Honlapok:
www.pendgragon.mu
myspace.com/toffrecords

A fiatalabb, fémesebb szívű generációnak a Pendragon név nem mondhat túl sokat. A legtöbb fiatalnak talán az azonos nevű, ismert szerepjáték jut eszébe, vagy (kiterjedtebb irodalmi ismeretek birtoklása esetén) Szerb Antal (méltán vagy méltatlanul, nem az én tisztem eldönteni) népszerű regénye (A Pendragon legenda). Bevezetésképpen tehát annyit mindenképpen tisztázni kell, hogy az a Pendragon, amelyről itt szólni kívánunk a brit neo-progresszív rockzene emblematikus bandája. A hetvenes évek végén olyan együttesekkel együtt indultak, mint a Marillion, Pallas, Twelfth Night és az IQ. Ez az irányzat azért kapta a "neo" jelzőt, mert az első nagy brit progresszív generáció nyomdokain indult el (pl. Pink Floyd, Yes, Genesis). Hál' Istennek, azóta van utánpótlás, avagy harmadik hullám is, amit olyan együttesek képviselnek, mint az Arena, Jadis, Kino és a Frost.

A Pendragon közel 30 éves karrierjében jócskán akadtak szárazabb, szűkebb esztendők, de tiszteletreméltó, hogy folyamatosan működnek, alkotnak, sőt a kétezres években immár negyedik DVD-jüket adják ki. A "Concerto Maximo" elkészítését, gondozását és terjesztését is a nagyon hasznosan és színvonalasan dolgozó lengyel Metal Mind kiadó vállalta (lásd: Arena, Andromeda, stb.) A szakos lengyel kiadó anyagaira jellemző profizmus itt is érvényesül: szép koncertterem, sok (8-10) kamera, igényes vágás, jó hangminőség, megannyi érdekes adalék (pl. interjúk).

Csak a koncert maga több mint 2 és fél óra (valóban "Concerto Maximo"-ról van szó)! Ez természetesen nagyon szép gesztus a fanatikus rajongók felé, de az olyan egyébként határozottan befogadóképes, nyitott szellemű érdeklődők is, mint jómagam, a vége felé már izegnek-mozognak egy kicsit, akármilyen kényelmes is az a fotel. Ezt nem panaszképpen mondom; egy DVD inkább hosszú legyen, mint nyúlfarknyi. A bőség zavara mindig jobb, mint a ki nem elégített éhség...

A Pendragon szíve-lelke Nick Barrett gitáros-énekes, akinek játéka klasszikus David Gilmour iskola, hangja azonban egy kicsit száraz, színtelen, de meg lehet szokni és ebből a zenéből nem is lóg ki annyira. A másik "oszlop" Clive Nolan billentyűs, akinek másik csapatát, az Arenát a műfaj legjobb formációjának tartom (lásd: Visitor, Immortal?). Az egyetlen új arc a 2008-ban csatlakozott Scott Higham dobos, ő pedig modern, keményebb stílusával szinte új életet leheni látszik a régi dalokba.

A Pendragon talán nem a szívem csücske (az Arena és az IQ jobban bejön), de aki szereti a progresszív, atmoszférikus rock muzsikát, azt ez a DVD bőven kárpótolja majd a műfaj favoritjának, a Marillionnak gyengélkedéséért. Míg a Marillion élete ebben az évtizedben a folyamatos ellaposodás, ötlettelen kínlódás jegyében telt, a Pendragon kimondottan új erőre kapott.

Tartuffe

Honlapok:
www.brianmaillard.com
myspace.com/brianmaillard

Az előző írásom (AstrA: From Within) kommentjeiben elismertem, hogy az olasz progresszív zenei élet legigényesebb kiadványai körül valamilyen módon szinte mindig ott sertepertél a DGM egyik vagy másik tagja, ugyanakkor azt is megjegyeztem, hogy nem kell a belterjességtől annyira félteni a taljánokat. Ezt mintegy bizonyítandó, szót kell ejtsünk egy tavalyi kiadványról, amely szerényen (de egyáltalán nem jellegtelenül) meghúzódott a nagyok árnyékában.

Jóllehet Brian Maillard sem állampolgársága, sem nemzetisége szerint nem olasz, Cagliari központtal már régóta Itáliában tevékenykedik; leginkább a Solid Vision nevű tehetséges progresszív metál brigádban pengeti a húrokat elismerésre méltó kompetenciával, de talán többek fognak ráismerni, ha azt mondom, hogy Dominici mellett is ő zúzta (pl. a budapesti Dream Theater koncert előtt).

