Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.vindictiv.com
myspace.com/vindictivmusic

Zenészek:

Stefan Lindholm - gitár
Pontus Larsson - billentyűk
Göran Edman - ének
Zoltán Csörsz . dobok
Nalle Pahlsson - bőgő

Közel egy éves restanciám van. Már a tavalyi debüt album megjelenésekor illett volna reflektálnom Lindholm mester új bandájának, a Vindictiv-nek teljesítményére. A gond az volt, hogy az általam nagyra becsült Göran Edman közreműködése és az ígéretes zenei hozzáállás ellenére meglehetősen felemás érzelmeket váltott ki belőlem az első anyag... Hát inkább bölcsen hallgattam.

A "Ground Zero" megjelenésével azonban elérkezett az a pillanat, amikor nem lapíthatok tovább. Ennek több oka is van: Edman mellé sikerült olyan énekeseket megnyerni, mint Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor) és Mark Boals (Yngwie, Ring Of Fire, Royal Hunt), de rajtuk kívül közreműködik még egy rakás vendégzenész, köztük az általam bálványozott billentyűs zseni, Alex Argento... Lindholm most nem bízta a véletlenre, az ismert nevek bevonása mindig jó promóciós technika.

A Vindictiv (jelentése: bosszúálló) tipikus skandináv, azon belül pedig svéd jelenség. Ízletes és arányos összekutyulása több stílusnak; keveredik benne a klasszikus hard rock, AOR, progresszív metál, valami olyan egyveleget eredményezvén, mintha Yngwie beállna a Mind's Eye-ba vagy a Cloudscape-be tekerni. Yngwie neve nem véletlenül került elő, Lindholm ugyanis nyilvánvalóan a legendás shredder lemezein, oktató DVD-in nőtt föl, talán bizony épp a saját, fölismerhető, önálló stílus kárára.

Az egyszerűen csak "Vindictiv" címmel piacra dobott első lemeznél a "Ground Zero" szerintebb érettebb, fogósabb anyag lett, annak ellenére, hogy igazán emlékezetes dalokat, fülbemászó dallamokat most sem sikerült írni - a legendás rock énekesek közreműködése ellenére sem. Egyes kritikusok arról panaszkodnak, hogy az anyag túl hosszúra lett nyújtva. Az ilyen nyavalygást sose értettem. Inkább örülni kellene, hogy szélesebb kínálatból lehet válogatni. Azt azonban esetleg beismerem, hogy a zenei ötletek némi tudatos sűrítése jótt tett volna.

Egyértelműen a címadó nóta sikerült legjobban, de kifejezetten szórakoztató a Hartmann által fölénekelt "I'm Back Home" is. Nem értem ezt a pasast, ekkora hanggal miért a tingli-tangli szoft-rockban gondolkodik? A Vindictiv féle keményebb, összetettebb stílusban kéne keresnie természetes zenei közegét. Ezen kívül kimondottan bejön a nagyívű "No Matter What", valamint a keleties motívumokkal megtűzdelt és ugyancsak Hartmann által fölénekelt "The Sacrifice".

Nem sok idő telt el a legutóbbi lemez megjelenése óta, de Lindholm-nak ez is elég volt, hogy megtegyen néhány lépést előre.

Tartuffe

Honlapok:
www.adastraband.com
myspace.com/adastra

Zenészek:

Joe Nardulli - gitár
Eric Davis - billentyűk
Jay Levine - bőgő
David Penna - dobok

Ez az Ad Astra nem az az Ad Astra, de még csak nem is az a másik. Ha valaki ezek után elvesztette a fonalat, nincs egyedül. Szóval van nekünk egy azonos nevű hazai progresszív metál bandánk (Crust of Ego, 2008), meg van egy másik a finn tesóknak (Death Or Domination, 2008). Na, ez egy harmadik formáció New York-ból, akik vagy nem tudnak arról, hogy már két csapat is létezik ezen a néven, vagy úgy gondolják, hogy ez olyan tuti név, amiért az esetleges pereskedést is simán érdemes vállalni.

Akármi is motiválta Joe Nardulli gitárost a névválasztásban, az biztos, hogy sikerült piszkos jól megtanulni gitároznia és összehoznia végre egy ütőképes prog-fusion zenekart. A Shawn Lane és a Liquid Tension Experiment, valamint a hazai Mindflowers által kijelölt csapáson mozgó összetett instrumentális kompozíciók ízes, technikás hangszeres szólók köré épülnek. Hál' Istennek a szerzeményeket halandó emberek számára is követhető akkord-szekvenciák és befogadható (bár nem egyszerű) dallamok jellemzik.

