Kiadó:
Dockyard 1 (Nightmare)

Honlapok:
www.ozzyfrank.com/eyefear
www.myspace.com/eyefear

Zenészek:

Danny Cecati - ének
Kosta Papazoglou - gitár
Sammy Giaccotto - billentyűk
Zain Kimmie - dobok
Rob Gorham - bőgő

A hó elején hivatalosan is megjelent az Eyefear ("szemfélelem", normális?) Melbourne-i prog zenekar negyedik lemeze "The Unseen" (A nem látott) címmel. Kicsit furcsa a képi érzékeléssel kapcsolatos fixációjuk, de ezt nem tisztem se boncolgatni, se értékelni. Bár a bandát a Vanishing Point mellett mindenki az ausztrál progresszív metál vezető csapataként emlegeti, valójában nem bonyolult zene, kb. annyira progresszív, mint mondjuk a Royal Hunt (a gyengébbek kedvéért: kevéssé). Inkább szimfonikus power metal ez, de nem a jellemzően európai vágtázós megközelítésben.

Az a benyomásom, hogy a "The Unseen" tulajdonképpen nem is akar már olyan progos lenni, mint elődei, és ez kimondottan előnyére válik. Erre a kijelentésre elsősorban azért érzem magam följogosítva, mert a gitáros nem éppen egy nagy varázsló, és progresszív bandák esetében ez nemdebár elég rossz omen. Mindazonáltal Kosta Papazoglou tökéletesen nélkülözhetetlen, hiszen ő a zenei agytröszt, a fő dalszerző. A képtelenül hosszú hajú énekes (nem túlzok: a séró szó szerint a vádliját veri) pedig a szakma egyik legnagyobb tehetsége, annak ellenére, hogy a kritikusok nem zenegenek róla ódákat (kivéve pl. minket). Erőteljes, barátságos hangja van (a la Dickinson), ami az alaposan kidolgozott, könnyen megközelíthető dallamokon szinte szó szerint szárnyra kap. Danny Cecati nagyszerű képességeiről bárki meggyőződhet, aki a "9 Elements Of Inner Vision" (2004) című lemezhez bónuszként hozzácsapott koncert DVD-t megnézi. Bár aprócska klubkoncertről van szó és a hangminőség majdhogynem gyalázatos, a frontember így is meggyőző; ráadásul a CD+DVD kombót több helyen is 1000 forint alatt (quasi ingyen) osztogatják.

Az Eyefear az új albummal sem fog betörni az élbolyba, de ezek az aussie-k (ahogy az ausztrálokat angol nyelvterületen "becézik") évek óta folyamatosan javuló tendenciát mutatnak és ezt kevés csapat mondhatja el magáról. A lemezen egyetlen gyenge nóta sincs, abba a fajtába tartozik, amit elejétől végig érdemes a lejátszóban hagyni (mondjuk nem a hangszeres szólók miatt), és a megszólalásra sem lehet panasz.

Tartuffe

Erős a vérzésed? - Kérdezd a Libresse szakértőjét! Na végre! Mint békára toll, úgy hiányzott már egy kis kötelező reklám ide a blogunkra, brrrrr!

Nagyon régóta esedékes ez a nóta ebbe a rovatba (bele). Egészen pontosan azóta, mióta (Pali pilóta...) beszereztem a Júdás pap "Rising In The East" DVD-jét, és teljesen elkészültem attól az erőtől, ahogy elővezeti a csapat ezt a 30 éves  klasszikust.  Mindehhez egy csodálatos  színpadvilágítást képzeljünk el, ami kiemeli az epikus power líra egyik rocktörténelmi ékkövének zenei ragyogását.

A Zene igazán arról ismerkszik meg, hogy az idő nem talál rajta fogást. Amit 10-20-30 év után már megmosolygunk, az soha nem is volt az, csak valamiféle pótlék, aroma, adalékanyag, amit mesterségesen kapnak a népek, hogy azt gondolják, részesültek abból a természetfeletti ajándékból, amit mi - a kiválasztottak - zenének nevezünk. Becsapottak ők, de kicsit talán meg is érdemlik.

Kevés ilyen drámai erejű dal született a metal/rock történelemben. Hogy éreztessem e kijelentés súlyát, megemlítem a Metallica "One" című alapvetését, ami a "Beyond..." egyenesági leszármazottjának tekinthető, mind dalszerkezetét, mind mondanivalóját tekintve.

