Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a Shock(!) portálon kitörő komment-vihart, ami a Lovreck zenekar új klipjének bemutatása után napokig uralta az egyik legjobb hazai netes rockmagazint. Számomra legalábbis megannyi tanulsággal szolgált. Fontosnak tartottam tehát minderről kifaggatni az érintettet is, oly módon, hogy elhatároztam, nem leszek visszafogott, nem lesz "Mitől lett ennyire fantasztikus az új lemez?"-típusú alákérdezés". Tükröt tartok Krisztiánnak, olyan kijelentéseire is reflektálok, ami már nekem is megakad a torkomon, holott én nem sorolom magam az ellendrukkerek közé.

Megint sikerült komment-csúcsot felállítani a Shock! oldalán, gratulálok!

Örülök, hogy az embereket ennyire érdekli, amit csinálunk! :)

Önmagában ennek még persze akár reklámértéke is lehetne, de nem ebben a formában. Amit itt kaptatok, az minden, de legkevésbé sem az új lemez egészséges promóciója.

Pedig ennél jobbat kívánni sem lehetne! Csak azt sajnáljuk, hogy ezek az oldalak elég zárt közösségek, nem nagyon van átjárás köztük. Ez abból látszik, hogy ugyanazokat, amiket anno elmondtam a Shock interjúban, megtettem számos másik helyen is, és sehol máshol nem kavart vihart. Valamiért ennek az oldalnak a hozzászólói viszont keményen ráharaptak. :) De ez igazából eléggé tipikus, ugyanis a neten ma kétféle rendszer uralkodik. Az egyik a teljes érdektelenség, nem beszélnek rólad, vagyis nem is létezel, a másik pedig, hogy kapod a negatív "kritikát", ami a csövön kifér. Figyeld, meg, mindenhol ez megy és más opció nincs! Ma már ennek kell örülni, mert ez azt jelenti, hogy átlépted az ingerküszöböt és érdekli az embereket amit csinálsz, időt és energiát szánnak rá, és arra, hogy véleményezzék.

Mivel egy kiegyensúlyozott, pozitív lelkületű embernek semmi szüksége sincs a "most aztán de jól megmondtam" feeling-re – pláne nem névtelenül –, így aztán nem is megy okoskodni sehová, eleve nem is látogat olyan tartalmakat, amiket nem szeret, mert a drága idejét arra fordítja inkább, amit igen. Viszont ez a típus annak sem érzi szükségét, hogy egyáltalán bármit kommenteljen, tehát ők a csendes többség. Vagyis, ha van egy réteg, aki fröcsög, akkor biztos lehetsz benne, hogy egy sokkal nagyobb a háttérből "némán" figyel, vagyis végső soron kedveli, amit csinálsz. Ők viszont nem "látszanak" a neten, legalábbis nem mindenki számára. Akik örömmel pakolják magukat az ablakba, nos ők a "hangos" kisebbség, akik folyvást ordibálnak, mint akinek a háza ég. Mert a valós életben állandó stressznek kitéve tengetik vegetatív napjaikat. Aztán felmennek a netre levezetni, kompenzálni. Sajnos annyi eszük már nincs, hogy rájöjjenek: ha a gyűlölködésre fordított energiájuk csak egy részét arra szánnák, hogy alkossanak, építsenek valamit, már sokkal előrébb tartanának, és nem lennének rászorulva arra, hogy így vezessék le a napi feszkót. Helyette inkább, ha véletlen nem is jön szembe velük semmi, amibe virtuálisan belerúghatnak, akkor keresnek maguknak. Na, ezek a beteg arcok követnek pl. olyan  oldalakat, amiket amúgy elvakultan gyűlölnek. És amíg ezt gyáva mód, valódi arc és név nélkül, büntetlenül megtehetik, meg is fogják. Amikor már a vélemény mögé arcot és karriert is kell tenni, érdekes módon hirtelen mindenki megszelídül. Akkor már csak a legostobábbja marad, aki akkor is világba ordítja a fájdalmát, ha másnap akár kirúgják érte az állásából.

Most nem csak a zenei életre és a fórumokra gondolsz, ha jól érzem...

Persze, hogy nem! Ez globális jelenség. Magyarország azért "szuperhatalom", mert telis-tele van okosabbnál-okosabb emberekkel, akik mindenhez remekül értenek. Politika, sport, művészet, a témakör tökéletesen mindegy. Kilenc millió polihisztor, akik sosem tévednek. Aztán vagyunk mi, ostobák, akik az okosak szerint semmihez se értenek, de valamiért mégis mi vagyunk azok, akik csinálunk is valamit. Amíg az okosok otthon, a kocsmában vagy épp a neten fejtegetik a világ dolgait, és jól megmondják, hogy szerintük hogy kéne, addig az "ostoba" maradék a tettek mezején próbálkozik. És ugye kritizálni meg csak azt lehet, aki csinál is valamit. A jó hír szerencsére az, hogy ezek a formák semmilyen ráhatással nincsenek a világ dolgainak alakulására, hiszen csak a szájuk jár. Mindenki azt teszi ugye, amihez ért... ők szájalnak, mi cselekszünk.

Nem érzed úgy, hogy a konfliktuskereső kijelentéseiddel sokkal inkább magad és a zenekarod ellen dolgozol?

Nézd, csaknem 3 éve már, hogy megjelent a lemez. Abban az időszakban 15 év befektetett munkája hozta meg első nagy gyümölcseit: megnyertem a Marshall gitárversenyt, megjelent az első klipünk, lemezünk, úgyhogy talán érthető, hogy baromi lelkes voltam, és bizony, több ponton is sikeresen elragadtattam magam.:) Nem mondanám, hogy kerestem a konfliktust, tudatosan biztos nem, egyszerűen csak mindig az őszinteség híve voltam, és  kertelés nélkül kimondtam, amit gondoltam. Mai fejjel elolvasva, már én is röhögök néhány kijelentésemen. Arc voltam, méghozzá nem is kicsi, vállalom.

Akkortájt adtál ugye egy csomó interjút, "ami a szívemen, az a számon" jelleggel, viszont azóta nem igen szólaltál meg sehol, a felfokozott reakciókból viszont úgy tűnik, mintha ezeket épp tegnap nyilatkoztad volna.

Na, ez az! :) Az új lemez kapcsán még egy szót se szóltam, mégis beindult a buli! :) Lehet, hogy arc voltam, de látod, meg is lett az eredménye. 3 év távlatából is elég egy hír, és mindenki rólunk beszél! :) Ennél jobb marketinget a negatív hírek dominanciájának korában elképzelni sem lehet. Ami poén, hogy egyes kommentelők láthatóan azt gondolják, hogy ma is ugyanaz vagyok, mint 3 éve, és ugyanazokat is mondanám, sőt szerintem egyenesen bevizionálják, hogy már ki is mondtam. :) Olyan következtetésekre jutnak, mint pl. hogy ha az első lemezt világszínvonalú hangzással illettem, akkor az újat is biztosan annak gondolom, mert hát rosszabb nem lehet... No komment. :)

Ezek szerint akkor néhány dolgot ma már másképp látsz és gondolsz?

