Kiadó:
Sensory/The Laser's Edge

Honlapok:
www.ice-age.com
facebook.com/IceAgeProgBand

A február nem volt a kedvenc hónapom, méghozzá több okból. Zeneileg speciel tele volt csalódással, pl. Victor Smolski új instrumentális lemezével, ami valóban instrumentális, de nem új, és a fazonigazított, nekem már bántóan lélektelen Hakennel. Már kezdtem pánikolni, hogy ez egy ilyen év lesz, de azután a virtuális térben szinte véletlenül szembejött velem a kevéssé ismert, amerikai prog metálos Ice Age új nagylemeze - gyakorlatilag 22 év hallgatás, fűben lapulás után!

Nem hiszem, hogy sokan emlékeznének a másod- (talán inkább harmad-)vonalas proggekere. Volt két albumuk az ezredforduló környékén - The Great Divide (1999), Liberation (2001) -, melyeket annak idején kötelességtudóan be is szereztem. Noha nem csúsztam szét tőlük, nagyon kellemes muzsikát játszottak; azután olyan többre érdemes bandákkal együtt merültek el a süllyesztőbe, mint a Without Warning, a Dali's Dilemma, vagy a még náluk is inkonzekvensebb Divine Regale.

Állítólag 2004-ben volt egy EP-jük (Little Bird) - ezt egyáltalán nem ismerem -, majd 2006-ban föloszlatták magukat. Próbálkoztak ugyan más néven (Soulfractured) és más stílussal, de az is hamvában holt. Hogy ezek után - több éves lappangást követően - miért, milyen megfontolásból és célokkal reaktiválták magukat, előttem tisztázatlan. Szerencsére találtak egy kiadót, a Sensory Records The Laser's Edge nevű "alosztályát", akik elég őrültek vagy kalandvágyók voltak ahhoz, hogy közel negyed évszázad hallgatás után kiadják a virágában sem túl népszerű csapat nem éppen rádióbarát új anyagát, amelyen egyébként szép csendben hosszú éveken keresztül keményen dolgoztak.

Az Ice Age nem definiálta újra magát, lényegében ott vette a föl a fonalat, ahol annak idején elhajította. Elkészítettek egy hihetetlenül korszerűtlen lemezt, amely az én olvasatomban azonban inkább kortalan, mint korszerűtlen. Ezt a két kategóriát manapság túl sokan összekeverik! A 8 tételes, közel 70 perces album lendületes, ihletett anyag, amely gondolatban úgy röpít vissza a progresszív metál hőskorszakába, hogy közben önmagában, ma is tökéletesen megállja a helyét.

Josh Pincus, aki a billyentyűk kezelése mellett énekel, nem egy klasszikus értelemben vett metálhang, nem egy őserejű rocktorok, hangszíne és stílusa engem leginkább a Dream Theater első és később önállóan is próbálkozó frontemberére, Charlie Dominicire emlékeztet, de abszolút nem gáz, könnyen meg lehet vele barátkozni. Az Ice Age új lemezét hallgatva eszembe jut még róluk a bolgár (ugyancsak elveszett és hiányolt) Pantommind és a Vox Tempus (In The Eye Of Time, 2004) - ha ez mond egyáltalán valakinek valamit.

Hát, tartok tőle, hogy ezek a jégkorszaki szakik most sem fognak bankot robbantani, de el kell ismernem: eddig ők jelentik az év legnagyobb és legkellemesebb meglepetését. Még lemezborító készítésben is leiskolázzák a mai fiatalokat. A végén akár még a toplistára is fölkapaszkodhatnak...

Tartuffe