Sajnos a Solid Vision lemezek nem győzték meg a progresszív zene rajongóit, pedig ennek nem Brian Maillard volt az oka, hanem a gyengére sikeredett hangzás és a vokalista erősen középszerű teljesítménye. Talán épp az utóbbi tény volt az oka annak, hogy Maillard (egyébként egy az egyben a Solid Vision zenész-gárdájával) most egy instrumentális anyagra ragadtatta magát. Nagy bánatomra, a hangzás tekintetében nem sikerült jelentős javulást elérni. Persze ha nagy kiadónál jelenik meg és nem magánkiadásban, akkor a számosabb és minőségibb stúdió óra biztos meghozta volna a kellő eredményt.

Annak idején az igen jól sikerült Dominici (Part 3) lemezzel kapcsolatosan Maillard teljesítményét a "halál pontos és vér profi" szavakkal jellemeztem. Ezt nincs okom módosítani azok után sem, hogy alaposan kiveséztem a "Melody In Captivity" című önálló lemezt. Nem állíthatom, hogy a nagy példakép, John Petrucci, vagy a "honfitárs" Marco Sfogli szóló próbálkozásaival maradéktalanul fölér, de jóval élvezetesebb, mint Jeff Loomis várva-várt, de végül csalódást okozó lemeze (Zero Order Phase). Remélem, ezzel az észrevétellel Túrisas cimborát nem sértem meg, bár az már önmagában is beszédes, hogy nagy kedvence tavalyi albumáról még máig sem született kritika.

Egyetlen kifogással vagyok kénytelen élni, ami Maillard stílusát és dalait illeti. Kikezdhetetlen profizmusa ellenére nincs önálló "hangja". Az egy dolog, hogy a lemez hallgatása közben sorra belefutunk Petrucci és Steve Vai "lick"-jeibe (ez rendben is van), de ha nem tudnám, hogy mit hallgatok, fél óra múltán se jönnék rá, hogy éppen ki penget. Csak azt tudnám, hogy "halál pontos és vér profi"...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.astraprog.com
myspace.com/astraprog

Az AstrA nevű olasz progresszív metál együttes (nem tévesztendő össze az ígéretes hazai Ad Astrá-val) eredetileg instrumentális formációként indult, majd Dream Theater tribute bandaként működött. Előző lemezüket (About Me: Through Life And Beyond) egy parányi görög kiadó, a Burning Star Records adta ki 2006-ban. Érthető okokból nem is figyelt föl rá senki, pedig zeneileg egyáltalán nem volt elvetélt a próbálkozás. Az új album kiadását már a nevesebb és szélesebb terjesztésű Lion Music vállalta.

Emanuele Casali billentyűs(-gitáros) varázsló és zenei agytröszt miatt, aki a DGM és az Empyrios mellett nyilvánvalóan ezt a csapatot tekinti a fő csapásiránynak, van az AstrA-ban egy jó adag DGM, de itt erősebbek az AOR-os hatások, amúgy Circus Maximus módra. A DGM utánérzéseket erősíti, hogy az a Titta Tani énekel, aki 2001 és 2007 között a DGM-ben szorongatta a mikrofonokat (mellesleg jegyzett session dobos a műfajban). Hangszerkezelés tekintetében persze Casali neve önmagában is garancia, de Silvio Donorio De Meo gitárosnak sincsen oka szégyenkezni. Könnyedén hozzák a Casali-Mularoni párostól már megszokott irdatlan tempójú gitáros-billentyűs párbajokat.

Az AstrA újabb bizonyítéka annak, hogy a taljánok teljes erőbedobással törekszenek rá, hogy megtörjék az eleddig kikezdhetetlen skandináv hegemóniát, vagy legalább fölzárkózzanak a szédületesen teljesítő északi élbolyhoz. Talán nem az AstrA fogja letaszítani az olyan bandákat, mint a Pagan's Mind, Circus Maximus, Seventh Wonder, Silent Voices, etc. képzeletbeli trónjukról, mindazonáltal ha továbbra is ilyen ütemben szállítják kiváló szerzeményeiket (pl. Over The Hills, Memories Remain, Hypocrisy, Simple Mind), muszáj lesz komolyan számolni velük.

Auguri, Maestro Casali!

