Dionysos Rising

2008.okt.30.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ásmegin: Arv (2008)

Az, hogy az északi folk zenekaroknak (most már vannak azért néhányan...) a természet az egyik legfontosabb szövetségese,  magától értetődő. Nekünk is van Tiszánk, Dunánk, Pilisünk (meg Dalriada zenekarunk is, hurrá!!!), de azért ki nem nézi lenyűgözve azt a természeti szépséget, ami pl. a norvég Ásmegin új lemezének borítójára is felkerült. Nem véletlen.

Nem volt még egymáshoz szerencsénk, így egy ismerkedéssel kezdtem az ismert videomegosztó portálon. Szinte láttam magam előtt a már említett csodás helyszíneken történt klipforgatás nehéz napját, aminek befejezte után fáradtan szépen hazamentek. Mármint a TV stáb, merthogy Ásmeginék a civillizációs nyűgtől végre megszabadulva maradtak otthon, az tuti. Mármint az erdőben...  

Tényleg olyan ez a zene, mintha semmiféle kapcsolata nem lenne a modern civilizációval.  Talán egy, még régen magukkal hozott lepukkant agregátorról röffentik be a hangszereket és erősítőket, ennek megfelelően kicsit dzsunga is a megszólalás, egyébként meg élik a mindennapjaikat. Halászgatnak-vadászgatnak, este pedig a karnyújtásnyira lévő pogány isteneknek áldoznak. Van örömük, hiszen harmónikára és hegedűre is ropják (Generalen Og Troldharen), van haragjuk (na, az van csak igazán: rendesen végighörgik az anyagot), van nőjük (nélkülük azért az erdő sem fenékig tejföl), és neki szép hangja (Fandens Maelkebotte), van melankólia (Gengangeren), de azért  leginkább a természet istenítése zajlik, morózus szigorúsággal.

Egyelőre én azért elvagyok a városban, de ahogy a dolgok állnak a világban, rövidesen úgyis megyünk kifelé mi is az erdőbe. Addig azért valahogy megleszek az Ásmegin nélkül is.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2008.okt.30.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Karmakanic: Who's The Boss In The Factory (2008)

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
myspace.com/reingoldmusic
myspace.com/karmakanicmyspace

Zenészek:

Göran Edman - ének
Jonas Reingold - bőgő
Lalle Larsson - billentyűk (OminoX)
Krister Jonsson - gitár (OminoX)
Csörsz Zoltán - dobok

Vendégzenészek:

Tomas Bodin - billentyűk
Andy Tillison - Hammond
Theo Travis - szaxofon

A meglehetősen furcsa névre keresztelt Karmakanic (karma + autószerelő?) a Flower Kings-ből már ismert bőgős, Jonas Reingold oldalági próbálkozása (side project-je), amely 2002 óta immár a harmadik albummal jelentkezik. Itt megjegyzem, hogy szívem szerint nem is erről a lemezükről írnék, hanem az elejétől végig zseniális "Wheel Of Life"-ról (2004), de az ugye már nem kurrens (bár vitathatatlanul maradandó, főleg, ami a "Where The Earth Meets The Sky" című grandiózus prog-gyöngyszemet illeti).

Nem áll szándékomban egyetlen Roine Stolt rajongót sem megsérteni, de (talán nem túl szerény) véleményem szerint Jonas Reingold jobban tenné, ha inkább a Karmakanic-ra összpontosítana. Nem vonom kétségbe a Flower Kings elért eredményeit, sem zenészeinek kiváló képességeit, de a Karmakanic bizony egy jobban sikerült "vegyületnek" tűnik. És persze a jó Görény Edman vokális adottságai messze fölülmúlják Roine Stolt-ét: ez egyszerűen nem képezheti vita tárgyát. Ráadásul a fogósabb (ha úgy tetszik, AOR-osabb) dallamok is komoly előnyt jelentenek a mérlegeléskor.

