Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Ranger legújabb lemezének címe egy akronim (mozaikszó), melyet így lehet föloldani: And The Band Played On (És a banda játszott tovább). Nos, 17 millió eladott lemezzel a hátuk mögött a San Francisco-i dallamos hard rockerek már kb. 40 éve nyomják a világ élvonalában, és lassulásnak nyomát sem látni; nem véletlenül kapta legutóbbi albumuk (2017) a "Don't Let Up!" (kb. Le ne lépj a gázpedálról!) címet. Az "ATBPO" az együttes szerencsés 13. stúdiólemeze, ami – figyelembe véve az éjszakai vadászok (rohamlövészek?) négy évtizedes, jóllehet nem folyamatos történetét – nem a legtermékenyebb karrier ismérve. Szerencsére a Frontiers kiadónál otthonra leltek, így még a Covid sem állíthatta meg őket.

Az "ATBPO" a megszorítások idején, azaz karanténban született, méghozzá úgy, hogy a muzsikusok a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Mázli, hogy gyakorlatilag minden egyes zenésznek van saját házi stúdiója. Azt kell mondjam, hogy bár itt régi, rutinos dalszerzők dolgoznak, nekem most hiányzik valamiféle kohézió; az a bizonyos szikra, amit pl. "Somewhere in California" (2011) minden egyes tételéből kihallok. Az album - számomra értelmezhetetlenül - egy se sava, se borsa nótával indít (Come For You), amit a kétségkívül fülbemászó, de meglehetősen sablonos refrén sem dob föl igazán. Ezt követően azonban egy hibátlan triászt hallhatunk (Bring It All Home To Me, Breakout, Hard To Make It Easy), ami a Night Ranger klasszikus csúcsformáját mutatja.

Kár, hogy ez a lendület később már nem tér vissza, legföljebb az érdesebb hangvételű "Cold As December" és a "Monkey" ütik meg ezt a szintet, de ezek a dalok meg inkább Jack Blades bőgős-énekes Damn Yankees korszakát idézik. Ezeken kívül már csak laposkás balladákat (Can't Afford a Hero, The Hardest Road) kapunk, valamint néhány felejthető középtempós rutinmunkát (pl. Dance, Lucky Man, Savior [bonus track]).

A gitármunka hál' Istennek a gyöngébb dalokban is megsüvegelendő: nem szabad elfelejteni, hogy ebben a kollektívában Brad Gillis mellett hagyományosan olyan kiváló húrnyűvők dolgoztak, mint Jeff Watson (a nyolcujjas tapping atyja), Reb Beach (Winger, Whitesnake), Joel Hoekstra (Whitesnake) és újabban Keri Kelli (Alice Cooper, Slash, Skid Row, Vince Neil Band, Ratt, Warrant, L.A. Guns).

Ez most amolyan fele-fele album lett. Nem baj, érezhetően van még ott tartalék, ahonnan ez jött.

Tartuffe