Tartuffe

Zeneművészetben meglehetősen jártas munkatársam minden postás hozta lemezszállítmány kibontása után bejön az irodámba megnézni a csomagot, majd felteszi a keresztkérdést: "Hősi?"

Igenlő válasz után, lesajnáló félmosoly, és az iroda elhagyása következik. Én is megmosolygom persze a kialakult rítust, és mindannyiszor megállapítom, bocsánatos bűne van csak, hiszen a - mondjuk akkor így - "hősi” metal megítélése még rockerek között sem egyértelműen pozitív. A headbangerek többsége sem tud megbírkózni a kardos-pajzsos fémzene, elismerem, néha nem túl mélyenszántó, Tolkien extra-light mese-, és álomvilágával.

A tegnapi híradó után (nem számoltam, de a sokadik miniszterelnök-jelölt jött, majd távozott a balfenéken) viszont hanyat-homlok menekültem Feri-land-ről a mesés Fairyland-re. Kiszolgáltatott, megalázott szavazópolgárból legott köpenyes, mellvértes, a lemezborítón is látható, kivont karddal a hajó orrában álló, bátor harcossá változtam. A partra ugrást követően pedig már hánytam is kardélre az összes csúnya bácsit, a nyakakra odavizionálva azért egy-két híradóból hozott fejet. Egy percre nem éreztem nevetségesebbnek, mint elmebetegektől terhelt hétköznapjaink valós történéseit.

Mindettől persze még nem lett jó a Fairyland új lemeze, pontosabban fogalmazva, nem ettől lett jó. Philipp Giordana billentyűs, a zenekarosdiba belefáradva ezúttal egyszemélyes projektként határozza meg a Fairylandet, ahol megannyi vendég (all-star csapatként nehezen definiálható, javában nem túl ismert arcokkal) ad tetszetős fazont a muzsikának.

A Fairyland, mint másodosztályú Rhapsody-klón értékelődik le általában a szaklapokban és netes oldalakon, ami a "symphonic metal” címke miatt egyrészről kézenfekvő, másrészről csúsztatás. Nekem sokkal többször jutott eszembe a Symphony X vagy akár az Ayreon (!), még akkor is, ha a zene összességében dagályosabb, szimfonikusabb, és kevésbé progresszív. Marco Sandron (Pathosray) dallamai néhol kísértetiesen idézik Russel Allent, mint ahogy a vastag kórusok is. A minőségre és megszólalásra egyáltalán nem lehet panasz, minden a helyén, hallatszik, hogy Philipp Giordana profi zenész és zeneszerző, akinek pontos elképzelése volt a születendő produkció egészéről.
 
Jóval több ez, mint kópia; egy kimondottan igényesen összerakott, nagyszabású "hősi" anyag, amely ráadásul a harcos és dicsőséges tartalmi részhez hasonulva, nem egykönnyen adja meg magát.

Túrisas

Mi jut eszünkbe Brazíliáról? Többnyire Rio és/vagy a szamba, a foci, esetleg az a lehangoló tény, hogy néhány honfitársunk képes a tartalmatlan szabadidő-eltöltést több évre garantáló szappanoperák hatására pl. Armandónak anyakönyveztetni gyermekét. Nekem elsősorban a heavy metal, ami önmagában persze még semmit nem jelent, mert többnyire mindenről ez jut eszembe.

Az viszont tény, hogy a brazil heavy metal bandák (Angra, Shaman, Andre Matos, Hangar, Menahem, stb.) olyan minőséget produkálnak évek óta, hogy amellett nehéz szó nélkül elmenni. Így nem csupán a beteges(nek mondott), de feltétlen pszichoanalitikus után kiáltó egydimenziós gondolkodásom, hanem önmagában a  minőségi zenei produktumok is megindokolják Brazília gyakori és kitüntetett felemlegetését a heavy metal univerzumban.   

Miután lecsekkoltam tehát, hogy brazil csapatról van szó, már rántottam is magamra a fülest. Hibriáék második lemezüket jelentették meg, a stílus melodikus power-metal, amit az különböztet meg a nem kevés hasonló európai csapattól, hogy első percétől az utolsóig izgalmas, erőteljes anyag. Iuri Sanson énekes magas rekesztései egyeseknek talán fárasztó lesz hosszútávon, de ezen egy indokon kívül nem nagyon tudok mást felhozni az ellen, hogy rongyosra hallgassuk a lemezt. A hangszeresek zseniálisak, a virtuóz módon riffelő és szólózó gitárosok mellett a ritmusszekció sem játszik alárendelt szerepet, döngölnek bele bennünket a földbe, ahogyan azt kell, jó háromnegyed órán keresztül.

