Dionysos Rising

2009.jún.14.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Andy James: Kaos 7 EP (2009)

Kiadó:
Unbelievable Music (iTunes)

Honlapok:
www.andyjamesmusic.com
www.myspace.com/andyjamesf1

Andy James-ről nem is olyan régen írtunk 2007-es "In The Wake Of Chaos" című albuma okán (lásd itt). A progresszív ihletésű instrumentális gitárzenékben utazó muzsikus a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a brit zeneipar ismert, ünnepelt figurájának. Ez azonban korántsem jelenti, hogy nívótlan szerzeményekkel, technikailag kifogásolható hangszeres játékkal untatná a vájtfülű kritikusokat. Éppen az ellenkezője igaz, miközben a hozzáértő kritikusok lelkesen dícsérik, kimondottan jól sikerült 2007-es albuma kereskedelmi értelemben csúnyán befülledt.

Talán éppen ez motiválta Andy James-t, hogy az "In The Wake Of Chaos"-ról lemaradt négy nótával ezúttal ne az érdektelenségbe süllyedt kiadóknál kilincseljen, hanem az iTunes-on keresztül internetes letöltéssel tegye új EP-jét elérhetővé.

Tekintve, hogy a legutóbbi lemezről lemaradt dalokról van szó, az általunk is elismerő szavakkal illetett korábbi anyaghoz képest szamárság lenne bármiféle változást, újítást várni. De az is tévedésbe esnék, aki a színvonal érezhető zuhanását várná egy B listás dalokkal megrakott EP-től. A "Kaos 7" kapcsán is csak ugyanazt tudom mondani: "Andy James vérbeli Petrucci klón, de az élvezhető kategóriából. Aki kattan az Álomszínház bárdistájának munkáira, Andy James-ben hamar föl fogja ismerni a lelki társat."

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2009.jún.14.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Aeon Zen: A Mind's Portrait (2009)

Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Sokmindent gondoltam - Descartes szerint ez bizonyítja, hogy vagyok -, de azt nem, hogy alig 20 éves brit srácok fogják elkészíteni az év egyik legígéretesebb lemezét. Az Aeon Zen mögött pedig mindössze két kölyökképű angol áll: Lloyd Musto a dobok mögött - persze ő inkább ül - és Richard Hinks, aki bevállalta az összes többi hangszer kezelését (gitár, bőgő, billentyűk). Kimondottan tehetséges zenészek, és úgy komponálnak, mintha már sokéves stúdiógyakorlat lenne a hátuk mögött és a sokadik albumukat dobták volna piacra. Erről azonban szó sincs, a lemezt is csak úgy tudták megjelentetni a meglehetősen mostoha brit körülmények között, hogy csináltak egy saját kiadót. Ennél ékesebb bizonyítékára nem is lelhettem volna annak, hogy a sokadik szűk esztendő után végre Nagy-Britannia is lassan kikeveredni látszik a legkülönbözőbb fölállásban szereplő fiú- és lánybandák, valamint a nyűgösködő brit pop/rock csapatok fertőjéből.

Természetesen a progresszív műfaj keretein belül a ködös Albionban nem lehet elvonatkoztatni az underground körülmények között is életképes és relative népes neo-progresszív mozgalomtól, amit olyan csapatok képviselnek, mint a Marillion, Pallas, Pendragon, Arena, stb. A rájuk jellemző lassú, lebegős, atmoszférikus nóták egész sora hallható a lemezen. Normális esetben ez ellen nem is lenne kifogásom (komálom a stílust), de az olyan dalok, mint az "Existence", "Time Divine", "Blinded Rain", vagy a lemezt záró összetett opusz, a "The Demise of the Fifth Sun" bizonyítják, hogy ezek a srácok többre hivatottak, és van keresnivalójuk a keményebb, fémesebb közegben. Remélem, a jövőben inkább erre a területre koncentrálnak.