Pontosan. Sok mindent másképp látok már, pláne magamat. Megkaptam az elismeréseket, amikre szükségem volt, úgyhogy már nincs bennem semmi bizonyítási kényszer, egyszerűen csak teszem a dolgom.

Közhelyes, de az internet népe nem felejt…
 
Annál jobb, legalább nem kell senkit felbérelnünk pénzért, hogy csinálja a felhajtást a lemez körül! :) A gyáva, arctalan, gyalázkodó massza megteszi ezt nekünk magától, ingyen, úgyhogy mi csak megköszönni tudjuk nekik! Ti vagytok a legjobb bérmunkaerő a világon! Ezen túl ez a "díszes" társaság semmi valós ráhatással nincs az alkotó emberek életére, hacsak nem inspirál néha egy-egy dalt, mint pl. a Tankcsapda "Köpök rátok"-ja. Abban a Laci kiválóan meg is fogalmazza a lényeget: "Mennyi nyomorult patkány, mennyi szánalmas féreg. A sötétben haldokoltok, közben én a Fényben élek." Tökéletes megfogalmazás! Mivel ezek a nethuszárok folyamatosan olyan dolgokról szakértenek, amikről halvány fogalmuk sincs, igazából állati mulatságos beleolvasni a baromságaikba.

Na, halljunk akkor egy komment-baromságot!

Ó, sorolhatnék egy csomó mindent. Kezdve attól, hogy mi mivel lett felvéve, miért szól úgy, ahogy, vagy pl. hogy olyan kijelentéseket adnak a számba az új lemez kapcsán, amit legfeljebb az első kapcsán, ha mondtam.

Például a már említett világszínvonalú hangzás?

Na igen. :) De ez is a lelkesedésre vezethető vissza. Effektív nulla forintból, saját kútfőből, saját tapasztalatokból és fülből dolgozva egy akkor 10 éves Pentium IV-es PC-vel azt gondolom, hogy tényleg sikerült olyan hangzást csinálnunk, ami több, mint vállalható, és amivel akkor és ott teljesen elégedett is voltam, sőt, mai napig büszke vagyok rá! Utánunk lehet csinálni! Nyilván egy sok tízezer dollárból készülő produkcióval szemben, amit a világ legjobb szakemberei készítenek el komoly vasakon, értelmetlen az összehasonlítás, de nem rosszabb annyival, mint amennyivel a büdzsé különbségéből adódóan várható lenne. Anno komoly stúdiósok a mi lemezünket mutogatták, hogy már miket lehet csinálni otthon, házi körülmények között, nyilván nem véletlenül.

Amúgy egyesek nem tudom mit is akarnak valójában: a zenéért nem hajlandók fizetni, sőt, elvárják, hogy ingyen járjon, és akkor utána meg csodálkoznak, hogy a zenekaroknak profi stúdió helyett a sufni-tuning műveknél kell lemezt készíteni ... majd jó "korrekten" össze is hasonlítják a nyugati bandák anyagaival és aztán megy a "szakértés", hogy mennyire szar... Erre csak azt tudom mondani, hogy 0 forintot fizettél, kapsz érte egy ugyanennyiből készült lemezt. Deal? Egyébként meg veled értek egyet: nem a dal van a hangzásért, hanem fordítva. Az a baj, hogy az emberek már sokszor csak a csomagolást nézik, nem a tartalmat. Ilyen világot élünk. Ha divatos a körítés, szinte bármit el lehet adni.

Ha nem bánod, hozok én is egy  példát. Kijelented, hogy "Eddie Van Halen mai szemmel elég óvodás tappinget tol már…" Azt gondolom, hogy simán tudhatod, csupán a gitáros szakma töredéke fogja érteni, hogy miről beszélsz, a zenehallgató többséget irritálni fogja, nagyképűnek gondol és nem azért, mert ők funkcionális analfabéták, hanem mert ez a minősítés pl. meglehetősen véleményes.

Szó szerint ezt mondtam? Hűha! :) Tényleg nem szaroztam. :)

Nemhogy mondtad, de egyenesen a "hónap szövege" lettél a nyomtatott sajtóban…

Ez kemény, erről ugyanis én egyáltalán nem tudok. A pőre megfogalmazás alapján ilyet legfeljebb FB kommentben írhattam, és biztos, hogy nem adtam engedélyt senkinek, hogy nyomtatásban lehozza. Hogy ezt a tudtom nélkül megcsinálták, az elég para... Mert az egy dolog, hogy kiről mit mondok ismerősök közt, de az nem feltétlen tartozik a nagy nyilvánosságra, az engedély nélküli közlése meg jogi kérdéseket is felvet... Másrészről viszont elég beszédes, ha valaki már azt is hírnek tartja, hogy mit kommentelek a FB-on...:)

Na, de ha már így alakult, akkor jöjjön egy kis kulissza: az összes pró gitárosnak markáns véleménye van a többiekről. Nyilván nem mondják el a nagyvilág előtt, de egymás között megbeszéljük. Mindenkinek megvannak azok a személyes kedvencei, akiket magasztal, de ugyanúgy azok is, akiket szó szerint kiröhög. Van, aki pl. Slasht tartja kutyának, akit én pl. szeretek a dallamos szólói miatt, aztán van, aki a teljes metal szcénát köpi, úgy ahogy van, és mindenkit kvinttologató kutyaütő bohócnak tart. Sajnos aki nem felsőligás szakmabeli, nem értheti meg, hogy miről van szó pontosan ilyen esetekben, és jobb híján az egész "kritikát" magára veszi, ami teljes hülyeség! Felesleges fogadatlan prókátort játszva felháborodni és megvédeni az idolokat, arra ugyanis egyikük se szorul rá!

Zenésztársaid, hogy viselik, hogy a kemény(fejű)séged miatt az ő munkájukat is a te domináns személyeden keresztül ítélik meg, minek köszönhetően esélyük sincs, hogy reálisan megmérettessenek, mint a Lovreck zenekar muzsikusai?

