Tudom, hogy az olvasóközönségünkből (ha egyáltalán van ilyen) néhány "ortodox" metálista most fölhúzza a szemöldökét: Mi a túrót keres ezen a blogon a United DVD-jének méltatása? Pedig mindjárt az elején megmondom, nem hagyom magam "megfélemlíteni": egy nagyon színvonalas, élvezetes előadás lelkes méltatására készülök. A Magyar Kincstári Televízió Hangerő címmel futó sorozata egyébként is megérdemel jó néhány dicsérő szót: kb. egy éve folyamatosan "szállítják" a jobbnál-jobb unplugged koncerteket, amelyeket mindig profi kamera- és hangmérnöki munka jellemez. Persze volt néhány ratyi produkció is (pl. Kispál és a f**king [T]orz rémes nyavalygása), de pl. a Roy és Ádám koncert a díványomhoz szegezett, és olyan előadókat néztem itt végig a süvegemet sűrűn emelgetve, akiket egyébként a büdös életben nem hallgatnék meg (pl. a Back II Black-et).

A United-del eddig csak a rádióban találkoztam, illetve sok sör után különböző vendéglátóipari helyiségekben, de markánsan eltérő zenei preferenciáim ellenére az kezdettől fogva "megvolt", hogy az együttes nagyon fölkészült, tehetséges zenészek szerencsés találkozásából jött létre. A hangszerkezelés és a többféle stílus magabiztos ötvözése a bandában egyetlen zenésznek sem okoz gondot, de a Symbol Budapest Klubban 2008. február 28-án rögzített kb. egyórás koncert megtekintése után kijelenthetem, hogy Pély Barna és Romhányi Áron teljesítménye egyenesen lenyűgöző. Annak ellenére mondom ezt, hogy Barnabásunk enyhén szólva túlexponált személyisége legalább olyan megosztó, mint Pataky "Alrájtsz" Attisé. Ha valaki pl. késztetést érezne, hogy a Galambos Dorinával végzett média-ámokfutása miatt - megjegyzem jogosan - leszólja Barnát, annak most azt mondom: tessék utánacsinálni! (Persze a zenére gondolok.) Olykor egészen nyakatekert dallamokat énekel teljes biztonsággal, ügyesen gitározik (a "Sweet Home Chicago"-ban  és a "Hard To Handle"-ben pl. kimondottan ízes gitárszólókat játszik), de akkor sem jön zavarba, amikor a "Lüktet a zene" című dal erejéig átül a zongorához és lenyom egy pofás jazz szólót.

Romhányi Áron a banda másik nagy motorja; minden nótában (szó szerint és átvitt értelemben) benne van a keze, billentyű-játéka igazán színes, virtuóz. Nem becsülöm sokra a rappelést, de ha valaki ügyesen csinálja (mint pl. jó Sub Bass Monster), azt elismerem. Elvégre ez is egyfajta képesség, szakértelem. Romhányi jó érzékkel műveli ezt a stílust is, számomra sokkal meggyőzőbb pl., mint az Animal Cannibals erőltetett, modoros dísz-rapperkedése.

Mindjárt a koncert elején Pély Barna világossá teszi, hogy a United slágereket rendhagyó formában fogják játszani, visszanyúlva zenei gyökereikhez, különböző stílusokban átértelmezve az ismerős dallamokat. A tekintélyes adag jazz, funky és blues hatás egészen új életet lehel a nótákba. A népszerű, rádióbarát zenék terén ez a mutatvány simán eléri, ha nem veri a nemzetközi színvonalat.

Lehetséges, hogy ez a DVD ritkán kerül majd be a lejátszómba, de örülök, hogy Barnáék megjelentették ezt a jól sikerült anyagot, és egyáltalán nem sajnáltam érte az emberbaráti 2800 forintos összeget. A megalkuvást nem ismerő metálistáknak meg azt mondom, arról szó sincs, hogy ezentúl United-re kell túrni, de illő a tehetséget fölismerni ott, ahol bőven kijutott belőle.