Nekem mindig is bejött a jazz-fusion és a progresszív rock ilyenfajta keresztezése. Egyetlen bánatom, hogy az album a független kis kiadó és a még kisebb költségvetés miatt korántsem szólal meg úgy, ahogy kellene. Mondjuk legalább akkorát kellene dörrennie, mint a fönt már említett Liquid Tension Experiment lemezeinek!

Bár nem érzem úgy, mintha Joe Nardulli együttese fölrepítene egészen a csillagok közé (Ad Astra), de nagyon meghallgatnám őket élőben egy hangulatos kis Manhattan-i klubban, valahol a Park és a 6th Avenue között.

Tartuffe

Paul Shortino nagy öreg a szakmában még akkor is, ha a lemezborítón úgy néz ki, mint akit a 80-as évek végén hibernáltak, most pedig értő kezekben kiolvasztásra került. Az egykor féktelenül és buján tobzódó Los Angeles-i hajmetál-élet emblematikus figurája ő, olyan klasszikus bandákban nyomult, mint a Rough Cutt, illetve Quiet Riot, de egy rakás projektben (Hear 'n Aid) és szekérderéknyi tribute anyagokon is hallható még a kicsit rekedtes, fantasztikus blues-rock hangja Pálnak.

Van tehát gazdag életmű, de nincs ülepen pihenés, nosztalgiázó merengés. A kiadó felkérésére örömmel ugrott neki egy új lemeznek, amelyen társra lelt a Mad Max, Casanova, Silver zenekarokból ismerős (?), újabban Michael Schenker mellett is felbukkanó zenész/producer Michael Voss személyében, aki egyben a gitármunkáért is felel. Michael Voss állítólag világhírű német producer, amit nekem eszem ágában sincs vitatni, biztos tehetséges a pali, de azért talán annak is van oka, hogy a nevére keresés esetén a neten megalázó fölénnyel nyer egy ausztrál rögbijátékos.

A "Chasing My Dream" egy szürkécske iparosmunka lett, amit Shortino elévülhetetlen érdemeire tekintettel én ezúttal Michael Voss nyakába varrok tisztelettel. Ugyanis Paul hangja változatlanul remek, dallamai is jók, az AOR/hard rock szerzemények izgalmasak is lehetnének, ha a gitárrészek kidolgozásában és rögzítésében nem olyan ember működött volna közre, aki szögletes germán-blues felfogásban játszik. Michael "Mirelit" Voss rideg gitártémái rendre lehűtik azt a zenei tónust, amit Shortino hangja igyekszik melegen tartani.

Engem ez kimondottan zavar, de lehet, hogy van ebben azért némi tudálékos szakmázás is, amire viszont sokan magasról tesznek majd a lemezt meghallgatva, mondván; nagyon hülye ez a kritikus, tök jó a gitáros! Legyen igazuk.

Túrisas

Nini, egy ismerős! Peter Langer, alias Pete Lancer egykoron a német Stormwitch ütőse volt, ami csupán annyiban rossz hír a rajongóknak, hogy a zenekar Achilles-sarka éppen ő volt, nem igazán a dobmunka és a dobsound miatt szerettük őket. Aztán Langer később a közepes teljesítménnyel előrukkoló, egy lemezt megért The Armada nevű formáció oldalán tűnt fel komor, német metal-lovagként, majd anélkül, hogy maradandó nyomot hagyott volna, vágtatott el velük az ismeretlenségbe.

Most hogy újból megláttam a nevét, biztos voltam benne, hogy a Sanction X-szel jegyet váltottam a harmadosztályra, de Pete rámcáfolt. Innen sem fogják elhívni ugyan dobklinikák és mesterkurzusok díszvendégének, de ezeket a húzós középtempókat mára lazán megoldja rutinból.

Leszállok a jó Lancer/Langerről, mert azért vannak itt nála hangsúlyosabb fazonok is. A csapatot Ebby Paduch (Ronnie James Padavona...hmmm) énekes viszi a hátán, ez tiszta sor. Dio és Tony Martin korszakos Black Sabbath fanatikus, nem is kétséges, hangja, kinézete, termete is hasonlít mesterére, de megemlíthetem a maiak közül Nils Patrik Johanssont is, hiszen személye, sőt zenekara az Astral Doors is kötelezően behivatkozandó a Sanction X kapcsán.

