Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

A Deep Purple olyan megkerülhetetlen óriása, olyan kultikus státuszú "doyen"-je a rock n' rollnak, hogy mit sem törődnek holmi üzleti megfontolásokkal, kiadói praktikákkal. Miközben aki csak teheti, kerüli a nyári kutya-napokra (zenei uborkaszezonra) időzített lemezkiadást (az ilyen albumoknak vajmi kevés esélye van fölfutni), ők a "Whoosh!" (2020) - és az időközben megjelent, teljesen fölösleges földolgozásokkal telepakolt "Turning To Crime" (2021) - után a 23. albumukat is a legtikkasztóbb nyári melegben dobták piacra. Hja kérem, őket már régen nem az érdekli, hogy mekkora bevételhez jutnak a lemezeladások után, vagy hogy hány hetet töltenek a zeneileg manapság totálisan súlytalan toplistán.

A rajongóknak pedig gancegál az időzítés, igazából minden megjelenés piros betűs ünnep, hiszen önmagában már az is csoda, hogy egyáltalán aktívak még. Nem is tudom, mi lesz itt, ha a nagy öregek kicsekkolnak (kihalnak vagy nyugdíjba vonulnak), mert a 2. és 3. vonal nagyon szellős (hogy ne mondjam: gyönge). Ennél talán még aggasztóbb, hogy nemcsak az ikonikus, neves előadók öregszenek, hanem a rajongótábor is. Tudom én, hogy a rock n' roll napjainkban nem a legnépszerűbb műfaj, de sokkolt pl. a győri Michael Schenker koncert nézőinek magas átlagéletkora (ami inkább a 60-hoz, mint az 50-hez konvergált).

Na de én - ellentétben Marcus Antoniusszal - dicsérni jöttem, nem temetni, jóllehet a Deep Purple több muzsikusának már készül a tagságija a 80-asok klubjába. Egyikük-másikuk látványosan meg is öregedett (én ezt most elsősorban Gillanen veszem észre, lásd a mellékelt videoklipet!) és a tempó is régóta elég öreguras. Steve Morse és a "Purpendicular" (1996) komoly vérfrissülést hozott a zenekar karrierjébe, de az "Abandon" (1998) - aminek még jó esélye volt arra, hogy kimondottan ütős lemez legyen - kicsit elvérzett Gillan akkortájt akut RHCP mániája miatt, Jon Lord kilépése és a "Bananas" (2003) után pedig mintha Steve Morse-on egyfajta enerváltság lett volna úrrá. Nem jöttek már a karakteres ötletek, elvékonyodott a kézjegy-szerű, kövér gitárhangzás, mintha pár lépést hátrált volna mind a stúdióban, mind a színpadon. Így alakult ki, hogy kicsit gúnyosan ugyan, de sajnos nem igaztalanul évek óta csak Gillan-Airey Bandként emlegetem az együttest.

A Deep Purple közel 60 éves (!) történetét rengeteg tagcsere tarkította, s míg a legtöbb zenekarnak ez nem tesz jót (pl. mennyire lehetetlen még akár elképzelni is egy más fölállású Led Zeppelint!), a Deep Purple több inkarnációja is legendássá tudott válni. Steve Morse - aki egyébként is hosszú évek óta takaréklángon égett - felesége súlyos betegsége miatt kiszállt a mókuskerékből, de még mielőtt lelépett volna, maga helyett javasolta a még nálam is fiatalabb (!) Simon McBride-ot. Ó, és milyen jól tette! A relatíve ismeretlen, de azért a virtuóz hangszeres játékban és a dalszerzésben is jócskán kipróbált ír úriember nagyon jó választásnak bizonyult. Olyan energiákat szabadított föl a lassan, de biztosan geriatrikussá váló bandában, amit még a fiatalok is megirigyelhetnének. Én ezt a Judas Priest után csak Richie Faulkner-effektusnak hívom.

Noha a lehető legbénább borítóval és legidétlenebb címmel ellátott új album (tényleg, hogy kell ezt a marhaságot egyáltalán kimondani - "equals one"?) már az ötödik, amit a legendás producerrel, Bob Ezrinnel készítettek, a gitárosváltás a hangzásban is hozott némi frissességet. Arról nem is beszélve, hogy a Mélybíbor régen nem adott már ki ilyen "pattogós" albumot. 80-hoz közel nyilván nem mentek át Dragonforce-ba, de még nekem is meglepetést okozott, hogy a 6. számig (If I Were You) kellett várni a fiatalos tempó visszafogásáig.

Határozottan úgy érzem, hogy a némileg megfásult Steve Morse helyére (valószínűleg kényszerűségből is) betüremkedő Don Airey helyett most újra a gitáros viszi a prímet, ez pedig - hogy egy újszövetségi hasonlatot használjak - új borral töltötte meg a régi tömlőt. Szakadozik is rendesen, a "Portable Door" például hosszú ideje a legjobb nóta, amit tőlük hallottam. Tartok tőle, hogy az "=1" soha nem lesz olyan klasszikus, mint a "Machine Head", a "Burn", a "Perfect Strangers" vagy akár a "Perpendicular", de szerintem az utóbbi óta talán a legélvezetesebb művük.

Egy ideje már nem járok Purple koncertre, de most alighanem kénytelen leszek elmenni, mert újra igen kíváncsi lettem az élő teljesítményre - és főleg az új dalokra! Ki gondolta volna, hogy a pletykák szerint már a visszavonulásra és érzékeny búcsúra készülő zenekar képes lesz egy ilyen látványos föltámadásra? Jó, a föltámadás talán túl erős kifejezés, de a Lance Armstrong-féle EPO kezelés (blood doping) mindenképpen találó hasonlat!

Tartuffe