Hiába a harmadosztályú, megtévesztően béna logo, a lehetetlen zenekarnév, az idétlen borítógrafika, a Hibria a legkiválóbbak közül való!

Túrisas

Honlapok:
goncalo-pereira.blogspot.com
myspace.com/goncalopereira

Legalább egy éve készülök arra, hogy az egyik nagy személyes kedvencem, Goncalo Pereira valamelyik kiadványáról közzéteszek itt egy szösszenetet, de akárhányszor hozzáfogtam, mindig becsődöltem. Nem akarok túlzásokba esni, de egy ilyen zseniális gitáros illő méltatásához legalább Arany Jánoshoz hasonló szókinccsel kellene rendelkezni. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy elegendő lesz egy tény- és adatszerű cikket megírnom; akit érdekel, az úgyis rá fog mozdulni. S akkor beszél majd a zene magáért: szebben és meggyőzőbben minden cirkalmas fogalmazásnál.

Pereira barátunk kivételes tehetségű gitáros, énekes, zeneszerző, hangmérnök, producer, valamint a Portugáliában nagy népszerűségnek örvendő Blister nevű rockzenekar oszlopos tagja (a Blister nagyjából olyasmi, mint a Cult). Nagy példaképei között megtaláljuk Pereira honfitársát, Carlos "Ezerujjú" Paredes-t, a nemrég elhunyt legendás klasszikus gitárost (érdemes megnézni Pereira tolmácsolásában Paredes "Movimento Perpetuo" című darabját: vids.myspace.com/index.cfm), de Steve Vai (talán őt leginkább), Joe Satriani, és Paul Gilbert mestereket is.

A DVD-n megtekinthető koncerten az első igazi tipikusan gitárhősködő, shredder lemezről (Tricot No Pais Das Maravilhas - 1998) egyetlen nótát játszanak (éppen egy jazz-es lassút = "Tarutiri"), míg a másik két album (Upgrade - 1999 és GoncaloPereira@g_spot - 2004) nagyjából egyenlő arányban képviselteti magát. Az "Upgrade" egyébként király egy lemez, de sajnos a hangzás még nem a legtökéletesebb, ami viszont a furcsa című "GoncaloPereira@g_spot"-ot illeti, az minden gitárbuzinak kötelező, aki a Vai, Satriani, MacAlpine, stb. féle zenékre erektál (vagy nedvesedik)! Ez a faszi mindent tud a hangszerről, amit tudni kell, lehet, vagy érdemes. Ráadásul a Mindenható kiváló, igazi mediterrán dallamérzékkel áldotta meg.

A kép- és hanghordozó "live" részét a festői Liszabonban, egy sokkal kevésbé festői HardClub nevű rock-lebujban vették föl. Pereirát a Blister zenészei kísérték kiegészülve Nelson Canoa billentyűssel. A nemes egyszerűséggel csak Dikk névre hallgató bőgős hangszere nagyon szépen dörmög (lásd: "Sessao Geleia": hmm, ideális sound!), Mauros Ramos dobos pedig végig ötletesen, változatosan veri a ritmusokat. Nyilván itt élik ki azt, amit a sarkos, kő egyszerű rockzenét játszó anyabandában nem tudnak.

Eléggé kis költségvetésű kiadványról van egyébként szó, nagyjából két mozgó és két fix kamerával. Az utóbbiak közül a dobosra irányított végig homályos, a többi csak olykor-olykor veszíti el a fókuszt. A látvány tehát nem éppen szemkápráztató (és akkor még finoman fogalmaztam). Szerencsére a hangminőség végig jó; elvégre is Pereira hangmérnök!

Elvileg a játékidő két és fél óra, de ebből a koncert sajnos csak egy szűk órácska (se). Van azonban sok interjú, egy stúdió "körút" és egy oktató rész, ahol Pereira dalról-dalra sorra veszi a legérdekesebb hangszeres "fogásokat". Gitárosoknak külön ajánlom a fönt már említett "Tarutiri"-ban a kombinált visszhangosított tapping és hangerőgomb-manipuláló technikát. Nem árt, ha valaki tud portugálul, de szerencsére vannak angol föliratok.

Ha "melegen" nem is (talán Túrisas kolléga), de lelkesen mindenképpen ajánlom a hat- (olykor hét)-húros csodahangszer szerelmeseinek, hogy szánják rá a pénzt, időt, energiát, és ismerkedjenek meg ezzel a Pereira gyerekkel. A csalódás kizárva.

Tartuffe

Elég csehül állunk DVD ajánlók tekintetében, pedig a polcomon ott figyuszkáznak számolatlanul (ez speciel nem igaz, álmomból felébredve is tudom, hány darab van) az anyagok. Elhatároztam tehát, hogy ezt a szegmensünket is versenyképessé téve, rövid, de lényegretörő kritika-offenzívát indítok, nézésre felettébb érdemes Digital Versatile Disc ügyileg.


Arch Enemy: Tyrants Of The Rising Sun DVD (2008)

Műsor: Egy teljes japán koncert, jobbára az Angela Gossow éra dalaival, természetesen az új lemezre építve. Nagyszínpad, pazar fények.

Zenekar: Tökéletes forma, olyannyira magával ragadó a zenekari hangszeres játék, hogy még Angela Gossow sem tudja lenullázni a hörgésével. Sőt, én kicsit most meg is szerettem. Meg kell hagyni, impresszív jelenség, jó frontember, és így megnézve az anyagot, nincs már olyan érzésem sem, hogy nélküle kellett volna Japánból hazajönniük, miután rávették, hogy látogassa meg Sagawát, a kannibált.

Közönség: Civilben konszolidált japánok ezúttal bezsongva. A koncert DVD-k többségével ellentétben nem tüntették el a közönségzajt; énekelnek, tombolnak (spontán kialakuló pogó-körök), és mindez hallatszik is.

Hang: 2.0/5.1 Kurva jó szól, arányos hangzás, azt pedig leszarom, hogy volt–e utómunka, vagy nem - úgyis tagadják.

Kép: Kristálytiszta, sokkamerás, szépen fényképezett, nem kapkodó, szólók közben sem az Amott-tesók hónalját/nyakszirtjét mutogatják.

Kiállítás: Egyszerű, de tetszetős kivitelezés; booklet is van.

Egyéb: "Ródmúvi", klipek - úgyis csak egyszer nézzük meg az ilyeneket.

Összegzés: Állat. Senkit ne tartson vissza, hogy "jajj, ebben hörög az a csajszi!". Ez kérem 100% Metal!  

10/10

Kiadó:
Lucretia Records (Európa)
Sensory Records (USA)

Honlapok:
www.pantommind.com
myspace.com/pantommind

Zenészek:

Tony Ivan - ének
Drago - dobok
Pete Christ - gitár, billentyűk
Peter Vichew - gitár

Lehet, hogy mégiscsak szárba szökken valami értelmes metál zenei élet itt a kiszáradt közép- és kelet-európai ugaron? A lengyeleknél ott van a Dimension By Zero (dionysosrising.blog.hu/2009/01/06/division_by_zero_tyranny_of_therapy_2008), itthon izgatottan várjuk az első Dreyelands nagylemez megjelenését (dionysosrising.blog.hu/2009/01/06/title_65279), nemrég pedig lelkesen számoltunk be blogunkon a szerb AlogiA tehetséges gitárosának jól sikerült és nagy nevekkel megtámogatott projektjéről (dionysosrising.blog.hu/2009/03/17/srdjan_brankovic_s_expedition_delta_2008).

Lehet egyébként mocskolni az internetet, meg lesajnálni a letöltéseket, de enélkül honnan értesülnénk ezekről a zenékről; az MTV egyre gyalázatosabb "Headbangers Ball"-jából? Aligha. Tóth Gergő is jobban tenné, ha útilaput kötne a lábára (vagy erélyesen bemutatná középső ujját az MTV kádereinek)! És vajon honnan szereznénk be őket? Járt mostanában valaki CD boltban? Még a "szakos" üzletekben is csak a mainstream elérhető. Jó esetben némi fölárért esetleg megrendelheted kevésbé ismert, kis kiadós kedvenceidet, és ha szerencsés vagy, másfél hónap után már kezedbe is veheted a hőn áhított hanghordozót (miután leperkáltad a tetemes postaköltséget).

Bocs, de egy kicsit elfakadt az epém, most inkább térjünk vissza a hangulatos, intelligens progresszív metált játszó Pantommind-ra! Ezek a bolgár srácok is nyomják uszkve (klasszika filológusoknak: usque) 15 éve, de a "Lunasense" még csak a második hivatalos albumuk. Szakmai körökben már az előző lemez (Shade Of Fate, 2005) is elég jó fogadtatásban részesült, és most - úgy érzem - még ahhoz képest is sikerült előrébb lépniük.