Kiváló ötlet volt ebbe a debütbe bevonni néhány neves énekest; Andi Kravljaca (Seventh Wonder, Silent Call), Nils K. Rue (Pagan's Mind), Andreas Novak (Mind's Eye) sokat tesznek a projekthez. Csakúgy, mint a Myrath billentyűs-énekese, Elyes Bouchoucha (Ez a tag zseniális! Remélem az új énekes igazolása ellenére is rekeszt majd néhányat az új Myrath anyagon, amit már nagyon várok). Őszintén szólva: tehetség ide vagy oda, az ő közreműködésük nélkül a szinte szemtelenül fiatal Hinks-Musto páros első próbálkozása a figyelem és elismerés töredékét sem kapta volna.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2009.jún.13.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Deák Bill Gyula: 60. Születésnapi Jubileumi Nagykoncert DVD (2009)

Kiadó:
Sony Music

Már éppen ideje volt, hogy Bill Kapitány jelentkezzen egy jó kis DVD-vel. Erre most 60. születésnapja szolgáltatott alkalmat, így a Körcsarnokban 2008. december 19-én fölvett anyag egyúttal Bill hosszú és tartalmas karrierjének összefoglalására, ünneplésére is szolgál. A magyar rock híres-neves táltosa letett már egyet s mást az asztalra, volt hát bőven miből csemegézni. A kerek évforduló ellenére talán nem a legjobb pillanatban jött ez a DVD, mert a neves közreműködők, dalszerzők ellenére a legutóbbi album (Hatvan Csapás, 2008) nem lett Billy legerősebb lemeze, és az őt kisérő banda is volt már sütibb.

A billentyűs (Horváth Zsolt) - aki kísértetiesen hasonlít a Faith No More fakezű gitárosára, Jim Martin-ra - egyébként nagyon ízesen játszik; beállítása a kezdő csapatba kiváló húzásnak bizonyult Bill (szövetségi) Kapitány részéről. Ezt sajnos - legalábbis szerintem - nem lehet elmondani a gitárosról, Sárközi "Szivori" Pálról, aki blues-ban ugyan nyilvánvalóan kompetens, de ennél sokkal több nem mondható el róla. Olyan varázslók csatármunkája után, mint Tátrai Tibusz vagy Tornóczky Feri ez nálam taktikai hibának számít. Engem igazolnak a DVD legerősebb pillanatainak minősülő "Öreg Billy rock and roll bandája" Tornóczky rettenetes nagy tekerésével és a hamisítatlan Tibuszos zsenivel megfejelt "Hey Joe". Az utóbbi (Póka Egonnal és Hobóval) a klasszikus Hendrix nóta talán legjobb földolgozása, amit valaha is hallottam (pedig hallottam már egy párat).

Ami Billt illeti, azt kapjuk, ami elvárható, pedig az ő hangja is vesztett már valamelyest régi fényéből. Persze még mindig benne van az a kőbányai proli őserő, ami miatt ő csak "a Kapitány" vagy "a Király" magyar rockerek nemzedékei számára. És ez már így is marad. Bizarr módon a szövegértéssel akadt néha problémám, de ez nem új keletű jelenség.

A viszonylag profin fényképezett koncertfilm által nyújtott élményen sokat ront a vékony, bár szerintem tudatosan retrósra vett hangzás (főleg, ami Sárközi gitárját illeti). Ez már a "60 csapás" lemezen is koncepciózusan érvényesült, szemben pl. a "Bort, Bluest, Békességet" (1999) dögös húzásával.

A repertoár próbál fölmutatni egy-egy szeletkét Bill pályafutásának minden egyes állomásából, beleértve a ma már egyértelműen klasszikusnak számító kötelezőket: Tetovált lány; Rossz vér; Hosszú lábú asszony; Kőbánya Blues; A zöld, a bíbor és a fekete. Ha csak ezeket a kihagyhatatlan slágereket veszem alapul, Billnek nemzetközi szinten sincs szégyenkezni valója. Ha nem egy lélekölő bolsi rendszer által szedált kelet-közép-európai országba születik... De ez marhaság! Bill Kapitány igazi Hungarikum... Nagy betűvel...

