Kiadó:
Parlophone UK

Honlapok:
www.pinkfloyd.com
facebook.com/pinkfloyd

Nem gondoltam volna, hogy valaha alkalmam nyílik még egy vadonatúj Pink Floyd stúdió soralbumról írni ezen az oldalon. Ez lehet a világ egyik legnagyobb megtiszteltetése; nekem főleg az, mivel mega-hiper-szuper-giga rajongó vagyok! Emlékszem, amikor először föltettük a "Wish You Were Here" lemezt a bakelit lejátszó korongjára, szertartásosan ráengedtük a tűt, és a varázslattól földbe gyökerezett a lábunk! Az igazán döbbenetes az, hogy ez az élményem még ma is megvan, az x ezredik hallgatás után is.

Nem tartozom azok közé (mint pl. a nagyszájú Mike Portnoy), akik azt állítják, hogy Roger Waters nélkül nem Pink Floyd a Pink Floyd. Az biztos, hogy ott valami végleg elromlott, de akármilyen zseniális a "The Wall", addigra már teljesen elburjánzott Waters egója, a "The Final Cut" pedig már egy durván önismétlő, dagályos soundtrack anyag lett - minden emberi megfontolás szerint egy Waters szólólemez. Tagadhatatlan, hogy az "A Momentary Lapse Of Reason" is szólólemeznek indult, de végül (Mason és Wright bevonása után) Gilmour mégis egy Pink Floyd klasszikust tett le az asztalra; a "The Division Bell" pedig még jobban is sikerült. Amit olyan nóták hallgatásakor éreztem, mint a "Learning To Fly" vagy a "Coming Back To Life" nem volt fogható csak a '70-es évek legendás lemezeinek élményéhez - ha valamelyest el is maradt tőlük.

Természetesen 1994 óta én is sokszor álmodoztam arról, hogy lesz még folytatás, de Richard Wright halála után minden reményt elvesztettem. Gilmour is ebben a szellemben nyilatkozott, így teljesen váratlanul ért, amikor fölröppent a hír, hogy 20 év szünet után új albumot adnak ki. Azután szépen-lassan kiderültek a részletek. Valójában új albumról szó sincs, a "The Division Bell" jam-sessionjeinek utólagos kozmetikázása, kiegészítése történt, amelynek során kb. 20 óra eredeti fölvételt válogattak, daraboltak, újrarendeztek, csinosítottak, turbóztak föl.

Az eredmény kétségkívül érdekes, nagyon Pink Floydos, de végtelenül esetleges. Teljes egészében instrumentális, ambientes hangulatú - hogy ne mondjam! - fércmunka! Az ember képtelen megszabadulni attól az érzéstől, hogy egy ígéretes dal intróját hallgatja, de valamiért a dal csak nem akar elkezdődni! Egyszerűen képtelen vagyok megérteni a külföldi kritikusokat, akiknek többsége szerint ez jobb, mint a "The Division Bell". Hol? Melyik univerzumban?

A lemezt záró egyetlen kerek-egész, énekes szerzemény, az egyébként bájos "Louder Than Words" bebizonyítja, hogy ebből a 20 órányi ötlethalmazból lehetett volna rendes dalokat is gyúrni, bár az kétségtelen, hogy azokhoz nehezen lehetett volna Wright eredeti billentyűjátékát fölhasználni. Valamit valamiért...

Kimondom tehát: ezt nem szabadott volna Pink Floyd soralbumként kiadni! Nem és nem! Ugyanakkor nagyon szép meglepetés lett volna a rajongóknak egy exkluzív válogatás "box" bónusz CD-jeként. Értem én, tisztelgés ez az egykori barát, kolléga, kivételes muzsikus, Richard Wright emléke előtt, de nem lehetett volna úgy megoldani, hogy közben a legendás Pink Floyd névhez is minden tekintetben méltók maradjanak?

