TOP 10+1 (2021) – Garael
Nem is emlékszem olyan évre, amikor nem sikerült 15 olyan albumot kiemelnem az elmúlt majd 365 napban hallgatottakból, melyeket listába akartam rendezni vagy a magam, vagy az olvasók örömére (inkább az előbbire), hogy ismét elcsodálkozhassanak a blogot látogatók az ízlés sokszínűségén.
Ebbe minden bizonnyal nemcsak a "termés" összetételének számomra nem igazán kedvező volta, hanem a környezet depresszív hatásai is belejátszottak: a COVID nem csak a kollégáim soraiból döbbentett rá, hogy a relatív fiatalság – vagy inkább középkor – nem ellenszere a halálnak, de – és ha már zenei preferáltságú oldal vagyunk – a számtalan elhunyt szakmabeli ikon mind itthon, mind a nemzetközi szférából is rányomta bélyegét a kedélyre, ami minden bizonnyal szoros összefüggésben van a zenei élvezettel is.
2021 tehát amolyan fekete állomásként fog bevonulni a metal történelembe – nem, nem az én kedélyállapotom miatt –, ráadásul egyfajta folytatásaként a tavalyi évnek, és ki tudja, meddig fog még tartani: ezért kell megbecsülni a kevés örömteli eseményt, szubjektíve, hogy jómagam és családom viszonylag enyhe tünetekkel esett át a fertőzésen, objektíve pedig azt, hogy a kiválasztott albumok – majdan visszatekintve rájuk – semmivel sem bizonyultak rosszabbak, mint egy vagy két évvel ezelőtti listás társaik, de a blog életében is mindenképpen pozitív momentumként hatott Kotta kolléga aktivizálódása, és persze kis csapatunk többi szerkesztője is a legszebb pillanataikat idézve emelték a blog színvonalát oda, ahová a kezdetek óta pozicionáltuk.
Olvasóink hozzászólási kedve sem csökkent, ráadásul még az az egy-két troll is elhagyott bennünket, akiknek hozzászólásai hol derültséget, hol bosszúságot okozva bizonyították: az emberi hülyeség határtalan. (Bár ezekben a vészterhes időkben még őket is meg kell becsülni, hiszen a rosszindulat is a jelenlétet bizonyítja, az pedig a DionysosRising egyik elsődleges célja.)
De elég a szócséplésből, forduljunk hát rá idei kedvelt albumjaim listájára, azzal a beletörődést szimbolizáló attitűddel, amivel annak idején Hobo által is megénekelt Csapajev tárta szét mellén a zubbonyát: ide lőjetek!
1. Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure
Henning Basse annak idején esélyes volt rá, hogy a Savatage énekese legyen. Az, hogy nem sikerült neki, nem szegte kedvét, így fogta magát, és megalkotta a maga Savatage történetét. Oké, aláírom, hogy nem született egy újabb klasszikus, de Basse belső zenei világa mindig is tükre volt az enyémnek, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a listám élére ugorjon.
Ha a csapat régi és jelenkori énekesei együtt énekelnek az új albumon, ráadásul Kiske sem berzenkedik attól, hogy esetleg metal k...jának nézzék, akkor abból csak valami jó tud kisülni. Csalódás kizárva, a kibővített reunion úgy ugrotta meg a magasra állított mércét, hogy közben még idő volt némi ráncfelvarrásra is. Ez pedig a mesterségbeli tudás magasiskoláját jelenti, tökfejek ide, vagy oda.
A csapat mindig is erős volt dallamteremtésben, így addig csupaszították a dalaikat, míg lélegző, lüktető dallamdarabokká váltak, lenyesvén az olyan "felesleget", ami a progresszióhoz vezet – ha a jelenlegi Iron Maiden a maga elnyújtott, ismétlős attitűdjével a tézis, akkor a Brainstrom az antitézis. Filozófia ide, vagy oda, a német rohambrigád még véletlenül sem tért le a közérthetőség ösvényéről, és ha ez a tény nem is mindenkinek szimpatikus, én be merem vállalni, hogy tetszik ez a hozzáállás.