Tartuffe

Címkék: dvd
2009.jún.07.
Írta: Dionysos 2 komment

Jørn: Spirit Black (2009)

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Amikor megpillantottam a "Fekete Lélek" szigorú borítóját, azonnal arra gondoltam, hogy Jørn most végre búcsút intett a páratlan tehetségéhez méltatlan kvázi Whitesnake cover bandaként folytatott tengődésnek, és visszakanyarodott ahhoz az északi, misztikus világhoz, amit pl. a "Worldchanger" című album (2001), közelebbről pedig a "Tungur Knivur" típusú nóták képviselnek. Ezt a tudatos váltást látszott az is igazolni, hogy a legutóbbi három saját stúdiólemezen társszerzőként is közreműködő Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind) ezúttal kimaradt a csapatból, helyette pedig az U.D.O.-ból ismert svájci gitáros, Jgor Gianola állt be Tore Moren mellé gitározni.

A számításom részben be is jött. A "Spirit Black" valóban sötét-lelkűre, borongós hangulatúra sikeredett (nomen est omen), de valahogy az a bizonyos "fenség, Észak-fok, titok, idegenség" csak nem akar teljes valójában visszatérni. Személy szerint nem tartozom azok közé, akik Jørn szólókarrierjének első lemezeit sírják vissza, szerintem az "Out To Every Nation" (2004) kicsit progresszívebb világa, illetve az Ark soraiban nyújtott egészen egyéni teljesítménye lenne a valódi megfejtés. Mondjuk, az utóbbihoz kellett Tore Østby géniusza. (Tényleg, épp ideje lenne, hogy Østby barátunk hallasson magáról!)

Bár Jørn ezúttal is végzett egy jelképes főhajtást a nagy Fehér Kígyó maradandó öröksége előtt (Burn Your Flame), érezhetően azon van, hogy most ne egyszerűen Coverdale alteregójaként szerepeljen. Viking hősünknek nyilvánvalóan bámulatos képessége van arra, hogy egyes legendás rock-torkok bőrébe bújjon. Egy szám erejéig például átvedlett tökéletes Dio klónná (Road Of The Cross); a korai Rainbow hatások egyébként is sokszor tetten érhetők (pl. The Last Revolution).

Mindent egybevetve az új album egyértelműen javuló tendenciákat mutat, ami sajnos nem mondható el a hangzásról. Az egy dolog, hogy – gondolom tudatosan – nagyon szikár, száraz a megszólalás (ezen sokat segítene egy ügyes billentyűs; ajánlom a Circus Maximus-ból kurtán-furcsán távozott honfitársat, Espen Storø-t), de a riffekben úgy szól Tore Moren Gibsonja mintha egy rádiótechnika szakkörön összebarmolt erősítőre lenne rákapcsolva. Persze lehet, hogy ez a laposkás hangzás bejön valakinek…

Különben egy kicsit Jørn-nal is úgy vagyok, mint a Dream Theater-rel. Ha magához képest alulteljesít, az még mindig magasan az átlag fölött van. Nem mellesleg pedig remélem, van alapja annak a pletykának, hogy Jørn esetleg újra összeáll a Masterplan-nel.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2009.jún.04.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Chickenfoot: Chickenfoot (2009)


Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.chickenfoot.us
myspace.com/thechickenfoot

Aki rendszeresen követi bejegyzéseinket, talán emlékszik, hogy nagy lelkesedésemben a Sammy Hagar - Joe Satriani - Mark Anthony - Chad Smith tengely megalakulása fölött még azt az íratlan szabályt is áthágtam, hogy ezen a blogon (tekintve, hogy ez nem profilunk) a rockvilág legfrissebb híreinek közzétételével nem foglalkozunk (lásd itt). Mentségemre legyen mondva, ezt a rakoncátlan érzelemkitörést leginkább az általam egyébként rendkívül nagyra becsült Satriani mester szerzői vénájának utóbbi időkben tapasztalható elapadása okozta.