Tartuffe

Vajon kinek és minek köszönhető, hogy a kiváló zenészekből álló, magyar hard rock zenekar DVD-jének megvásárlásakor végig ott motoszkált bennem, hogy jó lenne, ha nem jönne ismerős, mert akkor magyarázkodni kényszerülök, hogy mit keres a "köcsög Edda" lemeze a kezemben. Részben magamat is felmenteni igyekezvén arra jutottam, hogy a főbűnös csakis "Attisunk" lehet, akinek alapjáraton is tenyérbemászó fejével és megnyilvánulásaival (rocker aspektusból nézve több súlyos sebből is vérző életútjának dáridós szakaszában leginkább) a maradék hitelét is sikerült elmulatni.

Szerencsétlenségemre én még azt is láttam a tévében, amikor néhány éve a cigányvajdával és népes ko(lo)mpá(r)niájával együtt érkezett néhai Zámbó Imre előadóművész bulijára egy jót  rockerkodni… Ezen a ponton a pénztár előtt állva kicsit én is elbizonytalanodtam, hogy tudok-e a beruházás mellett kellő érvet felsorakoztatni, vagy el kell, hogy ismerjem, minderre nincs mentség, és még az is derekasabb lett volna, ha a saját hányadékába fullad bele, mint tette ezt számos rocker pályája csúcsán.

Mázlim volt, senki nem látta a vásárlást, aztán már más nem is maradt, mint reménykedni, hogy az anyag mindezt tudja otthon feledtetni. Talán el sem hiszitek, de az első lemez mai napig zseniális nótáinak (Minden sarkon, Egek felé, Kínoz egy ének) befejezéséig egy kukkot sem szól Pataky, és a kötelező "Jó estét, jó arcok-drága véreim" torokszorító másodperceit leszámítva úgy vágták a felvételt, hogy alig-alig halljuk szavát a következő két és fél órában.

Amit pedig tényként kell elmondjak; a zene műfaja nem hazai tingli-tangli pop-rock, hanem veretes hard rock, ami nemzetközi mércével is állja a versenyt. Hazai csapatokról ilyet nem mondunk sokszor, úgyhogy ezt tessék komolyan venni. Desmond Child slágernótáival (pl. Livin' On A Prayer – Bon Jovi) abszolút egyenértékű még az újkori Edda néhány slágere is. A "Csak bírd ki" refrénjét ugrálva éneklő majd 10.000 ember olyan lenyűgöző élmény, hogy ha ezt nem az Edda indukálná, hanem valamelyik nyugati AOR csapat, akkor a DVD-ről ódákat zengenének a hazai rocksite-ok. Megjegyzem teljes joggal, hiszen mind képben (a profi vágásokért az egykori Edda-gitáros Csillag Endre felelt), mind hangban nehéz kifogást találni. Engem csupán az alól és fölül végig látható, vékony sárga csík idegesít, de ez azért nem olyan elviselhetetlen.

A Papp László Sportaréna fullig van hangosan éneklő eddással, ami nem teszi tönkre a hangulatot, a fényerdőben úszó színpad pedig olyan pazar a zenekar mögötti, dalokhoz rendelt vetítéssel, animációs kisfilmekkel, hogy ilyet csak külföldön is a milliós lemezeladásokkal büszkélkedő csapatok engedhetnek meg maguknak.

A 30 nóta mindegyike nyílván nem a szívem csücske, olyan is van köztük, amit még egyszer sem voltam képes meghallgatni (Kör), de mégegyszer hangsúlyozom, hogy ez egy hard rock koncert, annak minden szépségével és erejével. Ha nem az lenne, akkor nem headbangelné végig a csapat a bulit és a szenzációsan gitározó Alapi Steve sem kergülne meg a "Veled vagyok" nóta közepén. Az itt játszott hosszú szólója, földönpörgéssel, eszelős gitárnyúzással (földön, vízen, levegőben) maga a ROCK.

Teljesen nem vagyok ugyan képben, de nem hiszem, hogy Magyarországon eddig sok hasonló színvonalú koncert DVD készült volna.

Túrisas

Nem értem én a zeneipart és az ő működését, ez tiszta sor. Ahhoz képest, hogy napi rendszerességgel figyelem a rockvilág híreit, különös és sóvár tekintettel a heavy metal színtér ármánykodásaira, az Aina projekt híre mégis úgy került el, mint Császár Elődöt az igazságszolgáltatás.