Be is lőttem nagyjából a helyüket a metal-porondon, kezdődhet az előadás!

Füstből előbújó misztikum, Paduch szuggesztív énekével és jó énektémáival (The Calling). Nincs nagy megfejtés, de mindig jólesik hallgatni az ilyen nagyívű, időtlen dallamokat. Robby Böbel (Talon/Frontline/Evidence One) is jól nyomja a gitáron, bár nem képes Paduch magasságához felnőni. Ez szigorúan csak a gitárjátékára és nem fizikai valójában értem, hiszen Paduch a zenekari képek után megítélve csak diónyi nagyságú (így is-úgy is).

Nem egy ősrobbanás, de mindvégig korrekt anyag, amely jól sikerült szerzeményeivel képes lekötni a figyelmet Néhányszor még biztos előveszem.
 
Túrisas

"Az arena rock többé-kevésbé kemény rock, melyből azonban hiányzik a heavy metalra jellemző ingerültség és őrjöngés. Lényege a himnuszszerű dalokban és a teátrális előadásmódban van. A hangszerelésre az egyszerű ritmusok, akusztikus és elektromos gitárok kölcsönös használata valamint a szintetizátorzene jellemző, az éneket tekintve pedig sokkal közelebb áll a pophoz, mint a kemény rock vagy metal irányzatok többségéhez."

Az a nagy szerencse, hogy a Svédországban és Amerikában is jegyzett producer/zenész első szólólemeze nagyságrendekkel jobb, mint a Wikipédia, stílusról adott fájdalmasan dilettáns definíciója.

Pedig tényleg igazi, hamisítatlan amerikai aréna rock ez, a korai Winger, Def Leppard, Slaughter, Alice Cooper nyomvonalon. Utóbbit azért kell megemlíteni, ugyanis Alice is kb. ilyesmi hanggal nyomulna, ha anno nem csak jellegzetes hangszínt, de mellé énekhangot is kap a Teremtőtől.

Meglepetés a Pure, hiszen a grunge diktatúra ezt a stílust tökéletesen, hírmondó nélkül kivégezte. Valamiért a lemezek tömeges bezúzása akkor elmaradt, bár a rejtegetésért és titkos hallgatásért nyilvános megszégyenítés járt, ha kiderült. A stílus hősi halottjai, ha később fel is támadtak, többnyire már modernebb hangszerelésben tértek vissza.

Ezt a fajta "ingerültségtől" és "örjöngéstől" mentes, "többé-kevésbé kemény rock" muzsikát (orvost!!!) ma már nagyon kevesen játsszák, főleg ennyire autentikusan. Még a hangzás is a 80-as éveket idézi, de nem lenne Chris jegyzett producer, ha nem lenne ugyanakkor mai, karcos, abszolút élvezhető is egyben.

Szegény Chris Laneyt sajnálom, mert még a Devin Townsend-re emlékeztető, korántsem attraktív fejével is buzira csajozhatta volna magát, ha nem 2009-ben, hanem 25 éve jön ki a csajmágnes Pure-ral. Most meg csak néhány kritikus, esetleg a flitteres felsőbe beleizzadt, hagyományőrző ős-glamster fogja klubkoncertek után bátorítóan lapogatni a hátát azzal, hogy: "Hey Chris! Nem is rossz, nem is rossz..."  

Túrisas

Vannak a rockvilágnak eldöntött és még nem eldöntött kérdései. Utóbbihoz tartozik pl. az a komoly dilemma, hogy őszinte rockerként ki lehet-e röhögni teli torokból, jóízűen a Manowar zenekart, vagy hogy még mindig Ozzy, esetleg már Sharon Osbourne énekli-e majd fel az új Ozzy lemezt.

Az első kategória lényegesen egyszerűbb, ezek általában nagy konszenzussal elfogadott álláspontokat tükröznek. Ilyen pl., hogy a Halford utódjaként a Judas Priestben világhírnevet szerzett, de minden jelentősebb zenekarából megalázóan menesztett Ripper egy rokonszenves srác, aki ráadásul zseniális adottságú énekes is.