Erről őket kéne megkérdezni! :) ZZ és Dani egyáltalán nem olvas hozzászólásokat, Sexyvel mi meg jókat röhögünk mindenen, a kommenteken is, meg magunkon is, közben gyártjuk a jobbnál jobb zenekari mémeket. Ez az új hobbink! :) Rólunk valamiért az a kép alakult ki, hogy mi mennyire beképzelt és nehéz emberek vagyunk, mert a netes kommunikációnk egy időben igen direkt és diplomáciamentes volt, de aki tényleg ismer minket, az tudja, hogy normális hangnem mellett kenyérre kenhetők vagyunk. Ha valaki jó fej, akkor mi is azok vagyunk, ha viszont paraszt, akkor darabokra szedjük.

Bár őt nem ismerem, de hallani, hogy Sexy is eléggé megosztó figura. Lehet, hogy ezért jöttök ki ennyire jól?

Sokkal fontosabb ok miatt. Jelesül, hogy bennünk olyan elhivatottság munkál, amit másban még nem sikerült megtalálnunk. Ő konkrétan a hétköznapok majd mindegyikén próbál, van olyan, hogy egy nap 3 zenekarával, és mindig ott van, nem kamuzik, nem lóg, hanem élvezettel csinálja. Én meg bármilyen zenekarba beülhetnék a jóba gitárosként, helyette a sokkal nehezebb utat választva a nullából építem a sajátom, mert én ebben hiszek. Nem cover, nem tribute, nem már bejáratott zenekar, hanem saját, zéróból. Mivel a zenészek többsége ma a könnyebb utakon próbálkozva sem tud semmilyen eredményt felmutatni, megértem, ha néhány szerencsétlennek szúrjuk a szemét azzal, hogy mindenhol ott vagyunk. Nekünk egész életünkben minden a hangszerek, a zene körül forgott, és akkor is csináljuk, ha üzletileg semmi kifizetődő nincs a dologban. Tudod, sok helyen elmondtam már: a művészetnek nem célja van, hanem oka! Nálunk a zenekarban szerencsére most mindenki ilyen. De nagyon sok évbe telt megtalálni egymást. Szerencsére a kitartásunk miatt nem véreztünk el menet közben, mint a legtöbben.

Végigolvasva a jelenleg 109(!) hozzászólást és itt lentebb a mi kritikánkhoz írtakat is, azért én azt látom, hogy vannak köztük nem feltétlen funkcionális analfabéták is, akiket nem csak a rosszindulat és káröröm mozgat. Érezted a hozzászólásokat olvasva, hogy valamiben talán igazuk is lehet? Idehivatkozom az egyik hozzászólóval folytatott magánlevelezésem egy részletét. Én ebben pl. nem látok rosszindulatot: "Nekem az számít, hogy lehetőleg a zenéről legyen szó és ebből a szempontból szerintem is kár, hogy így alakult a dolog. Ehhez viszont kellett egy "katalizátor", aki ugyebár a Krisztián. Nem egyetlen interjú alapján eszkalálódott ez a konfliktus, azt azért látni kell. A magabiztosság egy dolog, de érezni kéne a határokat szerintem. Ha nem nyilatkozna olyanokat a saját produkciója vs. az összes többi (kis túlzással) tekintetében, amiket, ez az egész nem így alakul már az előző lemeznél sem."

Akár még igazuk is lehetne egy-két dologban, de amíg arc és név nélkül teszik mindezt, addig teljesen súlytalan marad az egész. Ha azt akarod, hogy számítson a véleményed, az a minimum, hogy tudni lehet rólad, hogy ki vagy. Aztán jön az, hogy mit tettél le az asztalra. Nem a vélemény számít – mert az ugye olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a máséra –, hanem csakis az, hogy ki mondja! Ez ennyire egyszerű. Amikor az ország vezető producere azt mondja, hogy van potenciál a zenekarban és az énekkel sincs semmi baj, csak legközelebb nem otthon kell felvenni, akkor felőlem jöhet akárhány nicknév, aki az ellenkezőjét állítja. Egyébként pedig a kereken 100. kommentben ott van a zenekar sommás véleménye erről az egész piszlicsáré baromságról. :)

Az új lemez kapcsán az énekről, a szövegekről és a megszólalásról (dobhangzás) írtak legtöbben. Nem feltétlen a dicséret hangján…

Na, látod, ez is baromi vicces. Az első lemeznél páran még a gitározásba is bele próbáltak kötni, ez most már teljesen elmaradt, azt már mindenki megsüvegeli. Most épp az ének van terítéken, két lemez múlva meg az jön, hogy eladtuk magunkat. :) Annyira tipikus! :) Az egyik legjobb, amin sírva röhögtünk, amikor valaki beírta, hogy az első lemezen jobban szólt a dob. Mikor ugyanaz a hangmintakészlet volt azon is... ez már tényleg mindennek a legalja. Megy a "szakértés" a semmiről... :) És ha már itt tartunk, akkor szakmázzunk is egy kicsit, mert a kommentelők éjsötétek, de tényleg. Legközelebb talán nem csinálnak magukból full hülyét, ha ezt elolvassák:

Ma már pop-rockban teljesen alap a hangminta dobok esetében. Ez azt jelenti, hogy vagy soha nem is volt akusztikus dobon semmi feljátszva, vagy ha igen, akkor is mellé vannak keverve a minták valamilyen arányban. Ez az ipari standard. Példának ott van mondjuk a Nickelback, akiknek az utolsó lemezei végig hangmintázva vannak, pedig a világ egyik legjobb dobosa, Daniel Adair játszik ott. Nekem pl. az egész soundjuk full műanyag és emiatt egyáltalán nem tetszik, de akkor is világsztárok. Ezek a hatalmas szakértők vajon nekik is beírnak, hogy hogy kellett volna? Ha meghallgatod a mai lemezeket, akkor a dob rettenetesen egyformán szól, nem véletlenül! Térérzet zéró, megy a hangerőhajsza, ami miatt minden agyon van kompresszálva, és fullad az egész, plusz a hangminták. Csávó üt egy fillt és nem hallod, hogy melyik tamot üti éppen, mert annyira egyformán szól mind. Sokszor a lábdobbal megegyező a hangszínük is, szóval teljes hülyeség. Én személy szerint a dob karakterét szeretem az új anyagon is, jobban is, mint az előzőn.

Reflektálva a fent említett dolgokra, te hogy látod a lemezt?

Ennél a kérdésnél ugye minden zenekar kötelezően azt szokta mondani, hogy az új lemez a legjobb, az szól legjobban stb. A dalokat és a lemezt jobbnak, változatosabbnak, sokszínűbbnek és erősebbnek tartom, mint a debütöt, de a sound sajnos valóban nem hibátlan, viszont nem is mondtuk sehol, hogy az, sőt, épp ellenkezőleg! A Hammer képes hírben ott van kerek-perec, hogy technikai okok miatt nagyon megcsúsztunk a felvételekkel, emiatt nem maradt elegendő idő a keverésre és masteringre. Míg az első lemeznél egy teljes évünk volt a felvételek befejezése után minderre, a mostaninál alig 2 nap... Ennyi idő alatt senki nem tudna ennél jobb eredményt produkálni, még a legnagyobb profik se. Ők eleve bele se kezdenének. Megkérdeztük. :) Egyébként semmi komoly baj nincs vele, az arányokon, effektezésen kellett volna még csiszolni. Pont az a pár hét hiányzott volna hozzá, amely kiesését az egymás után felmerülő technikai problémák okozták. A legviccesebb, hogy az igazi hibáit még senki nem vette észre. Ennyit tehát a nagy szakértőkről... :) Mert az, hogy tetszik-e valakinek a dob vagy a gitár hangszíne, az nem egy objektív hiba, csak szubjektív ízlés kérdése. Ízlésekről meg intelligens ember nem áll neki vitatkozni.

De ez már csak így megy: az emberek nem látnak a dolgok mögé, fogalmuk sincs, hogy mi hogy zajlik, de páran mégis úgy beszélnek róla, mintha legalábbis ők készítették volna az egészet és mindenről tudnának. Kár, hogy aztán ezt a mérhetetlen szakértelmet nem látjuk viszont kézzelfogható alkotások formájában... :)

Vannak esetleg tanulságok, amiket leszűrtetek?

Ó, hogyne! Már a készítése közben megegyeztünk abban, hogy soha többet ilyet még egyszer! Annyira sok időt és energiát emészt fel, ha mindent mi akarunk csinálni, hogy egyszerűen nem éri meg. 1 évig, amíg készültek a felvételek, egyáltalán nem voltak próbák, mert azok időpontjában dolgoztunk az anyagon. 1 évig írtunk és demóztunk, majd újabb 1 évig vettünk fel, és a végére már teljesen kikészültünk. A véghajrában 42 órán át dolgoztunk megállás nélkül, a kialvatlanságtól szédülés és remegés tört ránk. Amit lehetett, megtettünk. Tiszta a lelkiismeretünk.

Most szomorúan azt látom, hogy szinte teljesen elszigetelődtél azoktól, akiknek elviekben írod és felveszed a dalaid. Tudom, hogy a szakma krémjével jóban vagy, de az ő támogatásuk, ha a legfontosabb is, nem elégséges, hogy a Lovreck zenekar idehaza igazán elismert legyen. Hogyan tovább ebből a helyzetből? Ne mondd azt, hogy neked ez így jó és nem számít, hogy mit süketelnek a trollok netszerte, mert a probléma ennél összetettebb és komolyabbnak tűnik.
          
Ne szomorkodj! :) Egyrészt, sem elviekben, sem gyakorlatban nem szól ez a zene mindenkinek, pláne nem a fórumhuszároknak, akik bármilyen cikk alá odagyűlnek károgni egy sort. Ők igazából annyira jelentéktelenek, hogy belegondolni is félelmetes: legfeljebb pár tucat emberről, ha beszélhetünk, aki kéretlenül írogatja a hülyeségeit. A Shockon tökéletesen jól látható, hogy mennyien is vannak valójában. Megnézed a hozzászólásokat, és megnézed, hogy hányan nyomtak a legnagyobb fikára pluszt, és mivel azt egy IP alól mindenki csak egyszer tud nyomni, kb. annyian is vannak. Ez egy 10-20 közötti nagyságrend azon az oldalon. A klip 3500-as megtekintés mellett kapott 33 dislike-ot, ezt kevesebb mint 1%, és ebben már az összes oldal savazója benne van, mert a klip mindenhol megjelent. Akkor mégis miről beszélünk? Ez se nem komoly, se nem összetett, de még csak problémának sem nevezhető. Vihar a biliben. Nagy jóindulattal...

Másrészt mi elsősorban magunknak írjuk a dalainkat. Ha másnak is tetszik, örülünk, ha  meg nem, nos, mi akkor is csináljuk tovább, mert a zene az életünk. Nyilván ebből adódóan meg is adjuk a módját, amennyire lehet, ezért is jelentetjük meg annak ellenére, hogy mindenki lopja a művészeti alkotásokat, legyen szó filmről, könyvről, zenéről. Mert bármily furcsa is, a szaros technikai eszközökért, amivel jórészt művészeti alkotásokat fogyaszt mindenki, százezreket is hajlandók kifizetni gondolkodás nélkül, sőt hitelbe verik magukat az emberek, még itt, csóró Magyarországon is, de egy lemezért, könyvért, mozijegyért 1-2 ezer forint már túl sok... Ezen kéne elgondolkodnia mindenkinek, mert ez az igazi probléma, nem pedig az, hogy pár megkeseredett funkcionális analfabéta unalmában mit hord össze egy-egy webzine cikke alatt...

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/pages/AllenLande

Tolkki kreatív-függvényének – ahol az x tengelyt hangulati-állapota, az y értékeket pedig az elkészült dalok színvonala határozza meg – jellemzően hullámzó görbéje ezúttal felfelé tartó szakaszába érkezett, miután a mélypont (Avalon II.) mind kritikai, mind kereskedelmi szempontból olyan mértékben  hasalt el, hogy azon még Cameron negyedik dimenziós néző, illetve hallópont újítása sem tudott volna segíteni. Az persze eleve kiszámítható volt, hogy két ilyen énekessel nem lehet olyan üres halmazt alkotni, mint a női vokállal feldúsított gót/pop-rock metál opera folytatásával – hiába, a matematika általában a férfiak világa, a metál pedig – legalábbis az én értelmezési tartományomban – még inkább.

Bevallom, különösen az sem rázott meg, hogy Magnus Karlsson produceri-dalírói-gitárosi szerepét az ex-Stratovarius főnök veszi át, mert jóllehet az első két duál-album minden tekintetben kiváló alkotás volt, Kalrsson mégiscsak inkább az AOR felől közelítette meg a dalokat, ami úgy aránylik Tolkki ismert eszköztárához, mint fűzfavessző az acélszablyához. Előzetes felvetésem be is igazolódott, hiszen a lemez első négy dala ott folytatja, ahol Timonak az Avalon I-nél, esetleg a Revolution Renaissance-nál folytatni kellett volna. A nyitó "Come And Dream With Me” ugyanis rögtön az Avalon parádés Allen perceit idézi, a "Down From The Mountain" akkora Stratovarius sláger, amilyenből évtizedenként csak egy akad – már ha nem Tolkki-féle időszámítást használunk –, az "In The Hands Of Time" pedig – a konkrét dallamlopás ellenére – még azon tökfej rajongók szemébe is könnyet csalhat, akik szerint csak egy isten létezik: Kiske. Az pedig, hogy ebben a lemez-univerzumban rögtön kettő akad, nem hit kérdése, hanem hallásé: Allen és Lande hangja a hasonló karakterek mellett is sikeresen egészíti ki egymást, és talán még párbajról is beszélhetnénk, ha ellenfelek helyett nem fegyvertársakról lenne szó.

A dalszerzésbe Lande is beleszólt, ami eléggé markánsan különíti el azokat a szerzeményeket, melyekben a norvég csodavokalista is közreműködött: jellemző, vontatott dallamvezetése kissé megosztóvá teszi az albumot, ahol Tolkki egyenes vonalú, metál közeli slágerei mellett Jorn kissé kifacsart és nehezebben emészthető témái határozzák meg a kialakult összképet. A "Lady Of Winter", a 2Hymn For The Fallen", vagy a címadó elszállósabb, borongósabb hangulatú Lande-leképeződése azonban többnyire csak Tolkki egyértelműbb világához képest jelenthetnek unalmasabb perceket, de azokat is meg tudom érteni, akik szerint a "The Great Divide" Sabbath hangulatú riffjei, valamint a remek Tolkki szóló ellenére sem tud kilépni az utóbbi évek kreativitás-hiányos Jorn cipőjéből, és a Tél Úrnője is legfeljebb egy jellegtelen Tarja albumon lehetne előadó-releváns vezető sláger. (Az más kérdés, hogy a gitáros által adott instrumentális keretek a legutóbbi három Lande-szólóhoz viszonyítottan is az utóbbi évek legjobb Jorn teljesítményét kerekítik ki.)

Mindehhez járul hozzá a már említett vokális teljesítmény, amihez hasonlót régen hallottam: Allen szerencsére nem a rekesztős formáját hozza – ami egyébként úgy is világszínvonalú, így azonban… –, Lande pedig pia ide, dalszerzői szürkeség oda, nem véletlenül korunk vezető hard rock énekese.

Most persze lehet azon vitatkozni, hogy megérte-e a karmesteri váltás, hiszen akik a himnuszos metál felől közelítik meg a zene szeretetét, azoknak a Tolkki-féle koncepció minden bizonnyal szimpatikusabb, de úgy gondolom, a Kalrsson tábor sem fog úgy tekinteni az albumra, mint egy hatalmas szakadékra, ami jelen és múlt alkotói színvonala között tátong.

Garael

Kiadó:
BFI Records

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Ó, Billy Idol, alias William Michael Albert Broad! Az emlékek milyen cunamija indul be nálam erre a névre! Életem első (reménytelen) szerelmének, a zánkai úttörőtáborban megismert Németh Zsanettnek Billy Idol "Eyes Without A Face" című nótáját (Rebel Yell, 1983) küldtem el - ha jól emlékszem - egy kék AGFA kazin. Ez alighanem sokat elmond arról, hogy nem túl sok romantikus érzék szorult belém - még ha bele is betegedtem a be nem teljesült szerelembe. De Billy Idolt csíptem, amolyan köztes megoldás volt akkoriban a diszkósok és a rockerek között, a "White Wedding", "Dancing With Myself", "Don't Need A Gun" elengedhetetlen slágerei voltak minden házibulinak, amire a diszkósok vonaglottak, a Depeche Mode-osok pedig a rockerekkel szentségtelen koalícióra lépve (a diszkósok rosszalló pillantásaitól kísérve) pogóztak.

Billy Idol - aki mögött azért mindig ott állt zeneszerzőként és remek gitárosként Steve Stevens - a '80-as évek megkerülhetetlen és valamiért egyáltalán nem megosztó figurája volt, aki Ozzyhoz hasonlóan az alkohol és a különféle drogok mámorában bulizta végig a fél életét. Neki se lehet túl sok emléke erről a korszakról, de Ozzy példáját követve most mégis önéletrajzi könyvet adott ki "Dancing With Myself" címmel. Ehhez kapcsolódik az új lemez is, amelyről az énekes éppen ezért úgy nyilatkozott, mint egyfajta musical hangulatú zenei autobiográfiáról.

Kicsit megijedtem, amikor megtudtam, hogy Billy Idol Trevor Hornt (The Buggles) kérte föl a produceri munkára, hiszen Horn mostanában Geoff Downes-szal karöltve nem túl szerencsés irányba kormányozta pl. a Yes vagy az Asia szekerét. Szerencsére nem poposította hallgathatatlanra a lemezt, jóllehet Steve Stevensből én ennél szerettem volna sokkal többet hallani. El kell fogadnom, hogy Billy Idol mindig is ebben a kicsit pop-rock közegben érezte jól magát, ráadásul majdnem 60 éves (!), így az "öregurasodás" szinte természetes. Mindazonáltal a lemez közepére fölhalmozni 5 balladát egymás után talán nem túl szerencsés csillagzat alatt született dramaturgia. Még jó, hogy ebben a blokkban akad olyan jól sikerült dal is, mint az akusztikus gitárral kísért címadó.

Az új album nem büszkélkedhet olyan nagy slágerekkel, mint a '80 évek lemezei (persze ha lenne ilyen rajta, akkor sem játszanák a mai zenei - TV, rádió - adók). Azért az első három nóta, valamint a "Postcards From The Past" és a bluesos iTunes bónusz (Hollywood Promises) így is ontja magából a hamisítatlan Billy Idol hangulatot. Igazi időutazás - érezhetően nem csak nekünk, de Billynek is...

Tartuffe

Kiadó:
PledgeMusic

Honlap:
facebook.com/warmen

Janne Viljami Wirman (alias: Warman) a Children Of Bodom rajongóknak talán ismerős (hiszen a finn dallamos halálbrigád billentyűse), de másoknak valószínűleg elég idegenül cseng a név. Billentyű-orientált és nagyrészt instrumentális szólólemezei alighanem még az elkötelezett Children Of Bodom fanoknak is geil magamutogatás, pedig nekem mindig is bejött az ilyesmi; kifejezetten szeretem pl. Richard Andersson (Majestic, Time Requiem, Space Odyssey) munkáit, de Bob Katsionis (Firewind, Outloud) hasonló szólóalbumait is. Ez mondjuk nem hatja meg az olyanokat, akiket epileptikus rohamok környékeznek, ha metál zenében billentyűt hallanak (van ilyen ismerősöm).

Wirman saját projektjének ez már az ötödik lemeze, s mint ahogy eddig, úgy most sem érdekelték rajongói elvárások, produceri utasítások, eladási mutatók, toplistás helyek, vagy a műfajon belül érzékelhető divatáramlatok. Ez Wirman családi vállalkozása (testvére, Antti a gitáros), ahová barátait, kedvenc muzsikustársait hívja meg vendégszerepelni. Egy tipikus Wirman lemez úgy néz ki, hogy van néhány instrumentális, neo-klasszikus stílusban fogant szerzemény, különböző énekesekkel színesített skandináv power dalok, egy Alexi Laiho (Children Of Bodom) által fölhörgött durvulás, és pár földolgozás dal. Az utóbbiak mindig kiverik nálam a biztosítékot: nincs ez különben a jelenlegi kiadvány esetében sem; mind Madonna "Like A Virgin"-je, mind Alice Cooper "Man Behind The Mask"-ja teljesen vállalhatatlan.

Pontosan ez a "kőbe vésett" forgatókönyv az oka, hogy egy Warmen lemez nekem mindig 50%-os. Azonnal kivonom belőle a földolgozásokat, valamint azokat a dalokat, amelyeket a jellegtelen hangú Jonna Kosonen énekesnő jegyez. Jonna mellesleg újabban Geagea néven fut; talán ez a kedves férj családneve (?). Az instrumentális szerzemények jobbára rendben vannak, és szerencsére mindig akad néhány remekül eltalált, férfi énekesekkel készített power darab. Korábban megfordult már itt Timo Kotipelto a Stratovariusból és Marko Warra is a TunnelVisionből, de ezúttal Laiho mellett csak Pasi Rantanen jutott szerephez, aki a legfrissebb hírek szerint visszakerült a Thunderstone-ba (hál' Istennek!). Bármennyire is szeretem Rantanent, nagyon hiányzik Waara (Ozzy finn progos alteregója) és vele együtt a zseniális TunnelVision, de ez van...

A "First Of The Five Elements" nem a legjobban sikerült Warmen lemez, de a 12 nótából most is van kb. 5 (The Race, Suck My Attitude [Atyavilág! Az a fejszaggató riff!], When Worlds Collide, Devil In Disguise, Anger), ami garantáltan fölkerül az mp3 lejátszómra.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
www.malpracticeband.com

Az egykor "trás" bandának indult, manapság inkább furmányos ritmusokkal operáló kétgitáros prog-power zenében utazó finn Malpractice utoljára 2008-ban jelentetett meg lemezt (Triangular). Már azon az albumon is hallható volt, hogy módjával ugyan, de igyekeznek visszacsempészni a korai korszak thrash elemeit. A "Turning Tides" ilyen szempontból még nyitottabb, még egyenesebb: pl. a "State Within A State" torokhangon elkárogott "narratív" részeit akár Dave Mustaine is jegyezhetné. Nem véletlenül jut eszünkbe a thrash metal egérhangú pápája, hiszen ezen a CD-n a Malpractice egyértelműen a "Megadeth meets Fates Warning" jegyében határozza meg önmagát. Érdekes vegyület, főleg ha hozzátesszük, hogy Aleksi Parviainen énekes (Reversion, Soulcage) dallamérzéke most minden korábbinál nagyobbat domborít, amit segítenek a javarészt Joonas "Jope" Koto által fölénekelt vokálok.

A Malpractice komponistája egyértelműen Joonas "Jope" Koto gitáros, aki az elmúlt néhány évben egyfajta (zene)szerzői válságot élt át; ezért kellett hat évet várni az új anyagra. A lemez a mai elvárásokhoz, szokásokhoz képest így is meglehetősen rövid lett, a hét szerzemény nincs összesen 45 perc. A dalszövegek egy összefüggő koncepció mentén születtek, s ezt többé-kevésbé a zene is tükrözi (pl. a hirtelen átmenet az első két nóta között). A történet egy nagyon okos és tehetséges srácról szól, akit valamiért sohasem fedeztek föl, nem is lett belőle semmi; egy külvárosi kis lakásban tengeti teljesen közönséges, mindennapi életét. Ezt a tematikát lehet, hogy a banda saját élményei ihlették, hiszen évekig hiába kopogtattak különböző kiadók ajtaján, senki sem volt hajlandó velük szóba állni, a stúdiómunkálatokat megfinanszírozni. Végül saját pénzből, saját magukat "producerelve" készítették el az anyagot, amit azután a Sensory Records hajlandó volt forgalmazni. Szomorú, de manapság nem ritka történet.

Kár, hogy ilyen kurtára sikeredett, mert a "Turning Tides" (ami címe ellenére aligha lesz sorsfordító a banda életében) a Malpractice legérettebb munkája. Én a dobhangzással még bíbelődtem volna egy kicsit, bevontam volna a munkálatokba egy jó billentyűst és az egyébként kiváló gitárosokat is ösztönöztem volna a bátrabb szólózásra (mint azt teszik pl. a címadóban), de a lemez így is méltó párja lesz a másik idei prog-thrash remekműnek, az ausztrál Teramaze "Esoteric Symbolism" című albumának

Tartuffe

Az első benyomás nem lehet kérdés, már ha az első benyomást a klasszikus módon, a lemezborító szemügyre-vételezésével szerezzük. Ez vitán felül végtelenül profi munka, ahogy egyébként Havancsák Gyula minden munkája az. És ahhoz sem kell nagyon éles szeműnek lenni, hogy meglássuk: a festmény nem más, mint analógia. A kis-és középszerűség poshadt állóvizét látjuk, amiből óriási erőfeszítéssel igyekszik menekülni egy ember, miközben a víz alatt mindenféle erő igyekszik ebben megakadályozni. Helyben vagyunk, aki ismeri Lovrek Krisztiánt, annak nem is kell magyaráznom tovább, aki nem, az meg úgysem olvas bennünket, tehát ezt a kritikát sem látja. A blogunk kezdettől fogva az igényes és gitárcentrikus rockzene népszerűsítéséért küzd, és bizony ezen a ponton a Lovrek és Dionysos szükségképpen találkoznak. Arról már nem is beszélek, hogy mi sem megyünk a szomszédba megkérdezni, hogy kell kigyomlálni a politikai korrektséget egy-egy írásunkból. És hát Krisztián sem… Ahogy az várható volt, már ömlik a nyomokban epét tartalmazó komment-cunami a társoldalakon, ami a zenei anyagot nem önmagában ítéli meg, hanem Krisztián személyiségének és nyilatkozatainak fényében.

És akkor nyilatkoztassunk ki, ahogy szoktunk, tévedhetetlenül, esetleg felborzolva sokak finom lelkét: az új Lovreck lemez összességében, minden kétséget kizáróan igényes metal album, elképesztő hangszeres bravúrokkal és zömében fogós, tisztességesen összerakott dalokkal és szövegekkel. Ez faktum, ezzel kár vitatkozni. Megjegyzem, még az ellentábor sem nagyon vonja kétségbe a fölényesen biztos hangszerkezelést. A szövegek védelmében pedig el kell mondani, hogy a többnyire sok szótagos magyar szavak szinte lehetetlenné teszik, a szögletes, feszes riffes alapokra történő szövegírást, ezért reális elvárás csak annyi lehet, hogy prozódiai szempontból megfeleljenek. És ha valaki már próbálkozott szövegírással, az pontosan tudja, ez sem kevés ám. Itt ez maradéktalanul megtörténik, szólnak is valamiről, tehát jók a szövegek. Krisztián ugyan nem szövegíró zseni, de a feladat korrekt módon letudva.

Az ének tekintetében már nem vagyok ennyire határozott és magabiztos. Magam is osztom, hogy ezen a ponton támadható leginkább a produkció. Még réges-régen, Maróthy Zoli (ex-Ossian, Fahrenheit) esetében éreztem ugyanezt. Megbízható, pontos férfihang ugyan, akit Paksi Bandi mellett néha egyenesen kész felüdülés volt hallani, de valahogy mégis, talán kellő karizma hiányában hosszútávon már nem köti le az ember figyelmét.

Ahogy látom, a lemez megszólalásának megítélése sem egyértelmű és nyilván annak is van oka, hogy bár már megvolt a CD, Krisztián küldött egy letölthető változatot, ahol valamiért combosabbnak tűnik a hangzás. Ugyanakkor engem jobban idegesítenek a mai sound-nácik, akik szerint a zene van hangzásért és nem fordítva. Rengeteg '80-as évekbeli klasszikus metal lemez van a gyűjteményemben, amelyeknek a hangzása mai szemmel már nagyon gáz, mégis hallgatom, mert a zene jó. (Tartuffe pl. sok alapvetést azért nem hallgat már, mert "szarul szól". Számomra mindez érthetetlen.)

Nekem tehát igazán a megszólalással sincs gondom. Hallom, hogy lehetne ez még arányosabb, jobb is, de messze nem élvezhetetlen, buhog rendesen az auto hi-fiben és kész. Tudom, igénytelen vagyok… Húrnyűvőknek pedig külön gesztus és ajándék lehet, hogy Krisztián gitáros kedvencei (Ifj.Tornóczky, Lukács Peta, Király István) is elvállaltak egy-egy vendégszólót a tőlük megszokott nívón és minőségben.

Ezek voltak tehát a tények, meg van még egy halom szubjektív dolog is, pl. kinek mi számít hosszú dalnak. Nyilván rendszeres rádiós lejátszásról szó sem lehet, akkor pedig szívük joga akár 7-8 percig hizlalni egy dalt; nem hiszem, hogy a minőségből ez bármit elvenne. Az elnyújtott gitárszólókért megint csak nem én fogok pampogni, főleg ha ennyire odaba…nak. Az én személyes kedvencem pedig a slágeres címadó, ha ez bárkit is érdekel, de minden dalban találok zeneileg izgalmas és nekem tetsző megoldásokat.

Összességében én gratulálok a teljes zenekarnak, minden poszton és szegmensben sikerült jól teljesíteni, sőt nem kell a kifejezéstől senkinek megijedni, tényleg vannak messze világszínvonalú zenei megoldások az anyagon. Hallatszik a belefektetett rengeteg munka is. Soha rosszabb HW-mellékletet!

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/scarsymmetry

Na, ez egy kemény vállalás lesz; tartok tőle, hogy bele fogok szaladni néhány pofonba. Mivel nem igazán szoktam melodikus death/groove metál bandákat hallgatni, a hörgéseket is csak alkalmi, díszítő jelleggel csipázom, így férfiasan bevallom, hogy nem igazán értek a stílushoz. A svéd Scar Symmetry pályafutását azonban kezdettől fogva szimpátiával kísérem két okból: az egyik, hogy fittyet hányva a stílushatároknak, szabadon portyáznak a különböző zenei hatások, hangulatok között, a másik pedig az, hogy Per Nilsson gitárost (aki a Scar Symmetry zenei agya) elképesztő hangszeres és dalszerző zseninek tartom. A neo-progresszív folk rockot játszó Kaipát is azóta szeretem rajongva, mióta ő gitározik náluk.

Szóval itt van nekünk ez a Scar Symmetry, akik az angolnák sikamlósságával csusszannak ki a kritikusok markából, amikor azok - kénytelen-kelletlen - stílusmeghatározásba bocsátkoznak. Különösen így van ez, mióta 2008-ban távozott tőlük az eredeti hörgmájszter, Christian Älvestam, és helyére két énekest vettek be a csapatba, az egyiket a torokhangok, a másikat a tiszta énekhang felelőseként. Ezzel egy dallamosabb, ugyanakkor progresszívebb irányba indultak el (mintha csak nekem akarnának kedvezni).

A legújabb, gigantikus vállalásuk egy zavaros koncepció köré épül, melynek céltáblái a technokrácia és a politikai elit machinációi stb. A lényeg, hogy a "The Singularity (Phase I ...)" egy trilógia első része, és ami még ennél is fontosabb, hogy a zenei körítés valami fantasztikus!!! Még egyszer kénytelen vagyok kihangsúlyozni, hogy nem számítok a death metal rajongójának (sem szakértőjének), de itt még az általam csak minimális adagokban elviselhető hörgések és blast beatek is egy nagyobb, szélesebb dimenziókban mozgó zenei koncepciónak részét képezik. Akad itt bőséges szinti aláfestés, de vannak John Petruccit irigységre sarkalló, káprázatos gitárszólók, sőt akár a glam korszak legszebb korszakát idéző refrének is (hallga' csak pl. a videóban mellékelt "Limits To Infinity"-t!).

Egyszerűen lenyűgözött ez az egyébként nem túl hosszú lemez, ami relatív rövidsége ellenére egyfajta zenei prizmaként működik. A prizmáról tudni kell, hogy sűrűsége a környezet optikai sűrűségénél sokkal nagyobb, így alkalmas az összetett fény fölbontására. A Scar Symmetry is sokkal sűrűbbnek (értsd: tartalmasabbnak) tűnik mint környezete, és ezernyi csodálatos színre bontja azt, amit mi csak nagy általánosságban "a" muzsikaként ismerünk. Nagy szavak, de egy ilyen zseniális lemezhez ilyenek illenek.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.enchantband.com
facebook.com/enchantband

Annak, hogy oldalunkon eddig egyetlen Enchant albumot sem recenzáltunk nagyon egyszerű oka van: mi 2008 januárja óta működünk, az utolsó Enchant lemez (Tug Of War) pedig 11 éve, 2003-ban jelent meg. Az együttes soha nem oszlott föl hivatalosan, egyszerűen csak a sors szele különböző irányokba, élethelyzetekbe, városokba fújta szét a tagokat. A banda két legmeghatározóbb alakja, Douglas A. Ott gitáros és Ted Leonard énekes az elmúlt 11 évre sem hibernálták magukat, hiszen írtak zenéket, muzsikáltak együtt más formációkkal, de mostanra megérett bennük az elhatározás, hogy tovább szőjék a varázslat (ld. Enchant) szálait.