Odáig rendben is van, hogy az anyagot egy szinte ismeretlen, kis holland kiadó (Transmission) finanszírozta és jelentette meg, tehát reklámra elvileg csak szerényen futotta, és azt is értem, hogy a már ötödik éve az ismeretlenségben vergődő fémopera számára elérkezett a meg nem érdemelt, de általam örömmel lereagált "ócsítás" ideje, így két és félér' már tehettem is a tatyómba a kiadványt.

És innentől folyamatosan nem értem. A 2 CD+DVD csomagocska ugyanis irreálisan pazar kiállítású. A 34(!) oldalas booklet, a regimentnyi közreműködő énekes, zenész archaikus ábrázolásával, valamint az oldalanként illusztrált fantasy történet teljes kibontásával, olyan gazdag, hogy "nézni is tereh". És ráaádásul a kiadó az összes megtakarítását a jelek szerint nem is csak a külcsínybe ölte.

Az "Aina-rokon", de tőkeerős, nagykiadós és tisztességgel meg is reklámozott rockoperák (pl. AVANTASIA) esetében sem megszokott, hogy a nagyzenekari részeket humán közreműködéssel rögzítsék, hiszen egyrészről drága, másrészről ott van erre a sampler. Az Aina esetében meg mi történik? Mondom, elvileg ruppótlan, kis holland kiadó... Na, mi történik? Nemhogy a vonósok vannak emberből, de még egy neves angol fiúkórus (The Trinity School Boys Choir) is szerepel a lemezen.

Ha esetleg a szerző és szereplő gárda lett volna a metal másod -és harmadvonal tehetségesebbjeiből összetoborozva, még mindig lenne mire fogni a minőségi, de észrevétlen megjelenést, de ezen a szinten is megmarad az értetlenkedés. Röviden: aki számít, és szóba jöhet, jelen van. Nem sorolom végig, de Michael Kiske, Glenn Hughes, Candice Night, Andre Matos, Oliver Hartmann, Olaf Hayer, Jens Johansson, Derek Sherinian, T.M. Stevens, stb., nem éppen a kölykök a hátsó udvarból.

Akkor legalább szarul szól? Pont annyira, amennyire a Sacha Paeth, Miro, Robert Hunecke-Rizzo nevek által fémjelzett anyagok szarul szoktak szólni (Luca Turilli, Kamelot, Avantasia, stb.). A szimfonikus, fantasy power-metal etalon hangzását a világon mindenhol hozzájuk kötik.

Más nem marad, a dalok nyílván laposak, mint a Lamborghini Diablo, ezért tötymörgött el Aina a nagyok árnyékában. Az említett három multihangszeres zenész és producer nevéhez köthető produkció leginkább az Avantasia anyagokkal rokon, bár azoknál azért valamivel rétegzettebb, ha úgy tetszik operásabb, ha már ilyen lükén nevezték el ezt a stílust.

És nem. Mármint úgy értem, nem gyengébb kompozíciós szempontból az ismertebb metal operáknál egy szemernyivel sem. És azt sem értem, hogy akkoriban miért nem volt hangos a rocksajtó Michael "tékozló fiú" Kiske teljesítményétől, hiszen itt is csoda, amit egyik főszereplőként összeénekel, lírát és kétlábgépes power-speedet egyaránt. Ha a 15 dal között akad is egy-két töltelék, azért nagyon rendben van ám Aina.

A fantasy Gyűrűk Ura-szerű történetről még nem tudok mit mondani, de a karácsonyi szünet nyugisabb perceiben majd beülök párszor a WC-re, a brutálisra hízlalt szövegkönyvvel a kezemben.

Nem értem. Hogy sikkadt ez el ennyire?

Túrisas

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.kiuas.net
myspace.com/thespirtofukko

Zenészek:

Ilja Jalkanen - ének
Mikko "Ilmarinen" Salovaara - gitár
Atte Tanskanen - billentyűk
Teemu Tuominen - bőgő
Markku Nreneva - dobok

Elképesztő és egy kicsit méltatlan is, hogy az ember néha milyen körülmények között ismerkedik meg zenékkel, zenekarokkal. Itt vannnak ezek a fura nevű finnek (halvány lövésem sincs még most sem, hogy mi a banda nevének helyes kiejtése); beismerem, hogy a november 27-i Firewind koncert előtt - ahol ők léptek föl az első előzenekar hálátlan szerepében - alig-alig hallottam róluk. Tudtam a létezésükről, de szerzeményeikből egy hang nem sok, annnyit se hallottam. Az említett koncerten, ahol a főbandára se volt 100 embernél több kíváncsi (szégyen!), nemcsak becsületesen teljesítettek (alaposan föladva ezzel a leckét az Eldritch-nek), hanem akkorát durrantottak be a Diesel klubban lézengő rockerek arcába, hogy csak kerekedett a szemünk. Én úgy hegyeztem a fülem, a végére akár Tolkien tündéit is kenterbe vágtam.

