Honlapok:
www.barockproject.net
www.lucazabbini.com
facebook.com/barockproject

Mikor leültem a gép elé, hogy megírjam ezt a recenziót, azonnal a Monty Python szürreálisan zseniális jelenete jutott eszembe a Hülye Járások Minsztériumáról. Ha lenne Hülye Együttesnevek Minisztériuma, az északolasz (modenai) Barock Project bizonnyal minimum államtitkári beosztásig jutna ezzel a névválasztással. De tényleg, kinek nem veszi el a kedvét egy ilyen jellegtelen név, aminek ráadásul vajmi kevés köze van ahhoz a stílushoz, amit a banda ténylegesen képvisel? S hogy pontosan mi is ez a stílus? Hát itt vagyok én nagy bajban, mert a BP teljes mértékben kategorizálhatatlan.

Egyébként – nyilván nem függetlenül a szerencsétlen névválasztástól – évek óta kerülgetem őket. Mindig is éreztem, hogy amit hallok, elképesztően zenei, ugyanakkor elriasztott az ezerarcúság és a billentyűk nyomasztó dominanciája a gitárok által meghatározott "kánoni" rock hangzás kárára. Megalakulásuk, azaz 2004 óta már féltucat lemezük jelent meg, de az első olyan, amit minden előzetes kételyem ellenére végig élveztem, az a 2019-es "Seven Seas" volt. Gondolkoztam is azon, hogy utólag megírom a kritikát, de azután meghallottam, hogy az idén megjelenik az új album, így inkább ezt az alkalmat használom föl arra, hogy bemutassam őket az olvasóknak, kollégáknak.

Visszatérve a stílusra, alighanem a progresszív rock címke ragasztható rájuk leginkább, de ez durva általánosítás. A billentyűközpontú muzsika eredeti ötletgazdája, fő motorja és elsődleges zeneszerzője Luca Zabinni, aki Electric Light Orchestra és Emerson, Lake & Palmer lemezeken nőtt föl, miközben a zeneiskolá(k)ban elsősorban klasszikus és jazz zenei hatások érték. Lényegében ő határozza meg az együttes arculatát, amibe simán beletartozik a névadó (bár félrevezető) barokk zene, a klasszikusok, a népzene, pop, a rock és a jazz. Zabbini mindemellett meg van áldva nem elhanyagolható filmzenés hajlamokkal is – szólóban volt is ilyen próbálkozása. Mindez egy egészen sajátos egyveleget alkot a BP lemezein, amit én néha picit unalmasnak, néha viszont (és szerencsére ez a gyakoribb) kifejezetten izgalmasnak érzek.

A billentyűzés mellett alkalomadtán éneklő és gitározó Zabinni mellé az előző albummal került Alex Mari, akinek csatlakozása szerintem jó irányba mozdította el a folyamatokat. Michael Sadlerre hasonlító orgánuma miatt egyre többször ugrik be nálam a Saga párhuzam. Marco Mazzuoccolo gitáros sem régóta muzsikál velük, sajnos ő kevésbé meghatározó eleme a BP-nek, pedig valamivel több gitár riff és szóló határozottan javítana az összképen.

A 70 perces lemez tematikusan egy időutazó élményei köré van fölépítve, a dalok megírásához a covidos/karanténos időben fogtak hozzá. Sokat mókoltak azzal, hogy a megfelelő hangzást megteremtsék; a sounddal nincs is probléma, pedig a lemez saját (kiadófüggetlen) kiadásban jelent meg. A nagyzenekari megszólalástól kezdve a szintipopig, az ELO és Saga-féle progresszív rocktól a filmzenés hangulatteremtésig mindent (is) találunk az albumon.

Nekem némileg frusztráló a stiláris fókusz hiánya, főleg amikor szembejön velem egy zseniális téma, ami nincs rendesen kibontva, mert fél perc múlva már másfelé kalandoznak. Mindeközben az ember végig tudatában van annak, hogy nagyszerű muzsikusokat hall, akiknek a kisujjában van az elmúlt néhány száz év teljes zeneirodalma. Van egy olyan érzésem, hogy ez élőben, egy koncertteremben sokkal jobban működik, mint fölvételről az otthoni kényelemben. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy aki – mint Zabinni maga – ELO lemezeken nőtt föl és Kieth Emersont tartja a rocktörténelem legjobb billentyűsének, mindenképpen jól teszi, ha ad egy esélyt a zenekarnak.

Tartuffe