Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

A tavaly megjelent szólóalbummal én annak rendje és módja szerint elköszöntem a Pretty Maids daganatos betegségben szenvedő énekesétől, Ronnie Atkinstől. Mentségemre legyen mondva, nem én temettem őt idejekorán, hanem ő maga nyilatkozta mindenhol, hogy valószínűleg ez lesz a búcsúlemeze. Nem véletlenül választotta a "One Shot" (nagyjából: még egy utolsó esély) címet. Szerencsére nem lett igaza, egy kicsit most jobban érzi magát, és nemcsak arra érzett elég erőt, hogy fölvegyen egy új szólóalbumot, de a hírek szerint már dolgozik Erik Martenssonnal egy új Nordic Union anyagon is. Na most mondja valaki, hogy a muzsikának nincs gyógyító ereje, terápiás haszna!

A "One Shot" hallgatás közben nagyon megrendített; nyilván másként fogad az ember egy olyan lemezt, amiről joggal úgy sejti, hogy ez lesz az előadó hattyúdala a "nagy utazás" előtt. Ez a tény, valamint az a benyomás, hogy a tavalyi egy erősebb dalcsokor volt a felelősek azért, hogy most nem borsózott a hátam, nem volt szentimentális elfogultság, úgy általában véve sokkal szenvtelenebbül tudtam kiértékelni az anyagot. Ez közel sem jelenti azt, hogy a "Make It Count" halovány lemez, vagy méltatlan közvetlen elődjéhez. Tulajdonképpen olyan érzése van a hallgatónak, mintha ugyanannak a korongnak hallgatná a B-oldalát. Mint tudjuk, nem ritka, hogy a B-oldalra kerülnek a kevésbé erős dalok. Úgy érzem, itt is valami ilyesmiről van szó.

Nem bánom, hogy Atkins - mivel elvárások, beleszólás nélkül magától és magának dolgozik - egy kicsit lazábbra veszi a figurát. Ez tudatos nála, hiszen az interjúkban is elismeri, hogy itt a Pretty Maidshez képest kommerszebb a hozzáállás, balladásabbak a dalok, poposabb a hangvétel. A lemez címadó dala, melyhez Atkins klipet is készített, konkrétan ABBA sláger is lehetne, de más számokban is fölbüfög olykor a '70-es, '80-as évek diszkó-pop vonulatának hatása. A "Let Love Lead The Way" lehetne pl. egy hollywoodi rom-com betétdala is; én Atkins helyében elküldtem volna Tom Cruise-nak, hátha bekerül a Top Gun második részébe.

A szakmai stáb most is ugyanaz, mint tavaly: Chris Laney, a Pretty Maids gitáros/billentyűse irányította és fölügyelte a fölvételeket, és Kee Marcello kivételével a hangszeresek is ugyanazok voltak: Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Fogalmam sincs, hogy ez elég lesz-e arra, hogy az album fölkerüljön az éves toplistámra (mint az elődje). Ez sok mindentől függ. Egyelőre nem lehet panaszunk az idei fölhozatalra.

Tartuffe