"Józsi bácsi, ivott már rossz pálinkát? – Ittam, fiam. – És mégis, az milyen volt? – Hát jó!” Valahogy így vagyok én a Maidennel mostanában. Szar Vasszűz korong nincsen, csak maximum kevésbé jól sikerült. Hozzáteszem, elfogult vagyok. Szerintem ugyanis az Iron Maiden a legjobb heavy metal banda, és mivel a metal a kedvenc műfajom… – igen, ezekből az következik, hogy számomra ők a világ legfaszább zenekara. Pont. És ezt még akkor is így gondolom, ha az elmúlt közel húsz évben kiadott albumaik különösebben nem vágtak földhöz.

A szubjektivitást polcra téve is el kell ismerni azonban, hogy ők sosem futottak bele egy "Q2K", "Risk", vagy "Lulu" nagyságrendű fiaskóba. Pedig a majd' ötven éves pályafutásuk alatt bizonyára éltek át ők is művészi válságokat, elbizonytalanodást – a rajongóikat mégsem hagyták cserben sohasem komolyabb elfordulással a kezdeti értékektől és stílusuktól. S nem teszik ezt most sem, még akkor sem, ha az újkori hangzásuk azért más (nem kicsit), mint volt az a nyolcvanas években.

Megint többségben vannak ugyanis a lassabban építkező, epikus, 7-12 perc közötti számok, de ez olyan nagy meglepetést az előzmények ismeretében egy rajongónak azért nem okozhat. Hetedik ikszben lévő emberekről beszélünk, nem várhatjuk, hogy még most is feszt "Invaders"-öket és "Aces High"-okat írjanak. Jól van ez így, méltósággal kell megöregedni, és ők pontosan ezt teszik. Úgy látszik, én pedig velük vénülök, mert nem tudok megorrolni rájuk e miatt.

A dalszerzői metódus is más, nyilván ez is belejátszik a végeredménybe: fiatalon nemcsak rövidebb és vadabb nótákat szereztek, de azokat adott esetben próbákon és koncerteken tökéletesítették, hogy a lehető legütősebbek legyenek. Manapság pedig besétálnak a stúdióba, ki-ki a saját témáival, azokra írnak szöveget és szólókat, feljátsszák őket rutinból, majd húznak haza golfozni, focizni, pecázni. Valahol azt olvastam, a zenekar nagyobb része megjelenésekor hallja majd először a végeredményt. Haragudjunk rájuk ezért? Haragudjon a rosseb, én örülök inkább, hogy még zenélnek és – ugyan máshogy, de továbbra is – minőségi produkciót tesznek le az asztalra mindig (legyen szó akár lemezről, akár élő fellépésről).

A muzsika szerintem nemcsak terjengősebb és öregurasabb lett, de kevésbé gitárcentrikus is talán (a rengeteg szóló és témázgatás ellenére is). Úgy érzem, a prímet – mint a "The Book of Souls" esetén is – megint Dickinson viszi. A végeredmény leginkább spirituális élményt nyújt – sokszor érzem úgy, mintha istentiszteleten lennék és egy karizmatikus lelkész papolna-kántálna szuggesztíven (hiába énekli azt a "The Time Machine"-ben, hogy ő nem prédikátor). A repetitív dalszerkezetekkel, ismétlődő gitárfutamokkal kiegészülve így az összhatás leginkább meditatív. Igen, a Maiden már nem az adrenalinnal varázsol el, mint anno, hanem sokkal inkább hipnotizál.

S bár igazán új dolgokat nem hallani itt, unatkozni azért most sem kell a produkció hallgatása közben. Az egyszeri rajongó rendre rácsodálkozhat Niko fifikás dobtémáira, a remek gitár-szólókra (ezek tényleg egyre jobbak), a finom, légies és folkos tónusú hathúros bevezetőkre, vagy éppen Harris magabiztos játékára. Bruce pedig ismét nagyot vállal, stúdióban természetesen ki is lett polírozva, hangja megfáradását, megbicsaklásait – amit élőben azért időnként megtapasztalunk – Kevin Shirley gondosan eltüntette (már amennyire lehetett). Az énekdallamok is mások lettek nyilván, kerüli már a magas hangokat, melódia-vezetése leginkább a szólóalbumaira hajaz – de hát ez sem lehet már újdonság a fanok számára.

Ugyanakkor ennek a csapatnak nagyon markáns stílusa van, a fentebb kifejtett változások ellenére is, lásd a lemezt felvezető "The Writing on the Wall"-t. Ez a "Blaze of Glory"-ról (gy.k. Bon Jovi country filmzenéje) is lemaradhatott volna akár, de az ő kezükben még egy ilyen southern rock szám is echte Maidenné válik. Ezért teljesen mindegy, hogy mit játszanak, az rossz nem lehet, ahogy a pálinka sem. Megértem ugyanakkor azokat is, akik ezeket a hosszú számokat a tempósabbak, kompaktabbak, slágeresebbek közé beékelve tudták értékelni igazán (lásd "Hallowed Be Thy Name", "Rime of the Ancient Mariner" stb.), ez így egyben sok nekik. Én azonban könnyen megszerettem ezt is, és nincs bajom az újkori, nyugdíjas Vasszűzzel. Egy combos nyolcast simán megérne, ha pontoznom kellene, sőt, megkockáztatom, a jobb megjelenéseik között van. Na, igyunk egy páleszt (szakét?), és pörgessük le még egyszer a metal misét!

Kotta