A Flower Kings-szel való összehasonlítás természetesen adott, az "autószerelők" is megannyi jazz-es betéttel megtűzdelt progresszív rockot játszanak, de itt egy sokkal "szimfonikusabb" hangzással találkozunk, ugyanakkor a stílusok közötti csapongás is sokkal merészebb, főleg a jazz javára, ami persze köszönhető elsősorban Lalle Larsson billentyűsnek és Krister Jonsson gitárosnak. Őket néhány elvetelemült jazz fusion rajongó talán már ismeri az OminoX nevű formációból; egészen kivételes képességű szólisták, akik stúdiózenészként sokféle stílusban bizonyítottak már.

A megszokott recept szerint az új album is egy több mint 10 perces (ezúttal majdnem pontosan 20 perces) összetett opusszal nyit (Send A Message From The Heart), amely bőségesen szolgál zenei csemegével. Ezt követően a lemez határozottan belassít: úgy látszik, autószerelőink mostanában sokkal meditatívabb hangulatban bütykölnek a műhelyben. Az egyetlen némileg pattogósabb tétel a groove-os "Let In Hollywood". A címadó nóta is egy hosszabb (13 perces), de azért változatos ballada. Mi tagadás, ezek után a lemezt záró kétrészes "Eternally" második felében jólesett volna egy komolyabb beindulás.

Akinek zenei tájolója engedelmesen beáll a Pink Floyd, Spock's Beard és Neal Morse által megdelejezett irányba, akinek izgalmasan hangzik ez az egzotikus AOR, jazz, klasszikus zenei turmix, az sürgősen zárja magára az ajtót és merüljön el ebbe a szokatlan zenei világba...  de ha lehet, inkább a 2004-es "Wheels of Life" albummal kezdje.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.okt.30.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Eclipse : Are You Ready To Rock (2008)

Nem most mondom először, és valószínű, hogy nem is utoljára, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy egy rocklemez nem olyan késztermék, amivel a találmányi és szabadalmi  hivatalokban kell elsősorban kilincselni elismerésért. Igenis meg lehet kérdezni a népeket tízezredjére is, hogy Are You Ready To Rock?, - oszt' ha igen a válasz, lehet tolni az arcokba bele, hogyaszongya: "Breaking My Heart Again", - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.

Na jó, azért az sem kötelező, hogy már kínosan sokat recirkulált nótacímekből (Wild One, Million Miles Away, Call Of The Wild, stb.) építkezzünk, - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -, de megmondom a frankót, amiért Müller Péter Sziáminál, vagy a jó öreg Dusánnál rögtön kegyvesztett lennék: a rockzenében nekem sokadlagos szempont a dalszöveg. A lényeg, hogy első pillanatban győzzenek meg a banda hangszeresei - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -,  nem volt hiábavaló apu és anyu anyagi áldozata, amikor az első hangszert nagynehezen kisírták maguknak.

A svédek jó muzsikusok. Erik Martensson (ének, gitár, bőgő, billentyűk) és Magnus Henriksson (gitár) svédek, tehát jó muzsikusok. Formailag  rendben lévő szillogizmus, noha az első premissza általánosítása a logika tisztaságára ügyelőknek kifogásolható lehet. Tisztelettel vissza is vonom, ha majd lesz szerencsém egyetlen kutyaütő svéd muzsikussal is találkozni. Egyelőre a skandináv zenei hegemónia olyan erős, hogy ezúttal is biztos voltam benne, hogy minőséget kapok az említett két alaptagot számláló és harmadik lemezüket  megjelentető zenekartól. Lőn. Északi, melódikus hard rock, nem kevés dallamérzékkel, itt-ott némi Whitesnake ízzel, ami az elejétől a végéig lendületesen (no líra) zakatol végig rajtunk.

Nem az év lemeze, sokadik a sorban, sőt hallottam már sokkal jobbat is, mégis azt mondom: úgy érdemes a zenéhez és muzsikáláshoz hozzáállni, ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2008.okt.28.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Avian: Ashes And Madness (2008)

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.avianband.com
www.myspace.com/avianband

Zenészek:

Lance King - ének, billentyűk
Yan Leviathan - ritmus gitár, bőgő
Bill Hudson - gitárszólók
Jerry Babcock - dobok
Brian Hollenbeck - bőgő (élőben)

Az Avian egy Yan Leviathan nevű Minneapolis-i elkötelezett metál szurkoló fejéből pattant ki néhány évvel ezelőtt. 2006-ban már jelentkeztek egy "From The Depth Of Time" című lemezzel, ahol az énekes Lance King (Balance Of Power) volt az egyetlen fix szereplő, az összes többi zenész csak a stúdiómunkálatokba segített be. Azóta sikerült egy viszonylag stabil csapatot építeni, és a Massacre kiadón keresztül Európában is megoldani a terjesztést.