A BTROD egy élettől és az őt körülvevő világtól megfáradt ember történetét énekli meg, aki a nyomasztó jelenből egy sajátos, kómaszerű állapotba menekül, ahol már semmiféle kapcsolata nincs senkivel és semmivel, mégis, sőt inkább ezért, csak végtelen békét, biztonságot és nyugalmat érez egyedül, a saját világában. "Egyedül a saját világában"  Metallica: One. Ugye, van egy kis áthallás?

A nóta éppen 30 éve megjelent Stained Class lemezen szerepelt, és nem is lett volna a Judas Priest igazi, tökös metal banda, ha egy-két életunt kreténnek köszönhetően nem keveredik egy jó kis perbe, gyilkosságra felbújtás vádjával. A fiatalok ugyanis azt gondolták, hogy a BTROD egyenesen felhívás keringőre, és nincs is jobb megfejtése a dalnak, mint egy laza délutáni teátrális öngyilkosság, gondosan involválva persze a zenekart is a búcsúlevélben, felesleges és természetesen felmentéssel záruló bírósági eljárással megkeserítendő és megnehezítendő  a következő néhány évüket.

Lehet ugyan mondani, hogy tetszettek volna inkább életigenlő szövegeket írni, bár ha engem kérdeztek, most így az év végi munkahelyi prés alatt én is  sokkal jobban vágyom a kómás egyedüllétre, mint mondjuk Beach Boys nótákat hallgatni...

A dal ereje lírai és energikus, robbanásszerű részek váltakozó feszültségében teljesedi ki, és tényleg minden pillanata csodálatos. A közepén (Tipton) és végén (K.K.) eljátszott két régisulis gitárszóló pedig annyira szépen fogalmazott, hogy mai napig hangról-hangra játsszák koncerteken. Halford énekét és sikolyait nem méltatjuk, megteszi ezt helyettünk teljes életműve.

A Beyond The Realms Of Death össessségében azért jóval több, mint aktuális kedvenc. Örök klasszikus.

Túrisas

Kiadó:
Rivel Records

Honlapok:
www.randomeyes.net
myspace.com/randomeyes

Zenészek:

Christian Palin - ének
Markus Niemispelto - dobok
Voitto Rintala - bőgő
Olli Tanttu - gitár
Heikki Paananen - gitár

A finn power banda első teljes lemeze az aprócska, de igényes Rivel Records és Christian Palin (Adagio) bődületes énekhangja között létrejött szerencsés frigy egyik "formás", jól sikerült gyümölcse. Nem tökéletes ugyan, és jóllehet hordoz egy-két gyermekkorra jellemző gyöngeséget, azért idővel – ha adatik még neki néhány év – egész figyelemreméltó dolgokat vihet véghez.

A tankönyvi definícióba tökéletesen beleillő skandináv power metal dallamos változatát játszó együttes dalai jók, de nem kifejezetten emlékezetesek. Ez alól talán kivételnek számít a remekül eltalált "Deep Waters" , "New Flow", esetleg a "For Your Love". Persze lehet, hogy csak az Észak-európai régióra jellemző már-már képtelen dömping közepette tűnik az album egy kicsit szürkének, itthon magasan a legjobb metál csapatok között tartanánk számon. Nem is egészen értem, hogyan van az, hogy egy kiváló zenészekkel megáldott országban (mint a miénk) nem ilyen és hasonló csapatoktól hemzsegnek a klubok. Nem lehet a "kis ország, kis piac" kifogással takarózni; Finnország vagy Norvégia lakossága nagyjából fele a miénknek.

Ha lesz folytatás, remélem valamivel jobban fog szólni (bár a hangzás tulajdonképpen nem gáz) és a szólók is meggyőzőbbek lesznek egy kicsit. Az igazi kitörésre valójában ezen a területen lenne lehetőség. Ami pedig Palint illeti, rá mindig lehet építeni.