A Therion világában minden lehetséges: markáns stílusváltások sokasága, francia sanzonok átdolgozása, tripla rockopera ömlesztése a hallgatókra orbitális eladási és kritikai buktát eredményezve. Christofer Johnsson, az együttes agya és vezetője tehát nem az az ember, akit az elvárások irányítanak, bár jómagam elvártam tőle, hogy a beígért slágergyár ne csak reklámszöveg legyen. És hogy nem az lett, annak nemcsak a szöveg, hanem a zene is oka, mégpedig az ízlésemhez igazítva.
5. Michael Schenker Group: Immortal
A gitárhősök ideje lejárt – mondják a pesszimisták az eladási számokra mutatva. Addig azonban, míg ilyen dallamkörítésben kapjuk meg az egységnyi gitárbravúrt, nem félek attól, hogy nekik lesz igazuk.
6. Volbeat: Servant Of The Mind
Csokoládés puding és sült csirke? Baracklekvár és pacal? Thrash és rockabilly? Úgy látszik (ízlik), hogy a Volbeatnek sikerült az, ami a mesterséfeknek nem: olyan elegyet alkotni, ami az elméletben nem nagyon működhetne, a gyakorlatban azonban igencsak. A kommersz megoldásoktól visszafordulva dán fiaink megmutatták, hogy Hamlet kérdésére – "Lenni, vagy nem lenni?" – náluk csak egy válasz létezik. Igenis, lenni. Mégpedig nagyon.
A vintage performansz képviselői ismételten megmutatták, hogyan kell a szüleinkben nosztalgiát ébreszteni. De hogy engem is hogyan borított be a múlt század hetvenes éveinek szelleme, mikor akkoriban legfeljebb Korda Gyurit hallgattam? Ja, megvan, a banda által prezentált érzések időtállósága miatt.
8. Powerwolf: Call Of The Wild
Nos, igen, a Powerwolf az az egyik olyan együttes, akik iránti vonzódásomat kollégáim általában értetlenül figyelik. Mivel sosem akartam kritikusi-váteszi szerepben tetszelegni, nem okoz gondot, hogy a Sabaton mellett a heavy metal másik sramli-csapatát dobogóra emeljem.
9. Evergrey: Escape Of The Phoenix
A valamikori prog-power csodagyerek primadonnás allűröket felvéve sodródott egyfajta kommersz irányba: a terjengős, saját magába belefeledkezett énekes vezette csapat azonban még így is képes volt arra, hogy az év egyik kiemelt alkotásával lepjen meg.
10. Warrior Path: The Mad King
Őrült királyokból – hála pl. a Habsburgok néhány belterjes házasságának – adott eleget a történelem, ám olyan énekessel még a heavy metal is szűkmarkúan szolgál, mint Oliver Hartmann. Az underground legmélyebb bugyraiba érthetetlenül csúszó, egyfajta negatív karrierrel rendelkező zenész munkásságának minden pillanatát meg kell becsülni – főleg, ha olyan élvezetes albummal ajándékoz meg bennünket, mint a "The Mad King".
Ha egy euro-power riffekben és dallamokban tocsogó lemez Tartuffe kollegának is tetszik, ott valami bravúros születhetett. Nos, igen, Edu tett egy kanyart, és az Angra kezdő lépéseihez vezette vissza zenei világát, ráadásul képes volt egy olyan echte, latin ütemekben tobzódó Helloween himnuszt írni, ami "Fire With Fire”" címmel a tökfejesek új lemezének bónusz tétele is lehetett volna.
Csalódások:
Egy Iron Maiden album esetében a csalódás szót leírni bődületes túlzás, így nem is kezdek el sopánkodni. Az viszont igaz, hogy a „Senjutsu” az első album tőlük, amit nincs kedvem újra-és újra meghallgatni. Ez persze nem jelent minőségbeli jellemzést, csupán jelenleg a komor, hipnotikus dallamok nem az én COVID terhes lelkemnek szóltak.
Magyarock:
Nem gondoltam volna, hogy a Hooligans valamikor is a listámon fog szerepelni. A kommersz pop-rockot játszó csapat azonban képes volt bekeményíteni, ez pedig olyan életkorban, amiben az együttes tagjai járnak, elismerendő teljesítmény.
Legvégül – ha már hiányoltam a trollokat oldalunk fórum szekciójából, jómagam hadd pótoljam őket: az ABBA új albumot adott ki, és bitang jó lett! Kívánok hát minden olvasónak boldogabb új évet, és természetesen nekik tetsző albumok sokaságát!