A Pantommind zenéje túl van a szokásos címkéken és az unalomig ismételgetett összehasonlításokon, egészen egyéni ízt ad neki Tony Ivan tiszta, magas hangja és összetett dallamai (talán Dan Reed-hez fogható, ha ez segít valakin). A gitáros keze alatt olykor fölbukkannak balkáni dallamfoszlányok (pl. "Erasable Tears"); ebből el tudnék viselni sokkal többet is. A "Lunasense" nem fogja leszakítani senkinek sem a fejét, nem húz úgy, mint a Testament új lemeze, de nem is bonyolítja túl a dalokat, mint egyes progresszív "túlkapások" (pl. Spiral Architect). Igényesen megkomponált, középtempós dalok jellemzik, amelyekbe a kicsit befogadóbb hajlamú hallgató könnyen belefeledkezhet.

Pete Christ nem megváltó (az egy másik Christ!), de nem lenne baj, ha ilyen bandákból egyre több nyomulna errefelé.

Tartuffe

Van valami sorsszerű - hogy azt ne mondjam - ironikus abban, hogy a Queensryche legújabb lemeze után nem sokkal jelent meg az Anubis Gate aktuális (egyébként a sorban negyedik) hanghordozója. A sorsszerűség nagyjából abban áll, hogy az egyébként is erős Queensryche hatások ezúttal szinte teljesen eluralkodtak a dán progresszív bandán. Anubis kapuján bizony ki-be járkál Chris DeGarmo és Geoff Tate szelleme; hol tisztán látszanak, hol csak sejtetni engedik magukat.

Természetesen föl lehet fedezni más hatásokat is (egy kis Iron Maiden, Crimson Glory és nyomokban olykor Fates Warning), de a QR inspiráció olyan kézzelfogható, hogy ha egy rajongó mondjuk egy 1990-es autóbaleset következtében beállt kómás álomból nemrég ébredt volna föl, a "The Deatched"-et simán hihetné a legendás Seattle-i banda modern hangvételű legfrissebb albumának.

Egyébként az új anyag egy kicsit talán elvontabb, progosabb a kritikusok által egyértelműen pozitív fogadtatásban részesített előző lemeznél, amely nálunk a 2007-es Top 10 listáról éppen csak lemaradt. (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/02/04/anubis_gate_andromeda_unchained_2007) Sajnos a hangzás maradt ugyanolyan steril, néha szinte bántóan szintetikus, amúgy Threshold vagy (ha már dánokról van szó) Royal Hunt módra (pl. "Options - Going Nowhere"). Ez azonban nyilvánvalóan a koncepció része, hiszen nagyrészt ez (is) felelős a rideg, elidegenedett (detached) életérzést árasztó hangulatért.

Ha az Anubis Gate-et odatesszük a Beyond Twilight, a Mercenary és a Manticora mellé ... hát ... akkor Dánia nem tűnik gondtalan, örömteli helynek. Úgy látszik, Marcellus-nak van igaza, aki már Shakespeare Hamletjében megmondta: "Something is rotten in the state of Denmark" - valami bűzlik (szó szerint: rothadt) Dániában. Lehet benne valami, de az igényes metál zene köszöni szépen, jól van (s ez nem utolsó sorban az Anubis Gate érdeme).

Tartuffe

Úgy illik, hogy Húsvét közeledtével rendet teszünk magunkban és környezetünkben is. Ebből logikailag (nem egészen) az is következik, hogy amennyiben az ember történetesen blogot ír, ott is rendet tesz.

Eddig csak követték egymást a cikkeink a blogon, majd tűntek el az örvénylő nagy cybertérben, ugyanis a kereső funkció sem működött rendesen. Most már igen.
 
Az áttekinthetőség kedvéért tehát az egyes témaköröket felcímkéztük és a blog baloldalán helyeztük el, pontosabban ott helyezte el a program, nekünk erre ráhatásunk nem volt.

Lehet tehát nézelődni és kiválasztani az a cikket vagy témakört, ami a kötözködő, rosszindulatú, irígy, korlátolt, buta, esetleg közömbös, ad abszurdum bennünket istenítő (nem kéne) kommentek kiváltó oka lesz…