Tartuffe

Kiadó:
Rivel Records

Honlap:
myspace.com/essenceofsorrow

Zenészek:

Christian Palin - ének
Jani Stefanovic - gitár
Tom Gardiner - gitár
Mikko Härkin - billentyűk
Eero Pakkanen - bőgő
Rolf Pilve - dobok

Talán szokatlan és nem éppen formahű, de a csapat bemutatása vagy a lemez boncolgatása helyett most inkább a kiadó méltatásával kezdem a mondandómat. Már régóta megérett a helyzet arra, hogy a Rivel Records-ról ejtsünk néhány szót.  A kiadót Christian Liljegren alapította 1997-ben, és felesége családneve után adta neki a Rivel nevet, amit válásukig maga is hivatalosan (anyakönyvezetten) viselt. Liljegren 2008 elejéig a neo-klasszikus Narnia frontembere volt, de több más bandában is gyakoroltatja hangszálait: Audiovision, Divinefire, Flagship és Wisdom Call. A Rivel Records megalapításának legfőbb mozgatója az a fölismerés volt, hogy a heavy metal műfajban, főleg a "fagyos félhomályba" burkolt Skandináv területeken nehéz volt tisztességes kiadót, promóciót, menedzsmentet találni nyíltan keresztény bandák számára, még akkor is, ha az ilyen csapatok kiváló hangszeres fölkészültséggel és izgalmas anyaggal kopogtattak egyik ajtó után a másikon. A Rivel-nél startolt a Harmony (akik azóta átkerültek az Ulterium-hoz), de itt jelent meg a nemrég magasztalt másik Markus Sigfridsson produkció, a 7Days is.

Bár a (keresztény) kisebbségi lét miatt kicsit belterjes a Liljegren által fölkarolt közösség (ide-oda szálingóznak a zenészek, stb.), de az ide szerződött csapatok túlnyomó többsége bárhol, bármikor vállalható magas szintet képvisel a metálzene ezerarcú táborán belül. Az Essence of Sorrow Jani Stefanovic gitáros projektje, aki egyébként a svéd illetőségű Divinefire oszlopos tagja. A Rivel "istállóba" tartozó más zenészek mellett sikerült befűznie Christian Palin énekest, aki a Random Eyes fontembere (róluk majd később), mostanában pedig a neo-klasszikus/progresszív zenék francia zászlóshajójában, az Adagio-ban "vitorlázik". Palin-nek kiváló hangja van, amit talán leginkább Björn Jansson-éhoz (Tears Of Anger, Ride The Sky), illetve éppen a vokálokba besegítő Mats Levéné-hez (ex-Yngwie Malmsteen) lehetne hasonlítani. Palin kivételes képességeivel egyedül is elcipel egy anyagot a hátán, s ha ezt párosítjuk Stephen Forté mester adottságaival, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a jövő év elejére ígért új Adagio lemez (Archangels in Black) nagyot fog durranni.

Az Essence Of Sorrow főszereplője azért mégis inkább a gitáros-zeneszerző Stefanovic, akinek stabil, feszes ritmusmunkája és technikás szólói (Tom Gardiner-rel "karöltve") végig meghatározzák a zenei képletet. A Divinefire-rel ellentétben itt nem annyira a gyorsabb, neo-klasszikus jellegű power témák uralkodnak, hanem az enyhe progresszív fölhangokkal dúsított középtempós metál, telepakolva súlyos, zakatoló riffekkel. Talán éppen ennek a "zakatolásnak" vagy esetleg a keverésnek tudható be a kicsit tömény, zajos megszólalás. Persze ha mindenképpen választanom kell, inkább ettől csöngjön a fülem, mint egy DJ Sterbinszky féle 2 órás exkluzív szettől.

Tartuffe

Kiadó:
Geffen Records

Honlapok:
www.gunsnroses.com
myspace.com/gunsnroses

Zenészek:

Axl Rose – ének
Dizzy Reed – billentyűk
Robin Finck – szólógitár
Tommy Stinson – bőgő
Chris Pitman – billentyűk, programozás
Bryan Mantia – dobok
Richard Fortus – ritmus gitár
Ron "Bumblefoot" Thal  – szólógitár
Frank Ferrer – dobok

Úgy tűnik, ez a 2008-as év a nagy visszatéréseké, hiszen az AC/DC és a Metallica új lemezei után november 23-án végre a boltokba kerül majd a Guns N' Roses régóta ígérgetett hatodik stúdióalbuma. A híres-hírhedt "Chinese Democracy" az Axl Rose által teljesen kicserélt banda első saját dalokat szerepeltető nagylemeze a nagysikerű Use Your Illusion I és II 1991-es megjelenése óta. Elvileg ez egy trilógia első része, a harmadik, befejező rész pedig 2012-re várható. Hiszi a piszi...

