Kiadó:
Sound Of Finland

Honlapok:
www.adamantra.com
myspace.com/adamantra

Zenészek:

Tuomas Nieminen - ének
Panu Kiskola - gitár
Jukka Hoffrén - bőgő
Mikko Sepponen - dobok

Ahogy a "kezembe vettem" a finn Adamantra debüt anyagát, belül megszólalt egy hang, hogy ez egyszerűen nem lehet szar. Akármilyen iszonyú király is a borító, ennek a megérzésnek nem a külcsíny volt az alapja, hanem az a hatodik érzék, ami a magamfajta rutinos zeneőrültekben gyakran megmagyarázhatatlan módon kifejlődik. Debüt album, de milyen! Atyavilág! Először csak úgy kutyafuttában belehallgattam, de már akkor éreztem, hogy kincsre leltem. És akkor még le kellett mosnom a kocsit! Nem is nagyon tudtam odafigyelni... az egész max. 20 perces foglalatosság egy örökkévalóságnak tűnt.

Hol is kezdjem? Az Adamantra olyan tökéletesen ismeretlen finn bandák tagjaiból verbuválódott, mint az Olympos Mons, Divercia, ToC és a Bride Adorned. A fönt említett tagokon kívül közreműködött még a billentyűs fenomén, Risto Kupiainen, aki a névazonosság ellenére nem testvére az új Stratovarius gitárosnak, Matias Kupiainen-nek (bár van egy közös projektjük, amit youtube-on érdemes lecsekkolni). Az énekes Nieminen hangját én a Section A-ből ismert Andy Endberg orgánumához hasonlítanám. Maradjunk annyiban, hogy megtisztelő az összehasonlítás.

A vadonatúj formáció kemény riffekkel, bőséges szinti alapokkal, kiváló hangszeres szólókkal, és nagyszabású kórusokkal megtámogatott dallamos power / progresszív metál zenét játszik. Nem érdemes semmi máshoz sem hasonlítgatni, hanem szépen tudomásul kell venni, hogy Finnország olyan hely, ahol a progresszív műfaj nem önmagát ismétli, hanem képes előállni friss, saját zenei világgal rendelkező produkciókkal!

Nemrég Túrisas kolléga (teljesen helyesen és jogosan) megvédte az ugyancsak finn és hasonlóképp progresszív Winterborn-t a dömpingben megfásult kritikusokkal szemben a következő (való világból merített) fölkiáltással: "6-os, faszt, 9-es!" Hát, ha a Winterborn 9-es, akkor az Adamantra mi? 10-es? Nem tudom... nem sok értelmét látom a pontozásnak, de hogy kiváló muzsikáról van szó, amely már most a 2009-es Top 10-es lista kapuját döngeti, az biztos.

Finnország rulez! Az Adamantrától ez egy lenyűgöző, bivalyerős kezdés...

Tartuffe

Milyen is ez a lemez? Olyan, mintha visszarepülnénk az időben 25 évet, és meg sem állnánk az öntudatára ébredő német metal harmadvonaláig.

Az első kezembe kaparintott 1984-es német Metal Hammer jutott eszembe. Már akkor is gyanúsan méregettük a promó CD tasak hátulján pózoló Stormhammer arcokkal kísérteties hasonlóságot mutató elszánt (értsd inkább röhejes), bajszos germán fejeket, a feltörekvő hazai zenekarokat bemutató oldalakon. Pedig akkor még nem kellett sok a megfeleléshez, (majdnem) elég volt egy rojtos bőrnadrág, egy koponya, és egy betorzított gitár.

Szinte éreztem, hogy ilyen ótvar kiállással már nem lehet zeneileg sem magasra törni. A hangzás és a eurometal meets NWOBHM dalok elővezetése megintcsak nem feledtette az időutazás érzését.    

Tehát egy igazi retró anyaggal állunk szemben? Hát, úgyis lehet mondani. De ez inkább penetráns, és akkor azokat sem kergetjük hamis illúziókba, akiknek megdobban a szíve a divatos kifejezés hallatán.

Azért védelmükben szögezzük le gyorsan, hogy egy poszton sem annyira kétségbeejtő a produkció, hogy a térdünket csapkodjuk a röhögéstől, sőt még azt is megkockáztatom, hogy a magyar heavy metal élvonalba is ráncmentesen tudna belesimulni a Stormhammer. Viszont ami 1984-ben esetleg még ígéretes lehetett, az 2009-ben, három lemez után, nekem édeskevés.

A forradalom jele? Na ne vicceljünk már!

