé lelkes a viszonya ezzel a képtelenül termékeny vikinggel, annak elég a több mint 30 lemezből a hat-hét legsikerültebb albumot kiválogatni (amelyeket most a parttalan viták és dühös kommentek elkerülése végett inkább nem neveznék meg, de megsúgom, hogy ez nem tartozik közéjük).

Tartuffe