Minden kertelés nélkül kimondom, hogy többszöri lelkiismeretes hallgatás után is az a véleményem, a "Kínai Demokrácia" nem indokolja sem a 17 éves várakozást, sem a körülötte folyamatosan hosszú éveken keresztül életben tartott médiafigyelmet, de végképp nem igazolja az immáron 13 millió dollárra rugó produkciós költségeket. Ugyanakkor egy kellemes, könnyed, jól hallgatható hard rock (sőt AOR) anyag, mert ennek bizony vajmi kevés köze van a heavy metal-hoz.

Axl Rose egy egészen új oldaláról mutatkozik be. Megjuhászodott a "fenegyerek", s ezt már az is jelezte, hogy az egykor verekedéseiről hírhedt énekest két évvel ezelőtt még a közel hatvanéves, agyonplasztikázott, mégis rémisztően aszott Tommy Hillfiger is következmények nélkül fölpofozhatta egy New York-i nightclub-ban. Ez milyen gáz mán? (Megjegyzem Axl is megfordult néhány plasztikai sebésznél a közelmúltban.) Zenei értelemben azonban meg kell mondjam, ez a letisztult, legtöbbször minden erőlködés nélkül éneklő Axl nekem kimondottan bejön (persze ki tudja, mennyit javítottak a hangján a stúdióban). Régen, a nagy Guns N' Roses slágerek alapján ítélve túlságosan egydimenziós énekesnek tartottam, most azonban olyan (olykor a fiatal Robert Plant-et idéző) "regisztereket" talált a torkában, hogy csak figyuszkáztam (ld. pl. "This I Love").

Azért nagyon sokat dob az anyagon az a jó pár kimunkált gitárszóló, amit egyrészt a Nine Inch Nails-es Robin Finck-nek, másrészt az ultra-elvont, modern gitárjátékáról ismert Ron "Bumblefoot" Thal-nak köszönhetünk (gyanítom, inkább az utóbbinak). A "There Was A Time" pont emiatt messze a legkirályabb nóta, de simán mellé lehet tenni a címadó dalt is. Egyébként nem teljesen értem, hogy minek kellett három gitáros, hiszen a zene közel sem a kövér riffekről szól, mondhatni többnyire eléggé gitárszegény.

A két másik nagy visszatérőhöz, azaz az AC/DC-hez és a Metallicához képest, akik semmit sem kockáztatva hozták a tőlük elvárt klasszikus formát, a Guns N' Roses-ra nem fognak ráismerni a mára már kicsit (vagy nagyon) meghízott, erősen kopaszodó ős-rajongók. Az pedig szó szerint a jövő zenéje, hogy ez a merész, merőben új köntösbe öltöztetett G N' R mekkora és milyen összetételű közönségre számíthat. Azért szelídülés ide vagy oda, tökös egy húzás ez Axl-től.

Tartuffe

Kiadó:
Die Hard Records

Honlapok:
www.hangar.mus.br
myspace.com/officialhangar

Zenészek:

Nando Fernandez - ének
Eduardo Martinez - gitár
Fábio Laguna - billentyűk
Nando Mello - bőgő
Aquiles Priester - dobok

A brazil Hangar már 1997 óta nyomja, bár eleinte cover band-ként működtek: Stratovarius, Helloween, Dream Theater, Primal Fear és Yngwie Malmsteen dalokkal járták a kisebb klubbokat. A nagy példaképek természetesen erős hatást gyakoroltak a saját kompozíciókra is, csakúgy mint a méltán sikeres honfitárs Angra is. Ez alapján könnyű belőni a stílust: halálpontos, mindent elsöprő energiával vágtázó, dallamos refrénekkel és hosszú instrumentális betétekkel tarkított speed power ez a javából, amitől nem idegenek a progresszív fölhangok sem. Erről a lemezről tulajdonképpen nem is nekem, hanem Túrisasnak kellene írnia, hiszen ez a műfaj közelebb áll hozzá és neki biztosan bejönne ez az izmos power anyag, de mostanában nagyon elfoglalt, így emberbaráti alapon átvállaltam a dolgot.