Túrisas

Kiadó:
Edel / earMUSIC

Honlapok:
www.stratovarius.com
myspace.com/officialstratovarius

Hát, kérem, ezt a CD értékelést kénytelen vagyok egy vallomással kezdeni. A Strató "Deep Unkown" című két számos kislemezének megjelenésekor azt jósoltam, hogy az új album tuti biztos az év tíz legjobb lemezei közt végzi majd. Az egész anyag ismeretében most azt kell mondjam, ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

Nem tudnám megmondani, hogy valójában mi történt. Amikor a hízott napközis arcú új gitáros bemutatkozott, a szék mellé ültem meglepetésemben. Hihetetlenül jól nyomta! Az általa jegyzett kislemezes dalok nagyon sütöttek, csak úgy ontották a friss, új lendületet. A stúdióban azonban majdnem mindenki saját dalokkal érkezett. Valami miatt pedig a szólókban sem lett túl hangsúlyos a fiatal Kupiainen játéka, sokszor inkább Jens Johansson került előtérbe, aki három nótát is hozott, ráadásul nem a legjobbakat (3, 4, 5).

Egyes kritikusok szerint a basszer, Lauri Porra a ludas, pedig rajta elverni a por(rá)t nem tisztességes dolog. Egyrészt nem olyan rosszak az általa jegyzett számok (2, 6, 9, 10, 11), másrészt ő - aki a jazzben legalább olyan otthonos, mint a fémes zene világában - még csak most bontogatja szárnyait metál himnuszok szerzése ügyében. Mondjuk Juhani Malmberg gitáros mellett (Kotipelto, TunnelVision) lehetett kupálódni rendesen.

Hangszeresen természetesen a "Polaris" a lehető legmagasabb színvonalat képviseli, de egyelőre még nem rázódott, csiszolódott össze tökéletesen az ígéretes régi/új csapat. Én megelőlegezem nekik a bizalmat a következő lemezre, egyidejűleg azzal a javaslattal élvén, hogy az eleddig teljesen Tolkki által uralt dalszerzésben dolgozzanak közösen, és hagyják leginkább a Kupiainen - Koteipelto párost érvényesülni.

Ha az év  lemeze már nem is lesz, ez az anyag azt mindenképpen bebizonyította, hogy van élet Tolkki után, sőt... Lehet, hogy a Polaris nem ér még föl a Strató klasszikusokkal, de a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak ... és szerintem jobban, mint a Revolution Renaissance-nál.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory

Honlapok:
www.sphericuniversexp.com
myspace.com/sphericuniverseexperience

Az "Unreal" a hosszú és bonyolult névvel megáldott francia együttes harmadik lemeze, amely szervesen illeszkedik az eddigi munkásságukba; vagy egyszerűbben fogalmazva: a korábbiakhoz képest nem hozott jelentékeny változást. Tekintve, hogy egy relatíve (vagy de facto) ismeretlen bandáról van szó, íme néhány kevéssé hasznos analógia: ezt a súlyosabb hangvételű, de dallamos progresszív metál zenét leginkább az Adagio újdonsült keménysége, olykor a Myrath arabos motívumai, valamint az Empyrios bika, modern megszólalása jellemzik (lásd pl. "3rd Type").

Ez az egyveleg - már annak, aki kicsit is követi a fönt említett bandák tevékenységét - azért elég ígéretesen hangzik. A gond csak az, hogy ez a "cuvée" (sörösöknek: házasítás) ezúttal sem akar eléggé karakteresre sikeredni. Az összetevő ízek egyenként kellemesen bizsergetik az ízlelőbimbókat, haloványan föl is fedezhetők minden egyes kortynál: de az összhatás nem hozza el a várt katarzist; a nagy ízkavalkád kicsit laposkásan ér véget a szájban.

Magunk mögött hagyva a borszakértők kicsit belterjes nyelvezetét és valamivel konkrétabban fogalmazva: sajnos a kifogásaim még mindig ugyanazok, mint az előző lemeznél: nekem hiányzanak az összeszedett, szépen kidolgozott gitárszólók, és Franck Garcia torka sem lett idővel sokkal erőteljesebb, karcosabb. Annak ellenére sem, hogy ezen az albumon (hál' Istennek) hallani néhány remekbeszabott rekesztést (ez a már említett Adagio és Empyrios lemezek alapján - úgy tűnik - tendenciává válik).