Most végre lehetőségem nyílott a meglehetősen fantáziátlanul elnevezett banda még ennél is fantáziátlanabb címmel ellátott lemezének alapos meghallgatására. Háááát... nem is tudom. Tulajdonképpen hamisítatlan amerikai hard rock ez, ami tökéletesen illeszkedik Sammy Hagar eddigi szóló karrierjébe. Ez garantál egy bizonyos minőséget, de sajnos hiányzik belőle az az egyéni hangvétel, az a plusz, ami a közreműködő nagynevű zenészek miatt várható lett volna. Ha ez az anyag Sammy Hagar neve alatt jelenik meg, senki sem kapja rá föl a fejét, legföljebb az elkötelezett Hagar fanok jegyzik meg, hogy egy állat jó gitáros nyomja (az egyébként ugyancsak kiválóan gitározó) Sammy mellett.

Satriani egyébként végig szolgál, s ez a zenei alázat más körülmények között minden tiszteletet kiérdemelne, de most kevésnek tűnik. Mindenesetre továbbra is örülni kell annak, hogy sok éves konok ellenállás után (annak idején a Deep Purple-t is visszautasította!) a mester végre hajlandó beállni egy bandába, más nagy nevekkel megosztva a reflektorfényt. Ebből még akármi is lehet...

Csirkelábék kicsit öregurasan, kockázatot nem vállalva álltak hozzá ehhez a munkához, inkább rutinból, mint ifjonti, tüzes lelkesedésből. Számomra csak az ízelítőként kislemezen megjelentetett "Soap On A Rope" okozott katarzist. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyes nóták, mint pl. a "Get It Up", "My Kinda Girl", vagy "Turnin' Left" néha nagy hangerőn rekesszenek egyet az autóm hifijében.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2009.máj.31.
Írta: Dionysos 11 komment

Iron Maiden: Flight 666 DVD (2009)


"Te, milyen zenét is játszanak ezek pontosan?" - "Olyan keményet. Tudod, mikor reszelnek a gitárok, az énekes meg magas fejhangon üvöltözik végig."

A párbeszéd valóságos, egy hazai bulvármédia újságírónőjének ostoba kérdését, illetve egy másik bulváros kolléga még ostobább válaszát idéztem, amint sajtótájékoztatóra vártak a Maiden Kisstadionban tartott koncertje előtt, még 2000-ben.  A magyar rocksajtó képviselőinek szerintem biztos van frissebb, tavalyi szigetes sztorijuk is a tömegmédia rockzene ellen beoltott munkatársainak elképesztő inkompetenciájáról.

Persze ne óvatoskodjunk, ne "rockzenézzünk", mert akkor öntudatosan majd megkapjuk, hogy képben vannak ők, és általuk mi fogyasztók is, hiszen mennyi hírt hoznak pl. a Franz Ferdinandról, vagy akár Lenny Kravitzról, hogy a számtalan egyéb "rock hero"-ról már ne is beszéljünk. 

Szóval ne óvatoskodjunk, nevezzük csak nevén a gyermeket: heavy metal. Ez akad meg a torkán a médiának. Ha pedig a stílus képviseletében olyan zenekar mozgósít komoly reklámhadjárat nélkül százezreket, akik a megalakulásuk óta kikezdhetetlenek, soha nem feküdtek le a velejéig romlott zeneipar szánalmas bohócainak, akkor kiküldik kérdezni a fent idézett hülye libát, meg a méghülyébb kollégát; ráadásul a Pestet elözönlő rockerekről csak kell néhány megalázó (mindig a legszerencsétlenebbeket sikerül ilyenkor "véletlen" megtalálni) vágókép. Aztán újra csend, hiszen a heavy metal zenére már régen nincs igény...

A Flight 666 mozi is innen indít. A "Somewhere Back In Time" címmel futó világkörüli turné első szakaszának a lehető legteljesebb keresztmetszetét bemutató film kezdő kockáin feliratozva a lényeg; az Iron Maiden, az 1980-as debütálása óta úgy vált a világ egyik legnagyobb, legnépszerűbb zenekarává, mintegy 70 millió eladott lemezzel, hogy a rádióállomások és a mainstream média eközben szinte tudomást sem vett róluk. Istenem, milyen jó érzés, hogy rockerből vagyunk, és semmi közünk - hogy is mondta fentebb a firkász csaj? - "ezek"-hez.

