Sebastian Bach: Child Within The Man (2024)

Fogalmam sincsen, miért hiszik azt a művész urak feszt, hogy szólóban modernek kell legyenek (lásd még Ozzy vagy Mick Mars, de a sor napestig folytatható). Hiszen a napnál is világosabb, hogy a közönség a korábbi zenekaraik csúcskorszakát akarják újra élni, Bach esetén ez az első két Skid Row albumot jelenti. Kezdetben van is egy olyan benyomásunk, hogy végre megkapjuk, amire vágytunk, leszámítva a hangzást, mert az inkább a "Subhuman Race" zajongására hasonlít. Aztán, ahogy haladunk előre a játékidővel, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt inkább a "Slave…" és a "Subhuman…" egyvelege vár ránk, és ezzel párhuzamosan én egyre frusztráltabb leszek.

Igen, mert nem csak a '90-es évek második felében divatos sound baxtatja a fülemet, de a folyamatos acsarkodás is fárasztóvá válik egy idő után. Lennének itt az érzelmi skálán a dühön kívül még bejárható területek. Arról nem is beszélve, hogy SeBa magának is jobbat tenne, ha nem erőltetné állandóan a rekesztést. Pedig a számok nem rosszak, hagyományosabb felfogásban és hangzással rögzítve ezeket tetszene a produkció. OK, ha elfogadjuk, hogy Bach nem a morgolódó vén hülyéknek készít lemezt (csak azt tudnám kinek, a mai fiatalok szerintem kakilnak a metalra), akkor tulajdonképpen ez egy egész jó cucc. Legalábbis nem rombolja tovább a tékozló fiú amúgy is megtépázott hírnevét, már ez is valami. A borítót pedig felejtsük el gyorsan…

King Zebra: Between The Shadows (2024)

Dicsértem korábban a Gotthard és a Shakra nyomában loholó fiatal csapatot - már ami a származásukat illeti loholásügyileg. Zeneileg ugyanis mások valamelyest, nekem most éppen a skandináv vonal, azon belül is a korábbi Reckless Love ugrik be róluk, persze amikor még jók voltak, ugyebár. De az nagyon. Közös, nem titkolt szándék mindkettőjüknél a szeplőtlen, idealista, kicsit naiv '80-as évek felidézése, újra megélése – valami ilyesmit szeretnének ők is, és a rajongóik egyaránt.

Ezt valószínűleg kicsiben, helyi klubokban meg is teszik minden hétvégén, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy nemzetközi produkcióvá tudnak válni valaha is. Ennek több gátja van: egyrészt nem olyan a zenei klíma, hogy ilyesmivel nagyot lehetne dobbantani manapság, másrészt – hiába írtak kifejezetten jó számokat – az énekesük hangja egy kicsit egysíkú és egyediséget nélkülöző. Harmadrészt még csak jól sem szól ez az anyag. Ezektől függetlenül ajánlom azoknak, akik szerették anno a Reckless Love-ot, és tele van a hócipőjük a svédek jelenlegi bénázásával.

Mind’s Mirrors: Forever Is Not Nearly Long Enough (2024)

Elképesztő vendégmuzsikosokkal vette körül magát Szabó Dániel és Purnhauser Pál, kezdve avval, hogy megnyerték Allan Tecchiot (Hades, Watchtower, Seven Witches stb.) énekesnek, aki nemcsak feldalolta a lemezt, de részt vett annak megírásában is; folytatva azzal, hogy Michael Romero és Steve Smyth is szólózik egyet-egyet itt. Manapság, az internet világában, úgy látszik ez kellő kitartással megugorható. A stílus hamisítatlan progresszív metal, a hőskorból, amikor ez a fajta zene még nagyon ment: első Fates Warning, korai Queensryche, Steel Prophet, Crimson Glory vagy éppen a Watchtower. De mondjuk a Sanctuary-vel vagy a Control Denieddal sem járunk messze az igazságtól.

A fentiekkel összhangban a színvonal is simán nemzetközi, a stílusban elvárt szintű ének- és gitártémákkal. Ha ez az album 40 évvel ezelőtt jelenik meg, most egy klasszikusról beszélünk. Kevertek bele itt-ott némi hörgést is, de ettől még a lényeg változatlan maradt. Manapság egy maroknyi elvetemültnél (akik viszont alighanem jól elvannak a korábban felsorolt bandák lemezeivel) ez így többeket nem hiszem, hogy érdekelni fog, pedig ezek a nóták megérdemelnének némi extra figyelmet. Akárhogy is, hazai viszonylatban ez még így is egy rockzenei mérföldkő, tessék belehallgatni!

Kotta