Mindent összevetve azért el kell ismernem: eddig ez az album sikerült a legjobban. A kezdés kellően húzós: a "White Willow" akár a nagyon dicsért új Adagio lemezre is fölfért volna, a "Down Memory Lane" arabos dallamaiból (a gityóst Benaim-nak hívják!) többet is el bírnék viselni. A "Near Death Experience / Lost Ghost" füzér pedig igazi prog-sláger (ha van ilyen), amely a 2007-es SUE lemeznél hiányolt fogósabb dallamokat is rendre szállítja.

Hogy ne tűnjek olyan szőrösszívűnek, elismerem: ha a SUE-ban - példának okáért - Maestro Mularoni (DGM, Empyrios) szólózgatna önfeledten és Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) ordibálna (ahogy jó Bill Kapitány szokta mondani), akkor az "Unreal" azonnal az év legjobb prog lemezei közé avanzsálna.

Tartuffe

Továbbra sem nagyon érdekli a feröeri srácokat, hogy a kietlen Feröer-szigetek első lakói ír szerzetesek voltak, úgy 600 körül, mint ahogy az sem, hogy keresztény kultúra kivonása után talán csak a grindadráp maradna nekik. (Ősi, össznépi gömbölyűfejű delfin-leölési népszokás, amelyben egy hajóról leadott hangjelzés után a sziget apraja-nagyja a vízbe gázolva acélkampókkal esik neki a partközelbe terelt és megzavarodott állatoknak, kb. negyed óra alatt lemészárolva az összest, szezononként mintegy nyolcszázat.)

Ezen azért némi humorérzékkel túl lehet lendülni, ha éppen nem Greenpeace aktivista valaki, ráadásul tényleg minden elismerésem azért, hogy a jeges tundrán is így szárbaszökken a jófajta metal.

Alig ötvenezer lakos, ráadásul jól szétszórva a szigeteken, és mégis van néhány fiatal srác, akik zenekarba tömörültek eltiport hagyományaik, pogány érdekeik védelmére. Aki most azt gondolja, hogy itt csak ideológia, meg felszínes, divatos pogánymetálkodás zajlik alibizenével, az nagyon téved. Számomra már az előző lemezeiken is bebizonyították, hogy hangszeresen az egyik legképzettebb csapat a folkmetal színtéren. A saját népzenéjük különös dallamvilága és hangulata, a helyenként kimondottan virtuóz hangszeres játék abszolút egyedivé és azonnal felismerhetővé teszi a TYR-t.

A legutóbbi, sorrendben negyedik, elmélkedős és összetett, Land címet kapott albumuk eléggé buktaszagú lett, ezért most nem bonyolították túl a dolgot, hanem  grindadráp-szerűen rohannak le bennünket, szerencsére nem acélkampókkal, hanem gitárokkal. Röviden megfogalmazott, az FFF (Fura Feröer Folk) íz ellenére is gyorsan rögzülő, jellegzetes, tipikus TYR-himnuszok érkeznek egymás után lendületből, irdatlan gitárszólókkal.

Megértem én a gömbölyűfejű delfineket, hogy nem lelkesednek az feröeriekért, én ezzel máshogy vagyok. A TYR-en keresztül megkedveltem az országot is.  

Túrisas

Nincs új a Nap alatt! Emlékszik még valaki arra, amikor a Pokolgép zenekar földbedöngölően együgyű szövegírójának köszönhetően az Ördög testvér templomba ment?

A nóta (Éjféli harang - Pokoli Színjáték / 1987) szövegében tobzódó elképesztően sok sületlenség mellett már ők is megfestették a harmadik lemezével kísértő, német Powerwolf zenéjét hallgatva előttünk is kibontakozó képi világot: "Leült az Ördög az orgonához / a sánta kántor menekült / a zsoltár metálba váltott / nem a vég volt ez, csak a kezdet."

Igen, … ez ennyi. Ebben nincsenek tartalékok, mögöttes tartalom. Ez minden teátrális eszközével - templomi orgonával, vastag, hablaty-latin férfikórusaival együtt (Sanctus Dominus, Lupus Animus) - valóban ennyire szánalmas. Szerintem még az sem igazán mentség, hogy nyilvánvalóan nem gondolják mindezt komolyan.

A baj csak az, hogy erőfarkas nemcsak ördögi és egyházellenes, de rendkívül alattomos is. Elhatározza az ember, hogy na, ezt biztos nem, hagyjanak engem békén, és a végén azon kapom magam, hogy az Attila Dorn klasszikusan képzett énekhangján előadott szögletes euro-metal dalok, az előbb még kiröhögött hablaty-latin kórusok, meg a dagályos, wannabe-Wagner betétek egy-két hallgatás után elkezdenek működni, hiába is tiltakozok kézzel-lábbal ellene.