Általában a koncert DVD-k extrájaként szokott szerepelni a képes, színfalak mögötti turnédokumentáció: itt fordított a helyzet. A 45 napig tartó, 5 kontinenst érintő első turnészakasz 23 koncertjéről forgatott, majd kétórás filmhez csatolták bónuszként a teljes - 17 Maiden-klasszikust felölelő - koncertprogramot egészében bemutató lemezt, amit viszont nem egy helyszínen, hanem dalonként más városban rögzítettek. A végeredmény mégsem lett széttagolt, hiszen a (többnyire) fix kamerák estéről-estére ugyanonnan vették a showt, amely így úgy lett kerek egész, hogy közben nagyon is tudjuk és látjuk, hogy éppen Indiában, Argentínában, Brazíliában, Mexikóban, Kolumbiában, Costa Ricán, vagy Kanadában őrül-e meg éppen az arénányi/stadionnyi tömeg. Mindezt ráadásul a Kevin Shirley által kevert vaddisznó hanggal, csúcsminőségben élvezhetjük. Kiváló. És ez még csak a bónusz DVD.

A film egy ködös angliai reggellel kezdődik, amikor a zenekar és a stáb folyamatosan érkezik a repülőtérre, ahol már várja őket a saját repülőgép és a szintén saját kapitány, hiszen köztudott, hogy a gépet az énekes Bruce Dickinson (is) vezeti. Jónéhány óra elteltével már Indiában, Mumbaiban hangolódnak a turnényitó koncertre, hogy aztán egy kiadós gyomorrontástól és az időeltolódástól félholtan, rövidesen Sydney-ben nyújtsanak 110%-ot a színpadon, merthogy a srácok a nézőtéren nem azért vártak talán éveket a pillanatra, hogy ebből bármit is észrevegyenek.  És így tovább...

Csodálatos úti-, és pillanatképek, soha nem látott kulisszatitkok, váratlan helyzetek, óriási poénok, feszültség, de mindvégig hallatlan profizmus és szervezettség jellemzi az egész zenekart, csakúgy mint a stábot. Van fáradtság okozta összeomlás, de egy pillanatra sincs nagyképű sztárkodás és allűrök. Biztos lehet úgy forgatni egy filmet, hogy ezeket szándékosan nem mutatják be, de itt érezhetően nem erről van szó. Elég egyszer is megpillantani a dobos Nicko elmebeteg, vigyorgó fejét ahhoz, hogy egyértelmű legyen: az Iron Maiden tagjai jó humorú emberek maradtak, akiknek semmi közös nevezőjük nincs és soha nem is volt a mainstream hisztis kreálmányaival.

A filmben, amely sokadjára is ad újat és élvezhető, mindenkinek lesznek kedvenc részei és pillanatai. Az enyém egy koncert utáni kép, ahol egy latin-amerikai fiatalember, kezében Nicko dobverőjével, küszködik a sírással, majd végül alulmarad vele szemben. Alapjában nem szeretem a rajongásnak azt a fokát, amikor az érzelmek így előtörnek, de ez nem a  pszichésen roskatag ember beteges hisztériája (lásd Jacko és lelkibeteg fanatikusai). Ebben az őszinte arcban és jelenetben benne van összefoglalva mindaz a többlet és zene adhatta öröm, aminek a mi idézett újságíróink a büdös életben soha nem fognak mégcsak a közelébe sem jutni.   

A Flight 666 minden heavy metal rajongónak megkerülhetetlen és kötelező.

Túrisas

Címkék: dvd
2009.máj.29.
Írta: Dionysos 14 komment

Arch Enemy/Mercenary koncertbeszámoló (2009. május 26., Bp, Diesel Club)

Ez az a koncert, amit akár még egy évvel ezelőtt is, gondolkodás nélkül hagytam volna ki. Odáig rendben, hogy évek óta folyamatosan fogy a dallamigényem, karcosodom, cserzik a bőröm, szorul a kezem ökölbe, az AOR pedig – érdemei elismerése mellett - messze kerülget, de hogy jegyet váltsak egy death metal koncertre, ahol az énekes torkát egyetlen lekottázható hang sem hagyja el másfél óra alatt, ráadásul ez a torok valami felfoghatatlan módon egy nőben lakozik, - hát az kizárt volt a közelmúltig.