Anélkül, hogy túlcifráznám a dolgot, mindjárt leszögezem, hogy az Avian egy igazi szőrös, torzonborz, "macsó" power metal, folytatván a korai Savatage hagyományokat. Tulajdonképpen örvendetes, hogy az USÁ-ban is mozgolódik végre valami a műfajban, bár azt le kell szögezni, hogy e tekintetben Európával és főleg Skandináviával szemben a tengerentúlon csúnya lemaradások vannak.

A magát idétlen művészneven futtató Leviathan a tompa hangzás ellenére is egész élvezhető anyagot tett le az asztalra, bár azt elsősorban nem a középszerű dobos vagy a maximum korrekt gitáros teszi emlékezetessé, hanem az igen jó képességű Lance King, akinek olyan hangja van, mintha James LaBrie (ld. The Lost And Forsaken) és Geoff Tate (ld. Esoteric Lies) hangsávjait keverték volna egybe. Mindez azonban kevés még az üdvösséghez; az elkényeztetett európai közönség meghódításához ennél többet kell fölmutatni. A címadó "Ashes And Madness", valamint a "The Lost And Forsaken" nagy hangerőn, sok borral-szódával egészen fogyasztható.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.okt.28.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Jupiter Society: First Contact/Last Warning (2008)

Kiadó:
Fosfor Creation

Honlapok:
www.jupitersociety.se
www.myspace.com/jupitersociety

Zenészek:

Carl Westholm - billentyűk
Mats Levén - ének
Nils Erikson - ének, programozás
Öivin Tronstad - ének, vokál
Leif Edling (Candlemass) - bőgő
Ulf Edelönn (Carptree) - gitár
Cia Backman - vokál
Jonas Källsbäck - dobok, bőgő, keverés
Declan Burke (Frost) - ének, vokál
Sven Lindvall - bőgő
Jonas Waldefeldt - dobok

A Jupiter Society a svéd illetőségű Carl Westholm zeneszerző, producer és billentyűs projektje, amihez sikerült megnyernie néhány ígéretes zenésztársat. Westholm a  Carptree nevű progresszív rock formáció zenei agya; itt alapvetően a régi Genesis és a King Crimson által kijelölt vonalon mozogva alkot Niclas Flinck énekessel duóban, akinek hangja és stílusa olyan kísértetiesen hasonlít a régi Marillionból ismert Fish-hez, hogy vizuális élmény nélkül szinte lehetetlen lenne megkülönböztetni őket.

Úgy tűnik, Arjen A. Lucassen hét Ayreon lemeze (1995-2008) és Star One projektje (2002) immáron végképp stílusteremtővé vált (persze nem minden előkép nélkül: ld. David Bowie); őt követi mind a Pagan's Mind énekest, Nils K. Rue-t foglalkoztató (egyébként siralmas) X-World/5 (New Universal Order, 2008), mind pedig a Westholm elnökletével megalakult Jupiter Társaság. Az FC/LW vérbeli űr-rock opera anyag, amúgy Arjen Lucassen módra, és a történet sem kevésbé elvont. A Bismarck Explorer nevű űrhajót, melynek kapitánya egy Kate Bishop nevű űramazon, ismeretlen ellenség támadja meg... Ha nem muszáj, senkit nem untatok a banális történet részleteivel...