Ezek után adva volt, hogy hazaérkezésemet követően gyorsan beszereztem a rendelkezésre álló hangzóanyagokat, és belevetettem magam abba, ami - mint az a lendületes élő produkcióból már sejthető volt - minimium kurva jó. A 2005-ös debüt-anyaggal (The Spirit of Ukko) még nem győztek meg, de egy évvel a bemutatkozás után úgy megreformálták magukat (gondolom, ezért lett a lemez címe "Reformation"), hogy a 2008-as "The New Dark Age" már egyszerűen nem lehetett bukta. Mármint zeneileg, mert anyagilag még símán lehet.

A Kiuas zenéjét nehezen lehetne kategorizálni, no nem azért mert olyan rém eredeti, hanem mert több stílus is keveredik benne. Persze ez leginkább tökös-röffentős power, de hol a hősmetál (Sabbaton módra), hol a Nightwish féle operatikus fölhangok (nyilván nem az énekhangra gondolok) kandikálnak ki belőle. Néha (főleg a billentyűknek köszönhetően) némi progos hatást is fölfedezni vélek. Alapjáraton bennem sokszor a Rage-dzsel való rokonság tűnik dominánsnak, kivéve (s ezzel most nem a jó öreg Peavy-t akarom bántani) hogy Ilja Jalkanen hangi adottságai sok-sok kategóriával helyezik őt a Rage nagy harcosa és frontembere fölé. A brutál hörgésre és balladás éneklésre egyaránt kapható Jalkanen mellett a banda nagy motorja Mikko "Ilmarinen" Salovaara gitáros, akinek technikás, modern szólójátéka élőben olyan lenyűgöző volt, hogy a ronda Dean gitár látványát is feledtetni tudta (Kérlek, bocsáss meg Dimebag! Isten nyugosztaljon!).

Aszongya: számomra a 2008-as év egyik nagy fölfedezettje a Kiuas; egy igazi meglepi, még akkor is, ha nem lesz rajta a Top 10 listámon. Hát igen, megint ezek a skandinávok...

Tartuffe

Kiadó:
Grooveyard Records

Honlapok:
www.andyjamesmusic.com
www.myspace.com/andyjamesf1

Ha az igényes rock és metál zenéket vesszük alapul, Nagy-Britannia manapság tékozló fiúnak minősül, aki éppen hazafelé bandukol az elhagyott atyai házba. A hetvenes évek legendás és a modern stílusok kialakításában meghatározó bandái (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Yes, stb.), illetve a 80-as évek első felének fémes szárnyalása (Judas Priest, Iron Maiden, stb.) után bizony nem hét, hanem annál sokkal több szűk esztendő következett. Átvették az uralmat a gondosan megtervezett fiú- és lánybandák, valamint a nyavalygó, ronda hangszereket ügyetlenül kezelő, steril britpop (rock?) arcok félhosszú vagy gondosan arcba-homlokba fésült frizőrrel (Oasis, Blur, Pulp, stb.) A valódi rockzene kis sörszagú pub-okba szorult vissza, vagy hibernálta magát, a lemezboltokban pedig többórás keresgélés után sem lehetett metál CD-ket föllelni; még a Picadilly Circus-on lévő Virgin Megastore-ban sem.

Azután 2000-től kezdve egyre kevésbé lett ciki a dicső múltat megidézni; először hamvaiból föltámadt Eddie és a Vasszűz, majd melléjük becsatlakozott Júdás pap is. Megmozdult valami, tehetséges új bandák kezdtek formálódni és kiderült, akad néhány gitáros, akik – miközben a médiadivatok jeges szelei fújdogáltak – földalatti barlanglakásaikban formás hangszereiken technikás szólókat gyakorolgattak napi több órában. Így telelt át Jan Cyrka, Guthrie Govan (Asia), Paul Bielatowicz (Carl Palmer Band, Neal Morse), és a közelmúltig még számomra is tökéletesen ismeretlen Andy James.

