Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hevidence.it
facebook.com/Hevidence

A legújabb DGM album kritikájában elmélkedtem arról a furcsa fejleményről, hogy a DGM alapítói közül ma már egy sem játszik a csapatban. Közben eszembe jutott, hogy vajon mi lehet Diego Reali gitárossal, aki az olasz proggerek első négy lemezén pengetett. Nem is tudom, honnan halásztam elő azt az infót, hogy azóta kiadott egy minimum érdekes demót, sőt alapított egy zenekart is HeviDence néven. A nem túl emlékezetes bemutatkozás után (There's Only Ten Left, 2011), néhány tagcserével fölfrissülve 2016-ban a Frontiersnál megjelentették a "Nobody's Fault" című folytatást, amely már érettebb, letisztultabb hard rock és neoklasszikus metál muzsikát tartalmaz.

Realiról mellesleg két dolgot kell tudni: egyrészt totál őrült a fazon (persze nem patológiásan, de valószínűleg ezért nem lett akkora név a szakmában, mint utódja a DGM-ben, Simone Mularoni), másrészt hatalmas rajongója Yngwie Malmsteennak. Már a DGM-ben is egyértelmű volt a viking shredder iránti rajongása, nemcsak a játékában megnyilvánuló neoklasszikus fölhangok miatt, hanem például azért is, mert a "Dreamland" (2001) című lemezükre fölkerült egy Malmsteen földolgozás (You Don't Remember, I'll Never Forget). Ezek a korai DGM albumok sem rosszak ám, csak éppen gyalázatosan szólnak. Ezért oly örvendetes, hogy 2010-ben a "Synthesis" című válogatásalbumon pár olyan régi dal is meghallgatható, melyet az új tagok a stúdióban újrarögzítettek. Ezek közül tényleg érdemes pl. a "Dreamland" album címadóját meghallgatni, hogy Reali dalszerzői vénáját se kérdőjelezhesse meg senki.

Sajnos a HeviDence – miként az énekes, Corrado Quoiani is nyilatkozta – nem veszi túl komolyan magát, inkább amolyan hobbizenekarként működik – ha egyáltalán. Játszanak mindent (is): sebes neoklasszikus himnuszokat (Dig In The Night, Ave Maria), bluesos hard rock dalokat (I Want More, Out Of This Time) és sleaze-re emlékeztető rock n' rollt is (Pack Your Bag, All I Ever Needed). Érthető okokból ez a vegyigyümi nem akar organikus egésszé összeállni, ráadásul hiába a nagy kiadó (Frontiers), a megszólalás sem éppen modern és erőteljes.

Mindenesetre, ha valaki belefut a lemezbe valami boltban – ahogy mifelénk mondják: kicsi pénzért –, nyugodtan vegye meg, mert vannak rajta egészen briliáns pillanatok is. Azt hiszem, én egy dupla whopper menü áráért szereztem be.

Tartuffe