Valójában nem is a sztorival van bajom, hanem sajnos a zenével. Ez bizony inkább cinematográfiai aláfestés benyomását kelti; egy erősen életunt, jéghideg Ambient anyag, amely hosszútávon iszonyúan unalmas, és a végén még egy nyúlfarknyi dallamfoszlányra sem emlékszik az ember. Néha már majdnem sikerül nagyszabásúnak lennie (pl. The Enemy), de a beindulás minden egyes alkalommal elmarad. Nincs egyetlen árva gitárszóló sem, billentyűszólók is csak jelzésértékkel, de még a riffek is ritkák, és ahol előfordulnak, ott is nagyjából csak ütemes zakatolásnak nevezhetők. Símán lehetne egy művészkedő sci-fi mozifilm zenéje, pl. egy Stanley Kubrick "remake", az új 2001 Űrodüsszea hangulatteremtő zenei háttere. Ennek a nyűglődésnek a progresszív metálhoz lényegében annyi köze van, mint Zed K-nek (alias Kózsó) a Los Angeles-i rock karrierhez.

Nem merném állítani, hogy nincsen egy-két jócskán becsomagolt, nehezen kihámozható zenei pillanat, néhány igéretes motívum, de ezek még a figyelem alkalmi fölébresztésére sem elegendőek, nemhogy az érdeklődés huzamos fönntartására. Közel 60 perc zenehallgatás után az egyetlen dolog, ami bennem megmaradt, egy kérdés: Hogy lehetett egy ilyen projektre befűzni olyan neves metál zenészeket, mint pl. Mats Levén? Biztosan nem a nagyszámú és jövedelmező lemezeladás vagy a teltházas stadionokkal teli világkörüli turné igéretével.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.okt.26.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ecliptica: Impetus (2008)

Még szerencse, hogy a szerkesztőségből figyelmeztettek, az osztrák csapat demójáról is én írtam egy jó évvel ezelőtt, ugyanis az a helyzet, hogy szőrén-szálán tűntek el a memóriámból. Ez persze nem jelent tragikusan rossz produkciót, hiszen azt megjegyzi az ember, a szervezet így védekezik, hogy egy újabb nem kívánt találkozás bekövetkeztekor legyen esély kitérni a ramaty bandák útjából. A teljes törlődés a színtelen-szagtalan zenekarok esetében történik meg. Utána kellett hát nézzek, mit is írtam róluk.

"Az Ecliptica egyszerre minden akar lenni; hagyományőrző, progresszív, epikus, helyenként női énekkel, hogy aztán igazából semmi ne legyen belőle … azért még mindig jobb, ha ez jön Ausztriából, legalább a Rába nem habzik tőle…" Nem sok minden változott azóta a srácok (+ lány) háza táján, így többé-kevésbé most is aktuálisak a leírtak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a megszólalás ezúttal sokkal jobb, sőt azt sem lenne fair eltitkolni, hogy a sokszereplős, epikus líra, a "Turn Away" Rough Silk/Savatage-ízeket rejtő néhány pere felettébb kellemes hallgatnivaló.

Van egy új gitárosuk is (sokat ígérő zenei képzettséggel), ám legnagyobb sajnálatomra a lemezen még nem ő játszott, ami nagy baj, mert eléggé zavar, ha egy heavy rock zenekarban csak maszatolás folyik ahelyett, hogy leszednék a fejem azok a nagyon ízesen megfogott hangok. Nagy baj nincs, de azért tessék elmenni a szintén osztrák Serenity egy koncertjére, hogy világossá váljon, mitől is döglik a légy.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2008.okt.22.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Nevermore: The Year Of The Voyager DVD (2008)

Mint Luca széke, úgy készült, de azért végre-valahára csak  a kezünkben tarthatjuk a Seattle-i csapat első DVD-jét. A Gigantour I. DVD-nek köszönhetően ugyan volt már Nevermore zúzda, házi használatra, de hiába fejeltem le több ízben is a csillárt otthon a "koncert" hevében, a két közepesen szarul kevert nóta csak a függőség tüneteit tudta enyhíteni.

Seattle misztikus egy hely. Érdemes lenne talán Lui Padre-nak kiutazni és varázsvesszővel bevizsgálni a próbatermek környékét. Egyrészt addig sem lenne itthon, másrészt talán kiderülne, hogy mi okozza az innen induló csapatokban kialakuló, sokszor egy egész műfajt befolyásolni képes karizmát. Ez néha progresszív (Queensryche), néha regresszív (kócos, szőke, pulcsis bácsi, Isten nyugosztalja), de hatásuk mindig jóval túlnő a városkapun.