Még a hasznos és haszontalan információktól egyaránt túlcsorduló világháló sem ad túl sok fölvilágosítást arról, hogy tulajdonképpen ki is ez a Norfolk-i születésű angol fickó. Honlapját kb. akkor frissítették utoljára, amikor nagyanyámat még bölcsőben ringatták, és myspace oldala is csak annyit árul el, hogy nagy kedvencei, példaképei: Joe Stariani, Steve Vai, Greg Howe, Paul Gilbert és John Petrucci... Nincs is ezen a listán mit szégyellni, bár többszöri hallgatás után is azt mondom, James barátunk mindenekelőtt a jó Szatírjani mester és John Petrucci oktató DVD-ire alapozva sajátította el a gitározás csínját-bínját. Néhol kikandikál belőle egy kis Steve Morse, sőt helyenként a jobb sorsra érdemes Jason Becker.

Voltaképpen nem helyes itt saját stílusról beszélni, hiszen James gitárjátékát jóindulattal sem lehet egyéninek nevezni. Intrumentális anyagát ugyanaz a kövér riffekre föltolt kifogástalan technikával abszolvált szólómunka jellemzi, mint – mondjuk – Petrucci "Suspended Animation" (2006) című szólóalbumát, melynek az "In The Wake Of Chaos" (nemkülönben a 2005-ös "Machine" debüt-album) akár egyenes folytatása is lehetne.

Ezzel beazonosítottuk és célkeresztbe állítottuk a brit gitáros gyenge pontját. Kevésbé körülményesen és talán egy kicsit sarkosan fogalmazva: Andy James vérbeli Petrucci klón, de az élvezhető kategóriából. Aki kattan az Álomszínház bárdistájának munkáira, Andy James-ben hamar föl fogja ismerni a lelki társat.

Tartuffe

Ez a december a Firewind hónapja, nincs mese. Pedig Bob Katsionis neve előttem még hetekkel ezelőtt is ismeretlen volt. Híres vagyok ugyan arról, hogy a hard/heavy zenekarok tagjainak neveit -  még a japánokat is - mélykómából ébredve  is tudom,  de most valahogy Gus G. és Apollo Papathanasio zenekari dominanciája kicsit leárnyékolta a Firewind másodgitárosának személyét.

Aztán jött a DVD, a pesti koncert, az ott megvásárolt Katsionis szólólemez, tőlem pedig a dobott hátas. Bob, a másodhegedűs (hiszen azért a zenekari hierarchia megkérdőjelezhetetlen)  "civilben" egyáltalán nem másodhegedűs, sőt az igazat megvallva, szerintem összességében még hangyafasznyival képzettebb, jobb muzsikus is, mint a főnök.  Ezt persze csak csendben mondom, mert semmi nem áll tőlem távolabb, mint Gus G. képességeinek megkérdőjelezése. A Firewind zenekarba azért mégiscsak az ő fémszíve pumpálja a vért, ami élt - nem is akárhogy - Katsionis belépése előtt is. El a kezeimmel Gustól!

Tehát láttam, amit láttam élőben, Bobot nem kicsit meggyőzően muzsikálni, de azért némi félsz volt bennem. Egy billentyűs szólólemeze, nagy klaviatúra-bejárásokkal, szinti-kavalkáddal, hát, hogy is mondjam, nem az álmaim netovábbja.

A lemez azonban nagyszerű. A legtöbb képzett gitáros nem jön zavarba a zongora előtt, de fordított esetben azért nem számít kínosnak, különösen a szólójáték esetében, ha a billentyűsök úgy belegabalyodnak a húrokba, mint macska a házicérnába. (Ez azért van, mert egy rockgitárosnak bizonyítania kell, hogy zenészként is elismerjék.)

Ha holnap Katsionis úgy ébredne, hogy mégiscsak gitárosként definiálja magát, senki nem vethetne semmit a szemére. Meghívott ugyan néhány gitáros cimborát egy-két szóló erejéig, aki közül talán Jeff Waters (Annihilator) a legismertebb, de nyilván csak a jó társaság kedvéért, ugyanis  önmagukban Bob szólói (gitár/billentyű) is az Olymposzig érnek. A héthúrossal elkövetett ritmusgitározása, és ezáltal az egész hangkép pedig olyan  masszív, mint Artemisz temploma.