Így gondolhatja ezt egyébként a szakma is, hiszen olyan arcok adták a nevüket és hangszeres felkészültségüket Ripper első szólóalbumának sikeréhez, mint Jeff Loomis, Dough Aldrich, Billy Sheehan, Steve Stevens, Chriss Caffery, Neil Zaza, Bruce Kulick, stb. A lemez jól sikerült, de az igazság az, hogy ilyen hátországgal sokkal jobb is lehetett volna.

A "Play My Game"-nek úgy kellett volna beköszönni, mint a Katrina hurrikánnak New Orleans-ba, ezzel szemben a PMG legfeljebb egy-két súlytalanabb megjelenést fújt odébb az útjából, ijesztgetett egy kicsit, kitört néhány ablakot az elsősorban Judas Priest, Iced Earth, Beyond Fear fanatikusok lakta területeken, de az előrejelzésekkel szemben nem tarolta le a rockvilágot, bár igény, az kifejezetten lett volna rá.

Személy szerint túl vagyok jónéhány meghallgatáson, valamint egy regressziós hipnózison, ahol a hetedik életemig visszamenőleg erőltette a terapeutám, hogy márpedig ez a lemez zseniális. Noha a kezelés hatásos volt, továbbra sem vagyok maradéktalanul elégedett.

Van itt minden hangulat pedig; USA-power, súlyos doom téma, amerikai hard rock, hamisítatlan, védjegyszerű Ripper sikolyok, hangszeres bravúrok, de hiába a részleteiben végig extra minőségű anyag, ha az egyes dalok önmagukban nézve rendre csak a "jó" minősítésig futják ki magukat.   

Túrisas

Azok után, hogy már nem csak a Strato-rajongók, de neves finn pszichiáterek is izgatottan kapják fel a fejüket a Timo Tolkki név hallatán, szinte hihetetlen, de rendeződni látszanak az érintettek körében a jogi, zenei, sőt patológiás zavarok.

A Tolkki-nak tanácsolt gyógymód ("Írj ki magadból egy kicsit zenére is emlékeztető zsibbadmányt, ha kérdeznék, mondd azt büszkén, hogy ez rockopera, a címe pedig: "Saana". Játékszintit találsz hozzá a foglalkoztatószobában ...") hatásosnak bizonyult, hisz Timo új próbálkozásai sem tűnnek életképtelennek, a láncait vesztett, és végül Tolkki által is jóváhagyott Stratovarius pedig immár megjelenthette a poszt Tolkki-korszak első lemezét. 

A kötelező kritikusi objektivitásom a hízott napközis arcú új gitáros bemutatkozó videójának megtekintése után el is szállt. Olyan hihetetlenül jól nyomta, hogy elhatároztam, ez a lemez márpedig király lesz! Ha mégis megtörténne, hogy valami miatt nem, akkor is azt írom majd, hogy de!

Az általa jegyzett kislemezes dalok nagyon sütöttek, csak úgy ontották a friss, új lendületet. A stúdióba azonban majdnem mindenki saját dalokkal érkezett. Meglepett, de végül a szólókban sem lett túl hangsúlyos a fiatal Kupiainen játéka, sokszor inkább Jens Johansson került előtérbe, aki három nótát is hozott, ráadásul nem a legjobbakat. A lapos "Winter Skies" megírása pl. maximum két perces zenei koncentrációról árulkodik.

Hangszeresen természetesen a "Polaris" a lehető legmagasabb színvonalat képviseli, és vannak nagyon jó kis nóták is, de egyelőre még nem rázódott, csiszolódott össze tökéletesen az ígéretes régi/új csapat. Én megelőlegezem nekik a bizalmat a következő lemezre, egyidejűleg azzal a javaslattal élvén, hogy az eleddig teljesen Tolkki által uralt dalszerzésben dolgozzanak közösen, és hagyják leginkább a Kupiainen-Koteipelto párost érvényesülni.

Ha az év  lemeze már nem is lesz, ez az anyag azt mindenképpen bebizonyította, hogy van élet Tolkki után, sőt... Lehet, hogy a Polaris nem ér még föl a Strató klasszikusokkal, de a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak.

Tehát akkor tulajdonképpen, valami miatt mégsem lett ez egy király lemez? De!