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music Nashville

Honlapok:
www.doobiebros.com
facebook.com/thedoobiebrothers

"Jesus Is Just Alright" - ez itt nem a keresztény propaganda helye, hanem a The Doobie Brothers egyik legnagyobb slágerének címe, amire az együttessel egyébként nagyon kevéssé ismerős európai rock rajongók is emlékezhetnek. Jómagam is az USÁ-ban folytatott tanulmányaim idején ismerkedtem meg ezzel a southern rock bandával, akik előszeretettel kevernek paklijukba country, soul, funk és R&B kártyákat. Amerikai szobatársam az egyetemi kollégiumban sokat hallgatta a "Toulouse Street" (1972) című albumukat, kaján vigyorral mutogatva a bakelit lemezborító belső oldalát, amelyiken az együttes  tagjai - kiverve az akkoriban még nagyon prűd amerikai közvéleményben a biztosítékot - ádámkosztümben, fedetlen keblű hölgyek társaságában pózolnak szemérmetlenül.

Nem állítom, hogy a The Doobie Brotherst meghatározó zenei hatásaim között tartom számon, sőt, azóta sem igazán hallgattam őket - hacsak véletlenül bele nem szaladtam egy-egy slágerükbe a rádión (erre mifelénk elég ritkán nyílt alkalmam). Mindazonáltal örömmel üdvözlöm, hogy most kb. 40 éves pályafutásuk legnépszerűbb nótáit összegyűjtötték, újra, modern stúdiókörülmények között rögzítették, és rengeteg Nashville-ben ismert és elismert muzsikust hívtak meg vendégszerepelni.

A "Jesus Is Just Alright" még csak nem is a legjobb nótájuk, kimondottan szórakoztatónak találtam olyan régi, ismerős dalokat jó minőségben meghallgatni, mint a "Listen To The Music" , a "Long Train Runnin'", vagy a "China Grove". Ez aztán a fajna kocsmazene, amit sörözés és biliárdozás közben szívesen hallgat az ember! Igazi amerikás hangulat, már aki szereti az ilyet! Ráadásul aki beszerzi ezt a lemezt, lényegében minden slágerhez hozzájut, amit érdemes tőlük begyűjteni. Alighanem föl is hívom egykori szobatársamat Oregonban, hogy gyorsan rendeljen belőle egy példányt. Időutazás...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

A Kaipa és én majdnem egyidősek vagyunk, de szavamra, rajtam sokkal jobban látszik az öregedés! Én már kopaszodom, őszülök, a Kaipa pedig hosszú pályafutásának legjobb, legfrissebb albumait készíti. Ehhez mondjuk kellett egy olyan zseni, mint Per Nilsson a Scar Symmetryből, akinek gitárjátékáért élek-halok, s akinek csatlakozása a csapathoz (2006-ban) fölért egy első osztályú, jól sikerült plasztikai beavatkozással. Persze azt is tudni kell, hogy végeredményben nem tőle döglik itt a légy, hanem az alapító-zeneszerző-billentyűs Hans Ludintól, aki annak idején megálmodta a tuti receptet: fuzionálni kell a skandináv népzenét, a jazzt és a progresszív rockot, de az se baj, ha mindehhez a szakma legjobb hangszeresei közül válogat ki néhányat.

Bejött neki, de bejött nekem is, méghozzá nagyon! A 2012-es "Vittjar" című albummal végleg belopták magukat a szívembe, és most olyan rajongásig tisztelt csapatok között tartom őket számon, mint a Karmakanic vagy a Magic Pie, messze beelőzve nem kisebb neveket, mint a The Flower Kings, a Transatlantic, vagy a Flying Colors.

Ludinék most sem aprózták el, egy jó óra tömény zenét pakoltak össze szűk két év alatt, és a hét nóta küzül három is 15 perc körül van. Ez nem az a fajta muzsika, amiről lóhalálában megbízható ítéletet lehet mondani, de egyelőre úgy érzem, hogy a "Sattyg" még az előző albumnál is jobban sikerült. Per Nilsson eddig sem volt leszabályozva, de most úgy szárnyal, mint Petőfi börtönéből szabadult sas lelke, ha a rónák végtelenjét látja. Ha nem lennék gitár-soviniszta, azt mondnám, hogy szétszólózza a számokat, de ezzel úgy vagyok, mint Besenyő Pista bácsi: "Elmondom Önöknek, mi hülyeség, mi nem. Ez kérem hülyeség."