A Nevermore nehéz időkben lépett színre. 1995-ben nem a rendezett hosszú rőzsék, a teátrális és monumentális énektémák, súlyos, technikás riffek, kigyakorolt virtuóz szólók határozták meg az utcaképet arrafelé, de a Warrel Dane sötét, fájdalmas dallamainak és a muzsikusok tudásának nem lehetett nemet mondani. Illetve lehetett, járt is a kritikusok szája rugóra, de annak szánalmas hiábavalóságát az ösztöke elleni rugdalózás bibliai képe szemlélteti leginkább.

Így lettek ők világhírűek és így lett megérdemelten az övék az egyik legintenzívebb koncertteljesítmény, amelynek átnyújtott esszenciája most a TYOTV. Nem mintha ezt érdemes lenne forintosítani, de a beruházás nekem a koncert első harmadában elhangzó Enemies Of Reality alatt már megtérült.

Jeff Loomis és Chris Broderick (ex-Jag Panzer, most Megadeth)  egy színpadon! Atyavilág! Már a kiállásuk is gyilkos. Broderick mint egy Bionicle, csak a keze nem fegyverben, hanem gitárban végződik. Azt mondtam, nem fegyverben? Hülye vagyok! Fegyver az, halálos. Az Enemies Of Reality-ben Jeff és Chris unisonója konkrétan öl, amit pedig összeriffelnek, attól még hajnal kettőig sem tudtam elaludni. (Este hallgattam meg először.)

A felvétel Bochumban készült (ahol a szülinapi Rage koncert DVD is), ennek megfelelően a színpad meglehetősen kicsi, nem kimondottan lenyűgöző világítással és nem is kimondottan szép képekkel, de a rengeteg vágás és dinamikus közeli (azok a szólózó/riffelő kezek!) felvétel jót tesz az összhatásnak. A közönség extázisban, mint ahogyan a végére (Sentient, Narcosynthesis, Heart Collector, Born, Godless) már magam is.

Aki nagyszínpadon és profi fényekkel akarja nézni a Nevermore-t, az a második DVD-vel vigasztalódhat, a Wacken-i zúzda négy nótája különösen állat, bár itt csak sztereo a hang, nem olyan ultrabrutál, mint az Andy Sneap által kreált übersound a főműsorban. Hab a tortán, hogy a tetszetős booklet közepén hazánklánya, Bátky-Valentin Szilvia a Shockmagazin.hu főszerkesztője ördögvillázik Warellel, ehhez ezúton is gratulálunk.

Képben csak kurva jó, zeneileg viszont irtózat anyag.

Túrisas

Címkék: dvd
2008.okt.22.
Írta: Dionysos 3 komment

U.D.O.: Mastercutor Alive DVD (2008)

Nem kicsit bulvár(f)os a téma, de érdekes lenne megkeresni a fiatal és csúnyácska Udo Dirkschneiderke (gyereknek sem lehetett szép) általános iskolai énektanárnénijét, hogy mondja már el ugyan, hányszor zavarta el az iskolai kórus közeléből az énekelni vágyó gyermeket. És lám, gondolta volna-e akkor, hogy énekesként fog elhíresülni majdan a nebuló, az éneklésre tökéletesen alkalmatlan hangi adottságaival.

Abszurd és csökött a világ, tehát az már önmagában rég nem szenzáció, ha egy fahangú senkiháziból, senkiházik által ünnepelt  "énekest"  gyárt a média, az azonban szinte egyedüli, hogy egy vokálisan ekkora antitalentum úgy váljon azzá, hogy a szakma is mellette áll. És valóban. U.D.O. nemhogy nem ciki, de életműve az Accept zenekarral és szólóban is mérföldkő.

Az Accept úgy alakította ki saját hangzását (ami megintcsak nem teljesen unikum, hiszen a Saxon és Judas Priest zenekarokból, meg úgy általában a NWOBHM mozgalomból jól  levezethető), hogy hirtelen elkezdett dolgozni a smirgli a germán törpe torkában, sőt a hagyatékot a szólópályáján átörökítve, dolgozik a mai napig is.