Túrisas/Tartuffe

Hovatovább külön szakma lesz a gótikus, szimfonikus, énekesnős metal csapatok értékelése, már ha lelkiismeretesen és objektivitásra törekedve akarja valaki ezt a munkát elvégezni.

Megmondom őszintén, én már rég elvesztettem e tárgykörben a megkülönböztetés képességét. Nem tudom, hogy feltűnne-e nekem, ha pl. a Sirenia, Epica, Lacuna Coil, Trail Of Tears, stb. (a felsorolás három számjegyű értékig könnyen folytatható) muzsikus gárdáját egy gonosz manó össze-vissza cserélgetné. Szerintem nem. 

Mielőtt azonban elrúgnám a pöttyöst gótéknál, le kell szögezzem: nem idegesít ez a zenei kifejezési mód, csupán az zavar, hogy a melankolikus zúzda sík terepén  sehol egy kitüremkedés, sehol egy pukli, amin egy hátast dobva, számomra emlékezetes maradhatna a produkció, vagy kevésbé arctalan a zenész. Igen, ez a legnagyobb bajom: a fókuszban álló fronténekesnők mögött szinte elvárás láthatatlanná válni, beszürkülni, ezért arctalanok a színtér muzsikusai. Fel tudja valaki idézni pl. a Within Temptation gitárosok fizimiskáját? Már hallom is az ellenérvet, miszerint itt a kompozíciókon van a hangsúly, nem a hangszeres villongáson. Na, ja!

Minőséget hoznak legtöbbször, mondom, nincs is vele semmi baj, hallgattatja magát a Trail Of Tears is, de miért van az, hogy olyan izgalmas zenei pillanat, mint pl. a "Triumphant Gleam" nagyszerűen felépített gitárszólója olyan ritka ezen a zenei területen, mint a fehér, gót holló. Ez nem vesz el semmit a zene egészéből, sőt ad hozzá, nem is keveset.

A norvég Trail Of Tears hatodik lemeze is csak egy újabb strigula. Van hörgés, van ennek kötelező ellenpontjaként nagyon korrekt és iskolázott, erőteljes női ének, vannak dalok az elfogadhatótól a kimondottan jól sikerültig, van jó megszólalás, vannak kamu-szimfonikus betétek, és van mind e mögött, egy szinte teljesen arctalan csapat. Ezzel együtt nem rossz.

Túrisas

 
"Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!"

Nem véletlen, hogy gondolatban megidéztem a jó 10 évvel ezelőtt, pont ezen a helyen (akkor még E-klub) tartott Savatage koncertet. Teltház volt, fanatikus, a klasszikusokat a zenekarral együtt éneklő tömeggel. Eltelt jónéhány év, sétálok a Diesel felé, és van olyan félelmem, hogy a régi játszótársak, ahogy a Circle II Circle koncerten sem voltak ott, most is otthon maradnak. Így is van.

Egyet persze láttam, sőt legalább 30-40 főnyi régi és új játszótársat is, de ennek azért hadd ne örüljek. A szervezőkkel, a négy előzenekar stábjával, újságírókkal kiegészülve max. hetvenen vártuk a Sava-lelkét, Jon Oliva urat és az ő zenébe oltott Fájdalmát. 

Föltételezésem szerint a négy magyar előzenekart azért szervezték le erre az estére, hogy a rajongóikkal felturbózva a létszámot ne égjünk nagyot, amikor a főbanda egy föltűnően foghíjas koncert-teremben lézengő maréknyi "régi játszótárs" látványára vonul ki a színpadra. Ha tényleg ez volt a cél, akkor – így utólag - rossz döntés volt, feleslegesen nyúlt hosszúra az este.

Annyit állapítottam meg ismételten és sokadjára, hogy a magyar heavy metal bandák esetében a legnagyobb gond nem a hangszerkezeléssel van. Nótaírásban vagyunk reménytelenül beszorulva a bányászbéka segge alá. Ez alól, némi jóindulattal, talán csak az EGO jelentett kivételt.

Igaz, elég későn, de végre jött a JOP. Ha egy zenekar esetében meg szoktuk jegyezni a színpadképes kiállást, akkor szólni kell arról, hogy esetükben ilyenről szó sincs. Itt kiülés van. Oliva a harmadik nóta után leült, de a számok között még a szintén nagyon elhízott LaPorte is rendre a hangfalakra rogyott. Ez az este mégis egyértelműen kettőjükről szólt. Sajnos nem a legjobban. A kezdő "City Beneath The Surface" hangjai mintha még valahonnan a Fradi pálya környékéről érkeztek volna. Pedig nem rajtuk múlt: Oliva szokás szerint a lelkét is kiénekelte, LaPorte pedig akkorákat tekert és olyan ízesen, hogy számomra szinte a jelenvalóságig sikerült megidéznie a Jon által is sokat emlegetett, tragikus körülmények között elhunyt testvért, Chris Olivá-t.

Nincs sok értelme a beszámolót hosszúra nyújtani, hisz, mint kiderült, kevés embert érdekelnek a Savatage emlékeket leghitelesebben átörökítő zenekarok műsorai.

Azért a régi játszótársaknak üzenem, hogy néhány hete Zakk Stevens torkából a "Tauntig Cobras", az "Edge Of Thorns", most Oliva tolmácsolásában a "Sirens / Believe / Jesus Saves / Chance (!!!) / Hall Of The Mountain King" továbbra is azt az élményt nyújtják a színpadról, amit 10 évvel ezelőtt, és amit majd 10 év múlva is, remélhetőleg már újra Savatage név alatt.

Ha az E-klubban az a mágikus este jelentett valamit, ne gondoljátok, hogy egyszeri, megismételhetetlen csoda volt. Ezek a dalok most is elvarázsolnak. "Éppen úgy, mint akkor éjjel…"
 
"T"

(Külön köszönet a www.a-cslp.hu-nak a helyszínen készült képekért)

Kiadó:
Sensory (USA)
Frontiers (Európa)

Honlapok:
www.lougramm.com
myspace.com/lougrammofficial

"Cold As Ice", "I Want To Know What Love Is"... Nem kell ahhoz rockernek lenni, hogy e dalcímek hallatán valaki azonnal rávágja: "Ja-ja, ezeket ismerem, jó kis nóták, egy csomószor hallottam őket a rádióban." Lou Gramm, aki egyébként Grammatico néven látta meg a világot Rochester, New York-ban, kisebb-nagyobb szünetekkel 26 éven keresztül szállította a rádióbarát rock slágereket a Foreigner nevű AOR legendában. Európában talán kevesebb műsoridőt (playtime) kaptak (kapnak), de az USÁ-ban a mai napig minden Classic Rock rádióállomás napi műsorának törzsanyagába tartoznak. Több nemzedék nőtt föl fülbemászó dalaikat kagylózva az autórádióban, kocsmai jukebox-okban, érettségi banketteken, (kender)füstös házibulikon...

Gramm már megannyiszor bebizonyította, hogy van élet a Foreigner után is. Több szólólemeze jelent már meg, 1991-ben pedig egy Shadow King nevű formációban készített Vivian Campbell (Def Leppard, Dio) aranykezű gitárossal egy újabb AOR alapvetést (bár erre abban az időben kevesen figyeltek föl). Gramm-et 1996-ban (nem rosszindulatú) agydaganattal műtötték, ami után különösen fölerősödött a New York-i olasz családból örökölt keresztény meggyőződése.

A Lou Gramm Band, ahol más tagok mellett két hozzá hasonlóan tehetséges testvérével Richard-dal (gitár) és Ben-nel (dobok) zenél, teljesen saját vállalkozás, ahol szabad teret kaphatnak erősen vallásos hajlamai. Ennek megfelelően kivétel nélkül minden egyes dal szövege vallásos ihletésű. Ez szerencsére nem megy a zene minőségének kárára, amint azt sokak "megtérésekor" tapasztalhatjuk. Elég, ha az elmebaj egy pillanatnyi rohamától összezavarodva a Magyar ATV "Vidám Vasárnap" című műsorára kapcsolunk, és rögtön beugrik, hogy miről beszélek.

Aki eddig is csipázta a Foreigner-t és Lou Gramm szóló munkáit, nem fog az LGB hallgatása közben sem kiábrándulni a legendás AOR torok képességiből, még akkor sem, ha Gramm hangja azért kopott valamicskét. Gramm nyilván nem 60 évesen fog stílust váltani. A lemez pedig kimondottan modernül szól. Kár, hogy a magyar rádiócsatornák ezt a lemezt figyelemre sem méltatják majd, így a Lou Gramm rajongóknak továbbra is meg kell elégedniük a "Cold As Ice"-szal.

Tartuffe