Az együttes gerincét Priester és Martinez képezik. Több tagcserét követően 2006-ban hosszas meghallgatások eredményeként találtak rá Nando Fernandez énekesre, aki tökéletes választásnak bizonyult. Jól "kezelt" bika hangja kiválóan illeszkedik a zenéhez; stílusa és orgánuma leginkább Apollo Papathanasióhoz (Firewind, Majestic, Time Requiem, Sandalinas) hasonlítható. A "The Reason Of Your Conviction" concept album, aminek története nem föltétlenül érdemli meg, hogy külön kitérjek rá. A japán kiadáshoz (Polydor) járul még két bónusz szám: "Your Skin And Bones" és egy Peter Frampton feldolgozás, a "Breaking All The Rules", ami egy csöppet ki is lóg a sorból.

Érdekes, hogy a brazil metál világa mennyire európai. Elsősorban Helloween, Stratovarius, Sonata Arctica és Firewind rajongóknak mondom, az Angra alapos kiszemezgetése után mindenképpen érdemes körülnézni egy kicsit a Hangárban is.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.andromedaonline.com
myspace.com/andromedaonline

Zenészek:

David Fremberg - ének
Johan Reinholdz - gitár
Martin Hedin - billentyűk
Fabian Gustavsson - bőgő
Thomas Lejon - dobok

Ez a lemez már szeptember 16-án megjelent, de azóta csak halogatom az értékelés megírását, és nem egyszerűen azért, mert az Andromeda kifejezetten fajsúlyos progressive heavy metal-t játszik, amely természete szerint megkívánja a hosszabb ismerkedést, barátkozást, hanem azért is, mert az új anyag olyan, mint egy fekete lyuk: méretre nem túl nagy, de a tömege olyan hatalmas, hogy az gravitációs összeomlást okoz. Nem vagyok a csillagászatban túl jártas (asztrofizikai kérdésekben Brian May az illetékes), de én mindig azt hittem, hogy az Andromeda egy spirálgalaxis, nem pedig egy fekete lyuk, ahol bizonyos fizikai mennyiségek (sűrűség, téridő-görbület) végtelenné válnak.

Az Andromeda új albuma azonban csúnyán rám cáfolt. Ha a nem éppen törékeny fizikai valómat nem is, de lelki energiáimat úgy szippantotta ki belőlem, mint keresztes pók a behálózott légy elfolyósodott belső szerveit. Egy az egyben ne is hallgassa meg senki a "The Immunity Zone"-t, hacsak spirituális összeszedettsége nem vetekszik Sziddhártha Gautamáéval (közismert nevén: Buddháéval). Azt hiszem fölösleges tovább halmoznom a képi hasonlatokat: iszonyú nehezen megközelíthető, elvont művészi produktum ez, ami jócskán próbára teszi még az edzett progos agyakat is. A végére (hú, barátom, az a lemezt záró "Veil of Illumination"!) úgy érzi az ember, mintha elfolyósodott volna az agyveleje.

Azért sokadik nekifutásra, apróbb adagokban kóstolgatva lassan elválik, hogy tulajdonképpen van itt egy csomó kiváló zenei téma, néhány jólsikerült szerzemény (pl. The Slaves Of The Plethora Season) ... de ezért a fölismerésért alaposan meg kell dolgozni. Állítom, hogy élőben néhány nóta kifejezetten élvezhető lenne (lesz). Nem szabad elfelejteni, hogy a tavalyi DVD (Playing Off The Board) nálunk egységesen a Top 10 ezüstérmese lett, pedig az sem könnyű anyag. Mindamellett számomra teljesen érthetetlen, hogy az első valódi értelmében vett gitárszólóra miért kell egészen a 6. számig várni. Tudom: nem szólókban, hanem kerek kompozíciókban kell gondolkodni ... bla-bla..., de ismerve a műfaji elvárásokat és Reinholdz átlagot messze fölülmúló képességeit (ebből kapunk is egy komoly ízelítőt a "Veil Of Illumination" kb. 10 percétől), ez mégiscsak furcsa. Az egyébként remekbeszabott ballada, a "Worst Enemy" pl. ordít egy nagyszabású, dallamos szólóért (amúgy Dream Theater "The Spirit Carries On" módra).