A nyomokban Liquid Tension hangulatot árasztó, de annál szellősebb, kimondottan változatos lemez  virtuóz, de  szinte mindegyik kompozíció fődallama fütyülhető is egyben.  A Tears Of Alice igazi slágerdarab, a 80-as évek szintihangját tudatosan megidéző Milestone pedig úgy szól, ahogy egy régi Edda nóta  szólna, ha Alapi és Gömöri bekeményítene, lerugdalnák Attist a színpadról és instrumentálisan kicsit megtáltosodnának. Minden szerzeményhez néhány gondolatot is fűz Bob a bookletben, hogy mégjobban azonosulni lehessen a dalokkal. Nagyon barátságos, nagyon nívós és nagyon szerethető instrumentális anyag.

Katsionis nem segített hozzá, hogy kiábránduljak a görögökből.  Mint mondtam, a december az övék.

Túrisas

Itt és most tényleg minden nagyon összejött. Az utóbbi időben mozdultam rá erőből a görögökre, a Premonition lemez újrafelfedezése kapcsán, a koncert előtti hétvégén kaptam kézhez a Premonition Live koncert DVD-t, ami levert lábról és csillapíthatatlan függőséget okozott, aztán néhány nap elteltével már a Diesel (ex-E) Klubban kellett szolgálattételre jelentkeznem, hogy az újság akkreditáltjaként hirdessem az evangéliumot (euangelion - jó hír) a népeknek

Kiknek? Miféle népeknek? Érdekel ez egyáltalán bárkit is?

Ha koncertszervező lennék, azt hiszem, most szarnék bele az egészbe. Pedig az elővételben vásárolt jegyekhez hozzácsapták gratis a Firewind legutóbbi, Premonition című anyagát, így szinte ingyen lehetett (volna) megnézni őket.

Az igényesen és ízlésesen átalakított klubba lépve már a kimondottan tehetséges zenészekből álló, és meggyőző, élvezetes produkcióval előrukkoló finn, (néha) hörgő-power metal Kiuas-szal találtam magam szemben. A köztünk (a zenekar és köztem) álló néhány embert közönségnek nevezni csak olyan aránytévesztéssel lehet, ahogy mondjuk a naptáros picsát közéleti tényezőnek. A helyzet később is csak nagyon kicsit javult. Elfogadom, koncertbőség, meg hogy a heavy metal underground műfaj, ráadásul pánik van, zuhan a tőzsde, és lehet, hogy valahol most mutálódik éppen a madár és emberi influenza vírus, de 100, azaz száz fizető néző akkor is vicc, és nincs rá elfogadható magyarázat. Az igazolatlanul hiányzó, legalább 400 ember pedig készítse ki a pad szélére az ellenőrzőjét.

A magyar heavy metal csapatoknak, kiváltképp az öntudatosoknak és a kritikára mindig rosszul reagáló mimóza-lelkűeknek lett volna leginkább kötelező a továbbképzés és mesterkurzus. Láttak volna versenyképes kiállást, színpadi megjelenést, és úgy általában, csontig hatoló profizmust, "ennyi embernek nem érdemes"-nyavalygás nélkül.

A néhány szemlélődő szimpátiájának elnyeréséért úgy küzdöttek a hellének, mintha az életük múlt volna rajta. A mi szimpátiánkért kellett persze a legkevésbé harcolni. Akik ott voltak, azok vélhetően nagyon is tisztában voltak azzal, hogy Európa egyik legerősebb klasszikus heavy metal csapata a Firewind, ahol az elismert és virtuóz Gus G. nemcsak jó gitáros, de szenzációs dalszerző is. Meglepetésként érhetett viszont néhány felkészületlen rajongót, hogy a másodgitáros/billentyűs Bob Katsionis is világszínvonalú zenész (mit neki, ha headbang közben egyszerre kell gitáron és a klaviatúrán is halálpontosan és gyorsan játszani, azért van a haja és két keze...).

Féltettük ugyan az énekes Apollót a közelmúlt lemondott koncertjeit okozó torokgyulladásáért, de még az Eldritch koncertje alatt, a csaknem üres nézőteret derűsen szemlélő Katsionis megnyugtatott, hogy nem kell parázni.