Kicsit fellélegzek, amikor a munkásmozgalmi Poljuska (Vár ránk a síkság) és Dzsingisz kán diszkóslágerből összegyúrt, emészthetetlen valamit öklendezem kifelé, "Na, ugye megmondtam, mekkora szar ez!", - de hosszú távon nincs teljes megnyugvás; a Powerwolf, sajnos nem tehetségtelen.

Túrisas

Oliver Weers. Van, aki-e nevet nem ismeri? Hát, szerintem jobbára csak olyan van. Dán énekes, aki első lemezét csak most, érett férfikorában jelentette meg, de így legalább nem aprózta el magát, és teljes egészében rejtve hagyta a nyilvánosság elöl pályájának "korai zsengék", illetőleg "útkeresés" szakaszait.

Pedig a kapott talentumokat ő sem herdálta, vagy ásta el, tudatosan képezte profivá magát. Németországban pl. hét éven keresztül egy magyar operaénekes (ha olvas bennünket, és magára ismer, dobjon egy e-mail-t, köszi) tanította a helyes hangképzésre.

Olivér tehát elérkezettnek látta az időt a nemzetközi színrelépésre, amit viszont ilyen rákészülés után nem lehetett elbénázni. Mit mondjak, a minőséget garantálni ennél jobban nem nagyon lehetett volna. 

Olivér ugyanis blues alapú, izmos hard rock muzsikájához elhívta ritmusszekciónak a Whitesnake és más világhírű hard rock csapatokban edzett két legendát: Tommy Aldridge (dob) és Marco Mendoza (basszus) urakat, a produceri teendőket pedig Jacob Hansen-re (Annubis Gate, Beyond Twillight) bízta.

Ezek után nagyon másról már nincs is értelme beszélni. Még meg sem hallgattuk, de már borítékoljuk, hogy vastagon megszólaló, minőségi hard rock fog érkezni a hangfalakból. Talált, süllyedt. Az egyetlen ismeretlen faktor, a gitáros Soren Andersen is tudja és teszi a dolgát. 

Minden ízében profi a produkció, sőt még Olivér is vigyáz arra, nehogy kis-Coverdale legyen, a kezdeti meglepő hasonlóság a lemez második harmadától, Kip Winger munkásságának  finom megidézése után egyre inkább a saját hang irányába mozdul el, nem csak a hangképzés, de a dalszerzést tekintve is.

Lehet rajta ugyan fogást keresni, de legjobban úgy, ha nem kezdünk szőrszálhasogatásba, hanem megfogjuk és behelyezük a lejátszóba.
 
Túrisas

"6-os, a faszt, 9-es! A legendás lottósorsolás (a nyolcvanas években egy bányász egyenes adásban korrigálta ekképpen tévedését, miután fordítva nézte és mondta be helytelenül a nyerő számot, a milliók által feszülten figyelt közvetítés alatt) jutott eszembe, amikor elolvastam egy kiemelt jelentőségű hazai rock-médium (Hammerworld, 2009/5) kritikusának (Farkas Lajos) Winterbornék új lemezét meglehetősen degradáló irományát.

Véleményem szerint egyetlen zenekar sem érdemli meg, hogy úgy írjanak róla, hogy az erre felkértek meg sem hallgatják figyelmesen az anyagot. Nem arról van szó természetesen, hogy neki nem, nekem meg nagyon is bejött a FTS, és mint tudjuk, ízlések és pofonok, bla-bla-bla.

A második lemezét megjelentető Winterborn melodikus power metal zenét játszik, ami elnyerheti valaki tetszését, sőt untathatja is. Azt azonban nem lehet leírni, hogy az indokolatlanul sok témahalmozás miatt elvesznek, vagy elő sem jönnek a dalok, hiszen témahalmozás de facto nincs a korongon, legfeljebb a Ramones-hez képest. Azt a törekvést és kritikusi gondolkodást pedig, hogy mostanában mindenkit kötelezően a Dream Theaterhez kell hasonlítani, aki nem kizárólag 4/4-ben és tiszta kvintekben gondolkodik, zeneileg megalázónak, szakmailag otrombának tartom. Arról nem is beszélve, hogy esetükben az egyértelmű DT hatások zenei rezgésszámát emberi fül képtelen érzékelni. Merthogy az itt nem rezeg. Nincs.