Ha lehet ilyet, én a végleges ítélettel megvárnám az új DVD-t (ha lesz ilyen). Addig is maradok a bemutatkozó lemez újrakeverésénél (Final Extension, 2004), meg a már említett tavalyi DVD-nél.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.rogerstaffelbach.com
myspace.com/angelofedenband

Zenészek:

Carsten Schulz - ének
Roger Staffelbach - gitár
Mistheria - billentyűk
Steve Di Giorgio - bőgő
Rami Ali - dobok

Vendégzenészek:
John West, David Shankle, Ferdy Doernberg

Egy 14 éves svájci kamasz éppen beleunt a trombitaleckéibe, amikor meghallotta Yngwie Malmsteen "Trilogy" (1986) című lemezét. Ezzel el is dőlt a sorsa. Gyorsan beszerzett egy gitárt, és különböző iskolákban tökéletesítve hangszertudását (pl. a neves "Guitar Institute Of Technology"-ban) elindult a nagy kedvenc nyomdokain. Staffelbach már a 90-es évek második fele óta viszonylag ismert gitárosnak számít, miután Vitalij Kuprij billentyűvirtuózzal megalapította a neo-klasszikus/progresszív Artension-t.

Hősünk több mint 10 éves iparosmunka után most jutott el odáig, hogy saját anyaggal álljon elő. Elég tartózkodóan, sőt némi előítélettel vágtam bele a lemez végighallgatásába, mert az Artension-ben nyújtott teljesítménye egyáltalán nem varázsolt el, ráadásul magával az Artension-nel is úgy vagyok, hogy aki hallotta az első két lemezt, az hallotta az összes többit is. Én általában óvatosan bánok az ilyen cimkézéssel, de a Kuprij-Staffelbach páros már nekem is az "öncélú és érdektelen magamutogatás" kategóriába tartozik.

Mindezek után az "Angel Of Eden" kellemes meglepetést okozott. Amit hallottam, persze nem ért váratlanul, hiszen a szokásos neo-klasszikus ihletésű, jellegzetesen európai hangulatú speed power dörrent meg a hangfalakban, de sokkal jobb minőségben, lényegesen szerethetőbb formában, mint a mostanára már végérvényesen ellaposodott Artension esetében. Ebben nem elhanyagolható szerepe van az karcos torkú Carsten Schulz-nak (Evidence One, Domain) és a Kuprijnál lényegesen higgadtabb olasz billentyűsnek, Mistheriának.

Nyilván nem meglepő, hogy Staffelbach most sem tudott (vagy akart) kilépni abból a bűvkörből, ami 14 éves kora óta fogva tartja. Na, nem olyan durván Malmsteen epigon, mint mondjuk Joe Stump (Reign Of Terror), de az önálló zenei gondolatokat nála is csak egy hyperérzékeny gyógyszerészmérleg mutatná ki. A "The End Of Forever" két gyengébb kompozíciót leszámítva (Into The Black, Stampede) kimondottan élvezetes; tartalmaz három instrumentális számot (Return Of The Pharao - Pt. I és Pt. II., Towards The Light), és a végére - nahát, ki gondolta volna? - jutott egy Malmsteen klasszikus is (You Don't Remember, I'll Never Forget).

Amíg a Mester gyengélkedik (ld. Perpetual Flame - "…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!"), addig meg kell elégednünk a tanítványokkal. A Malmsteen-dublőrök között pedig Staffelbach önálló lemezével komoly pozíciót harcolt ki magának.

Tartuffe

Lehet, hogy megrettentek a hegedűs-furulyás metal-ban nyomuló olaszok, hogy az északról érkező, egyre duzzadó, lassan mindent beborító táncos folk-hullám elmossa őket is, pedig ők azért nem is mostanában lovagolták meg s(m)urfdeszkáikon a (divat)hullámokat.

Mindenesetre mintha némi önértékelési krízisből levezethető kapkodás lenne náluk tettenérhető mostanában. Itt volt ugye a tavalyi album, a "The Scythe" és kapták is rendesen az ívet a kritikusoktól, hogy miért kellett a hegedűket így alárendelni a súlyos gitároknak (Há' mé? Azé' mer' heavy metal banda vannak ők, hát nem? - Hát de!). Úgyhogy én ezt a nyilvános autodafét kicsit jogtalannak éreztem, ráadásul nem is sikerült a lemez annyira trére. Arra viszont jó volt, hogy úgy összezavarja a srácokat, hogy ezúttal egy - számomra legalábbis - kicsit jellegtelen, kiskocsmákban előadva talán működőképes, de a szobában egyben végigkagylózva a végére már kimondottan fárasztó akusztikus anyaggal vezekeljenek a tiltott power-esedés miatti "eretnekségük" miatt.

