Rendhagyó ajánlás következik, mentségemre legyen mondva, zenés darabról van szó (melynek dalai külön is megjelentek). Magam sem gondoltam ugyanis, hogy a tavalyi év egyik legjobb filmjét egy komikus által – egyes egyedül – előadott dalocskák és monológok laza gyűjteménye szolgáltatja majd. És ha azon lehet is vita, hogy ez az opusz kiérdemli-e abszolút értékben az év mozija címet, a felől semmi kétség, hogy az év meglepetését és az eddig készült legfaszább kordokumentumot látják azok, akik rászánják magukat a megtekintésére. (A Netflixen látható amúgy magyar felirattal.)

Burnham amolyan influenszer-féle, youtube-on kezdte a pályafutását vicces-zenés klipekkel, majd sztendáposként folytatta a karrierjét. 2016 óta mégsem lépett színpadra, nem tudta ugyanis jól kezelni az élő fellépésekkel járó stresszt (ezt maga mondja el itt). Azóta színészként és rendezőként is debütált – korántsem tehetségtelen próbálkozások ezek sem. Ez az egyszemélyes musical/stand-up keverék a pandémia alatt született, egyetlen szobában felvéve – írta, rendezte, zenéjét szerezte, operatőr és színész: a főhős maga.

A cím (Bent/Belül) tökéletes: bezárva egy szobába több, mint egy évig. Mégis sokkal több ez egy puszta COVID reflexiónál, mert nem csak Bo Burnham stúdiószobájába enged bepillantást, hanem a művész gondolataiba és legmélyebb érzelmeibe, félelmeibe, traumáiba, azaz a szívének, lelkének a kellős közepébe. És ezen keresztül a harminc körüli korosztály életérzésébe, frusztrációiba, életmódjába. Mesterfokon űzött öniróniával tálalva mindez.

A befogadói élmény folyamatos hullámvasút, hol fent vagy, hol lent. Az egyik pillanatban ledőlsz a székről, annyira kell röhögnöd a fiatal felnőttek életmódját kifigurázó hihetetlenül kreatív szkeccsektől, néhány másodperccel később már szégyenled magad, hogy az előbb nevettél, mert Burnham fejbe baszarint a ténnyel, hogy ezek a fiatalok mennyire elveszettek és milyen nyomorúságosan érzik magukat ebben a rohadt világban.

Van persze egy átfogó íve is a dramaturgiának: az idő (nem csak a játék-, hanem a bezártságé is) előre haladtával egyre komorabbá válik a hangvétel. Burnham gyakorlatilag a szemünk előtt roppan össze. Ami az elején még lehetőségeket is magában hordozó kellemetlenségnek tűnt (ti. a pandémia és az ebből következő magunkba zárkózás), az egyre nyomasztóbbá, végül elviselhetetlenné válik.

Korunk visszásságairól készült mostanában néhány hype-olt film, ami nagyot ment az értelmiségi fiatalok/felnőttek körében - legutóbb a Ne nézz fel!, előtte a Facebook és a social media visszásságairól leplet lerántó Társadalmi dilemma. Azokat is meg lehet nézni, de hogy negyed annyira sem fognak megérinteni, mint az „Inside”, az tuti. Azokkal szemben ugyanis ez színtiszta művészet, nem szájbarágás. Márpedig a világot sosem az értelem, hanem az érzelmek mozdították előre.

ui. Burnham nem mellesleg zeneszerzőnek sem utolsó. A műben elhangzó dalok – bár popról és nem rockról van szó – kifejezetten kellemesek. Egyik-másik – annak ellenére, hogy a hangsúly nyilván itt a szövegeken van - világsláger lehetne, ha valamelyik éppen most sztár adná elő őket.

Kotta