A FTS egy színvonalas, hangsúlyozottan dal-, és refrénközpontú, dallamos prog-power anyag, sőt a Seven Deadly Sins pl. egy igazi fülberagadós metal sláger. A télenszületett finnek hangszerelni és a hangszerrel bánni is ügyesen tudnak, ha nem is agyonbonyolítva, de kellő (hang)súllyal és döggel jönnek szembe a hangszerek. Nekem kimondottan tetszenek a billentyűs témái és hangszínei is.

Nem mérföldkő, még csak nem is hibátlan a lemez, azt is elfogadom, ha valakinek nem ez a zene a szíve csücske, de koholt vádakkal ledorongolni őket akkor sem lelkiismeretes hozzáállást mutat.

Itt ugyan mi nem pontozunk, "bányászként" mégis azt mondom: 6-os? Faszt, 9-es!  

Túrisas

Csak az érkezés után tudtam meg, hogy elsőként az olasz Burningblack is lehetőséget kapott, aminek csupán annyiban van jelentősége, hogy alapból nem tiszta a lelkiismeretem, ha akkreditáltként lekésem az előzenekarokat. Így viszont felmentettem magam, hiszen harmadik fellépőről fogalmam sem volt, a Pestig tartó autóúton beiktatott cigi/pisi szüneteket pedig lágerkápóként, becsurgásig kurtítottam meg, hogy a dán Manticora műsorára a fedélzeten, pontosabban a hajó gyomrában legyünk. Sikerült, bár népszerű nem lettem tőle…

A Manticora melodikus power metalja nem volt eddig számomra meggyőző a lemezeken, és a helyzet most sem sokat változott. Mindent egybevetve szórakoztatók voltak ugyan, de azért az nem jó jel, hogy leginkább mégis az kötött le, hogy a rövid, hátrafésült hajú gitáros, egy bizonyos szögben mennyire hasonlított Harri Klein-re, a drága emlékű Derrick felügyelő nyomozótársára.  Utóbbi, illetve dán alteregója szerencsére nem képviseltette magát a deszkákon, ami ugye halálos csapást jelentett volna a színpadképes kiállásra. Ezzel szemben viszont Lars Larssen személyében megismerhettünk egy energikus, szimpatikus frontembert, aki fokozottabb teljesítményével is jobban belakta a színpadot mint én, de erről majd később…

A (sajnos) már megszokott érdektelenség mellett kezdődött el a Savatage-énekes, akarom mondani ÉNEKES (nem írok múlt időt, akkor sem!!!!!!) jelenlegi zenekarának koncertje. Zachary Stevens fizikálisan kissé ugyan lestrapáltnak tűnt, de a leharcoltsági háziverseny abszolút győztese mégsem ő, hanem a gitáros Andy Lee lett. Az ötvennek kinéző, de megdöbbenésemre csak 39 éves, egyszálbél muzsikus nem mostanában találkozhatott vitaminokkal, és nem tudom, mikor aludt utoljára egyfolytában 2 óránál többet. Mindezt sikerült azzal tetéznie, hogy aszott, ördögi ábrázatán villódzó szúrós szemeit fekete kontúrral hangsúlyozta ki. Brrrrrrr! A CIIC-ben persze nem feladata, hogy szép legyen. Kompetenciaköre a gyilkos power metal riffek és feelinges, halálpontos, technikás szólók maradéktalan végrehajtása, amelynek elvárásaimat messze túlteljesítve sikerült megfelelnie. Ebben a témakörben hajlamos vagyok tévedhetetlennek gondolni magam, de most elismerem - mea culpa - nekem eddig a lemezek alapján nem tűnt fel, hogy ennyire zseniális a faszi.

Kinézetét tekintve az Ördög szöges ellentéte volt a mama házikosztjától kikerekedett arcú, Rubens festményeinek barokk angyalait megidéző, kölyökképű Bill Hudson másodgitáros. Ő sem nyomta rosszul, maradjunk ennyiben.

A Delusions Of Grandeur lemezét turnéztató csapat koncertjének első blokkjában az új lemez, és a CIIC katalógus legjobb nótái kaptak helyet az intenzív (sok pofázás nem volt a nóták között), kb. egy órában. Nem esett jól viszont az ezt követő gyors levonulás, még akkor sem, ha csak a legrutintalanabbak (olyan itt nem volt, szinte már családot képez az a néhány rocker, aki rendre felbukkan a koncerteken) gondolhatták, hogy közel vagyunk a befejezéshez.