Ősellenség persze semmiképen nem volt, sőt az Amott testvérek gitárjátékával én már régen barátságot ápolok, de valahányszor tettem egy lépést feléjük és Angela Gossow "dalra" fakadt, azonnal kettőt léptem vissza ijedten. Éreztem én pedig ott nagyon is a tálentumot, de Angela újra és újra csak lenyűgözni tudott (ahogy a  mindent elpusztító tornádó nyűgözi le az embert), zenei élményt adni nem. Már-már úgy volt, hogy csak felhajtok Japánból egy karaoke Arch Enemy anyagot és a vokálsávokra majd odaképzelem a Testament bölényét, Chuck Billyt, de szerencsére a "Rise Of The Tyrant" lemeznél (kritika itt) átszakadt a gát. Az olyan dalok, mint a "Blood  On Your Hands", "I Will Live Again", "The Day You Died", valamint a lemez turnéján, Tokióban rögzített zseniális DVD (kritika itt) meggyőztek. 

Ez odáig vezetett, hogy a koncerten már egy voltam a rajongók közül, aki önfeledten énekelte a koncerkezdő "Blood…" kiállását, hogyaszongya: "Re-mem-ber!", bár azt megjegyzem, hogy az "éneklés" az én esetemben is inkább csak analógia…

Lehetett rá számítani, hogy a Diesel Club rogyásig megtelik, de (pápa)szemesnek áll a világ, így egy ügyes helyezkedéssel kombinált csalafintasággal, pár perc elteltével már színpadmagasságban ültem a keverőpult előtti korláton, jó másfél méterrel az igencsak derekasan beinduló tömeg feje fölött. Hiába, no, a rutin…

Az előzenekarként bemelegítő dán Mercenary sikere abszolút megérdemelt, egy percig nem volt az az érzése az embernek, hogy epizodistákat lát a főzenekar előtt, akik a nyomasztó érdektelenségből mihamarabb a zuhany alá igyekeznek. Nyomasztó, sőt egyáltalán semmiféle érdektelenség nem volt, a nekik jutott bő háromnegyed óra alatt precízen, kigyakoroltan, hatásosan nyomták el a műsorukat, a modern, billentyűvel megtámogatott dallamos/hörgős zúzalékot. A Mercenary tehetséges, jó bandát képez. (Copyright: Fülig Jimmy)

Az átszerelési időben nőtt a várakozás, több fronton is. A csapat mellett epedve vártuk a frisslevegő-befújást is, ami a kezdeti szaporaság után, a hőfok emelkedésével fordítottan arányosan, ritkulni kezdett. Gyöngyöző homlokkal (hónaljjal) fogadtuk így a zenekart, akik mindezzel keveset törődve hihetetlen aprításba kezdtek az első perctől, a full teltház felfokozott hangulatától kísérve.

A DVD-t ismerőknek nem lehetett sok meglepő a szetlistában. Még a zenei alapra megkomponált dobszóló, a testvérek gitárszólói is mind hangról-hangra stimmeltek, bár az itt beiktatott "I Will Live Again" (!!!) a tokiói programban nem szerepelt. Igaz, az viszont jóval hosszabb volt ennél…

Angela emberi arca sem maradt rejtve, az átkötő szövegeket vidáman, közvetlenül, ha nem lenne ebben a kontextusban teljesen abszurd és idegen, azt is mondhatnám, kislányos pajkossággal mondta. Az egyik pillanatban még udvariasan, nevetgélve megkérte az előtte dohányzó faszkalapot, hogy legyen kedves és ne, mert rosszat tesz a hangjának(!), a következőben pedig már ment is lefelé a föld alá, hogy a legmélyebb bugyorból hozzon nekünk üzenetet. (Én a helyében ezen a hangon kértem volna a dohányzás felfüggesztését is, akkor tuti, hogy a Népligetben, de talán az egész IX. kerületben nem akad halandó, aki mindezt megkockáztatja. )

Egyetlen problémám a hangerővel volt. Tisztán, de olyan elemi erővel szólt a motyó, hogy ez – legalábbis nálam – már az élvezhetőség rovására ment. A csodálatos gitárharmóniák és a külön-külön is lenyűgöző gitárjáték vált sokszor kivehetetlenné ezáltal.