Egyszer merik csak megröfögtetni a dzsi-dzsis gitárt, akkor viszont inkább ne tették volna! Hogy kinek a bornírt ötlete volt előkapni Belinda Carlisle "Heaven Is A Place On Earth" című, 80-as években agyonjátszott popslágerét, el nem tudom képzelni. Nem egy rossz nóta ez egyébként, de mi a szart keres itt, egy akusztikus, táncos folk lemez kellős közepén? Viszont már bántani sem akarom őket, mert a végén tényleg úgy megkergülnek, hogy jövőre jön egy egész lemeznyi feldolgozás Laura Branigen (Self-Control), T' Pau (China In Your Hands), Berlin (Take My Breath Away) dalokkal, mondjuk "Flute & Eighties" címmel...

Na, akkor viszont megyek Olaszba és a furulyájukkal fogok a seggükre verni.

Túrisas

Kiadó:
Rivel Records

Honlapok:
www.7-days.se
www.sigfridsson.net
myspace.com/markussigfridsson

Zenészek:

Thomas Vikström - ének
Markus Sigfridsson - gitár, billentyűk
Daniel Flores (Mind’s Eye) - dobok
Andreas Olsson (Narnia) - bőgő

Vendégzenészek:

Kaspar Dahlqvist (Stormwind, Dionysus) - billentyűszólók
Caroline Sigfridsson - ének (Fall Again)

Nem kis utánajárással sikerült fölhajtanom a Harmony-ból és a Darkwater-ből már ismert svéd gitáros-zeneszerző, Markus Sigfridsson még egy albumát. Ez 7days néven és "The Weight Of The World" címmel 2006-ban jelent meg. A recept ugyanaz: dörgedelmes gitárriffek, technikás szólók, fogós dallamok, nagyszabású vokálozott refrének. Ragyogó recept. Tipikus svéd recept, mint a tejszínes-borsos mártásban úszó húsgombócok, de még annál is jobb.

Szinte szégyenkezve ismerem be, hogy én ezt a Sigfridsson arcot 2008 előtt mégcsak nem is ismertem, pedig símán odaállhat Magnus Karlsson mellé (Last Tribe, Starbreaker, Allen/Lande projekt, stb.), akinek neve egyet jelent a minőségi, dallamos heavy metállal. No, de Szigfrid fia Markus se töpörtyű!  Ilyen bámulatos zenei termékenység és ilyen eszméletlen magas színvonalon! Ki ez a pasi? Űrlény látogatóban? Nem. Egy istenáldotta tehetség: ügyes gitáros és jó zeneszerző, aki egy nagycsomó tálentumot kapott a Teremtőjétől, amit őszinte örömünkre jócskán kamatoztat.

A 7days hamisítatlan, könnyen befogadható skandináv power metal egy tisztességes adag progresszivitással és nyíltan keresztény szövegvilággal, valamint a Harmony-nál és a Darkwater-nél egy lehelletnyivel vastagabb megszólalással. A jótorkú énekes, Thomas Vikström már bizonyított a Candlemass sok rajongó által vitatott "Chapter VI" albumán (1992) és számos Stormwind lemezen (1998-2004). A többi zenész is olyan zenekarokból érkezett, ahonnan egyáltalán nem ciki érkezni. Mindazonáltal a zenét az utoló hangig Sigfridsson szerezte.

Nincs különösebb értelme külön-külön elemezgetni a dalokat, az album eléggé egységes arculatot mutat. Ezt kekeckedők esetleg egysíkúságként értelmezhetnék, s a megjegyzés talán nem nélkülözne minden alapot. Ezért például kifejezetten üdítő a Caroline Sigfridsson énekével dúsított "Fall Again". Mellesleg nem tudtam kinyomozni, hogy ki ez a hölgyemény: Sigfridsson testvére vagy felesége? Vagy csak névrokon? Tulajdonképpen mindegy.

És a végére jutott a jó hír. Azt csiripelik a szájbertérben röpdöső madarak, hogy 2008 végén vagy jövő év elején várható az új 7Days lemez. Nosza! Kalandra föl!

Tartuffe