Nem is kellett. A DVD programtól szinte csak számsorrendben eltérő műsor nekem hibátlan volt, Apollo (a művészetek istene…) fáradhatatlan irányítása mellett a legkisebb üresjárat nélkül küldött a padlóra. Ki kell mondjam, hogy a Firewind zeneileg sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint a trónbitorló és egydimenziós Hammerfall. Ott póz, szögecs, itt muzikalitás és dalok, amelyek közül legalább tíz örökzöld rocksláger lehetne, ha egy kicsivel több pénz lenne mögöttük. (Idekívánkozik a megjegyzés, hogy pengetőt azért nem tudtak adni, mert 3 db volt nekik biztosítva koncertenként.)

Végezetül pedig meg kell említsem, hogy az olasz Eldritch El Nino lemeze ugyan nekem örök kedvencem, de ezúttal előzenekarként, ezzel a minősíthetetlen torz/hangos megszólalással, nálam most csak időhúzó szerepet töltöttek be.

Túrisas

Még nem tudom, hogy továbbítom-e a Manowar-menedzsmentnek az ötletemet, de azt hiszem, hogy egy egyszerű kérdéssel kiszűrhető, hogy pózer-e valaki, vagy nem.

Ha pl. a koncertterembe lépéskor nekiszögezzük a "Mi jut eszedbe Görögországról?" kérdést a metallistának, és a sztereotip Akropolisz, Periklész, Feta sajt, Metaxa, Ouzo, stb. válaszokat kapjuk, már foghatjuk is karon és vezethetjük kifelé, hiszen mint az kiderült, felszínes és pózer. Ha az Iced Earth klasszikus "Live In Athens" lemeze a kapott válasz, éppen még maradhat, de föl kell hívni nyomatékosan a figyelmét a lankadatlan és folyamatos önképzés fontosságára. A lakonikus, egyben tökéletes megfejtés azonban így hangzik: "Hát a Firewind!"

Bizony, a Firewind. Görögország, ahol a világ talán legfanatikusabb heavy metal rajongói élnek, nagyon megérdemelte már, hogy egy irgalmatlan erős, 100% heavy metal bandája legyen.  Lehet,  hogy a skandináv rockzenei hegemónia fenyegetően nő a hellén színtér fölé, de a görögök Miltiádész óta hagyományosan nem szarnak be attól, ha maroknyi harcos áll a sokszoros túlerővel szemben. Ha fölcímkézgetve (power/speed/neoklasszikus/progresszív) szétaprózzuk a kis létszámú görög haderőt, akkor a germán és viking seregek megeszik őket reggelire, de ennyire gyilkos, nagybetűs, tisztán heavy metal banda a Firewinden kívül jelenleg nem sok akad Európában.  A fölsorolt stílusfelosztásokon kívül még megannyi más hatás (hard rock - thrash) és név (Gary Moore - James Hetfield) kimutatható és fölemlegethető a görögök dalai kapcsán, a végeredményt mégis kétség kívül a tiszta heavy metal fejezi ki a legpontosabban.

Ez a név pedig nemesi; a meg nem alkuvás zenei szimbóluma, ha olykor-olykor kínossá is válik "komoly" társaságban kiejteni.  Teljes jogkörben az Iron Maiden, Judas Priest, Saxon és hasonló ikonok "viselik"  a mai napig. A Firewind a legjobbkor jött csatlakozni az örökséghez, hiszen azért az mégsem kóser, hogy mostanában olyanok akarják ezt a nevet kisajátítani maguknak, mint pl. a svéd Hammerfall. A fiatalokat talán be lehet csapni néhány bőrbe ütött szegeccsel, meg nagyterpesszel, de bennünket,  öreg rókákat nem.  Sem a Hammerfallt, de még a Sabatont sem tudom mellékíz nélkül "a heavy metal" titulussal illetni, főként, hogy látom amint magukat összehúzva töpörödnek a Firewind fémkolosszusának tövében. 

A tehetséges görög gitáros,  Gus G (alias: Kostas Karamitroudis) által épített kolosszus pedig évről-évre, lemezről-lemezre lett nagyobb. A legutóbbi Allegiance/Premonition albumok és eszelős koncertteljesítményük után pedig egyszerűen kötelező volt már egy DVD megjelentetése is.

