Kiadó:
earMUSIC/Edel

Honlapok:
www.circle2circle.net
facebook.com/CircleIICircle

Nagyon nem szeretek negatív kritikát írni, főleg ha olyan zenekarokról van szó, akiknek munkásságát régóta követem, megbecsülöm, sőt szeretem is. Ilyen a Savatage örökséget csodálnivaló következetességgel fölvállaló és ápoló Circle II Circle, Zak Stevens (egykori Sava énekes) power metal formációja, akik már többször jártak hazánkban is (a 2009-es koncerten az első sorokban csápoltam, de sajnos a 2013-as "Edge Of Thorns" emlékbulit ki kellett hagyjam).

Úgy ítélem, hogy a dicséretes igyekezet ellenére a Circle II Circle sohasem tudott tökéletes, minden igényt maradéktalanul kielégítő Savatage pótlékká válni. Ennek ellenére készítettek legalább két lemezt, ami nálam etalon értékű a műfajon belül (The Middle Of Nowhere, Delusions Of Grandeur). Amióta pedig Andy Lee gitáros helyett a Futures Endből igazolt Christian Wentz lett a prímás, érezhető hanyatlás indult be a szerzemények minőségét illetően. Ezt nem igazán értem, hiszen a muzsikáért továbbra is kizárólag a Stevens/Stewart szerzőpáros felel! Megjegyzem, ami számomra ennél is érthetetlenebb az, hogy Andy Lee azóta egy Mississippi államban pénzért bérelhető “lakodalmas” bandának (Isis) penget rádiósláger földolgozásokban. WTF!?

A korábbi, Matt LaPorte (RIP) és Andy Lee által fémjelzett albumokhoz képest már a 2013-as korong (Seasons Will Fall) is erős visszaesést jelentett, de a "Reign Of Darkness"-ről most sokadik hallgatás után sem maradt meg bennem egyetlen dalfoszlány sem – mintha elfogyott volna a puskapor, vagy mi. Pedig a körítés megint nagyon lelkes: "eddigi legjobb anyagunk", "az új kiadónál végre valódi otthonra találtunk", "a múlt előtt tisztelegve, de egy friss és energikus lemezt készítettünk". Hát én pont nem ezt hallom; amit én hallok, az meglehetősen fáradt, és még a zenekarra egyébként kezdettől fogva jellemző aránytalan hangzás sem javult. Régen az ének volt hangos stb., most meg gyakorlatilag csak a gitárok sistergő zsongását és a ritmusszekció dübörgését hallom.

A legfőbb kifogásom mégsem a sound, hanem a nóták középszerűsége, a dallamok gyakori esetlegessége és a gitárszólók jellegtelensége: nekem úgy tűnik, Wentz elődeinél nem képzetlenebb gitáros, egyszerűen csak gyengébbek a szólói (a pontosan kipengetett, szélsebes tekerés még nem gitárszóló!). Elképzelhető, hogy idővel (ha van türelmem hozzá) néhány számot jóra hallgatok, pl. a bevezető instru tétel és az azt követő "Victim Of The Night", valamint az albumot záró "Solitary Rain" nem reménytelenek. Szerencsére ígéretünk van arra, hogy a Wackenben új életre kelt Savatage új albumot készít, és – ha hihetünk egyáltalán Stevensnek – Oliva hosszú idő óta most írja a legjobb dalokat.

Tartuffe

Honlapok:
www.keveneknes.rocks
facebook.com/keveneknesmusic

A zenei érést, mint természetes folyamatot nem lehet erőltetni. Az időfaktort egyszerűen nem lehetséges megkerülni. El kell telnie jó néhány évnek, ill. jó sok kilométernek kell a kézbe kerülnie, hogy tisztuljon, arányosodjon, árnyaltabb legyen az összkép. Ennek tükrében jó nagy meglepetés volt a címben feltüntetett srác életkora, ugyanis 19 évesen sikerült összehoznia ezt az anyagot. Az EP keveri a rock, ambient, fusion, prog rock hatásokat, mondanom sem kell, hogy mindennemű öncélúságot hanyagol a szerző. A hangszere megszólaltatása, ill. az ide-oda elrejtett kis technikai elemek sejtetik, hogy milyen szintű tudással állunk szemben. Tulajdonképpen bármit el tudna játszani, a műfaj bármely nagyjától könnyű szerrel tudna idézni, ill. felvenni a versenyt, ha akarná. Viszont nem akarja, egyszerűen csak el szeretné kalauzolni a hallgatót abba a zenei világba, amit nem kis tehetségre vallva megkreált. Remélhetőleg már eléggé felcsigáztam az olvasók érdeklődését, ha mégsem, akkor leírnám, hogy anyag ingyenesen meghallgatható. Ez már elégséges ok kell legyen a mini-album meghallgatásához. Érdemes lehet az EP után megjelent, ötödik számot is megvizslatni, amely "Fifths" címmel jött ki. Csúcsminőség ajándékba.

Mádi Norbert

Honlapok:
www.ciromanna.com
facebook.com/ciromanna

Felmerült bennem a kérdés, hogy mikor, vagy mikortól számít zene fanatikusnak az ember. Biztosan lehetne itt is kategóriákat felállítani, amely halmazokkal a mániákusság fokozatait mérnénk, de fölösleges kitérő lenne. Annyi biztos, hogy aki kiad rekord font árfolyam mellett egy digitális zene+kotta csomag letöltéséért egy olyan összeget; amiből egy háromfogásos ünnepi ebédet lehet abszolválni két fő részére, az bizony menthetetlen fanatikus. Kis előzetesemből kitalálhatta a kedves olvasó, hogy a cikk szerzője az elkövetője, ennek az ámokfutásnak.

Úti célunk ismételten a napsütötte Olaszország, a blogot nyomon követők most joggal gondolhatják, hogy direkt csinálom. Hiszen többször is méltattam már a talján gitáros populáció kvalitásait, illetve több zenészt is bemutattam már az említett országból. Pedig semmi ilyenről nincs szó, Ciro jött, látott, győzött. Második albuma Mr. Mannának, viszont az első, ahol rockosabb az irány. Az debütáló albuma funk-rock területen mozgott, amikor érdeklődtem, hogy mennyivel másabb, mint jelen korong; akkor azt a választ kaptam, hogy sokkal, ennek tükrében nem akartam továbbterhelni a pénztárcámat. A vendégszereplők listája meglehetősen illusztris, Guthrie Govan személyében szerepel jelen korunk egyik gitáros csúcsragadozója, ill. a '90-es évek nagy nevei közül, Andy Timmons és Paul Gilbert.

Tíz dalt kapunk a stílus behatárolhatatlan, tulajdonképpen a rock, blues, jazz, funk kvartettből merít a szerző (az említett sorrendet betartva). Próbálja kerülgetni a direktebb hatásokat, nem mindig sikerül neki, ennek ellenére szerintem bőven körvonalazható a játéka, vannak rá jellemző jegyek és nagyon jól működő vegyületeket alkot a már említett négy műfajból. A nyolc darab instrumentális szerzemény közé kevert két énekes dalt is, az elsőt egy karcosabb hanggal megáldott hölgy prezentálja, "Fear and Fire" munkacímmel került az albumra. Tulajdonképpen kellemes hallgatnivaló, de sok meglepetés nem került bele (lehet, hogy az olasz rádióknak készült?). Kis akusztikus bontogatásból fejlődik egy erőteljesebb rock témába. A "Secret Potion2 egy lendületes, dögös, groovos funk-rock tétel, lényegesen komolyabb gitárjátékkal, mint a "Fear and Fire2, brutál Guthrie szólóval dúsítva. Az egyetlen bibi az énekes orgánuma, ami cirka 90%-os egyezőséget mutat Lenny Kravitz énekhangjával, így természetesen elkerülhetetlen az összehasonlítás.

