Kiadó:
Escape Music (Európa)/Deko Music (USA)

Honlapok:
www.dino-jelusick.com
facebook.com/DinoJelusick

Nem kérdés, hogy az 1992-ben született fiatal horvát énekes, többhangszeres, dalszerző az egyik legfényesebben ragyogó új csillag a heavy metal koromfekete égboltozatán. Ezt mi már akkor is tudtuk, amikor a saját zágrábi bandájával, a 2020-ban föloszlatott Animal Drive-val anno bemutatkozott a szélesebb (értsd: nemzetközi) közönség előtt. Az erről írt recenziómat (némileg szerénytelenül jegyzem meg) érdemes újra elolvasni, abszolút kiállta az idő próbáját. Akkor a srácot a horvát Jorn Landeként jellemeztem és lelkesedésemet azóta már a rock világának nagyágyúi közül is többen osztják. Az egy dolog, hogy a Trans-Siberian Orchestrával rendszeresen koncertezik, de időközben egy sor kiváló előadóval kollaborált, nekem legfőképpen a George Lynch-csel és a Michael Romeoval együtt készített lemezei tetszenek.

Bár a nevét időközben hozzáigazította a világtalan angol-szász kultúrkör szerény képességeihez (Dzselúszik, brrr!), nekem - itt szülőhazájának tőszomszédságában - már csak Jelušić marad. Szóval Jelušić - egy 2011-es szólóalbum (Living My Own Life), az Animal Drive és a világsztárokkal való közös munka után - újra otthon zenél, ez a szólólemez ugyanis horvát muzsikusokkal készült: régi fegyvertársával, Mario Lepoglavec dobossal (aki a mellékelt videót is rendezte), Ivan Keller gitárossal (az Animal Drive-ból) és Luka Broderick bőgőssel. A zenésztársakra nem lehet panasz, különösen Keller gitárjátékát vagyok kénytelen kiemelni: az epikus címadóban (ez egyébként is a lemez legjobb száma!) például bámulatosan jól fölépített, dallamos-technikás szólót kanyarint az orrunk alá.

Az Animal Drive album megjelenésekor megjegyeztem: "A nemzetközi kritikai visszajelzés abszolút pozitív, a Jelušićban rejlő potenciálról mindenki ódákat zeng, de én úgy látom, hogy kevés szó esik a nótákról, pedig a fiatal horvát muzsikus zeneszerzői képességei végeredményben ezeken mérhetők le." Ezt nem a kötözködés szándékával írtam, tényleg lehet valaki hipertehetséges énekes/frontember, egy szólólemez minőségét végeredményben mégiscsak a dalszerzői képességek határozzák meg. Hősünknek e tekintetben sincs semmi szégyellnivalója, bár a dalokat nem mondanám kiemelkedőnek vagy slágergyanúsnak, még annak ellenére sem, hogy bármelyikért nyilvánosan leborotválnám a szemöldököm!

Nekem elsősorban az a bajom, hogy a hangzás nagyon reszelősre, karcosra lett véve, nagy hangerővel (márpedig ezt a muzsikát másként hallgatni nem lehet) egy idő után iszonyúan eltelik vele az emberfia. Úgy gondolom, hogy egy hard rockosabb (ha tetszik, Jorn Landésabb) megszólalás célravezetőbb lenne, s ez még az éneklésre is igaz, mert az állandó (ha tetszik, Russell Allenes) rekesztés idővel fárasztóvá tud válni. Nem véletlen, hogy (szerintem) Jelušić adottságainak nagyobb esélyt adnak a kibontakozásra az olyan lirikusabb szerzemények, mint a "The Great Divide" vagy a már említett címadó.

Végezetül megragadom az alkalmat, hogy a "Follow The Blind Man" mellett egy másik olyan lemeznek is jó hírét keltsem, amelyen Jelušić (is) énekel, de nagy valószínűséggel senki sem ismeri, vagy országosan is csak egy néhányan. A még 2013-ban megjelent Stone Leaders lemezről beszélek, amely gyakorlatilag John Macaluso dobfenomén horvát zenészekkel rögzített progresszív metál projektje. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy annak idején az Ark miatta is (!) lett kultuszbandává.

Tartuffe