Ha megfeszülök sem tudom megfogalmazni, hogy miért jobb a rosszabb, azaz miért bukott az egyetlen igazi, képzett énekessel készült Accept lemez akkorát, mint ide a Machu Picchu, vagy hogy miért ráz még most is ki a hideg, ha meghallom a kő egyszerű Metal Heart (1985) nótát, azzal a végtelenül snassz és hatásvadász "Für Elise" szólóval a közepén. Csak nosztalgia lenne? Tény, hogy '85-ben mindig seprűt (flyingV-nek kinevezve) ragadtam, ha betettem a nótát és hangról-hangra nyomtam le hibátlanul a szólót, de annyi mindenről "derítette" ki később az idő, hogy nem értékálló és csak a kamasz lelkesedés emelte piedesztálra, hogy talán mégsem csupán az. Ezek a dalok, pl. az éppen dübörgő Midnight Mover, majdnem 25 év elteltével is elindítanak a söprű felé, pedig azóta már gitározni is megtanultam...

A logikus választ tehát nem tudom, azt viszont igen, hogy a feszes, masszív  Accept/U.D.O. dalok és himnuszok ezúttal is ütnek mint Papp Laci, a nagyon jó hangulatú turnézáró koncerten rögzített anyag pedig elég profi ahhoz, hogy az ember ott érezze magát Tüttlingenben, az éneklő német rockerek hónaljszagától csak szimbolikus távolságra. Mutatós a színpad, szépek a képek, a világítás, jók a vágások, az egy-két kandesz pedig azt igazolja, hogy nem babrálták sokat utólag a felvételeket.

Szóval fasza ez a anyag, még akkor is, ha a számos nóta közül azért van néhány töltelék, és azt sem állítom, hogy nincs igazság abban a passzio.hu oldalon olvasott kritikában, hogy a képi élmény hiányában azért el-elfoghatja az embert az unalom, ezt az elég egydimenziós zenei gondolkodást hallva.

Meg kell még jegyezzem, hogy az egykori Accept dobos Stefan Kaufmann, valamint a svájci Gianola (de csúnya, ő is!) gitárjátékánál hallottam már szilajabbat, ráadásul előbbinél még a fazon sincs meg, úgy néz ki, mint egy tartalékos Bundeswehr katona, aki éppen felvesz egy talált gitárt. Finoman szólva sem nő össze a két test. A lesajnáló végszó ellenére azért a fentebb leírtak az irányadók.

Túrisas

Címkék: dvd
2008.okt.20.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Tomorrow's Eve: Tales From Serpentia (2008)

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.tomorrows-eve.de
myspace.com/mirrorofcreation

Zenészek:

Martin LeMar - ének
Rainer Grund - gitár
Oliver Schwickert - billentyűk
Chris Doerr - bőgő
Tom Diener - dobok

A német progresszív zenekarok szinte lopakodó módban, de ugyanakkor elég megbízható – ha nem is kiugró – minőségben szállítják a hallgatnivalót. Úgy látszik, ebben a műfajban a germánok képviselik a zömök derékhadat. A nemrég izgalmas, jól sikerült albummal jelentkező Ivanhoe után most a Tomorrow's Eve hallat magáról. A 2006-os "Mirror Of Creation 2" című lemez – egyébként alapvetően pozitív - értékelésében megemlítettem, hogy a kislemezes új nóta, a "The Tower" egy még direktebb, még keményebb hangvételű anyag ígéretét hordozza.

dionysosrising.blog.hu/2008/04/12/tomorrow_s_eve_mirror_of_creation_2_genesis_ii_2006

Az október 10-én megjelent "Tales From Serpentia" nem is cáfolt rá erre a megérzésre. Tematikus értelemben tulajdonképpen most is egy concept-albummal van dolgunk, bár ezúttal nem egyetlen összefüggő cselekményről, hanem rövidebb történetek sorozatáról van szó, amelyeket az köt össze, hogy mindegyikük egy elborult, a rémisztő álmok és a nem kevésbé ijesztő valóság mezsgyéjén megrekedt elme szüleményei. Ennek megfelelően a dalokból szigorú, sötét, szinte dermesztő hangulat árad. A számok között gyakran átvezető prózai részek hangzanak el, és a "mesélő" hangja kísértetiesen hasonlít a Dream Theater "Scenes From A Memory" című albumáról ismert narrátoréhoz. Talán nem véletlenül.