A Firewind kivételesen próféta saját hazájában is, így a választás Thessaloniki városára esett,  ahol egy nem túl nagy színpadon, de korrekt színpadképpel és világítással nyomnak olyan lehengerlő,  szűk kétórás bulit, hogy szem nem marad szárazon. Számomra ez egy ideális koncert DVD. Profi vágások, remek hangzás (sztereo, de bivaly), és egyszerűen jólesik nézni ezeket a lóhajú helléneket, amint átéléssel,  de  nevetséges pózok nélkül, lendületesen, csuklóból, fölszabadultan nyomják egymás után a súlyos, de fülbemászó,  ám részleteiben nagyon is fifikás és technikás metal himnuszokat.

A buli hanganyagát rejtő dupla audio CD is gyilkos, ám ebben az esetben (látás híján) még azt hihetné az emberfia, hogy pl. az "Insanity" villámgyors billentyű/gitár unisono-ját ketten nyomják halálprecízen, pedig - láss csodát! - ezért csupán a másodgitáros (oh!) Bob Katsionis felel, aki egyidejűleg balkézzel gitáron, jobbkézzel a klaviatúrán alázza a mezőnyt, olyan lazán, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga...

Leborulok a kolosszus előtt.

Túrisas

Kiadó:
Dockyard 1 (Nightmare)

Honlapok:
www.ozzyfrank.com/eyefear
www.myspace.com/eyefear

Zenészek:

Danny Cecati - ének
Kosta Papazoglou - gitár
Sammy Giaccotto - billentyűk
Zain Kimmie - dobok
Rob Gorham - bőgő

A hó elején hivatalosan is megjelent az Eyefear ("szemfélelem", normális?) Melbourne-i prog zenekar negyedik lemeze "The Unseen" (A nem látott) címmel. Kicsit furcsa a képi érzékeléssel kapcsolatos fixációjuk, de ezt nem tisztem se boncolgatni, se értékelni. Bár a bandát a Vanishing Point mellett mindenki az ausztrál progresszív metál vezető csapataként emlegeti, valójában nem bonyolult zene, kb. annyira progresszív, mint mondjuk a Royal Hunt (a gyengébbek kedvéért: kevéssé). Inkább szimfonikus power metal ez, de nem a jellemzően európai vágtázós megközelítésben.

Az a benyomásom, hogy a "The Unseen" tulajdonképpen nem is akar már olyan progos lenni, mint elődei, és ez kimondottan előnyére válik. Erre a kijelentésre elsősorban azért érzem magam följogosítva, mert a gitáros nem éppen egy nagy varázsló, és progresszív bandák esetében ez nemdebár elég rossz omen. Mindazonáltal Kosta Papazoglou tökéletesen nélkülözhetetlen, hiszen ő a zenei agytröszt, a fő dalszerző. A képtelenül hosszú hajú énekes (nem túlzok: a séró szó szerint a vádliját veri) pedig a szakma egyik legnagyobb tehetsége, annak ellenére, hogy a kritikusok nem zenegenek róla ódákat (kivéve pl. minket). Erőteljes, barátságos hangja van (a la Dickinson), ami az alaposan kidolgozott, könnyen megközelíthető dallamokon szinte szó szerint szárnyra kap. Danny Cecati nagyszerű képességeiről bárki meggyőződhet, aki a "9 Elements Of Inner Vision" (2004) című lemezhez bónuszként hozzácsapott koncert DVD-t megnézi. Bár aprócska klubkoncertről van szó és a hangminőség majdhogynem gyalázatos, a frontember így is meggyőző; ráadásul a CD+DVD kombót több helyen is 1000 forint alatt (quasi ingyen) osztogatják.

Az Eyefear az új albummal sem fog betörni az élbolyba, de ezek az aussie-k (ahogy az ausztrálokat angol nyelvterületen "becézik") évek óta folyamatosan javuló tendenciát mutatnak és ezt kevés csapat mondhatja el magáról. A lemezen egyetlen gyenge nóta sincs, abba a fajtába tartozik, amit elejétől végig érdemes a lejátszóban hagyni (mondjuk nem a hangszeres szólók miatt), és a megszólalásra sem lehet panasz.

Tartuffe