Ha gonoszkodni akarnék, megjegyezném, hogy Aleena Gibson énekesnő hangja továbbra sem tartozik a kedvenceim közé, de ez már tényleg kimerítené a kákán csomót keresgélés minősített esetét. Minek is ezt tovább ragozni? Ez az év egyik legjobb lemeze, és már most egészen világos, hogy a Top 15-ben fogja végezni! Ez nem rossz tréfa vagy huncutság (állítólag a sattyg svéd szó ezt jelenti magyarul), hanem a szín tiszta igazság.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.danswano.com
facebook.com/nightingalesweden

A sas nem kapkod a legyek után (aquila non captat muscas) - mondja az általunk sokszor idézett latin közmondás. A csalogány (más néven: fülemüle) viszont igen, hiszen a légykapófélék családjába tartozik. Ellenben van a csalogányok között egy, amelyik (mint a közmondásos sas) mit sem törődik a legyekkel. Ezt a Svédországban föllelhető madarat még 1995-ben (éppen abban az évben, amikor a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a fülemülét "Az év madarává" választotta) hívta életre Dan Swanö (testvérével Daggal), hogy a gót rock (pl. Sisters Of Mercy) és a '70-es években népszerű AOR stílusjegyeinek ötvözéséből valami teljesen sajátos muzsikát hozzon létre. Nem foglalkozott piackutatással, közönségszolgálattal, vagy kritikusokkal (nem kapkodott a legyek után), hanem egyszerűen megírta és stúdióban rögzítette azt, ami éppen eszébe jutott. A dolog spontaneitása és Dan Swanö ismert asszociációja ellenére a keményebb műfajokkal (black, death, doom) a dolog népszerű lett, a "Retribution" pedig már a 7. soralbum.

Jómagam viszonylag későn ismerkedtem meg velük, a 2007-es "White Darkness" albummal, de azonnal elvarázsolt a dolog muzikalitása és az a teljesen egyedi keveréke a műfajoknak, amibe simán belefért a hiperdallamos, rádióbarát megközelítés, a skandináv merengés, a progresszsív rock és olykor a keményebb riffek (ezek szerencsés vegyítésének  eklatáns példája pl. a "Trial And Error"). A valódi fülemüle gégéje - a Wikipédia szerint - négy hangot képes egyidejűleg kiadni és zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Dan Swanönek ilyen hangi adottságai, ilyen kivételes képességei nincsenek, mélyebb tónusú hangja furcsán is hat ebben a közegben, de valahogy pont ez kölcsönöz némi egzotikus hangulatot a zenének.

A "Retribution" nem egy hosszú album, de tökéletesen beleillik a Nightingale diszkográfiába: teli van merengős, lassabb tempójú dalokkal, de akadnak keményebb hangvételű, gyorsabb tételek is. Sajnálatomra most egy kicsit kevesebb jutott a "progresszív rock"-ként címkézett összetevőből, de így is nagyon kellemes hallgatnivaló. A hangzás kiegyensúlyozott, arányos, s mint ilyen példaértékű egy olyan időszakban, amikor náluk nagyobb nevek adnak ki elképesztően gányul szóló, hányaveti módon barkácsolt lemezeket.

Ismétlem: én még elbírtam volna egy kicsit több proggerkedést, valamivel több hangszeres szólót (mint pl. a lemezt nyitó, kimondottan ütős "On Stolen Wings"-ben), de mindent összevetve nagyon jól sikerült az anyag. Mindazonáltal megjegyzem, hogy ebben a stílusban számomra továbbra is a Wolverine "Communication Lost" című 2011-es lemeze az etalon!

Tartuffe

Ha olyan hosszú kritikát kellene írnom, mint amennyi értelme volt ennek a lemeznek, már rég ki kellett volna tennem a pontot, ugyanis az égvilágon semmi.

Pedig nem vagyok mindenáron az ötlet ellen. Pl. nagyon is meghallgatnék mondjuk egy újravett Trilogy lemezt Yngwie-től. Szerintem lenne számos tanulsága, arról nem is beszélve, hogy 1986 óta a stúdiótechnika is alapjaiban változott meg. Ezt csak azért írtam le, mert érdekes módon én vadásztam a lemezt, nagyon érdekelt, hogy a Sonata kedvenc és ihletett anyaga miként fest 15 év tapasztalatával újragondolva. Intő jel azért volt, hiszen a kétezres évek legelején már megdörrentek a finn bandák, persze ízlés kérdése is, de ez a steril hangzás 15 év alatt olyan sokat nem változott. De mondom, én valamiért kíváncsi voltam. Talán arra gondoltam, hogy ha nem lenne pikáns, érezhető különbség, biztos nem éreznék fontosnak, hogy újra kiadják ugyanazt.