A zenében persze most is a gitár(ok) néha egy kicsit tagolatlan zakatolása dominál, de akad azért néhány inkább jelzésértékű gitárszóló (Rainer Grund talán csak a "Remember" és a "Succumbus" című számokban engedi el magát egy kicsit) és néhány jobban sikerült billentyűszóló is. Martin LeMar-nak kiváló vokális adottságai vannak, de most – talán az olykor esetlegesnek tűnő dallamok miatt – az a benyomásom, mintha helyenként túlságosan mereven, a hangokat nem annyira énekelve, mint inkább kiabálva próbálna kellő súlyt, bődületet kölcsönözni saját teljesítményének. Nyilván kevés embernek mond ez valamit, de ez egy görög progresszív együttes, a Wastefall énekesét, Domenik Papaemmanouil-t juttatja eszembe.

A "kígyóföldi mesék" egy meglehetősen homogén, borongós kedélyű és vaskos progresszív album. Bár én személy szerint a korábbi néhány lemez egyenletesen emelkedő szintű teljesítményére alapozva többet vártam, voltaképp semmi okom a csalódottságra.  Az indokolatlanul trágárra sikeredett (és progresszív körökben már-már kötelezőnek tekintett)  intro után a lemezt indító "The Years Ahead – Dream Diary – No Harm" hármasság meg határozottan erős. Ha elfog a komor világfájdalom, akkor néhány Evergrey nóta után ezt fogom "küldeni".

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.okt.16.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Dragonforce: Ultra Beatdown (2008)

Annak ellenére, hogy sokak szemében irritáló szálka a londoni székhelyű, de "tagilag" multinacionális Dragonforce intenzív, 100% heavy metal muzsikája, köszönik szépen, jól elvannak, nem lehet őket egyáltalán sikertelennek nevezni. Az biztos, hogy nem a zenészértelmiséget célozták meg az új, sorban a negyedik  korongjukkal sem, noha egyáltalán nem nyeretlen, csenevész bazseválás az UB. Sőt nagyon nem.

Nekem a lemez hallgatása közben valamiért többször is a nemrég Svájcban beüzemelt részecskegyorsító jutott eszembe, a leírások alapján ott feltételezem, hogy ilyen mértékben szabadulnak (f)el az energiák.

A nyitó "Heroes Of Our Time" intenzitása alatt kicsit aggódtam is, hiszen az agyahagyott szólópárbajra már annyira összesűrűsödött az anyag, hogy komolyan aggódtam, esetleg fekete lyuk keletkezik és elnyel engem blogostól, mindenestől. Ezt megúsztam, így a továbbiakban már semmi nem gátolt meg abban, hogy az Inhuman Rampage után három évvel ismét megtapasztaljam a fémsárkány nagyívű kórus, ének- és szólótémáiban megmutatkozó erejét.

A Dragonforce esetében már azt is meglepetésként kell elkönyvelni, ha a sebesség nem egy lemezhossznyi ideig présel bele bennünket a székbe, ebben a tekintetben pedig van változás, nem is kevés. A száguldást nemcsak a számok közben oldják itt-ott, hangulatos, lassabb pillanatok, de a lemez közepén két nóta erejéig, (ortodox "sárkányosok" ne sírjatok, - majdnem negyedóráig!) látványosan lassul a tempó. A himnikus "The Last Journey Home" talán éppen ezért a legnagyobb kedvencem, bár a speedelés ellen sem vettem föl az idén a védőoltást, így az sem zavar.

Az összes rokonszenvem mellett azért érteni, sőt megérteni vélem én az ellentábor kritikus hangját is. Ha köteleznének egy Inhuman/Beatdown kúrára, amit egy dózisban, egyszerre, megszakítás nélkül kellene felvennem, a végére szinte biztosan ön- és közveszélyessé válnék. Tömény, hosszútávon megterhelő lehet a nem edzett szervezetnek, a Dragonforce hanghalmozós, gyomrozós, effektezett zenei világa.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása