Honlap:
www.andywoodmusic.com

Ígéretemhez híven a következő alany sem a mainstream vonalat erősíti, idehaza relatív ismeretlen művészről lesz szó. Andy Wood azon emberek közé tartozik, akinek a zenészi transzformációja valószínűleg már a születése pillanatában elkezdődött. Rokonsága hemzseg a muzsikusoktól, bár azt rögtön hozzáteszem, hogy van néhány kanyar a sztoriban, ugyanis a hozzátartozók a bluegrass vonalat művelik, képviselik, tehát a történet kicsit máshonnan indul.

Nem mennék bele hosszasan, a bluegrass amerikai gyökerű stílus, a country műfajból eredeztethető, kelta folk, ill. jazz behatásokkal, rengeteg balladával, esetenként komplex szerkezetű dalokkal – akit érdekel, nyugodtan keressen rá. Részünkről annyi lenne a lényeg, hogy a gitár mellett többféle húros hangszert is használnak, ezek közül az egyik a mandolin, amit a nagypapa hatására Andy egészen pici gyermekként kezdett el művelni. Valahogy úgy tudom elképzelni ennek a kisebb méretű zeneszerszámnak szerepét az amerikai kultúrában, mint idehaza a hegedűét. Vannak standard darabok, ezeket mindenkinek "kötelezően" meg kell szólaltatnia a műsor alatt, ebből fakadóan akarva-akaratlanul beindul az összehasonlítás, ami versenyek formájában testesül meg. Andy és unokatestvére rendszeresen részt vett ezeken a "ki a virtuózabb" megmérettetéseken, ami végül 16 éves korában a "Mandolin Világbajnokság" keretein belül hozott neki egy ezüstérmes helyezést.

Saját elmondása szerint akusztikus gitáros képzettsége ugyan volt, de az elektromos változat csak tinédzser kora legvégén jelent meg. Ismételten egy versenyen szerzett eredmény hívta fel a figyelmet Andyre, 3400 főt számláló mezőnyt utasított maga mögé, s ezt mindössze négy év gitározás után sikerült összehoznia. Petrucci gitáros "szörnyként" említi a srácot. ;)

Ezen a ponton alaposan beindult a sztori, ugyanis mind instrumentális, mind énekessel megerősített zenekari fronton is elkezdődött az alkotói munka. Minket inkább a szóló vonal érdekel, de annyit azért megemlítenék, hogy a saját bandájával, a Down From Up formációval is szép sikereket értek el, több száz koncert, amerikai turné nevesebb zenekarok társaságában. Jelenleg a Creed frontember, Scott Stapp bandájának szólógitáros posztját is betölti, intenzív koncertezés, a fesztivál fotókat elnézve sok ezres, inkább tízezres nézőszámmal. Kijelenthető, hogy főszereplőnk ismeri a rocksztár-szerű életvitelt, csakúgy, mint a session munkákat és kis klubos koncertezős vonalat is.

Első szóló albumáról magyar nyelvű ismertető nem készült, így engedjétek meg, hogy szóljak arról is néhány szót, mivel akad rajta pár remek tétel (A Disconcerting Amalgam, 2009). Nem tudta, vagy nem is akarta egységesre venni a fazont, előéletét ismerve ezen nem lehet csodálkozni. Kapunk egy country, metál, rock egyveleget, a hangzás és játék kifogástalanul profi. A két kedvencem a lemezről a "Shades of Gray" és a "Fallen Herosv, mindkettő melankolikus ballada, ha ismertebb előadó jegyezné őket (mondjuk Timmons, vagy EJ), óriási slágerek lennének (videó megosztókon megkereshetőek, érdemes!). Kiemelném még a metálosabb, technikásabb "Emergence Day" és "11th" szerzeményeket, modernebb döngölős alapokra virgázik Andy, elképesztő futamok, fogós refrének, dögös megszólalás, nem csoda, hogy a lemez megjelenése után a korábban már említett Stapp lecsapott a gityósra.

Picit több mint egy hónapja jelent meg a címben beharangozott album, amely duplára sikeredett. Két teljesen eltérő profillal, az első CD teljesen a gyökereket tükrözi, csak country és bluegrass, ami a csövön kifér. Igazság szerint egy pici keveredés van, én személy szerint a két korongon kicseréltem volna pár dalt az egységesebb kép miatt, de így sincs gond.

Töredelmesen bevallom, el akartam csalni az album első felét és csak a gitárhős feléről írtam volna, de ez az Andy gyerek megtréfált, mert többszöri újrahallgatás után megkedveltem az első CD-t is. Meglepő módon, kapunk énekes szerzeményeket, egy hölgy és egy férfi torok is bemutatkozik. Konkrétan a "Time" című zongorás, akusztikus számban, olyat dalol egy bizonyos Keith Wallen, hogy vokállal megtámogatott nóta régen fogott meg ennyire. A műfajra minden jellemző hangszer felsorakozik, a "Truth" című dalban olyan tempójú mandolin, ill. banjo szólót villant, hogy az valami félelmetes. Szerepel vegytiszta kelta folk dal, meglepően jó Led Zeppelin feldolgozás (Fool in the Rain), dögös, piszkos blues (Dust And Ashes) és az elmaradhatatlan mulatósabb country tételek, az egyikben hegedű-gitár párbajjal. Aki kedveli a stílust, feltétlen csapjon le a korongra, mert a műfajt érintő erős hiányosságaim ellenére is kijelentem, hogy ultrán felsőkategóriás a cucc.

A második CD-n a "Reach" című dallal kezdünk, Mr. Wood nagyon érzi ezt a szomorkás atmoszférát, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem nyomasztó. Ennél kevesebb hangot akarva sem lehetne eljátszani, még sincs az embernek hiányérzete. Itt rögtön kiemelném a hangzást, amely pontosan a vintage és modern világot elválasztó vonalon helyezkedik el, mindkettőből csak a jót kölcsönözve. Természetes, szellős, lélegző sound, ahol tényleg jelen van a hangszer karaktere, viszont az effekteknek köszönhetően kicsit fel van hizlalva, jól betölti a teret. A "Truth" már ismerős, szerepel az első részben csak ott mandolinnal, azért így gitárral mégiscsak jobb az összkép. Tempósabb, bűvészkedős, könnyen megjegyezhető melódia, zseniális apró átkötő futamok – talán a kedvenc. Sebesség felkapcsol a következő fokozatba, megérkeztünk "Tokyo"-ba, a cím már magában is hordozza a megfejtést. Egzotikus, távol-keleties hangulat, mindehhez keményebb riffelés társul, Vai mestertől már ismerősek lehetnek ezek az orientális zenei fűszerek. Ismét lassulunk, de most epikusabb köntösben, nagy ívet járunk be a "Trapped In The Past"-ban, majd egy váratlan fordulattal, bedob egy jazzes, fúziós darabot, big band, trombiták, konga, a koncepció nem lehet más, mint egy kis "arcoskodás" – "Ilyet is tudok srácok!". "Of Elf and", nem egy finomkodós darab, neoklasszikus íz, talán ez a legtechnikásabb tétel, arpeggio hegyek, őrületes tempó, nagyon tömény, a műfajjal ismerkedők ne ezzel kezdjék. "The Hardest Goodbye", a címből kitalálható, hogy balladával állunk szemben, talán ez a leggyönyörűbb szerzeménye Andynek, nagyon ízléses és a hangzás valami elképesztően élő, az embernek olyan érzése van, hogy ott ül másfél méterre a gitárostól és erősítőjétől. A" Got A Light" és "Four Horsemen" ismételten a keményebb, "pirítósabb" alkotások közé tartoznak, ezzel a két dallal lesz meg a tempóbeli egyensúly a lemezen. A korong végére ismét előjön a cowboy vonal, elektromos gitáros country szerzemények, szám szerint három darab. Nekem ez itt már sok, szerintem ezeket az első részben kellett volna elhelyezni és onnan átemelni egy balladát és egy akusztikus tételt ide.

Kicsit hosszabbra sikerült a cikk, mint terveztem, de mindenképpen szerettem volna egy kis bemutatót a fiatalemberről, mert tudása és alkotásai alapján megérdemelné a nagyobb figyelmet.

Mádi N.

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/harmonysweden

Emlékszik még valaki Daniel Heimanra? Zseniális énekes, hatalmas torok, amilyenből a magasságos Isten kifürkészhetetlen (és felőlem nézve nagyon igazságtalannak tűnő) végzése révén aránytalanul sok van Skandináviában (felénk meg édeskevés). A srác jellegzetes sikolyaival tette le névjegyét a hirtelen halált halt svéd power formációban, a Lost Horizonban, majd készített Fredrik Olsson gitárossal Heed néven egy szerintem csúcskategóriás lemezt (The Call, 2006). Ezek után szinte nyomtalanul eltűnt, nem kis csalódást okozva a rajongóknak (pl. nekem).

És vajon ki emlékszik Markus "Varázsló" Sigfridssonra? Egy Magnus Karlssonhoz hasonlóan zseniális gitáros-zeneszerzőről van szó, akinek nevéhez olyan formációk kötődnek, mint a keresztény szövegvilág és európai power metal muzsika szerelemgyermekeiként fogant Harmony és 7days, valamint a progresszív jegyeket magán hordozó DarkWater. Aki oldalunkat évek óta figyelemmel kíséri, már mindhárom együttesről értesülhetett tőlünk.

Sigfridsson 6 év elmúltával látta elérkezettnek az időt arra, hogy a 2008-as toplistám élén szereplő "Chapter II: Aftermath" után új Harmony lemezt adjon ki. Számomra ismeretlen okokból ezúttal nem kedvenc énekesével és társzerzőjével (a DarkWaterben is kulcsszerepet játszó) Henrik Båth-tal dolgozott, hanem a bevezetőben említett és hosszú időre méltatlanul mellőzött Daniel Heimannal. Amikor erről tudomást szereztem, ujjongtam az örömtől, hiszen két ilyen nagy formátumú muzsikus egyszerűen nem hibázhat!

Sajnos bizonyos mértékben csalódnom kellett. Heiman érthetetlenül visszafogott, talán a dalok hangfekvése és a keverés sem kedveznek neki, mindenesetre a Heedben vagy a Lost Horizonban ennél sokkal jobb teljesítményt nyújtott. Ami pedig Sigfridssont illeti, dalszerzői kvalitásai manapság – úgy látszik – féllángon égnek. A 2010-es DarkWater (Where Stories End) ugyan kifogástalan volt, de az ezzel majdnem egy időben megjelenő 7days már közel sem sikerült olyan jól.

Nem kis keserűséggel mondom, hogy a "Theatre Of Redemption" inkább hajaz a legutóbbi 7daysre (Into Forever), mint az egykori toplistás (és Túrisast kollégát is lassan, de biztosan lehengerlő) Harmonyra. Nehéz elmagyarázni, hogy mi a probléma. A hangzás ugyan arányos, tiszta, éles, majdnem tökéletes és Sigfridsson is nagyokat szólózik, de az ember nehezen tud megszabadulni attól a gondolattól, hogy Heiman ennél jóval többre hivatott. Ráadásul a Harmony eddig pörgősebb volt, de itt sok lassúcska tétel kapott helyet (Inhale, Son Of The Morning, What If, You Are). Szinte szégyellem leírni, de kevesebb proggerkedés kellett volna ide, gyorsabb tempó és fogósabb dallamok, amikben Heiman kedvére kiélhette volna magát.

Bármennyire is dolgozik bennem a kihagyott ziccer érzés, azért a félreértések elkerülése végett muszáj tisztáznom: ez egyáltalán nem rossz lemez, sőt, a kategóriájában kimondottan erős, de jobb is lehetett volna (mondjuk úgy 5-6 olyan számmal, mint a lemezt záró "In Search Of"), vagy legalább annyira jó, mint az elődje. Persze ez már az a kategória, amikor ha meg akarod tudni, jól nézel-e ki, hiba Brad Pittet venni alapul, tanácsos például Steve Buscemihez mérni magad.

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/blackfategreece

Nem várom el senkitől, még a leghűségesebb olvasóinktól sem, hogy emlékezzen egy föltörekvő görög gitáros, bizonyos Gus Drax instru szólólemezéről írott kritikámra. A helyzet az, hogy nekem is csak halványan rémlett valami, és ellenőriznem kellett, vajon nem csak híresen rossz memóriám űz-e velem csalfa játékot. Szerencsére nem, valóban írtam egy recenziót Gus Drax első szárnypróbálgatásáról (In Search Of Perfection, 2010), amit ezzel a bekezdéssel zártam le: "Ez a srác nagyon tud és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan."

És lőn! Itt az a bizonyos énekes formáció, a némileg fantáziátlanul elkeresztelt Black Fate, igazi dobossal, jó énekessel, vastag riffekkel és Drax kiváló szólóival. Csak éppen a "Nevermore-os" jelző hibádzik; az egész ugyanis inkább Kamelotos, köszönhetően Vasilis Georgiou énekesnek, aki alighanem Roy Khan dallamait süvöltve tölthette kamasz éveit. Azért nem inkább Khan első (és szerintem zeneileg maradandóbb) bandája, a Conception jutott eszembe, mert a Black Fate nem igazán progresszív muzsika, inkább amolyan európai power jelenség – vagyis nem a kő egyszerű fajtából való, hanem abból, ahol a dalokkal barátkozni kell, de megéri, mert a dallamok lassan, de biztosan kibontakoznak a hallgatóban.

Sajnos a hangzás nem túl dinamikus, de szerencsére az összhatás – természetessége miatt – nem zavaró. Amint az elvárható volt, Drax nagyokat szólózik, de hiányolom a hangsúlyos szinti-jelenlétet (úgy az alapokban, mint a szólókban) és a furmányosabb ritmusokat is. Ennek ellenére ezt egy erős debütnek gondolom – érdekes, de nem is elsősorban Drax, hanem a figyelemreméltó énekes miatt. Ez a srác még sokra viheti.

Tartuffe

Természetesen nem állítom, hogy zenéről csak az írhat hitelesen, aki maga is zenész, mert ez butaság, de semmiképpen nem hátrány, ha valaki ilyen aspektusból (is) közelít egy-egy recenzió kapcsán. Mádi Norbert személyében egy kiváló gitáros jelezte a blog felé, hogy elsősorban instrumentális megjelenésekről szívesen szólna olykor egy-két jó szót, a stílus népszerűsítése érdekében. Nagy örömmel mondtunk igent a megkeresésre. Innentől pedig át is adom neki a szót! :-)

A következő cikkben, cikksorozatban kitekintést teszek napjaink feltörekvő, jelenleg még kevésbé ismert hangszeresei, elsősorban gitárosai, virtuózai felé. Szerintem a zeneipar jelenlegi állapotát érő rendkívül sok panasz, negatív érzés ellenére, nekünk az instrumentális vonalat kedvelő gitár őrülteknek nem lehet okunk panaszra. A világ tobzódik tehetségekben. Az interneten keresztül ma már, akár online leckék segítségével is magas szintű, hangszeres tudás sajátítható el. A zeneiskolák, akadémiák ontják az utánpótlást, az új reménységeket. Utóbbiak táborát erősíti Al Joseph, aki 1987-ben született az Egyesült Államokbeli Highland Parkban. Már kis korában rálépett a zene rögös útjára, eleinte a dobolás vonzotta, majd tinédzser korában gitárra váltott. Fogékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sikerült bekerülnie a bostoni székhelyű, sokak számára ismerős Berklee College of Music intézménybe.

A korábban említett iskola ugyan nem instant garancia a sikerre, viszont abban az egyben nem kételkedhetünk, hogy az itt végző fiataloknak nincsenek gondjaik az adott hangszer megszólaltatásával. Nincs ez másképp Al barátunknál sem, aki a jazztől, a metálig minden stílusban otthonosan mozog, minden technikai elemet mesterien integrált játékába. Nem érzek öncélúságot előadásában, pedig minden adott lenne ahhoz, hogy olyanokat villantson, amitől leesik az ember álla. Félreértés ne essék, nem az új BB King bemutatását készítem elő. Al Joseph progresszív rock/metálban utazik, olyan hatásokkal, mint Sfogli, vagy Petrucci, tehát bőséges mennyiségű hangot játszik el egy-egy számban, de mégis inkább a szerzői vénát emelném ki nála, mintsem a technikai képzettséget. Egyszerűen jó dalokat ír!!!

Szerény véleményem szerint nagyon jól sikerült bemutatkozó albuma az "Out In The Open", amely a JamTrackCentral gondozásában jelent meg (ez önmagában garancia arra, hogy minőségi produkcióval, hangszeressel állunk szemben). Nézzük tételesen, hogy mit is találunk a korongon. A digitális kiadványon 9 dal szerepel (a fizikai CD-n, kapunk egy + számot). Az mindenképpen pozitív, hogy nincs intro, outro, bridge, ill. egyéb időhúzásra is alkalmas sallang, nettó 53 percnyi gitárhősködés, nyugodtan bevallhatjuk, ez egy tisztességes adag! Indításként jön a "Return" című rövidebb bevezető tétel, ám közel 3 perces hossza miatt önállóan is megállja a helyét. Csodálatosan felépített darabka, tökéletesen készíti elő a majd egy órás zenei utazásunkat, a közepén található harmonizált gitárszólam tartalmaz minden szépséget, ami miatt az ember késztetést érezhet, hogy gitárt, vagy egyéb hangszert ragadjon.

A kettes tétel a "Desperate Times" erős Sfogli hatásokat mutat, tulajdonképpen, ha Marco játszaná, mehetne is a "ReMarcoble" albumra, valószínűleg főhősünknek ez lesz a legnagyobb megmérettetése, hogy ezt a nagyon direkt behatást levetkőzze majd játékáról. Csodálatos hegedűre emlékeztető nyitó dallamocska, az egész tétel nagyon érzelemgazdag, teli apró részletekkel, pont ez az, ami meghúzza azt a bizonyos vonalat amatőr és profi között. A harmadik szám a "Sun Devils", neoklasszikus gitárhősködős tétel, zakatoló heavy metálos riffekre villant benne Al. A refrén fütyülhető, nagyon szépek a harmonizált részek (ez az egyik nagy erőssége), az átkötő szakasz hoz egy kis egzotikus ízvilágot a harmonikus mollos témával, pazar szinti szólók is találhatóak a dalban. Megidézi nekünk az Yngwie, Vinnie Moore, McAlpine féle vonalat és milyen jól! Következő dalunk egy elszállósabb tétel, kicsit visszakapcsolunk a tempóból, ismét erősen jelen van az a már említett olasz vonal, de mint mondtam nem tudok emiatt haragudni, egyszerűen jók a számok.

Nagyon szépen, kis részletekben, szünetekkel adagolja nekünk a hangcsoportokat, finoman építve az íveket így vezetve a refrénhez a hallgatót, ahol ismét zseniális harmonizált szólamokat kapunk. Újrahallgatós tétel, lehet, hogy a legjobb a lemezen?! Az album leglassabb tétele, "The Missing You", megint érzek némi "idegen" jelenlétet, nagy adag Timmons hatás, ami lehet direkt is, illetve Marco is, hiszen ez a vonal nála is nagyon domináns ... nem gond, mivel szeretjük Andyt :) Tényleg nagyon szép, érzelmekkel extrán töltött szerzemény! Két gyorsabb metálosabb track következik, nem annyira evidens dallamokkal, ők a lemez legprogosabb elemei, csakúgy, mint a "Desperate Measures", ami szintén a nem annyira közérthető állapotból fejlődik, bontakozik ki egy gigadallamos főszólóig. Tagadhatatlan a DT hatás ebben a 3 számban. Záró dalunk a "Father Land". Csodálatos zongora, gitár duettel indítunk, énekelhető, azonnal megragadó dallamok, a főszólóra kicsit bekomorul, szerencsére utána azonnal tisztul, marad végig ez a derűs, felemelő hangulat. Nagyon eltalált, jó érzékkel választott befejező darab. Sanszosan újrahallgatja az ember.

A fizikai CD-n szerepel még egy bónusz dal a "Wastelands", amely nem kevésbé ütős, mint a lemez többi szerzeménye, sőt, de nem illeszthető be a sztoriba, ezért került fel csak amolyan extraként. Óriási dallamokkal operáló stadion rock hangulat, egy érdekes latinos kiállással.

Az album és a dalok minősége szerintem nem kérdőjelezhető meg, profin megkomponált, precízen eljátszott számok. Amibe bele lehet kötni, az az egyediség, ennek erősen híján van Al, de ez remélhetőleg lemezről-lemezre fog változni, tisztulni, mivel nagyon fiatal még, van ideje lecserélni a példaképek eszköztárát. Mindenképpen javaslom a lemez beszerzését az instrumentális vonulat kedvelőinek, kizártnak tartom a csalódást. IDE kattintva vásárolható meg.

Mádi N.

Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Elképedve és némi szégyenérzettel vettem tudomásul, hogy a Karmakanic dupla koncertlemeze úgy megbújt az idei megjelenések között, hogy január óta csak most jutottam el odáig, hogy az izgalomtól remegő kezekkel behelyezzem a CD lejátszómba. Ennek talán – mentségemre szolgáljon! – az lehet az oka, hogy nem a megszokott kiadó (InsideOut) kezelésében jelent meg, hanem Reingold mester saját cégénél. Dekódolom az üzenetet: nem volt éppen nagy fölhajtás körülötte ... Enyhén szólva...

2011-ben, legutolsó lemezük (In A Perfect World) értékelését ezzel a bekezdéssel zártam: "Létezik ugyan egy koncert album, amit a keleti filozófia iránt fogékony autószerelők az Agents Of Mercyvel közösen jelentettek meg (The Power Of Two, 2010, Reingold Records), de ez csak féllemeznyi anyag, ami nem pótolhatja azt a hátborzongató élményt, amit egy Karmakanic koncert audiovizuális élménye jelent(het). Tartok tőle, hogy sohasem fogom megtudni, pedig a fél karomat odaadnám… Jó, azt nem, de képes lennék komoly anyagi áldozatokra."

Nos, az anyagi áldozat megvolt, hiszen nem olcsó a lemez(eke)t beszerezni, de sajnos az audiovizuális élményből csak a fele valósult meg, mivel a 2012-es Rites Of Spring fesztiválon a Pennsylvania állambeli Gettysburgben nem forogtak a kamerák [ez itt a cifra káromkodás helye]. Illetve dehogynem!!! A beágyazott "lemezízelítő" klip ékes bizonyítéka annak, hogy igenis voltak ott képi anyag rögzítésére alkalmas műszerek, ezért végképp nem értem, miért hagyták ki a ziccert, amit egy DVD elkészítése jelent ... jelenthetett volna. Azért titkon remélem, hogy a rajongók türelmetlen követelésére később mégiscsak megkapjuk ezt a koncertet teljes audiovizuális valójában.

Némileg csodálkozom, hogy – jóllehet a formáció atyja egy bőgős – a fölvételben a "mélyek" nem elég hangsúlyosak. Ennek ellenére a hangzás kimondottan jó, nyers, ropogós, megvan benne az "élő" hangulat. A közönséget persze nem nagyon hallani, de ennek oka valószínűleg az, hogy a Karmakanic nem éppen egy őrjöngős, táncikálós, tapsikolós muzsika. Viccesen meg is jegyzik a pattogósabb "Turn It Up" elején: "Ez egy jó alkalom arra, hogy összecsapjátok a tenyereteket. Kevés ilyen pillanat adódik..."

A dalok válogatásával tulajdonképpen meg vagyok elégedve. Nem voltak szívbajosak, simán belefért a majd' 22 perces "Send A Message From The Heart", de szerencsére a 15 perc körüli abszolút kedvenc, a "Where Earth Meets The Sky" is (mellesleg a telefonomon ez van beállítva csengőhangnak). Egyedül a "Do U Tango"-t volt kár erőltetni; eredetiben sem vagyok érte oda túlságosan, de a 14 percre bővített (eredetileg fele ilyen hosszú) nótában még az én rajongói gyomromat is megfekszi az elszállós, atonális középrész.

A tény azonban, hogy ilyesmi megtörténhet, világosan jelzi, itt szó sincs a dalok album-verziójának hangról-hangra történő előadásáról. Különösen az OminoX nevű modern jazz formációból importált gitáros-billentyűs páros, Krister Jonsson és Lalle Larsson villantanak nagyot. Nincs mese: hiánypótló, libabőrös anyag, már csak azt a tátongó űrt kellene betölteniük, amit a képi anyag elmaradása nyitott a tér-idő kontinuumban, de az se baj, ha eljönnek ide és nyomnak egy hasonló 100 perces bulit – mondjuk – a fővárosban, vagy valami jobb helyen... :)

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
www.projectarcadiabg.com

Urban breed – igen, így, kisbetűvel, személyes kívánságának megfelelően – nem régen még egy igazi urbánus vámpír faj könyörtelen képviselőjeként osztogatta harapásait a Bloodbound vérkötelékében, ám tévedés ne essék, hősünk nem a tiniregények simulékony modorú androgün terméke. Ennek folyamodványaként kétszer is sikerült otthagynia a bandát, személyi és zenei nézeteltérésekre hivatkozva, ami breednél könnyen előfordulhat, tekintve, hogy a Tad Morose-on kívül egy zenekarban sem tudott hosszasan meggyökerezni.

Legutóbb ugye az oldalunkon is recenzált "Trail Of Murder" soraiban tűnt fel, majd a hírek egy újabb szupergrúp, a Serious Black énekeseként élesztette fel a reményt a rajongókban, hogy végre képes lesz a jelenben is Tad Morose-os morózusságra, már amit a vándormadár jelleg – bocsánat, faj – ellenében képes lesz tanúsítani.

Most azonban még egy meghívásos munka gyors abszolválásának lehetünk tanúi, méghozzá a Project Arcadia nevű bolgár csapat felkérésére. Boguslaw Balcerakhoz, a másik Kelet-európaihoz hasonlóan ők sem bízták a véletlenre a vokális kihívás megoldását, és természetesen nem is lőttek mellé, ami valószínűleg csak abban az esetben következhetett volna be, ha breed nem kap szabad kezet a dallamok megformálásában, és rossz szokásának megfelelően angolosan – bocsánat, svédesen – távozik. Innentől fogva aztán bekopizhatnám Taruffe kolléga kritikáját az említett Trail Of Murderről, mert a zene az a powerben fogant, dallamos power, aminek oly nagy hagyományai vannak a svédeknél – és most már a bolgároknál is.

A hangzás szerencsére nem balkáni – hiába, a mixelést a modernebb metal hangképek avatott szakértője, Jonas Kjellgren (Scar Symmetry, Sonic Syndicate) követte el –, és a zenészek felkészültsége is a "hanyatló nyugatot” idézi. Breed – no, ugye, sértődés nélkül le lehet írni nagy kezdőbetűvel a nevet? – a Dio iskola klasszikus képviselője, akinek hangjában ugyan ott az amerikai elit karcossága, de teljesítményét inkább az a jellegzetes orgánum emeli ki a pusztán jókéból, ami Padavonát is trónra emelte. Az instrumentális szekció igyekszik alkalmazkodni, és a csapat gitárosa, a bandaalapító Plamen Uzunov elismerésre méltóan kovácsol némi neoklasszikus élt a penge alapoknak, a lemez fő erénye azonban főleg az érzelmesebb és szikárabb, poweresebb részek egészséges integráltságában rejlik, mint azt a mellékelt videón is hallhatjátok. (A lepukkant környezetben felbukkanó rozsdás kombi Zsiguli azonnal a balkán-metál metaforájává avanzsálja a képeket – nesze neked, US-power!)

A számok élvezetéhez a stílusból adódóan nem kellenek a nagy megfejtések, és jóllehet, a szerkezeti felépítés ad némi "intelligens" jelleget a daloknak, ez bizony büszke heavy metal, amit azonban mind balról, mind jobbról, azaz a hard rock és a progresszív stílusok felől érkezők is kedvtelve hallgathatnak.

Bulgária ezzel az albummal felvéste nevét a világ nagy metál-térképére – aminek értékéből a lízingelt figyelemfelkeltő sem von le semmit –, és az, aki kételkedik a kijelentés igazságtartamában, bólintson egyet – persze jó, ha tudja, hogy ott bizony a fejcsóválás jelenti az igent!

Garael

Honlapok:
www.liarsymphony.com
facebook.com/liarsymphony

Azt talán jó szem előtt tartani, hogy mi családi, szakmai és szociális elkötelezettségeink mellett, szabadidőnkben, anyagi ellenszolgáltatás nélkül (sőt, komoly saját befektetések árán) írogatjuk, gondozgatjuk ezt a blogot, míg mások esetleg zöldségeket termesztenek vagy állatokat tenyésztenek "okos" telefonjaikon. Gusztus kérdése... A lényeg, hogy néha tényleg nagyon fárasztó naprakésznek lenni (főleg, hogy mostanában csak mi ketten, Garael kollégával végzünk érdemi munkát), és még saját célkitűzéseinknek sem tudunk megfelelni, nemhogy egyes olvasói kéréseknek. Így gyülemlik föl a sok adósság, a teljesség igénye nélkül pl. Silent Call, Amaranthe, Pendragon, Rated X, Alogia... stb. Tartok tőle, hogy ezek nagy részével adósok is maradunk mindörökre.

Azért olykor-olykor belefér egy tök ismeretlen, nevesincs zenekar ismertetése, hiszen kezdettől fogva igyekeztünk esélyt adni az esélyteleneknek, és nem csak a mainstreamben úszkálni (úgy könnyű jelentős olvasottságot produkálni). Szóval, nem prédikálni akarok, de önkéntelenül is az a bibliai jelenet jut eszembe, amikor Krisztus ördögöt űz a gadarai megszállottból. Idézem: "Ekkor megkérdezte tőle: 'Mi a neved?' Az így válaszolt neki: 'Légió a nevem, mert sokan vagyunk'." (Mk 5,9) Valahogy így vagyok én a brazil metál csapatokkal: "Mi is a nevük? Kik is ezek? Fogalmam sincs; légió a nevük, mert sokan vannak."

A brazil zenei életet dicséri azonban, hogy bár tényleg sokan vannak, a mennyiség nem megy a minőség rovására. Európában tökéletesen ismeretlen - jóllehet, alapvetően európai stílusirányzatok által ihletett - bandák tömegében szállítják a jobbnál-jobb lemezeket. Nagyon komoly klubélet lehet arrafelé: caipirinha és prog-power muzsika, igazán ütős páros!!!

A Liar Symphony 2000 óta aktív, de még én is (aki folyamatosan kutakodom érdekességek, kuriózumok után az internet süllyesztőjében) most hallok róluk először. De remélem, nem utoljára! Ugyanis a brazil szakma minden jellegzetessége megtalálható itt: hatalmas, karcos torok, fogós dallamok, reszelős riffek és ügyes gitárszólók. Nem mondanám ugyan kiemelkedőnek a power metal műfajon, vagy akár a brazil szcénán belül, de azoknak, akik ezt a fajta muzsikát figyelemmel kísérik, szeretik, mindenképpen érdemes belehallgatni. Csak azt sajnálom, hogy ezeket a lemezeket (mint pl. Bad Salad, Maestrick, Seven Side Diamond, Anaxes stb.) gyakorlatilag lehetetlen fizikai valójukban beszerezni.

Tartuffe

Honlap:
www.ignaziodisalvo.com

Az instrumentális gitár-lemezek hősi korszaka a '80-as évek vége és a '90-es évek eleje volt; akkoriban hatalmas étvággyal fogyasztottuk a műfaj óriásainak (pl. Joe, Satriani, Steve Vai, Tony MacAlpine, Vinnie Moore stb.) és kevésbé ismert, csak népszerűségben, de nem hangszeres tudásban szürke eminenciásainak kiadványait (pl. Andy Timmons, Michael Lee Firkins, Patrick Rondat stb.). Azután történt valami, ami miatt már nem volt olyan menő ilyesmit csinálni, az ún. shredderek korszaka leáldozott, és még az egykori rajongók közül is többen elpártoltak az instru gitár-lemezektől, mondván: mennyivel jobban ütne az egész egy énekessel. Nehéz lenne megmondani, hogy mi történt (azon túl, hogy a Tesco-gazdaságos '90-es években divat volt az ilyen muzsikát egyszerűen agyatlan tekerésként aposztrofálni). Alighanem maguk az ünnepelt bárdisták is érezték, hogy a műfaj kezd egyszerre telített és kiüresedett lenni, hiszen elkezdtek kísérletezni és más stílusok, főleg a jazz felé kacsingatni.

Sosem volt jellemző, hogy az ilyen zenészek egész arénákat töltsenek meg, de manapság már tényleg csak a legelszántabbak adnak ki hasonló CD-ket, tudatosan vállalva a szinte láthatatlan kisebbség sorsát. Szerencsére van egy "underground" réteg, amely biztosít némi keresletet: ezek között nagy számmal képviseltetik magukat a szakmabeliek, valamint azok az öreg "motorosok", akik annak idején teljes elragadtatással hallgatták - mondjuk - Satriani "Extremist" című lemezét, és az élmény még ma is hatással van zenehallgatási szokásaikra, ízlésükre. Egyébként meg, ahogy Túrisas cimbora időnként posztolt szösszenetei is jelzik, a zene - főleg az ilyen - önkifejezés, az ember belső világának, érzelmeinek, hangulatainak, gondolatainak túlcsordulása, ami maximum a barátok véleményére kíváncsi, nem az eladási mutatókra vagy a látványos koncert-sikerekre.

Ignazio Di Salvo olyan országból származik, ahol kiemelkedő hangszeresek élnek és az instru gitár muzsikának nagy becsülete van (lásd pl. Giacomo Castellano, Roberto Priori, Marco Sfogli, Tommy Ermolli stb.). Ezeket a szép talján hagyományokat folytatja Ignazio Di Salvo is, jóllehet már egy ideje Belgiumban él, alkot és tanít. A "Gift To The World" Di Salvo első ajándéka a világnak, és - jóllehet debütről van szó - stílusos, kiforrott, szépen megfogalmazott muzsikát hallunk rajta. A bemutatkozásban segítségére volt pár ismertebb zenésztárs is, mint pl. Dario Ciccioni a doboknál (Twinspirits, Empty Tremor) és a nagyszerű Alex Argento billentyűn, aki egyszersmind keverte és maszterelte az albumot.

Nem esünk ugyan seggre tőle, de azért valóban szép ajándék ez a kiadvány. Ha eleddig ismeretlen is volt előttünk Di Salvo, a közreműködők neve garancia a minőségre. A lemezt indító színes, változatos "Dramatic Chess Game", az akusztikus, fretless bőgővel kísért címadó, vagy a legvégén helyet kapott érzelmes ballada, a "Conflict" kimondottan szemre (vagy fülre?) való darabok.

Tartuffe

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/mobilmaniaofficial

A Mobilmániát a fennállás óta bekövetkezett változások rendíthetetlen folyamatossága miatt akár "Személyi-Mobilmániának" is nevezhetnénk, az, hogy ezekből a csapat általában jól jött ki, valószínűleg nem csak a szerencse dolga, még úgy is, hogy a második album négy évnyi távlatból nem bizonyult olyan erősnek, mint a debüt.

Mikor meghallottam, hogy Szentkirályi János és Rudán Joe is otthagyja a bandát, titokban keresztet is vetettem az egész koncepcióra: ezt a csapást csak egy doom banda viselné el, akiknek legfőbb céljuk úgyis hat láb mélyen található, nos, bőszen temetni is kezdtem a zenekart. Szerencsére jól döntöttem annak idején, hogy nem a kegyeleti szakmát választottam, most dolgozhattam volna duplán – bocs a morbid metaforáért –, mert a Mobilmánia feltámadást, sőt, "fel! támadást!" is produkált. Hogy mi ellen? Nyugi, nem a kiharcolt jó hír került veszélybe, mert az bizony megerősödött, méghozzá olyan mértékben, amit az újkori P. Box "Pangea" albuma óta nem tapasztaltam magyar-rock fronton, így aztán örömmel írhatom le: igen, így kell a hetvenes-nyolcvanas évek Hammond-orientált zenéjét az új évezredbe adaptálni. Mert Zefferék nem nyugodtak bele a nosztalgia-faktorból eredő jótékony szemet hunyás – vagy összekacsintás – álvigasztaló jelenlétébe, itt bizony olyan melldöngetős kivagyisággal fogalmazódott meg, mit is ért a csapat 2014-ben a magyar-brit hagyományokon nyugvó "őszinte, kemény rockon", aminek mértéke demonstrációs erejét tekintve csak a legkorszerűbb anyahajó-flottákban mérhető.

Több aspektusból is örömet szerzett az új album. Egyrészt bebizonyította, hogy hazánk igenis tud szolgálni remek énekesekkel, hiszen Molnár Péter oly módon idézi fel nekem Vikidál Gyula frazírjait és hangszínét, hogy az már-már plágium-gyanús (ebben az esetben azonban az idézési anyag markánsan jelölve volt), másrészt az aréna rock – sőt, tovább megyek, a heavy metal – oldaláról tudta úgy megközelíteni a forrás zenei stílust, hogy a nosztalgia faktor és a kaptafa feeling – a hozzá tartozó suszterrel együtt - sebesen repülve tűnjön el a korszerű hangzás és instrumentális megközelítés orkánszerű erejében.

Pedig 15 szerzemény nem kevés, és féltem is az ilyenkor óhatatlanul feltűnő töltelékektől, ám ha vannak is pillanatnyi megingások a színvonalban, a számomra gyengébbnek ítélt darabok is bőven fityiszt mutathatnak a stílus-társak utóbbi években asztalra tett legjobb szerzeményeinek. Köszönhető mindez elsősorban a jó daloknak, melyek a jelenkor keménykötésű marcona attitűdjével írták meg a "hogyan kell hard rockot játszani 2014-ben" kemény kötésű szabályzatát, példás naprakészséget produkálva a színtér trendjeit illetően – igen, ez az a nyitottság, ami messzire űzi az avíttság bűzét. S mi van még? Minden jó, amit el tudsz képzelni. A dallamok a horzsoló, modernül szaggató riffek mellett elsősorban a nyolcvanas évek – és az új évezred felélénkülő aréna rockjának – magával ragadó, indulós dallamosságával késztetnek együtt éneklésre, és ha mégis nosztalgiázni támadna kedved, Hammond mester gondoskodik a Purple életérzés újbóli átéléséről. Persze lehetnek olyanok, akik hiányolhatják a klasszikus megközelítés szólóközpontúságát, de a két új gitáros, úgy gondolom, egy más fajta hozzáállással felel meg a modern hard rock talán egyszerűbb, de agydöngölőbb követelményeinek.

S melyek azok a dalok, melyeket mindenképpen kiemelnék? Hát erre nehéz választ adnom, hiszen mint írtam, a színvonal viszonylag egységes. Talán a nyitónóta bődületes énektémája, a "Szeba Timba" és a "Bárhová magaddal viszel" elragadó sodrása, a "Kocsmasellő rock" ironikus boogie-ja, vagy a Vikidál Gyulával duettben előadott "Az ördög itt belebukott" jó értelemben vett szentimentalizmusa jelentették számomra a csúcspontokat, de biztos vagyok benne, hogy itt aztán mindenki megtalálhatja azt, amiért szeretni tudja az albumot.

És végezetül még egy figyelemre méltó jellemző: Horvát Attila dalszövegei olyan derűvel fogalmazzák meg a stílus sztenderd témáit, melyek önirónikusan, és méltatlan acsarkodástól mentesen hirdethetik a magyar nyelvű szövegek létjogosultságát. Ez bizony eddig vastagon az év hazai albuma, avatott örökmozgó, ami a folyamatos újrajátszásért kiált!

Garael

Kiadó:
Retro Média

Honlap:
www.pmobil.hu

Bevallom, nagyon meglepődtem azon, hogy az új P. Mobil albumról a megjelenés után bő egy hónappal sem találtam még kritikát, sem a nyomtatott, sem az elektronikus sajtóban, bár én is elég nehezen szántam rá magam, hogy klaviatúrát fogjak és bitekre vessek pár gondolatot. Hogy miért? Egyrészt, mert semmi kedvem végtelen hadakozásra azzal a rajongói réteggel, akiknek más a véleményük az albumról, mint nekem – már ha felkeresik oldalunkat, aminek látogatottsága olyan, amilyen –, másrészt Schuster Lóránt betegségének híre természetesen csökkentette az objektivitás mértékét: hiába, no, miért én legyek az, aki – elismerve és hangoztatva Lóránt rocktörténeti szerepét – esetleges kritikai észrevételeivel akár egyetlen rossz pillanatot is szerezzen a hírek szerint súlyos műtéten átesett művésznek?

Mert az egyértelmű hangszeres és zenei erényei mellett nem mondhatnám hibátlannak az albumot. Az biztos, hogy ennyire komor és búcsúzó jellegű lemez még nem került ki a Mobil-műhelyből – bár lehet, hogy csak én magyarázom bele a szövegekbe az elégikus hangulatot –, és a csapatra olyannyira jellemző szarkazmus relatív visszaszorulása nem igazán tett jót a hallgatói kedvnek, mert mit is vár az egyszeri rajongó egy legendától? Természetesen olyan rockhimnuszokat, melyekre évtizedeken keresztül hivatkozhat a hallgató, és mint amilyenek bőven teremtek a Mobil klasszikus és "neoklasszikus" időszakában. Nos, ilyen kevés van, és ha a "Nyomjad Papának" ezt a szerepet is szánták – amivel annyiban történelmet írtak, hogy eddig még nem született sperma-induló –, akkor rosszul tették: úgy gondolom, még a "kutyamentalitás" sem bírja el a téma ilyen formában történő tálalását. Ez bizony, hogy stílusos – vagy a számhoz mérten stílustalan – maradjak, egyértelműen "mellélövésnek" bizonyult.

A zenei aláfestés végig remekül idomul a "felvázolt" szövegi hangulathoz, a Cream-Hendrix fémjelezte heavy blues riffek és szólók egyértelműen a lemez erős oldalát képezik, jóllehet, a vintage jelleg mellett én elbírtam volna több, a "Szexrabszolgához" hasonló, derűsebb, tempósabb szerzeményt is, a "Ne játszd újra, Sam" játékos, ötletelős-felelgetős pillanatairól nem is beszélve. S ha már zenei ötletek: a csapat instrumentális, valamint vokális szekciója a kissé monokróm muzikális világ mellett egyértelműen az album központi súlyponti elemét képezik, és ha a billentyű az én ízlésemhez mérten kissé hátra is lett keverve, az élvezetes gitármunka mindenképpen a veterán Sárvári és társai tehetségét dicséri.

De pár szót még a számokról. A Honfoglalás egyfajta nézőpontba foglalt folytatásának felfogható nyitó szerzemény a torokénekkel dúsított "sámán-elemek" jelenlétével, ha nem is induló jelleggel, de egyértelműen zászlóshajóként vezeti fel az elkövetkezőket: a politikai állásfoglalást szerencsére a történelemre hagyja a szövegíró, bár a Kádár fricska mellett én a nyilas terrornak is adtam volna egy seggbe rúgást. A "Nyomjad papa" sokkja után felcsendülő lüktető, örvénylő "Nagyon Fáj”, vagy a kissé monoton, ám jellemző vintage riffel nyomuló "Nem akartam megszületni" a P. Mobil hagyományok remek közvetítői, a Zeppelin-hatású "Élve vagy halva" pedig a téma nyomasztó jellege ellenére is élvezetes. Azt azonban kénytelen vagyok megjegyezni, hogy véleményem szerint az alkotók majdnem minden számot "túlírtak", a refrének sokszori ismételgetése a kevesebb több lett volna képzetét kelthetik: meggyőződésem, hogy az öt perces átlag hosszat lehetett volna szűkebbre is szabni. Mindezek mellett érződik, hogy a zeneszerzés során rengeteg apró ötletet sikerült elrejteni, melyek felfedezéséhez ezúttal nem elég egy-két hallgatás, de ez ugyebár mindenképpen az erényekhez tartozik, főleg egy ilyen ösztönös műfajban.

A bónusz számokból számomra a "Kétforintos dal" akusztikus verziója bizonyítja be igazán, hogy Baranyi László torkában ott van a nagy elődök öröksége (némi Tony Martin-féle párhuzammal) – ez bizony mesteri (és nem farkasüvöltéses) lezárása az albumnak.

Összegzésként mégis, mit írhatnék? Természetesen mielőbbi gyógyulást Schuster Lórántnak, és a lemezen szereplő dallal ellentétben, igenis, játszd még újra, Sam!

Garael