Tökéletes választás, hogy az X1 dallal kezd az album, irdatlan húzás, piszkos blues-rock, kíméletlenül berántja a hallgatót. Ügyes a keleties, mixolidos kiállás, máris meg van az a plusz, ami némileg megkülönbözteti a standardtól. Itt-ott megjelenik egy Timmons vagy Gilbert jegyeket tartalmazó motívum, ami a vendég listát ismerve nem meglepő. Nem kellett sokat várni, az album csúcspontja a Timmonsal doppingolt X2. Nagyon szépen felépített, tartalmas, mesélős dal. Erőteljesen idézi Andy világát, bár elég hosszúak a vendégszólók, így könnyen lehet, hogy ez ennek tudható be. Nem tudnám megmondani, hányszor hallgattam meg, de könnyen lehet, hogy három számjegyű lenne a válasz. ;) A nyitó darab vonalán lehet elhelyezni, az X3, "Bad Brakes" és "Wheels On Fire" triót. Utóbbiban Gilbert mester köszön be, egy szóló, ill. párbaj erejéig, a középső "féktelenül" ízes jazzy-blues kiállás színesíti, ugyanezt a hatást éri el a slide gitár a sor elején említett X3-ban. Talán Paul "Raw Blues Power" albumának világával lehetne ezeket a szerzeményeket rokonítani; annyi különbséggel, hogy itt lényegesen több a gitár, töményebb, tömörebb frazeálás, rengeteg hangot hallhatunk, nem lett kispórolva semmi sem.;) A "Drivin' On" atmoszféráját egyértelműen a szellősebb, pulzáló dob adja meg, sok üres tér marad a gitárnak, amit Ciro teljes mértékben ki is használ. Hangulatos delay bontogatással indít az XY (érdekesek ezek a kromoszómákról elnevezett szám címek), itt már erősen progresszív-rock az irány, feszesebb, fegyelmezettebb a szerkezet is. Rengeteg kis szekundos súrlódást rakott a dalba, szerintem sokat dob az összhatáson, illetve remekül fokozza ezzel a feszültséget is, amit mindig egy dallamosabb rész old fel. Nagyon jó ízzel nyújt a szerző és elég sokféle, változatos tempójú nyújtás és nyújtás kombináció szerepel a repertoárjában.

A legtöbb jazz-hatást felvonultató darabok a "Mozaiko Rock" és a "Just In Time" szerzemények. Amíg utóbbi teljes mértékben jazz-rock fúzió, addig a előbbi a nevéből sejthetően stílus mozaikokból összegyúrt megközelítés. Jazzes felvezetővel indul, majd a '90-es évek progresszív világába kalauzol minket, változatos billentyűs hangszínek, valamint gitár-szinti uniszónó, nehéz elvonatkoztatni a műfaj nagyjaitól.

Elég fiatal még talján barátunk, de már most is nagyon meggyőző a tudása és annak prezentálása. 10-15 év múlva egy természetes érési folyamaton átesve nagyon komoly erőt képviselhet majd. Megéri az anyagi áldozatot a lemez, bátran ajánlom mindenkinek, aki szokott muzsikába invesztálni.

 Mádi Norbert

Kiadó:
Loud & Proud Records

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Őszintén szólva, amikor a The Winery Dogs debütje 2013-ban megjelent, egy lyukas kétfillérest se tettem volna arra, hogy lesz folytatás, pedig a fogadtatása általában véve  elég kedvezően alakult. Persze az Adrenaline Mob is rögtön népszerű lett, Portnoy mégis otthagyta őket, mint eb a piszkát. Félreértés ne essék, nem bánom, hogy így alakult (mármint, hogy a trió tovább dübörög), hiszen ezt a formációt még mindig érdekesebbnek, életképesebbnek ítélem, mint az ún. Metal Allegiance-t, amiről itt biztosan nem jelenik meg recenzió – legalábbis az én tollamból tuti nem. Lapozzunk is!

Igazán az előző albumtól sem voltam elájulva, mert megítélésem szerint egyáltalán nem lett különleges – valójában egy erősebb, energikusabb Richie Kotzen albumnak tűnt a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce környékéről. Ezekhez képest nekem nem tudott sok pluszt mutatni, még úgy sem, hogy a ritmusszekció egyenként és együtt is bámulatos. A helyzet viszont az, hogy se Sheehan, se Portnoy nem a blues funk érzékenységéről híres, így akármilyen nagy örömzenére is képesek így hárman, a dolog valahogy nem lett hiteles, stílusazonos. Pedig a The Winery Dogs éppen akkor tűnik meggyőzőnek, amikor Kotzen, levetkőzve unalmas melankóliáját, átvált egy pörgősebb blues funk módba.

A "Hot Streak" szerintem elég skizoid képet mutat, az első fele pont az, amit elvárhatunk tőlük, sőt, minél merészebben funkosodnak (Hot Streak, Empire), annál ütősebb az anyag, azután jön – mintegy vízválasztóként – a "Fire" című ballada, ami után szétesni, elmorzsolódni látszik a kreativitás, de legalábbis zavaróan csapongó lesz az egész. Kotzen elkezd úgy énekelni, mint Bono a U2-ból (Ghost Town) és belebonyolódnak egy Red Hot Chili Peppers utánérzésbe is (Spiral). A korong második felén csak két olyan nótát találtam, ami fölkerülhet az iPodomra, s ami ez erős kezdés méltó folytatásának tekinthető: a "War Machine" (bár a szólót nem csipázom), valamint a "Think It Over".

Ez már megint kevés arra, hogy rajongást ébresszen bennem. Sommás ítélet, tudom, de ez nekem vérprofi zenészek rutin feladatmegoldása, magas színvonalon űzött felhőtlen szórakoztatás következmények nélkül.

Tartuffe

Honlapok:
www.fakeheroes.eu
facebook.com/fakeheroes.band

Tagadhatatlan, hogy a heavy metal egykor progresszívként címkézett alfaja egyfajta krízisbe került: fáradt és önismétlő lett, nem föltétlen azért, mert a stílus teljes mértékben kimerítette eszközkészletét, hanem mert az aktuális divatok, újabb irányzatok mintegy "elszipkázták" a tehetségeket, elcsavarták a fiatalok fejét – s erre azért nagyban rásegített a kiadók kalkulált közönye. Azt is elemeztem már, hogy ez a folyamat különösen az USÁban eredményezte a progresszív metál ijesztő ellaposodását.

Természetesen azt sem felejthetjük el, hogy a mai fiatalok első, meghatározó zenei élménye nem a klasszikus Dream Theater lemezekhez és hasonlókhoz köthető, még kevésbé az Iron Maidenhez és társaihoz – nem is beszélve a hard rock legmélyebb gyökereiről: pl. a Led Zeppelinről vagy a Deep Purple-ről. Nyilván a legtöbben ismerik ezeket a csapatokat, de nem vonhatják ki magukat a kortárs hatások alól, így – bármennyire is furcsa ez nekem, öreg rókának – zeneileg erősen kimutatható a nu-metal, az extrémebb műfajok, na és persze a djent befolyása.

A Fake Heroes fiatal pescarai taljánokból áll, akiket a beszédes melléknévvel ellátott gitáros, Gianni "Draft Djentleman" Vespasiani gyűjtött maga köré még 2012-ben. Akkoriban még inkább a nu-metal és a djent foglalkoztatta őket, de szerencsére (mondom én) a 2014-ben hozzájuk csapódott új dobos, Michael "Mike" Santoleri határozottan progresszív irányba terelte a csapat érdeklődését. Az eredmény ez a "Clouds" című album lett, ahol érezhetők ugyan a modernebb stílusok, főleg a djent hatásai, de ma már inkább dallamos prog-metálként értékelhetnénk a hallottakat.

Életkoromból adódóan én már kevésbé vagyok nyitott az ilyen zenékre, de az "iránytűm" még mindig pontos, így aligha tévesztek irányt, amikor azt mondom, hogy ezek az olasz srácok nagyon jól nyomják. Elképzelhető, hogy olyan szinten le vagyok maradva, hogy progresszívnak ítélek egy olyan produkciót, amit manapság már inkább alternatívnak mondanak. Lehetséges. Őszintén szólva csak azért figyeltem föl rájuk, mert az "On The Hill"-hez gyártott videójukban az általam nagyra becsült Giacomo Castellano szólózik, de akikkel ez a kiváló gitáros/producer együtt hajlandó dolgozni, biztosan rászolgáltak.

Tartuffe

Honlapok:
www.theparalydiumproject.com
facebook.com/tppofficial1
soundcloud.com/the-paralydium-project

Büszkék vagyunk arra, hogy oldalunkon nem csak nagyágyúkról van szó, nem csak kedvenc műfaji kategóriáink vezető csapatairól írunk, nem csak a neves, ún. "mainstream" kiadók legfrissebb megjelenéseire reflektálunk. Kezdettől fogva odafigyeltünk – és ez bizony csak nem kevés utánajárással megoldható – a föltörekvő fiatalokra, a tehetséges "trónkövetelőkre", a leáldozóban lévő iparág "névtelen" hőseire, szélmalom-harcosaira.

Az internetes "turkálóból" ismét sikerült kikaparnom egy újabb érdekes anyagot. A The Paralydium Project egy idén alakult svéd progresszív metál együttes, melynek élén John Berg gitáros, dalszerző áll. Ezzel a három számos EP-vel kívánnak bemutatkozni a nagyérdemű előtt – és milyen jól teszik! Persze még jobban teszik, ha nem a garantáltan elmaradó átütő sikerre várnak, hanem csak saját elvárásaiknak akarnak megfelelni. Az enyémnek ugyanis már sikerült.

Modern fölfogású, fiatalos prog muzsikát játszanak egyáltalán nem szégyellős gitár- és billentyűszólókkal, jobbára tiszta férfi hanggal, amit helyenként egy viking amazon éneke és némi hörgés támogat meg. Nagyon fincsi muzsika ez, engem meg is vettek vele kilóra. Türelmetlenül várom, hogy rájuk mosolyogjon Fortuna, a csalfa asszonyság, és sürgősen találjanak egy rendes kiadót, összeállítsanak egy ütős albumot, valamint hódítsanak meg maguknak egy fizetőképes, hűséges rajongótábort. A Spotifyon közzétett EP-ről nekem a "Bringer Of Life" tetszik legjobban, de mindhárom nóta ékes bizonyítéka annak, hogy a jövőben érdemes lesz odafigyelni rájuk...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

A 2015. év nálam úgy látszik, zenei szempontból Russell Allenről szól: ez már a harmadik olyan lemez az idén, amit mintha nekem dalolt volna fel a lovagi címmel is kitüntetett énekes, még akkor is, ha itt persze Allen csak egy a főszereplők, illetve a meghívott vendégek között.

Joel Hoekstrat a legtöbben a Whitesnake-ből ismerhetik, de olyan kultikus bandákban is megfordult, mint a Night Ranger, vagy a Savatage romjain elterebélyesedő Trans-Siberian Orchestra, és jóllehet, a recenzió első mondatában Russell Allent említettem, ám ez a lemez tulajdonképpen Hoekstra "tulajdona", hiszen minden dalt ő jegyez: a végeredmény pedig megkérdőjelezhetetlen, ami a lemezt feljátszó zenészeket tekintve egyáltalán nem meglepő. Oké, láttunk már világválogatottat porba tiportatni másodosztályú csapat által, de ez a mérkőzés most nem ilyen, és ha Jeff Scott Soto tulajdonképpen csak csereember, vagy az igazi gólokat lövő Allen untermanja, akkor lehet arról is elképzelésed, micsoda bravúros játékot produkált a Vinny Appice-szel és Tony Franklinnel megtámogatott csapat, amelyben olyan vendégek tűnnek fel, mint Derek Sherinian, vagy Toby Hitchcock. (Ja, és a titkos favoritról még nem írtam, aki a meccs utolsó percében lövi a megkoronázó gólt, de erről később.)