Ha lett volna nálam egy füldugó, akkor ez az egyik legütősebb koncertélmény lehetett volna a közelmúltból, akkor még amiatt sem morogtam volna, hogy időközben Christopher Amott félhosszú haja is elveszett… 
 
Túrisas
 

2009.máj.29.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Vinnie Moore: To The Core (2009)

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.vinniemoore.com
myspace.com/vinniemoore

Zenészek:

Van Romaine - dobok
John "J.D." DeServio - bőgő
Tim Lehner - billentyűk

Vinnie Moore az első nagy neo-klasszikus shredder generáció (pl. Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine) tagjaként elévülhetetlen érdemeket szerzett "Mind's Eye" (1987) és "Time Odyssey" (1988) című lemezeivel. Megfordult már a Vicious Rumours-ban ("Soldiers Of The Night", 1985; ekkor még csak 20 éves volt) és Alice Cooper mellett (a "Hey Stoopid" albumon olyan gitárosokkal, mint Joe Satriani, Steve Vai és Slash), manapság az UFO-ban vitézkedik. Érdemes is a legendás angol öregfiúk 2005-ös koncert DVD-jét megtekinteni (Showtime); kegyetlen nagyot teker pl. a "Lights Out"-ban! (www.youtube.com/watch) Egyébként 2007 óta Dean gitáron játszik, nekem nem túl szimpatikus, kicsit nyers hangzással. Na ennyit az életrajzi adatokról.

Pályatársaihoz képest nem túl termékeny szerző, hiszen közel negyed évszázad alatt a "To The Core" még csak a hetedik stúdió album. Azt kell mondjam, mióta a nagy neo-klasszikus éra befülledt, VM pályája az útkeresés jegyében telt (telik), és a régi stílusnak egyre kevesebb nyoma fedezhető föl. Minden technikai cizelláltsága ellenére, valahogy nem akar sajátos, érdekes arcot ölteni, önfeledtnek mutatkozni ez a játék. Én utoljára a "Maze" kicsit progresszívebb hangvételére, néhány jól sikerült nótájára figyeltem föl.

Az új album már csillagászatilag is jelentős távolságban van az egykori durván tupírozott, neo-klasszikus gitárhőstől. Itt egy lassabb, kevésbé metálos, inkább jazz-be, olykor funky-ba hajló Vinnie Moore-ral találkozunk. Lehet, kérem szépen, megmosolyogni a '80-as évek viccesen öltözött, pufi hajú shredder-jeit, magamutogató hangszeres villongásaikat, de azt nehéz lenne elvitatni, hogy a velük való összehasonlításban a 20 évvel későbbi önmaguk csak szürke eminenciás.

A "To The Core"-nak igen jót tett volna egy löket a '80-as évek életigenlő, vérbő, talán kicsit naiv beállítottságából (pl. ahogy a "Saved By A Miracle" nótából lejön), csakúgy mint mondjuk Tony MacAlpine fergeteges billentyűszólóiból (Tim Lehner közreműködése max. jelzésértékű). A "Fly" kifejezetten ígéretes, dallamos kezdés, ezután jönnek még keleties motívumok, arabos ritmus (Transcendence), jazzes belassulás (Soul Caravan), valamint két kellemes kis ballada (Over My Head, Into The Sunset). De ezzel ki is fújt. Másra többszöri hallgatás után sem emlékszem.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2009.máj.27.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Pathosray: Sunless Skies (2009)

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.pathosray.com
myspace.com/pathosray

Zenészek:

Marco Sandron - ének
Alessio Velliscig - gitár
Fabio D'Amore - bőgő
Gianpaolo Rinaldi - billentyűk
Ivan Moni Bidin - dobok

A Pathosray új lemeze is mintegy eleven cáfolata Túrisas komám azon megállapításának, miszerint az olasz progresszív metál műfaj meglehetősen belterjes, mivel minden egyes említésre méltó megmozdulásuk körül így vagy úgy ott sertepertél a DGM valamely tagja. Amikor ez a kijelentés tétetett, még nem ismertem a Pathosray nevű 2000-ben alakult talján formációt, amely a Scarlet Records kiadónál megjelent debüt album után átnyergelt a Frontiers népes "istállójába", hogy a "Sunless Skies" című új lemezt már ott jelentessék meg. Ha a "Szenvedélysugár" névre hallgató csapatot már akkor ismerem, azonnal ezzel trónfoltam volna.