A visszatérés részleges volt, csak a bőgős Paul Michael Stewart és Zakk jött vissza, hogy az If I Go Away(!!!!!)/Watching In Silence zongorán kísért előadásával nyomatékosítsa bennünk; Zakk Stevens a világ egyik legszimpatikusabb és legjobb power metal énekese! Ekkor már érezhetően közel voltunk a forrásponthoz, és feltartóztathatatlanul sodródtunk a katarzis felé, ami esetemben, álmomban nem gondolt módon, a többségtől némiképpen eltérő formában következett be.

Koncertre öltözve természetesen elővettem a Savatage "Wake Of Magellan" turnéjának budapesti koncertjén (mekkora volt már!) 10 éve vásárolt turnépólómat, ami a lakásban, külön teremben biztosított speciális körülményeknek és az állandó páratartalomnak köszönhetően tökéletes állapotban van, és ebben néztem a műsort. Arra még emlékszem, hogy "Silence" után Zakk határozottan rám (pólómra) mutat és felhív maga mellé a színpadra. Innentől kezdve inkább csak a haverok elbeszélésére hagyatkozva tudom elmondani, hogy nem túl nagy rutinnal, de tényleg közreműködő voltam egy-két perc erejéig. Még most sem fogom fel.

Emberek! Én ott álltam a világ valaha létezett legjobb power metal bandájának az énekese mellett a színpadon, és  - bár részemről elmondhatatlanul balfaszul – együtt hívtuk fel az összegyűltek figyelmét a Legendára! Rész(ecskéj)e voltam a koncertet lezáró Savatage-blokk bevezetésének! - Azannya!

Nothing Goin' On/ Tauntig Cobras/Edge Of Thorns, és vége. Őrület. Még szerencse, hogy a Jesus Saves, vagy a Chance nem hangzott el, mert akkor lehet, hogy már hazajönni sem tudok.

Túrisas

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.killingtouch.com
myspace.com/killingtouch

Zenészek:

Michele Luppi - ének
Michele "Dr. Viossy" Vioni - szólógitár
Giorgio "JT" Terenziani - bőgő
Davide Montorsi - gitár
Paolo "Dimitri" Caridi - dobok

Az ezév januárjában megjelent új Vision Divine lemez értékelésekor már utaltam arra, hogy az egészen egyéni és nagyon képzett "hang", Michele Luppi - miután távozott a Vision Divine-ból - egy Killing Touch nevű formációval próbálkozik (ld. dionysosrising.blog.hu/2009/01/19/vision_divine_9_degrees_west_of_the_moon_2009). Ez a próbálkozás mára takaros kis gyümölcsöt termett "One Of A Kind" címmel.

Azt kell mondjam, hogy a cím (jelentése nagyjából: válfajában egyedülálló) eléggé félrevezető, hiszen egy az egyben olyan progos jellegű power muzsikát játszanak alkalmankénti speed-es begyorsulásokkal, mint Luppi előző bandája. A "One Of A Kind" valójában símán besorolást nyerhetne a Vision Divine diszkográfiába, és alig lenne olyan, aki észreveszi a turpisságot. Szerencsére ez vonatkozik a gitárjátékra is, ugyanis a meglehetősen furcsa becenévvel megáldott "Dr. Viossy" Vioni legalább olyan képzett, jókezű muzsikus, mint Olaf Thorsen (alias: Carlo Andrea Magnani). Csak azt nem értem, hogy mit csinál (vagy inkább mit nem csinál) mellette még egy gityós, mert ez a zene korántsem a kövér, bomba riffekről szól. Sajnos. Pedig amolyan Dream Theater-esen kontrasztos lenne Luppi magas, vegytiszta hangja és a mélyre hangolt gitárokból kiszakadó dögös power riffek sokasága. A "Wheel Of Fortune", "Walls Of Sympathy" és a "Thy Will Be Done" című szerzemények állnak talán ehhez legközelebb...

Szóval ennek a formációnak - nevével ellentétben - vajmi kevés köze van a gyilkos érintéshez (ld. Killing Touch), ellenben annál több a Vision Divine által már bejáratott könnyen emészthető, ártalmatlan, sokszor inkább hard rock-os hangzáshoz. Röviden összefoglalva: bebizonyosodott, hogy a Vision Divine osztódással szaporodik. Luppi nem tudott kilépni Olaf Thorsen árnyékából. Megítélésem szerint ez sajnálatos mulasztás, még akkor is, ha ezt az albumot jobban sikerültnek érzem a "prototípus" januárban megjelent lemezénél.

Tartuffe