A dalok, mint említettem Hoekstra fejéből pattantak ki, de az énekeseknek sikerült saját személyiségükből és zenei világukból annyit a szerzeményekbe csempészni, hogy a végeredmény a rájuk jellemző karaktert tükrözze. Így történhet, hogy a nyitó "Say Goodbye To The Sun" tulajdonképpen a Symphony X valamelyik egyenesebb vonalú száma is lehetne, még a gitárjáték is inkább Romeo neoklasszicizmust elhagyó metálkodása, mintsem a Hoekstrára jellemző blues-gyökerű finomkodás.

A lemez a stílusok széles skáláját öleli fel, bár a dalok inkább a tökös hard rock és a Foreigner-féle, a nyolcvanas években csúcsra járatott AOR-ban robbannak, de a lemezen ugyanúgy ott van Dio szóló-világa, mint Allen Atomic Soulja, és az, hogy a végeredmény mégsem csúszik szét, a gitáros, Hoekstra érdeme, aki remekül érzi, mikor kell a háttérbe vonultan, de karakteresen irányítani a frontvonalban történteket.

A két vokál-isten által előadott dalok megosztott szereposztása a leírt szuperlatívuszok ellenére is hagy némi kellemetlen szájízt: már korában is írtam, hogy Soto legutóbbi lemezein biztonsági játékot játszva énekel – bár dallamai most is kiválóak –, ez pedig Allen mellett igencsak fülbeötlő. Ráadásul ez olyan terepen is megnyilvánul, amin eddig Soto volt az egyeduralkodó: hallgasd csak meg, hogyan és mit dalol össze a két énekes a JSS-féle "Until I Left You"-n és a Russell által tolmácsolt, bikazokogtató "Long For The Days"-en.

Zokogni persze nem kell, legfeljebb ha ezt örömünkbe tesszük, mert az olyan iszapszemű rájáknak, mint amilyen én is vagyok, szívet facsaróak ezek a nyolcvanas éveket idéző aréna-témák, melyektől az ember rögtön kedvet kap újra megnézni a Rocky sorozatot, vagy elővenni az évek óta a sarokba dobott veszkó-csizmát, hogy aztán kicsit pózolgasson vele a tükör előtt. Mert a lemez legfőbb érdeme a dallamalkotás (ami mellett persze ott a virtuóz gitárjáték), azoknak a refréneknek a sorozata, melyektől annak idején ideát, a vasfüggöny mögött kicsit Amerikában érezhette magát az ember, legalább addig a lemezhossznyi ideig.

Az igazi meglepetés engem mégis a lemez utolsó számában ért, amely a maga folkszerűen induló, ám az összképtől elütő pszichedelikus orgiába torkolló módján bizonyítja be, hogy Allent is háttérbe lehet szorítani: a felhangzó duettben éneklő Chloe Lowery – aki a TSO csapatában bizonyított eddig – olyan társ ebben a vokális együttműködésben, akit az ember csak akkor kíván maga mellé, ha biztos benne, hogy sosem lesz belőle ellenfél, és én bizony elhallgattam volna az egész lemezt kettejük énekelgetős-válaszolgatós "kacérkodásában". (Az már csak hab a tortán, hogy még a bónusz nóta is egy olyan, az életkedvtől fröcsögő blues 'n' metal, amit sok, elsővonalas bandának egész diszkográfiáján nem sikerül írnia.)

Hoekstra etalont alkotott, mind gitárhősi szerepének a lemezhez történő igazításával, mind a klasszis csapat rendezői irányításával – ez bizony most jobb lett, mint a legutóbbi Whitesnake soralbum, ami nagy szó, még akkor is, ha esetleg hazugságnak gondoljátok. De akkor legalább nagyot füllentettem!

Garael

Kiadó:
Independent

Honlap:
www.lordsofblack.com

Bevallom, nem igazán követem a spanyol heavy metal életet, hiszen hispán társainknál jóllehet pezsgő rockélet folyik, ám nemzetközi vonatkozásban egy kezemen meg tudnám számolni a számomra – és valószínűleg az átlag rocker számára is – ismert csapatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szolgáljanak meglepetéssel: itt van mindjárt a Roland Grapow által producelt Lords Of Black debüt albuma, melyen rögtön kezdésként az általános közvélemény szerint klónozhatatlan Jorn Lande replikánsa szólal meg, mit szólal, repeszt, mint az orkán, és csak az kelt némi gyanút, hogy norvég barátunk évek óta nem hozott össze ilyen minőségű dallamot, mint amilyet a lemezen felbukkanó Ronnie Romero produkál.

A csapat egyébként amolyan spanyol szupergrupp, hiszen Romero neve csak addig tűnt ismeretlennek, míg rá nem kerestem a neten, aztán persze kapcsoltam is, hiszen az általam tavaly recenzált Jose Rubio’s Nova Era-n már egyszer írtam róla. Igaz, akkor klasszisunk kissé más hangszínét villantotta meg, így most joggal döbbentem meg azon a kitüntető hasonlóságon, ami nem csak a vokális technikában, hanem a refrén jellegében is mutatkozott, legalábbis a lemez kezdő számában.

Romero azonban nincs egyedül, már ami a világszínvonalat illeti, hiszen a gitáros, Tony Hernando elismert név a szakmában, aminek jogossága az albumon produkáltakat tekintve vitathatatlan.

Maga a zenei anyag érdekes elegye a már említett Lande lemezeknek és Grapow feltehető hatásaként a Masterplannek, de a néha fel-felbukkanó szaggatott riffelés, és a markáns dallamhajlítás a metálosabb világát élő Evergreyt is eszébe juttathatja a hallgatónak. A csapat neve ellenére azonban mind Landenál, mind az Evergreynél intenzívebb, direktebb zenét játszik, és ha nem ismerném a tagokat, akkor valamilyen lelkes tehetségekből álló skandináv bandára gyanakodnék, ahol az instrumentális és vokális tudás genetikai alapjára egy, az említett csapatok világára épülő, de új mixtúrát létrehozó építmény került.

A lemez első fele tulajdonképpen hiba nélküli, úgy váltják egymást a dögös metál himnuszok, mint Schwarzenegger "Kommandójában" a lelövésre jelentkező statiszták, aztán sajnos becsúszik egy-két olyan töltelék, melyek nem rosszak, de nem ütik meg az addig hallottak színvonalát. Ez persze csak a felhangzó zenei témákra értendő, mert a vokális és instrumentális teljesítmény végig kiváló, még szerencse, hogy a lemez végére felkerült, kilenc perc fölé csúszó, némi progresszív jelleget is mutató zárószám kellemes emlékeket kalapál a hallgató fejébe.

Remélem, hogy a csapat nem alkalmi projektként végzi és nem éri el őket a Grapow producerelte zenekarok többségének egylemezes átka, mert amit hallottam, az igen meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetközi színtéren bőven helyük van a spanyoloknak is.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.gloryhammer.com

Christopher Bowes nem kispályázik, úgyhogy már a második stílus keretein belül valósítja meg a metál lakodalmas oldalágát, ami annyira vehető komolyan, mint Bud Spencer pofonjai két jakuza leszámolás között. A kalózmetálos Alestorm zenéje még a csapat rajongói szerint sem a művészi kifinomultságról, vagy a lelki-gondolati megtisztulás muzikális metaforájáról szól, akinek tehát a haja áll fel a hasonló céllal és mentális színvonallal működő – egyébként egyesek szerint szórakoztató – stílusoktól, azok a Gloryhammert sem fogják a szívükbe zárni. A szimpatikus nevű svájci énekessel rohamozó kalapácsos gárda ugyanis az Alestorm egyenesági leszármazottja, csak éppen a fantasy témájú euro-metál keretei között, nyíltan felvállalva a komolyság mindenfajta látszatának elutasítását, ami tulajdonképpen erénynek is felfogható, bár vannak, akik szerint a csapat esetében bármiféle pozitívum emlegetése egyenesen szentségtörés. Az igazat megvallva, néha én is kissé elbizonytalanodtam, hogy az egyébként fülbemászó és a műfaj zenei sztenderdjeinek megfelelő dallamokkal masírozó albumot komolyan gondolták-e, de a számok címére és a lemez szövegi világára pillantva egyértelmű a válasz: nem! No jó, a pesszimistább – vagy realistább – olvasók most joggal vádolhatnak némi elfogultsággal, vagy süketséget okozó naivitással, és nem is vitatom, hogy igazuk is lehet, de kérem szépen, Ed Wood, a világ legrosszabb sci-fi és horrorfimjeit elkövető filmrendező sem burleszknek szánta kultikussá vált munkáit, aztán mégis a fél világ röhög rajtuk, az "annyira rossz, hogy már jó" attitűddel kikényszerítve a magas szórakoztatási faktort.

A kliséket random módra köpködő gép által előállított címek a parodisztikus él ellenére egy összefüggő történetet próbálnak lekövetni, ami ráadásul az első lemez koncept sztorijának a folytatása, aki tehát ezzel az albummal ismerte meg a csapat zenéjét, és leküzdhetetlen vágyat érez a dalok szövegének folytatólagos értelmezésére, az mindenképpen hallgassa meg a debüt korongot, ígérem, kéztördelően izgalmas dolgokkal fog találkozni…

De pár szót a zenéről is. Nos, igen, a domináns billentyű műanyag hangjánál csak a dob monoton, gépies csattogása a rosszabb, ami által a zene metálból plasztikba fordulhatna, ha az egy egységre jutó hősies dallamok száma nem lenne kimagasló, és a genetikai gyökerek mélyén nem találkoznák Luca Turilli és a Nightwish el-elpottyantott kromoszómáival. Ennek köszönhetően aztán szinte minden ízléstelenség megbocsátható, amit a csapat zene révén elkövet, legalábbis az én világomban, ami tulajdonképpen azért nem számít, mert abban bizony helye van Korda Gyurinak, és Szécsi Pálnak is. Akiknél azonban ez nem feltétlenül ignorálásra érdemesítő bűn, és poénba tudják fordítani a stílus eltúlzott paneleit, azok igazából jót szórakozhatnak, amúgy lakodalmas módon, két sör között a csárdásné méretes hátsójára csapva egyet. Ja, ha már csattanó: Bowes a lemez deluxe kiadásán egy egész albumnyi instrumentális szösszenettel billentyűzi el, hogyan is képzeli a "true euro-szimfo" metált kaucsukba öntve, amin viszont már nem csak röhögni, de sírni is tudok. Csak aztán a főnök következő stíluspróbálkozása nehogy a doom legyen.

Garael

Sokszor elmondtam már, de most is megerősítem; egyáltalán nem baj, ha egy kritikus nem képzett zeneileg, nem játszik hangszeren, hiszen attól még elviekben reálisan megítélheti, adott produkció összességében színvonalas-e vagy sem. Ugyanakkor az is tény, hogy ha van a kritikusnak némi hangszeres jártassága, ez az értékítélet még inkább biztos lábakon áll és nem vezetik meg zenei sarlatánok, félsarlatánok akkor sem, ha a világ egyébként megkajálja a felpántlikázott silányságot.

Büszkeséggel adom közre a Dionysos stáb nemrég csatlakozott gitáros-kritikusának, Mádi Norbertnak első saját felvételét, azzal a megjegyzéssel, hogy aki így szólaltatja meg a hangszert, az nyilván nem fog szakmaiatlan hülyeségeket írni egy-egy megjelenés kapcsán. Ettől (is) vagyunk erősek.

Túrisas