Jelentem, itt aztán semmi, de semmi változás. Ide-oda léptettem az iPod-om, "Unopened" (1999), "Unopened" (2014). Na kérem, ez egy vicc…. Aztán este még egy próbálkozás elalvás előtt. Hallgassuk meg újra hangosan és fülessel a "8th Commandment"-et, mert azért talán így figyelmesen, hátha… És elkezdtem bólogatni, hogy igen, azért ebben az újban mégiscsak van kraft, nagyon feszes, hallatszik, hogy mindenki (aki maradt) jobb hangszeres lett, és hát Viljanen is kevésbé maszatol… Aztán jött a slusszpoén. Rosszul állítottam be a készséget, így nem a revizitált, hanem az 1999-es "nyolcadik" szólt a fülesben. Mondanom sem kell, hogy ezek után pláne kíváncsian korrigáltam a hibát és léptettem, mit tud az új…

És most tényleg befejezem, mert annál többet úgysem tudok írni, hogy a "hibát" nem én követtem el, hanem Tony Kakko, aki valamiért úgy gondolta, hogy jópofa dolog ugyanazt a lemezt 15 évenként, mindenféle többlet-tartalom nélkül megjelentetni. Nem jópofa, de lehúzás és kínos még úgy is, hogy azért a befektetett meló, szó se róla, nagyon odafigyelve érződik: egy picit sikerült a fiatalos lendületet kiherélni.

 Túrisas

Boross László gitáros, gitártanár, megannyi hazai ismert és kevésbé ismert zenekar gitárosa új lemezt jelentetett meg szerzői kiadásban. Magam sem tudtam, de ez már a második anyag. Az első még 2011-ben látott napvilágot "Ébredés" címmel és nagyon is érdemes rákeresni.

Instrumentális gitármuzsika = nehéz kenyér. Minden szempontból. Ahogy egy ismerősöm megfogalmazta, tulajdonképpen lehetetlen küldetés, hiszen a belépőszint is hosszú évek gyakorlásával sajátítható csak el. Ha pedig mégis nekivágunk, tudni kell, hogy a rockrajongó zenehallgatóknak többnyire ez már túl sok (információ), szinte csak a gitárosokat érdekli a végtermék, akik pedig elsősorban a hibákat keresik…

Úgyhogy nehéz itt csatát nyerni… Némi vigasz a mégis lehetetlen küldetésre vállalkozóknak, hogy én a két világ között ragadtam. Több vagyok, mint mezei zenehallgató rockrajongó, mert szakmai szempontokat is figyelembe veszek, de kevesebb vagyok, mint öntudatos, másokat (le)minősítő gitáros/zenész.

Évtizedek óta gyűjtöm és hallgatom az instrumentális anyagokat, bőven képben vagyok a színteret illetően, így azt is látom, hogy van egy tanulságos evolúciója a műfajnak. A '80-as évek közepén már tanúja voltam az instrumentális forradalomnak (Vinnie Moore, Joey Tafolla, MacAlpine, Kotzen stb.) és emlékszem arra is, hogy a mai állapotokkal szemben az instru lemezek népszerűek voltak, és nem feltétlen az újdonság varázsa miatt. Közérthető, klasszikus vagy blues-alapú parafrázisokban fogalmaztak a technikailag már akkor lenyűgöző képességű gitárosok, ezáltal az átlag rockrajongó számára is befogadható, horribile dictu, végig fütyülhető dalok, sőt lemezek születtek. Mindez fokozatosan megváltozott. A zenei fejlődés szükségszerűen hozta magával, hogy egyre agyasabb, rétegzettebb zenei látásmód köszönt vissza a szerzeményekben. Én hajlandó vagyok elismerni, hogy ez valóban a zenei fejlődés eredménye és bizonyos értelemben "zeneibb" lemezek születtek, de egyúttal mindez a befogadhatóság kárára is történt, egyre inkább a zenészeknek szóltak a lemezek és szép lassan a műfaj is elszigetelődött.

Itt tartunk most. Ebbe az instrumentálisan hálátlan világba szülte meg Boross Laci is legújabb gyermekét. Nem túlzó a hasonlat, mert pontosan tudom, hogy neki ez a lemez mennyire fontos, és ő is pontosan tudja azt, hogy ennek ellenére reálisan mit várhat a megjelenéstől. Egy-egy netes portál esetleg hajlandó írni róla… És akkor még sehol az elismerés, amit egyébként bőven megérdemelne. A zenei anyagban iszonyú munka van, Laci soundja, hangszínei szépek, engem legalábbis gyönyörködtetnek. Nem rádióbarát és fütyülni sem fogjuk rögtön a dalokat, de aki rászán legalább három hallgatást, már ismerősként fogja szinte valamennyit üdvözölni. Precízen kipengetett futamok, légies legatók, pontos, erőteljes arpeggiók megfelelő ízléssel elhelyezve és adagolva a gondosan összerakott kompozíciókban. A zongorás "Gentle Things", a Jónás Tamás vendégszereplésével megerősített "Different Colours", és a végén szépen kiteljesedő, de melankolikusan induló "Road To A New Beginning",  mind-mind mestermunka.

Részemről mindenképpen ajánlom az anyagot, és ezúton gratulálok is Lacinak a minőségért és a meg nem alkuvásért! Keep On (Instrumental) Rockin'!

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.whileheavenwept.com

Az underground – majdnem azt írtam, hogy sznob, de Kotta kollégámtól ez az attitűd messze áll, lévén, hogy a thrasht szereti, amihez általában egy más jelentéstartalmú jelző társul – metál világ új üdvöskéje olyan eleganciával hömpölygött be a köztudatba, amire két egység Frad Astaire-nyi táncos sem lenne képes. Bekategorizálhatatlan zenéjük ugyanis megoldotta a fából vaskarika ősi talányát, és a metál zenébe integrált finom érzékenységgel olvasztotta egybe az egymásnak első gondolatra teljesen ellentétes stíluselemeleket; mindezt úgy, hogy a zeneiség egy pillanatra sem lett alárendelve a művészi koncepciónak. Nem, kérem, itt a műfajok szabad ecsetkezelésének következtében nem valami absztrakt képet kaptunk, amiről mindenki azt gondol, amit akar – az őszintébbek egy frissen kitermelt trágyakupacot –, a WHW alkotói fókuszában mindig is a közérthető dallamok játszották a fő szerepet, melyeknek megértéséhez nem kell két zeneakadémiai diploma – talán egy fél sem –, mégis, a kész produktum vitathatatlanul sugározza azt a fajta értéket, ami kiválóan alkalmas a könnyűzene kifejezés létjogosultságának negálására.

A legújabb album talán még a korábbiaknál is szélesebb spektrumát tárja elénk a merített stílusoknak, műfajoknak, és a (ki)használt muzikális eszköztárnak, ezzel együtt monokrómabb is, mint korábbi társai. Az eddigi tökéletes egyensúly ugyanis kissé megbomlott, és a banda lényegét eddig is alkotó érzelmi hullámzás cunamiként borítja el a metál reményvesztetten kapálózó súlyosságát. Oké, értem én, hogy vannak líraibb korszakai egy alkotó művésznek, de ha a lemez nagy részében úgy érzem magam, mintha a betépett és lelassult Richard Clayderman koncertjén lennék, akkor ott baj van. De tudjátok mit, nem is baj! Mert lehet, hogy több az elmélázó, szentimentális pillanat a számokban, mint egy dupla Scorpions ballada-válogatáson, de a fiúk által brandbe öntött hangulat így is olyan erővel tör elő, ami – számomra – pótolhatja a doomos mélabú cammogásra késztető ólomcsizmáit.

Metálos pillanatokból tehát kevés van, és aki a csapatot eddig a black-doom-epikus fémmegmozdulásaiért szerette, az az esetlegesen bevezetendő internetadóval terhelten is letöltheti a neki tetsző számokat: biztosíthatom, nem fog a gatyája is rámenni. Az extrém metallal kacérkodó "Icarus And I/Ardor", és a "The Memory Of Bleeding…" ilyen irányú megmozdulásain kívül ugyanis a már leírtaknak megfelelően a merengős, zongorás megoldásoké a főszerep, és el tudom képzelni, hogy a sokadik könnyfakasztó melódia szinte kényszeres többszöri ismétlésénél önkéntelenül is a tovább gombra ugrik a hallgató keze, pedig a dallamok repetitív sorjázása eddig is a csapat védjegye volt. Persze az is lehet, hogy az angyalok petíciót nyújtottak be az alkotóknak az érzelgős – sőt, néha már-már modoros – pillanatok számának növeléséért, hadd legyen mit megkönnyezni: ennél többet valószínűleg csak azok az ősrajongók fognak zokogni, akik súlyos metál csapatként tartották eddig számon a fiúkat.

Lehet, hogy rossz az analógia, de a WHW úgy járt, mint az egységes színvonal másik zászlóshajójának számító Threshold, akik úgy döntöttek, a dallamokat ezúttal egy új stílus, a relax-metál megalapításának szentelik, ami akár sikeres is lehetne, ha a célközönség nem aludna be a lemez közepén. De még mielőtt mindkét csapat rajongói a véremet kívánnák, gyorsan le kell szögeznem, hogy negatívumról szó sincs – vagy csak kis mértékben –, mert a dalírói kvalitás, a hangszerelés megoldásai, valamint a felhasznált eszköztár – igen, valahogy így kell a szimfonikus és klasszikus kórus lehetőségekkel élni – bőven elviszik hátukon a lemezt. Hogy hová? Hát a figyelemre méltó idei produkciók előkelő porondjára.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Manapság ugyan egyfajta divat lett a zeneiparban, hogy 60-70 perces nagylemezek helyett a zenekarok gyakrabban, de rövidebb anyagokkal, ún. EP-kel jelentkeznek, személy szerint nagyon remélem, hogy ebből nem lesz általános tendencia, bevett szokás. Szerencsére a Haken esetében nem erről van szó, hanem arról, hogy a rajongók nyomására a pályafutásuk hajnalán készített demó, az "Enter The 5th Dimension" néhány dalát teljesen újragondolva ki akarták adni. A három számos "Restoration" EP-n így is 35 percnyi igen tömény muzsikát hallhatunk, s ezt a nem régen recenzált Malpractice pl. nagylemezként árulja.

Érdekessége az EP-nek, hogy a majd' 20 perces záró tételben (Crystallised) Mike Portnoy (is?) dobol. Ezen már meg se lepődünk. Egyrészt azon, hogy Mike "P. Mobil" Portnoy ilyen projektekben éli ki magát, másrészt azon, hogy igent mondott a mai progresszív szcéna egyik legizgalmasabb formációjának fölkérésére. Mert afelől kétség sem lehet, hogy a Haken valami olyat tud, amivel rövid idő alatt az egyre kiszámíthatóbb műfaj üdvöskéivé nőtték ki magukat. Ez az EP, s különösen a záró mega-hosszúságú tétel, valódi innovációról árulkodik, amibe nagyon sok minden belefér, s ami éppen ezért nem való csak olyanoknak, akiknek az ízlése a Beatlestől Miles Davisig, a King Crimsontól a Dream Theaterig terjed. Ez pedig elég széles spektrum.

Egyébként is óriási ötlet a korai, ma már lemezen elérhetetlen zsengéket újragondolni, s azokat egészen új, tetszetős formában ajándékként a fanok asztalára tenni. Éppen ez utóbbi tekintetben kettőztem meg, hiszen a pletykákra hallgatva először azt hittem, hogy a "Restoration" csak digitális  változatban lesz letölthető. Az nagyon ellenszenves dolog lett volna, de szerencsére a hivatalos honlap tanúsága szerint az EP CD-n és bakeliten is beszerezhető lesz. Mondjuk nem igazán értem, hogy miért drágább, mint a legutóbbi teljes album, de lesz ez még így se... és akkor lecsapunk rá mint a vércse.

Tartuffe

Kiadó:
Limb Music/Soulfood

Honlapok:
www.redcircuit.de
facebook.com/redcircuitgermany

Erősen gondolkodom azon, hogy megváltoztatom internetes "alkotói" nevem (alias: nick/handle), s ezentúl nem Tartuffe-ként azonosítom magam, hanem "Csakazértis" néven írok. Az ok egyszerű: mi itt nem a közönség kiszolgálásával foglalkozunk, azaz, egyes vádakkal ellentétben nem az olvasottság számlálóját pörgetjük, hanem valódi közönségszolgálatot végzünk abban az értelemben, hogy minden anyagi vagy erkölcsi érdek nélkül hívjuk föl mások figyelmét saját "hallgatói" élményeink alapján néhány (szerintünk) figyelemreméltó zenekarra, megjelenésre. Tesszük ezt akkor is, ha látszólag totál érdektelenség fogadja erőfeszítéseinket.

Itt van pl. a német Red Circuit, ez a kevéssé ismert prog-power gyöngyszem. A "Homeland" című lemezük nálam a 2009-es toplista ezüstérmese lett, de a blog-felületet működtető szolgáltató által installált kattintás-számláló tanúsága szerint mindössze hárman voltak kíváncsiak a rövidke, de annál lelkesebb recenzióra. Hosszadalmas várakozás után a Red Circuit most végre új anyagot adott ki (hivatalosan a mai nappal, de az USÁ-ban csak december 2-án), s én - érdektelenség ide vagy oda - csakazértis (!) írok róla pár gondolatot.

Markus Teske billentyűs-producer és Chitral "Chity" Somapala szerelemgyermeke (rossz az, aki rosszra gondol!) igazán akkor talált magára, amikor vendég-gitárosok helyett Christian Moser személyében egy fix és - ahogy mondani szokták - több-mint-kompetens bárdistát találtak. Valószínű, hogy a teuton ősproggerek a Vanden Plasból komoly hatást gyakoroltak rájuk, de szimplán az is lehet, hogy a németekből "ex natura" ez a fajta muzsika árad, az viszont biztos, hogy a Red Circuit ugyanazt a hiperdallamos, mégis kicsit szögletes prog-power zenét játssza, mint a mostanában színházi babérokra törekvő Vanden Plas. Ehhez hozzájárul az is, hogy Somapala hangja igen hasonlít Andy Kuntz kicsit nazális orgánumára, bár annál egy kicsit karcosabb (megjegyzem ez a gurgulázó effekt nem mindig válik javára).

A "Haze Of Nemesis" akár ikertestvére is lehetne a "Homeland"-nek, föltéve, hogy néha egypetéjű ikertestvéreknél is előfordul, hogy az elsőszülött egy kicsit szebbre sikerül, mint a génállományában lényegileg vele azonos fivére. A helyzet ugyanis az, hogy a két lemezt alig lehet egymástól megkülönböztetni, s ebben a tekintetben az sem segít, hogy (a genom-azonosságot igazolandó) a "Homeland" két nótája is fölkerült az új albumra (Haze Of Nemesis, Spear Of Fate). Ezt az eljárást nem is nagyon értem! Az új nóták persze az ismerős, régi kaptafára készültek, kivéve, hogy talán nem mindegyik sikerült olyan jól, pl. az Amanda Sommerville-lel duettben énekelt ballada (My World Collides) kifejezetten uncsi lett.

Az egyneműséget némileg oldja a "My Serenade" című közel 10 perces, ritmusváltásokkal telepakolt opusz. Mindazonáltal úgy érzem, hogy az öt éves készülődés ellenére ez most el lett lazázva egy kicsit. Még szerencse, hogy az új kiadvány tartalmaz három bónusz számot: két korábbi dal koncert-változatát (Homeland, Sun Of Utopia) és egy (mellesleg megjegyzem: fölösleges) Deep Purple földolgozást (Soldier Of Fortune). Ennél azért sokkal vigasztalóbb, hogy a CD mellé a becsületes vásárló kap egy DVD-t is, amelyen látható lesz az együttes 2011-es koncertje a ProgPower USA XII fesztiválon, valamint a Sompala szülőhazájában, Srí Lankán rögzített koncertvideo a lemezt nyitó "Oceans Apart"-hoz.

Tartuffe

A dal nem, de a klip új, - jobb, kifejezőbb, szomorkásabb lett, ahogy mindig is szerettem volna.

Igazi őszség...:-)