Azoknak, akik annak idején, a '90-es években és a 2000-es évek elején lemaradtak az Enchantről, annyit mindenképpen el kell mondani, hogy tipikus kaliforniai progresszív rock formációról van szó (s itt a jobban informáltaknak azonnal beugrik a Spock's Beard), de erős brit prog-rock hatásokkal. Nem véletlen, hogy Steve Rothery, a Marillion gitárosa fedezte föl őket annak idején, sőt első lemezük produceri munkáit is vállalta. A banda soha nem a káprázatos hangszeres teljesítményre épített, inkább a tördelt ritmusokra és a szokatlan, de könnyen emészthető, szuggesztív dallamokra.

A banda közel negyed évszázados létezése alatt mindössze nyolc albumot jelentetett meg (beleértve  a "The Great Divide"-ot is), így aligha lehet látványos, meglepően termékeny karrierről beszélni. Ami engem illet, munkásságuk csúcspontjának a "Break" (1998) című lemezt tekintem. Reméltem, hogy ehhez fognak visszanyúlni, de ők most is a saját útjukat járják. Arról persze szó sincs, hogy valami meglepővel, merőben újjal álltak volna elő; most is ugyanazt a muzsikát játsszák, ugyanazt a stílust képviselik, mint a '90-es évek elején, de talán egy kicsit kényelmesebben, öregurasabban. Ez az életkorukat tekintve érthető, de azért jó lett volna kilépni párszor a stabil középtempóból. A másik problémám, hogy Ott gitárhangját igazán modernizálhatták volna (nekem furcsán tompán szól), sőt a tudatosan "élőbbre" kevert dob-sound sem győzött meg egyáltalán.

Minden kritikai észrevételem ellenére szeretem ezt az albumot, mert visszahozza azt a virtigli Enchant érzést, amit 11 évig kellett nélkülöznöm. Ennek ellenére, ha hirtelen ellenállhatatlan vágy törne rám, hogy meghallgassak pár jó Enchant nótát, a mai napig inkább a "Break"-et venném elő.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Legutóbb nem túl sok jót mondhattunk el a svéd prog-power óriás, az Evergrey "Glorious Collision" című lemezéről. Tom S. Englund, a zenekar frontembere olyannyira előtérbe tolta magát és egy olyan irányvonalat kezdett el erőltetni, hogy a megszokott társak egytől-egyig faképnél hagyták. Jóllehet a "Glorious Collision" még így is fölismerhetően Evergrey-es lett, sem a hangzás, sem a könnyedebb hangvétel nem stimmelt, bizonyítva ezzel, hogy az együttes vitathatatlan művészi vezére ugyan Englund, bizony a többiek is sokat adtak hozzá a sikerhez.

Szerencsére időközben helyreállt a rend, az együttes kiadót váltott, Englund és a régi csapattársak (Danhage, Zander és Ekhdal) pedig kiengesztelődtek egymással. Minden okunk megvolt tehát rá, hogy a régi albumok hangulatát, minőségét várjuk a "Hymns For The Broken"-től, s ebben nem is kellett csalódnunk. Az új CD hangzása köröket ver az utolsó anyagra, sőt egyfajta frissítés is megfigyelhető: Danhage bátran szólózik, Zander pedig új billentyűhangzásokkal is kísérletezik.

Sajnos olyan kiugróan fogós tételeket ezúttal nem sikerült írni, mint amilyen pl. a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing" volt, de a súlyosan hömpölygő, mesélős, örökszürke zenefolyam így is végig élvezhető, egyenletes színvonalú és tartalmazza mindazt, ami miatt az Evergreyt annak idején megszerettük. A limitált kiadás második CD-jén három nótát is hallhatunk egyszerű zongorakísérettel (Hymns For The Broken, Barricades, These Scars), és ezek (a "Missing You" című hátborzongató lírával egyetemben) élő bizonyítékai annak, hogy ezek a dalok ilyen pőre csomagolásban is megállják a helyüket, mint ahogy azt is, hogy a találóan elnevezett Evergreynek a borús, fájdalmas hangulat megteremtésében nincs párja.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand

Szerintem kevés olyan szívszorító dolog van a világon, mint amikor egy világhírű zenészt olyan betegséggel sújtja a sors, ami ugyan nem veszi el az életét, de élete hátralévő részében hangszere nélkül kell élnie… Ennek szörnyű, ugyanakkor – makacs kitartása miatt – bámulatos példája Jason Becker. Nem is olyan régen pedig arról értesültünk, hogy Pat Torpey-t, a Mr. Big dobosát Parkinson kórral kezelik, pontosabban kezelnék, ha lenne rá valódi gyógymód. A rövidesen kezdődő világ körüli turnéra az együttes már nem is vele, hanem Matt Starral (Ace Frehley) indul.

Bár nyilvánvalóan már soha többé nem fogják élvezni azt a fokú népszerűséget, amiben a '90-es évek elején volt részük, a Mr. Big ezen soha sem izgatta magát különösképpen. Japánban a legnehezebb korszakban is teltházas bulikat játszottak, de a 2002-es föloszlást sem lengte be a véglegesség siralmas hangulata. Valahogy érezhető volt, hogy ennek egy szerencsésebb időben folytatása lesz. Az eredeti tagokkal megszervezett újjáalakulás első terméke a "What If…" című album volt, amiről számomra érthetetlen okokból oldalunkon nem jelent meg külön kritika, viszont Túrisas kolléga jóvoltából figyelemmel kísérhettük a különböző live DVD-k megjelenését, illetve beszámolót is olvashattunk a 2009-es pesti buliról.

Az együttes konok állhatatosságát ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy a "…The Stories We Could Tell" ízig-vérig, 100 százalékig, hamisíthatatlanul és kompromisszumok nélkül Mr. Big. Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel). Most, hogy megint Paul Gilbert gitározik és az 55 éves (!) Eric Martin (két évtizedet bármikor simán letagadhatna) még mindig csúcsformában énekel, újra sütkérezhetnének a sikerekben, ha erre a zenére manapság valódi kereslet lenne. Pedig ez az album szerintem még jobban is sikerült, mint a "What If…" Bár dominálnak a középtempós dalok, sőt a koncerten rögzített bónusz nótával (Addicted To That Rush) elég sok, összesen 14 szerzemény szerepel a CD-n, egyáltalán nem unalmas. Nincs mese, a Mr. Big név garancia a minőségre.

Tartuffe