Annál is inkább, mert zenehallgatás közben egyre azon agyaltam, hogy ez az olasz banda valamihez piszkosul hasonlít. Azután hirtelen beugrott az egykor ígéretes honfitárs, az Eldritch, melynek "El Nino" című 1998-as lemeze fönt említett tanult kollégám nagy kedvence (dionysosrising.blog.hu/2008/02/05/eldritch_el_nino_1998_2007). Bizony-bizony: nincs értelme tovább azon keseregni, hogy az Eldritch miért nem tudja azt a teljesítményt megismételni. Itt van nekünk a Pathosray, amely mintha egyenes folytatása lenne annak a jól sikerült albumnak. Sőt, Marco Sandron hangja nekem sokkal jobban bejön, mint Terence Holleré. Persze nem egy Eldritch klónnal van dolgunk, de mindent összevetve, mintha a két brigádot egy tőről metszették volna.

Kár, hogy a lemez a végére kicsit belassul, elballadásodik (kivéve a "Poltergeist"-ot). A "Crown Of Thorns" és "Behind The Shadows" dögös belépők. Remélem, hogy a Pathosray nem fog idővel ellaposodni, mint ahogy azt is, hogy a Rage lemezekről már ismert, Peavy Wagner-féle biomechanikus lények által ihletett borítóterv sem válik a jövőben követendő tendenciává.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2009.máj.25.
Írta: Dionysos 1 komment

Saint Deamon: Pandaemonium (2009)

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.saintdeamon.se
myspace.com/saintdeamonband

Ez sorban már a második banda, amelyikől nem nekem, hanem Túrisas cimborának kellett volna írnia (hiszen korábbi anyagaikat is ő boncolgatta), de egyéb irányú elfoglaltságai és érdeklődése miatt rám hárult a feladat. A tehetséges fiatal muzsikosokból verbuválódott SD esetében nem is lehetne nehezebb dolgom. Hamisítatlan skandináv dallamos metált játszanak, amelytől nem idegen a hard rock-osabb, szoftsabb hangzás sem (ld. Pandaemonium).

Hiába azonban a fogós dallamok sokasága, a félelmetesen jó hangú énekes, az ember nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy ezt már nagyon sokszor hallotta azelőtt. Hát igen, a gond ott van, hogy ilyen bandákkal Skandináviában Dunát - illetve, akarom mondani: tavak és fjordok százait - lehet rekeszteni. Poldi bácsi (Rajz János) mondogatta sokszor a zseniális Janikovszky Éva klasszikus megfilmesített változatában: "Igen, igen. Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Csak az a szép zöld gyep. Csak az fog hiányozni" (szabadon idéztem). Nos, az SD is jó, csak az a bizonyos plusz, amitől a sok hasonló produkció közül kiemelkedhetne, csak éppen az hiányzik.

Amolyan rock zenei Poldi bácsiként mi is ezt vagyunk kénytelenek hajtogatni. Szinte lehetetlen konkrét kifogásokkal élni. Talán lehetne dögösebb, technikásabb a gitáros, de tulajdonképpen nincs vele gáz. Sokat dobna a bandán egy metálosabb hangzás és egy bravúros billentyűs, de ugyanakkor kiváló metál bandák százai - köszönik szépen - jól megvannak szolid szinti alapok és virtuóz billentyűs szólók nélkül. Az énekes pedig kétségkívül világszínvonal. Akkor meg mit fanyalgok itt? Szerencsére a banda nagyon fiatal, még bőven saját arculatra találhatnak, még lángra gyúlhat bennük a zsenialitás szikrája... Talán. Vagy maradnak az erős középszernél.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása