Kiadó:
NoRemorse

Honlap:
facebook.com/SacredOutcry

Már több ismertetőmben hangoztattam, hogy a svéd Daniel Heiman az egyik kedvenc énekesem: egyrészt képességei révén címzetes docens lehet a denevérek akadémiáján – bár azoknál jóval sokrétűbben szórja a hangokat –, másrészt kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így ezzel a kombóval képes bármely albumot egy osztállyal feljebb tolni a heavy metal csapatok bajnokságában.

Ezek ellenére sajnos már évek óta nem tud megállapodni, és vendégszereplésekkel tűnik fel hol itt, hol ott, most például jelen rencenzió görög csapatánál, a második lemezével előrukkoló Sacred Outcrynál, miközben mi, az énekes rajongói még mindig titkon reménykedünk az előjelek nélkül elvetélt Heed folytatásában, ami úgy vált a skandináv, szigorú power hivatkozási alapjává, hogy a sors igazságtalansága révén alig ismerik.

Nem hinném, hogy olvasóink előtt ismerős a Sacred Outcry is, jómagam a metal enciklopédiáról szereztem azt a néhány kis információ morzsát, amit még megemlíteni sem érdemes. A játék neve epikusba át-átcsapó dallamos heavy metal, aminek erősen berögzült sémái vannak – így, a kritika elején ki is jelenthetem, hogy ezeket a fiúk ötletesen, magas színvonalon valósítják meg, ezáltal nincsen a hallgatónak olyan érzése, hogy a lejátszottakat már több százszor hallotta, más csapatok tolmácsolásában. Persze senki se gondoljon magas fokú progresszióra, a zenészek abból főznek, amit a receptkönyv előír, de így is képesek szórakoztató előadással előrukkolni, Heiman révén pedig az átlagot meghaladó nívót prezentálni, megörvendeztetve ezzel azokat, akik a stílus elkötelezett hívei.

Ahhoz képest, hogy ez az együttes pusztán második lemeze, teljesen kiforrott zenei világgal rendelkeznek, amiben úgy lapul ott a példaképek öröksége – halld Iron Maiden –, hogy az ne legyen bántó, a felhasznált utalások pedig inkább csak színesítik a hallgatni valót, mintsem plagizálást kiáltsanak az idézőjel alkalmazásának elhagyásával. A prezentált stílus sikerének egyik kitétele a megfelelő hangulat, amit mesteri módon teremt meg a bevezető két percében a csapat: igen, ennyi is elég ahhoz, hogy megfelelő epikus érzet kerítsen hatalmába, olyan időkről regélve, melyek a történelem előtt formálták az emberi létet.

Ez persze nem meglepő, ha ismered Heiman Lost Horizon nevű, power/progresszív power csapatát, mellyel megteremtették minden epikus metal etalonját, a "Highlander"-t. Az együttes kiemelésre érdemes tulajdonsága, hogy valóban csapatként működik, a tagok egymást segítve tartózkodnak az egyéni akrobatikától, ám összességben mégis ámulatra késztetik az embert. Nem csoda, ha végig egyenletes színvonalon folyik a zenei elemek ide-oda rakosgatása, olyan egységet alkotva, amitől valaha a jó öreg kommunistáknak könnybe lábadt volna a szemük.

A főszerep az "instrumentalisták" megbízható játéka ellenére Heimanné, aki ezer hangulatnyi árnyalattal képes muzikális tablót festeni, ahol az árnyalatok újabb és újabb szemlélésre késztetik a befogadni vágyó közönséget. A lemez csúcspontja a majd tizenöt perces "Towers Of Gold" – olyan rejtett kincs ez a stílus eddigi történelmében, ami mindenképpen többet érdemelne annál, hogy az underground undergroundjának néhány szakavatottja ismerje csak meg. A hagyományos európai powerként induló szerzemény úgy bontja ki heroikus refrénjeit, ahogy a rózsa a szirmait, hogy aztán a tempójátszadozás mesteri módjával tolja progresszív irányba a hallottakat, egy-két percig tökéletesen megidézve a "Powerslave" korabeli Iron Maident.

A záró, szintén röpke dal az említett, kezdő csodával zárja keretbe a hallottakat, lehajtott fejjel tisztelegve a zenei elődök előtt, magasba emelve a heavy metal lobogó fáklyáját – legalábbis nekem ez a kép jelenik meg a szemem előtt, akárhányszor meghallgatom a búcsúzás zenei elégiáját. Régisulis, ám rétegzett értékfolyammal rendelkező album született a görögök kovácsműhelyében, amit érdemes többször is végig pörgetni, valami újat és érdekeset kutatva és felfedezve minden egyes próbánál.

Garael

Volt némi dilemma, hogy egy kisebb vagyonnal felérő összeget megéri-e kifizetni a legendásan gyenge formában lévő Mötley Crüért, vagy sem, arról nem is beszélve, hogy csak ülőhelyek voltak a Dome-ban. Joan Jettel és a Poisonnal kiegészülve nyilván sima liba, de így – a Mick Mars körüli szappanoperáról már nem is beszélve – már sorjáztak a kérdőjelek. A másik oldalon persze ott van érvként az, hogy sokaknak ez lehetett az első és utolsó alkalom, amikor kipipálhatták két fiatalkori kedvencüket, merthogy nem sűrűn járnak ezek a bandák errefelé (egyszer-egyszer voltak itt mindösszesen a pályafutásuk alatt, mindketten a '90-es években)

Megszületett aztán a salamoni döntés: megyünk is, meg nem is. Ide nem, de Prágába igen, ott legalább van állóhely. Pluszban a csehek kisebbfajta fesztivált kerekítettek az esemény köré, így jó esetben megengedőre isszuk magunkat estére, és akkor Vince Neil teljesítménye sem fog már (annyira) fájni. Hovatovább, egy másnapi városnézéssel + sörözéssel összekötve már egész pofás hétvégi program kerekedhet belőle. Arról nem is beszélve, hogy még a jegy is olcsóbb ott. De hát ember tervez… - végül csak kikötöttem az MVM-ben pünkösd hétfőn. (Megyünk azért Prágába is, természetesen.)

Az Abaházi Rt. ment már, amikor oda értem, 2 fél számból azt láttam-hallottam, hogy egy profi zenekar tolja a "Halál a májrá"-t és az "Életfogytig rock ’n’ roll"-t, Csaba pedig – ahogy annak idején már hozzászoktunk – hamiskásan énekel rájuk. Nagyjából ezt vártam a Def Leppardtól is – a hangszeresek ott is topon vannak (fizikailag is – elég csak rájuk nézni vs. Crüe, és pontosan tudjuk, melyiküktől mit várhatunk), de Joe Elliot sosem volt egy nagy torok – ennek nyilvánvalóvá kellett válnia mondjuk a Freddy Mercury emlékkoncerten, még azok számára is, akik nem fogyasztják a csapat élő DVD-it. Ráadásul ő sem lesz már fiatalabb.

Ehhez képest nagyon kellemesen csalódtam. Volt ugyan némi vokális bizonytalanság, főleg a vége felé, amikorra már elfáradt Elliot, de ezt ellensúlyozni tudták a pozitívumok. Legfőképpen a bika, rockos hangzás. Egészen más színezetet kaptak így a "Hysteria" lemez poposra polírozott számai. Egy igazi rockzenekart láttunk, ami rettenetesen komolyan veszi magát és a feladatot, hogy estéről estére minőségi szórakoztatást nyújtson. A jól összeállított program, a korrekt színpadkép, a kivetítő ügyes használata és a combos megszólalás összességében roppant élvezhetővé tették a produkciót. Amikor Rick Allen a szólója után bemutatta a V betűt (amúgy is végig vigyorogta az egész koncertet)…, na az libabőr. Számomra az akarat győzelmét szimbolizálta a sors felett.

Mötley Crüe. Mit mondjak? Látványosnak látványos volt, pozitívumként a két táncos-énekes hölgyet tudom még kiemelni. Részemről vokálozhattak volna többet is, nem csak a refrének és a magas témák alatt, mankózhattak volna a verzéknél is, akkor talán könnyebben felismerjük a számokat. Persze mondhatjuk, hogy Vince legalább próbálkozik, mehetne az egész samplerről, nem csak a refréneknél. De ha félre teszem Neilt, akkor is vannak még problémák: a hangerőt agyig feltolták, hogy az éneket háttérbe szorítsa, a ritmusszekció pedig még az olyan faék egyszerűségű dalokat sem tudta igazán jól játszani, mint az "Anarchy In The UK", vagy a "Blitzkrieg Bop" (Eleve minek kellenek ezek ide, egy slágerekkel teli csapatnál?).

John 5. Technikás gitáros, ez kiderült a szólójából, de nyilván csak beugrós itt. Leszámítva, hogy viszonylag frissen tanulta be a számokat és más azért a hangzása is, valószínűleg Mick Mars lenne az egyetlen ember a földön, aki kordában tudja tartani a Tommy Lee/Niki Sixx párost - már zenei értelemben, persze. Úgyhogy, ha megbocsátóan viszonyulok Vince Neilhez, akkor is ki lehetett volna ebből többet hozni. Kezdésnek mondjuk összegyakorolhatták volna rendesen a számokat, hogy a ritmusszekció feszesen el tudja tolni a témákat. Az énekes kérdést pedig megoldhatták volna több, jól átgondolt (ad absurdum akár technikai) segítséggel, és akkor nem kellett volna széttorzítani az estét. (Egyesek szerint volt bőven itt gépi rásegítés, és nem csak az éneken, de ha így lenne, akkor érthetetlen, hogy miért nem áll össze a dolog mégsem.)

Maradjunk annyiban, hogy az angolok mentették meg a bulit. Úgy gondolok rá, mint egy jó Def Leppard koncertre (ami előkelő helyen volt a bakancslistán nálam, szóval simán elmennék csak arra is), a többi pedig amolyan grátisz. Ajándék lónak pedig ne nézd a fogát, ugyebár!

Kotta

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.saintdeamon.se

Tradicionális európai power metal. Nincs szimfonikus aláfestés, nincs pop/disco integráció, de van mindaz, amit annak idején a Helloween és társai leírtak a stílus doktrínájában, kialakítva a kötelező módszertani elemeket. Persze manapság ez önmagában tűnhet pőrének, esetleg avittnak, de ez a kifejezésmód hordoz magában annyi muníciót, hogy azokat is megnyerje magának, akik már nem találkoztak az eredetforrások meghatározó albumjaival.

A Saint Deamon annak idején a kult státuszba került, Olaf Hayer megaénekes vezette Dionysus – ezzel a névvel a blogon máris előnnyel indul mindenki – romjain alakult, azzal a Jan Thore Grefstadtal, aki a power metal kukabúvárjainak a szintén kult Highland Gloryból lehet ismerős, illetve abból a norvég zenei tehetségkutatóból, ahol a Pagan's Mind csodapacsirtáját, Nils K. Rue-t ütötte ki a továbbjutásért folyó harcban. (Igen, vannak olyan országok, ahol ezeken a versenyeken a metal univerzumból érkezett énekesek is komoly tényezőnek számítanak.)

A csapat debüt albuma aztán nagyot robbant az undergroundban, hogy később a második etappal leromboljanak mindent, amit addig elértek: a "Pandeamonium" annyira rossz volt, hogy még kritikák sem nagyon születtek róla – az együttes tagjai pedig érezvén a lemezzel szembeni közhangulatot, szépen el is búcsúztak egy időre a közös munkától.

Bár a feloszlás ténye sosem volt bejelentve, a tíz év múlva megjelent "Ghost" azért elég nagy meglepetést okozott – mármint azoknak, akik egyáltalán emlékeztek még a csapatra: a visszatérés emellett kissé felemásra sikeredett, mert a lemez eklektikus stíluskavalkádja egy sötétben tapogatózó formációt sugallt, s míg az album első fele a klasszikusokat idézte, a folytatásban azonban messzire dobták azt a bizonyos kalapácsnyelet, az erőltetett progresszív felhangokkal, melyek ha jól sikerülnek, akkor sem eredményeztek volna olyan összképet, ami megelégedésül szolgál a nagyérdemű számára.

Egységben az erő! – gondolhattak a fiúk a rég bevált igazságra, és új albumokon felhagytak a trükközéssel, végre egy olyan dalcsokrot leszállítva, amiben nincs ide-oda kalandozás, de van az európai power metal majd minden erényét kiemelő zenei eszközkészlet, ráadásul olyan hangzással, hogy az ne tűnjön idejét múltnak.

A "League Of The Serpent" így aztán tulajdonképpen egy slágergyűjtemény lett, egyértelmű, azonnal ható dallamokkal, az azokhoz illő gitárszólókkal, fuvallatnyi szinti-szereppel, és némi játékossággal. Az, hogy nem vették véresen komolyan a zenészek a dolgot, csak előre viszi az összképet, így aztán az sem tűnhet furcsának, ha a "Lord Of The Night" alapriffje a mai modern időkből lett kölcsön véve, az "A Lie to Be Undone" első hangjai pedig egy kis zongorázás után delta bluesba fordulnak, hogy aztán bepöccenjen a metal motor is, és a lemez egyik csúcspontja nőjön ki a muzikális ötletelgetésből. De ott van a "Lost In Your Sin" is, aminek kezdete némi latin rokonságról tesz tanúbizonyságot, a "Gates Of Paradise" pedig játékos "világzenével" teremt arabföldi hangulatot, némi Helloweent idéző kikacsintás keretében.

A dalokat ezúttal nem húzták tovább, mint amennyit megkívántak, a "Raise Hell" kőkemény vágtája, vagy a "Load Your Cannons" Dream Evilt idéző szigorkodása alig hagyja maga mögött a három percet, de ez így is van jól – a "dramaturgia ezúttal jól dolgozott" –, zárásként pedig ismét egy rövid, de velős, szigorú tétel biztosítja arról a hallgatót, hogy itt tényleg power metalról van szó, nem popos, szintis fémcirkuszról.

Az egészből személy szerint csak szegény Tartuffe-öt sajnálom, akinek haja állhat fel a dalok címeit, vagy akár a csapat nevét hallva, talán ez a butácska imázs az, amit esetleg hátra kéne hagyni – így aztán megvan a kötelező negatívum is, amit a kemény szívű kritikusnak meg kell említeni.

A Saint Deamon tehát sikeresen tért vissza, olyan lemezzel, amit a már említett Dream Eviltől vártam volna a jó pár évnyi hallgatás után. Tradicionális, ám modern felhangoktól sem mentes, asztalra csapós választ kaptunk az együttestől azok számára – így nekem is – akik úgy gondolták, hogy nincs már spiritusz a démonokban. Tévedtünk. Szerencsére!

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.heavensedge.net
facebook.com/heavensedgeband

Tudjátok, hogy a világ egyik legjobb groove-ja a Circus Of Power "Mama Tequila" c. számában van? Legalábbis nekem nagy kedvencem. Erre hajazó riffel indul a "Get It Right". A Heaven’s Edge persze nem tud kibújni a bőréből, így a nyitó nóta hamar átmegy über-dallamosba. Na már most, van az, amikor az első néhány hangból tudod, hogy ez a cucc neked készült, itt bizony nem lesz hiba. Ezek után nem lehet nagy meglepetés, hogy pontosan ilyen az amerikai kultbanda harmadik nagylemeze is, amely röpke negyed századdal követi az előzőt (az pedig nyolc évvel az elsőt).

Nem, nem azért, mert minden jó, ami retró. Azt mondom például – hiába imádom a "Time Will Tell"-t rajongásig -, hogy a legutolsó Fifth Angelt más néven kellett volna kihozni (idén elvileg jön amúgy náluk is a folytatás). Hanem azért, mert ez a korong gyakorlatilag hibátlan. A maga stílusában, nyilván. Ami dallamos, AOR-ba hajló hajmetal, mindazonáltal tökös-dögös, nem punci. Itt és most leggyakrabban a Night Ranger és a Damn Yankees ugrik be, ha referenciapontot keresnék számotokra.

Mondtam én, hogy ezek az jenkik nem adják fel egykönnyen (ITT). Csak összehoztak még egy tökéletes albumot. Hatalmas nótákkal, lendületes és magabiztos hangszerkezeléssel, korrekt hangzással. Kell ennél több? Kell, hogyne kellene…. élő fellépések, természetesen. Mennek is majd néhány fesztiválra valószínűleg, de azért vérmes reményeket nem táplálok, hogy még a nyáron elcsípem őket Európában. A "Get it Right" (Csináld jól!) hű a címéhez: ennél jobban tényleg nemigen lehet ezt a műfajt művelni.

Tudjátok, hogy 2023-ban a Heaven's Edge a világ egyik legjobb dallamos brigádja? Ezt nem gondoltátok volna 10 évvel ezelőtt, ugye? Hát én sem… (És ilyenkor azért sok mindent megbocsátok Serafino Peruginonak. Még az ocsmány borítót is.)

Kotta

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Egykoron hatalmas rajongója voltam a brit neo-progresszív rocknak, de azóta elkezdtek a műfaj nagyjai - kiváltképp a Marillion - gyöngélkedni és az én ízlésem is sokat változott. A zsáner természetesen most sem hagy hidegen (elvégre is az ember nem váltogathatja a kedvenceit, mint a zoknit), ezért nagy örömmel tölt el, hogy a némileg elöregedett stílusban akadnak új arcok, trónkövetelők, vagy ha úgy tetszik: hagyományőrzők. Ebben a kategóriában mindenképp külön említést érdemel a holland Knight Area és recenzióm tárgya, a francia kanadai Mystery, jóllehet már mindkét formáció erősen benne van az érett férfikorban, azaz már nem fiatalok.

A Mystery munkásságát 2012 óta követjük figyelemmel itt a blogon, azóta már három lemezüket recenzáltuk. Az idén május 15-én megjelent "Redemption"-re kicsit hosszabb ideig, teljes 5 évig kellett várni, s ennek alighanem a pandémia lehetett az oka. A legutolsó, 2018-as albumhoz érkezett kommentben megjegyezte az egyik olvasónk, hogy a Mystery zenéje nem túl izgalmas, eléggé kiszámítható ritmikailag, dallamvilágában és fölépítésében is, mégis irgalmatlanul profi a hangszerelés, a megszólalás, és a szép tálalás valahogy az egészet ínycsiklandóvá tudja varázsolni. Nem is érthetnék jobban egyet a véleménnyel!

A stílusra egyébként is jellemző az atmoszférikus, komótosan, de hatásosan építkező jelleg, és ezt a gitáros, Michel St-Père által vezetett együttes nagyon profin csinálja. A legendás Yes sorait is megjárt, azóta már a zeneiparból is kiábrándult Benoît David énekes helyére érkező Jean Pageau-val szerintem sikerült is még egy szintet lépniük. Jót tett nekik, hogy immár kevésbé van Yes-tribute jellege a muzsikájuknak; fölerősödtek a Pink Floyd-hangulatok (elsősorban St-Père gitárjátéka miatt) és a brit neo-prog hagyományok. Azt kell mondjam, hogy manapság mindkét vonulatnál, a Yes ős-progjánál és a Marillion neo-progjánál jobban teljesítenek. Az új, Yesnek már alig nevezhető csapat által készített "Mirror To The Sky" (2023) nekem dögunalom (Jon Anderson szerintem szét is van csúszva idegileg, hogy mit művelnek a zenei örökségével), csakúgy mint bármi a Marilliontól a "marillion.com" (1999) óta.

A "Redemption" tök jó lemez lett. Ugyan a közepe felé egy kicsit elálmosodik (Every Note, Pearls And Fire), de a végén egészen új erőre kap, a majd 20 perces zárótétel, az "Is This How The Story Ends?" pedig a hossza ellenére nem egyszerűen jó nóta, hanem az eddig britek által dominált műfaj kiemelkedően legjobb új tétele, a neo-prog toplista idei aranyérmese.

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial
supersonicrevolution.bandcamp.com

Emlékszem, amikor a '90-es évek közepén kezdtek kijönni az Ayreon lemezek, mi csak néztünk, hogy ki ez az ismeretlen, hórihorgas figura, valami Arjen Lucassen, aki 0:0-nál belegyalogol az életünkbe, és úgy szerez zenét és úgy muzsikál, mint a műfaj legnagyobbjai. Azután szépen lassan rájöttünk, hogy Lucassen nemcsak úgy viselkedik, mint a szakmai legjobbjai, hanem az is. A diszkográfiája ma már úgy néz ki, mint egy telefonkönyv (ha valaki még emlékszik az ilyesmire). Lucassen vitathatatlanul letette a névjegyét, a szakma legendáit pedig lényegében két kategóriára lehet fölosztani: akik már dolgoztak vele, s akik még nem.

A Supersonic Revolution azonban nem a Lucassentől már megszokott "csillagparádés" projekt; valójában egy véletlennek köszönhető a létrejötte. Az "Eclipsed" nevű német zenei magazin csörrentette meg a holland multiinstrumentalista géniuszt, hogy nincs-e véletlenül egy feldolgozása, ami rákerülhetne a magazin mellékletére. Lucassen a szerkesztőség listáján meglátta a ZZ Top "I Heard It On The X" nótáját, és fölajánlotta, hogy szívesen elkészíti a dal saját verzióját. Egy hetet kapott rá, így kétségbeesetten elkezdte hívogatni a holland zenész kollégáit, akikből mintegy fél óra alatt össze is állt egy zenekar: Joost van den Broek (Ayreon, Star One) a billentyűs, Timo Somers (Vengeance) a gitáros, Koen Herfst (Vandenberg) a dobos és Jaycee Cuijpers (Praying Mantis) az énekes.

A nála fiatalabb muzsikusokkal végzett közös munka annyira megtetszett Lucassennek, hogy tető alá hozott egy új projektet, melynek lényege az volt, hogy a néhány földolgozás dal mellé (ezek a lemez bónuszai: a már említett ZZ Top nótán kívül T-Rex - "Children of the Revolution", Earth Wind and Fire - "Fantasy" és Roger Glover "Love Is All") megír egy lemeznyi anyagot, amely teljesen modernül szólal meg, korszerűen van hangszerelve, de ihletért visszanyúl a rockzene tengelyperiódusához, azokhoz a ’70-es évekhez, amikor Lucassen is a meghatározó gyermekéveit töltötte. A muzsikán kívül még a dalszövegek is nyíltan ezt a tematikát tükrözik: a "Burn It Down" pl. egyértelmű utalás a Deep Purple "Smoke On The Water"-jére, csak éppen a szöveget úgy írták meg, mintha a jelzőrakéta pisztoly ostoba elsütője és a Grand Hotel felelőtlen elhamvasztója mesélné el a történetet.

Lévén, hogy magam is a '70-es évek nagy rajongója vagyok, módfölött szimpatikusnak találom az alapkoncepciót, főleg ami a vintage hangszerek és az analóg hangzás elhagyását illeti. Nem mintha bármi baj lenne ezekkel, csak éppen egy időben ez hatalmas divat volt és manapság már nagyjából kijelenthető: a retró (ami egy időben nagyon progresszívnak számított) ma már csak az, ami: retró. Szóval a Supersonic Revolution megközelítése nálam telitalálat, annak pedig külön örülök, hogy erre a projektre Lucassen valamiért és valahogyan kevésbé nyomta rá tipikus bélyegét. Újra hangsúlyozom: Lucassen jellegzetes stílusával nincsen semmi baj, egyszerűen örülök, hogy minden sokkal kevésbé uralja le az összképet. Vagy a tematika, vagy a bevont zenészek miatt ez most valamivel frissebbnek hat.

A nagy meglepetés számomra Timo Somers gitáros, akit korábban nem ismertem. Brutális, amit ez a faszi művel a hangszerével, élményszámba mennek a szólói. Lucassen régi fegyvertársa, Joost van den Broek billentyűs hozza a szokott formáját, csak úgy füstölnek a kövér Hammond-akkordok és gurgulázó futamok a kezei alatt. Az egyetlen szereplő, akivel kapcsolatban még mindig bizonytalan vagyok: Jaycee Cuijpers, az énekes. Félreértés ne essék: mocskos jó énekes, nagyon rendben van a hangja, de néha egy csöppnyit jellegtelenek érzem: a hangszíneiből és dallamaiból olykor hiányzik az, amit általában karakternek hívunk. Persze lehet, hogy ez nem rajta múlott, nem is akarom rajta elverni a port. Ez csak egy "érzés", ami idővel el is múlhat. Az viszont tuti, hogy zeneileg az egész iszonyú profin össze van rakva, mindvégig izgalmas, élvezetes, a szólók pedig parádésak. Megy is szépen a CD-gyűjtemény igen tekintélyes Lucassen szekciójába!

Tartuffe

Kiadó:
Dynamo Records

Honlap:
www.noturnall.com

Az internet által kitágult a világ, egyben közelebb is kerültek egymáshoz az emberek: gondoljunk bele, hogy csak a youtube által milyen csodákra bukkanhatunk a világ másik tájékáról. Így váltak közismertté az ázsiai gyerekek között feltűnő elképesztő tehetségek – és ha már zenei oldal vagyunk, vegyük például a tizenéves gitárfenoméneket –, akik mindent (is) le tudnak játszani, olyan elképesztő technikai tudást villantva, ami elgondolkodtatja az embert, hogy ennek talán a tudomány álláspontjának ellenére genetikai eredete van.

Ezen persze lehetne vitatkozni, és nem is tisztem ebben a kérdésben véleményt mondani, de a tapasztalat azt sugallja, hogyha Brazíliából feltűnik egy progresszív-power metal csapat, akkor ott bizony komoly, néha ámulatba ejtő képzettségű zenészekkel találkozhatunk – ilyenkor aztán találgathatjuk, hogy vajon a brazil zenei képzés ilyen magas szintű, vagy pusztán a gyakorlás, esetleg a szegénységből való kitörés vágya az, ami prémiummá varázsolja a terméket.

Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy a Tartuffe ajánlotta Noturnall olyan instrumentális színvonalat képvisel, amit nehéz elképzelni az ország nyomornegyedeiből kikapaszkodó fiataloktól – de hát ha a sportban működik a dolog, miért is ne működne a zenében? A csapatról korábban már írtunk, és jóllehet, akár be is másolhatnám ide Tartuffe kolléga kritikáját, de meggyőződésem, hogy az új album minden aspektusában felülmúlja recenzált elődjét (ez pedig a gitárjátékot tekintve nem kis teljesítmény). A biográfiát a leírtak függvényében nem is részletezném – a tagok ismételten szinte teljesen lecserélődtek – és ha az ágas-bogas zenekartörténet elejére kívánkozó André Matos és a Shaman nevét említem, akkor gondolom, olvasóink nagy része tudja, miről is lehet szó.

Az alap tehát a jó öreg európai power metal, amit, főleg a gitáros, Mike Orlando (ex- Adrenaline Mob) virtuozitása – ez gondolom, a zenész múltbeli tevékenységét ismerve nem meglepetés – tol el progresszív irányba, jóllehet, a riffelés, és a néha agresszívvá váló ének (hörgés) a durvább stílusok tájékára penderíti a hangzást. A fiúknak jó kapcsolata lehet a Symphony X-szel, mert vendégként feltűnik Michael Romeo, aki az egyik szerzeményben a nagyzenekari hangzásért felel, de egy-egy nyúlfarnyi időre szerepet kap Mike Portnoy és David Ellefson is.

Mi is az erőssége a lemeznek? Elsősorban a már említett hangszerbűvöldét említeném, Orlando játékában minden ott van, amire a gitár szerelmesei áhítoznak, de a számomra ismeretlen dobos is káprázatosan tolja a ritmust, a brazil csapatokra jellemzően néhol integrálva a folk örökségét. A másik kitűnő aspektus a dallamérzék, ami tökéletesen megfelel az európai power metal követelményeinek, még úgy is, hogy az egymásra halmozott instrumentális részek között néha keresni kell az énekesi munkát.

Mindezek ellenére mégsem mondanám, hogy annyira bonyolult a helyzet, mert míg a hangszeres részek elemzéséhez kell azért egy-két meghallgatás, a refrének szinte azonnal ütnek, mégpedig szinte szó szerint, mert a már említett hangzásbéli durvaság bizony eléri a dallamokat is. És éppen itt van a csapat nagyszerűsége, mert ennek ellenére azok is tudják élvezni a dalokat, akik számára esetleg túl sok már a hangjegyek progresszív halmozása.

A lemez két epikus, nyolc percen is túlnyúló darabját emelném ki: a "Shallow Grave" az egyszerűbb, ami tökéletes példája annak, hogyan kell felépíteni egy ilyen hosszú számot anélkül, hogy unalmassá válna, vagy esetleg a túlnyújtottság érzete merülne fel bennünk, a másik pedig a záró "Great Filter", ami azonban már "sok" nekem.  Úgy gondolom, hogy a csodás groove-ok és szólók ellenére az instrumentális részek már agyonnyomják az architektúrát, és elválva a dallamváztól, öncélúan hirdetik a hangszerek kezelésének mesteri mivoltát.

A lemezt újra hallgatva meggyőződésem, hogy a "Cosmic Redemption" a progresszív-power metal iskolapéldája, aminek minden elemét átitatja a muzikalitás és a mesterségbeli tudás, egyaránt kiszolgálva a hangszerek kezelésének szerelmeseit, és a hagyományoknak megfelelő dallamkezelés barátait.

Garael

40 év zenerajongás, gitár- és rockfanatizmus után a legtöbb esetben  nincs olyan, hogy kedvenc zenekar vagy lemez. Helyette van viszont nagyon sok kedvenc. Ugyanakkor ezek közül is kiemelkednek a számunkra valamiért különleges előadók és albumok, amelyek végigkísérték az életünket, alapvetően formálták és alakították zenei ízlésünket.

Néha azonnal tudjuk, hogy a találkozás egy életre szól, néha azt gondoljuk, hogy kincsre bukkantunk, aztán az évek során valahogy mégis elhalványul a fényük, néha pedig az első találkozáskor fel sem ismerjük még, hogy később mennyire fontossá válnak. Az én korosztályom első meghatározó zenei élményei nagy valószínűséggel az LP formátumhoz köthetők, és ahogy mondani szokták, az első lemezére szinte mindenki, az első letöltésre viszont senki nem emlékszik. Igen, élmény volt egy-egy lemezt kézbe venni.

Amikor az újabb vinyl-korszak lassacskán engem is megfertőz (a CD-t összességében azért még ezzel együtt is praktikusabb formátumnak gondolom), első körben - minden szempontot mérlegelve - az alábbi lemezeket szereztem be, mint az életemet végigkísérő, ízlésvilágomat alapvetően meghatározó anyagokat, amelyeknek immár (többnyire újra, hiszen egyszer már jórészt megvoltak...) "bakeliten" is mellettem a helyük, sok-sok év után, időutazás-szerűen átélve ismét a szertartásos, időt rászánó, borítót nézegető lemezjátszó-élményt.

Hendrix, akinek zenéjével sokáig nem tudtam mit kezdeni, de az "Electric Ladyland" azért megvolt, a dupla lemezt kihajtva pedig mindig nézegettem azt a zöldes füstbe burkolt, kalapos Hendrix képet. (Ma ugyanez a kép, otthon, a "man cave" dísze.) Szuggesztív volt, egyben valahol éreztem, hogy ez a zene érték, a hiba pedig az én készülékemben van. Igazam volt.

Az első Black Sabbath pedig egy év híján egyidős velem. Sőt a hivatalos lemezmegjelenést tekintve napra pontosan egy évvel vagyok öregebb a Heavy Metalnál, ugyanis a '70.02.13-án megjelenő lemezhez kötjük a műfaj megszületését. Elég menő, nem? A borító meg hátborzongató, tökéletesen illik a címadó dalhoz, holott maga az ötlet, hogy egy vízimalom előtt álldogaló hölgy nézzen ránk, nem tűnik (papíron legalábbis) túl beszaratósnak. Négy srác a birminghami peremkerületek szmogos, ipari, melós taposómalmából menekülve alkotott örök érvényűt, mindezt ösztönből, egy pár nap alatt felvett lemezzel. Jugóból szerencsére relatíve egyszerűbben lehetett beszerezni, emlékeim szerint nekünk így volt meg. A mapledurhami (UK) vízimalomhoz pedig tuti, hogy egyszer elzarándokolok.

A "Rising" meg még azelőtt vett meg, hogy ismertem volna a Rainbow-t, vagy egyáltalán megérintett volna a Rock. Már nem emlékszem, hol láttam meg, talán egy Aradszky Laca meg Harangozó Teri lemez között valakinél, de egyszer csak ott volt ez a lenyűgöző pre-fantasy borító, áttörve a '70-es évek legvégének áporodott szocreál igénytelenségét (amiért most általam ismeretlen okból, mint "retro" életérzés, lelkesedni vagyunk képesek...) Ráéreztem, hogy nekem ezzel a lemezzel még lesz dolgom. Lett is. Blackmore és DIO. Nagyon ráhibáztam. A "Stargazer" pedig az egyetemes rockkultúra egyik legragyogóbb ékköve. Ki tudja, hányszor hallgattam meg az egész lemezt azóta anélkül, hogy kicsit is ráuntam volna.

Van Halen nélkül meg nincs az a gitárközpontú rockzene, ami annyira az életem részévé vált a '80-as évek óta. Hendrix felfed(ez)te és ránkszabadította a hangszerben rejlő energiát és erőt, Eddie Van Halen pedig betörte ezt a vadlovat. Megmaradt ugyanaz az erő és energia, de engedelmessé vált, legalábbis Eddie-nek. Azt csinált vele, amit akart. A VH debütáló lemezén konkrétan elengedte és az agyon is taposott bennünket a barázdákon keresztül. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudom felidézni, hogy vinyl formátumban birtokoltam volna valamikor is, ami elég nagy szegénységi bizonyítvány. Némileg mentség csak, hogy amennyiben a szabadkai dealer nem tudott hozni, 550 Ft volt egy nyugati lemez, ami mostani árfolyamon közel húszezer. Ez pedig egy ruppótlan gimisnek ritkán megengedhető luxus volt. Nem is értem, hogy sikerült többször is rendelni a helyi, ún. Hi-Fi Nyusziból.

Yngwie. Amikor már azt hittük, hogy elértünk a falig, nem tud már hová tovább tágulni a gitáruniverzum, felhangzott a "Far Beyond The Sun". Pedig még csak nem is távolról a Nap mögül érkezett, csupán Svédországból, bár akkor és ott tényleg sokaknak (nekem is) úgy tűnt, hogy a lemezen hallható gitárjáték nem lehet földi eredetű. A lemez beszerzése nem volt könnyű (akkoriban amúgy egy külföldi lemez beszerzése sem volt könnyű), ráadásul keserű emlékeket is felidéz bennem. A fizika pótvizsgám napján volt a Scorpions koncert az MTK stadionban. Cimborán fent, én lent (minden értelemben, hiszen osztályismire buktam), erre még a legkajánabb vigyorral előhúzta ezt a lemezt is, amit Pesten begyűjtött, míg én azt hallgattam, hogy a gimi 3. osztályát ismételhetem. Teli torokból röhög, lóbálva a lemezt előttem (persze, hogy tudta, hogy nekem az a lemez mindent jelent), míg én tekintgettem körbe, hogy hátha lelek valamit, amire felköthetem magam. :-))))

Hendrix, Eddie és Yngwie tehát megírták a tankönyvet, utána pedig a diákokon volt a sor, hogy ki-ki a saját kifejezési módjával felmondja a leckét. Ez olyan jól sikerült, hogy a '80-as közepétől megjelent néhány neoklasszikus gitáros alapmű, amelyek azon túl, hogy a klasszikus zenéhez fordultak ihletért, szakítottak a rockzene, legtöbbször  improvizatív megközelítésével is. Ezeket a darabokat a mai napig köti a kánon, változtatás nélkül hangzanak el koncerteken. Óriási büszkeség volt, hogy '89-ben Szekeres Tomi is megírta a maga kitűnő instrumentális dolgozatát, ami a mai napig hivatkozási alap. Az utóbbi lemezt kivéve egyik sem volt meg, beszerezhetetlenek voltak. Mostanáig várt az élmény, hogy kézbe foghassam őket. Most is csak óriási szerencsével jutottam hozzájuk, elképesztő kedvező áron.

Ha pedig csupán egyetlen dalt kell megnevezni a zenei öntudatra ébredésemet jelentő '80-as évekből, az a Hear 'n Aid project "We're Stars" dala. Ez tulajdonképpen a "We Are The World" rockváltozata, az akkor legnépszerűbb zenekarok énekeseivel és gitárosaival, természetesen egy hosszabb  szólóbetéttel, ahol az akkor még fiatal, mára már legendának számító gitárosok felváltva kapnak lehetőséget. Gyalázat, de meg sem jelent a lemez CD-n, ami a vinyl-újrakezdés mellett talán a legerősebb érv.

Ha csak ezek a lemezek maradnának meg, egy CD állományomat sújtó elemi csapás után, felettébb szar lenne, de azért életem végéig lenne minőségi hallgatnivalóm.

Túrisas

Az első két Dio lemezt azért imádom, mert ott a Mester (igen, nagy M-mel) nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a Black Sabbath sötétebb, komorabb és a Rainbow dallamosabb, rockosabb világa között. A "Sacred Heart" már elindult egy poposabb irányba, a "Dream Evil" pedig egyértelműen Blackmore kiütéses győzelmét hozta Iommi felett (nem is szeretem azt az albumot). Ekkor jött egy 17 éves suttyó, aki visszarángatta a világ legjobb metal énekesét a helyes ösvényre: a "Lock Up The Wolves" megint okés lett - amolyan visszacsapásként, éppenséggel nagyon is sabbathos.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy Michael Angelo Batiót és Gus G.-t láttam már néhányszor, Andy Martongelli pedig kicsit sem érdekelt. Egyértelmű, kizárólag azért mentem el erre a bulira, hogy csekkoljam: mi a bánat történt ezzel a Robertson gyerekkel az elmúlt harminc évben? A Black Sabbath akkori újjáalakulása miatt nem tudott több albumot kiadni Dióval, ez rendben, de azóta sem lehetett hallani róla. Pedig – ahogy az szerda este kiderült – ezzel sokat vesztettünk mi, rockerek.

Martongelli melegítette be a maroknyi közönséget, nem játszott túl sokat, lévén a legkevésbé ismert arc. Saját bandájától (Arthemis) és Ellefsontól nyomott egy-egy énekes számot (utóbbi a Sotóval rögzített "Like A Bullet" volt), majd egy instrumentálist, aztán az ellefsonos ismeretség és közös munka apropóján eltolta a "Symphony Of Destruction"-t is. Az kiderült azért ennyiből is, hogy technikás gitáros, nem véletlenül keveredett ide ő sem. Utána lépett fel Rowan Robertson, akit személy szerint legjobban vártam.

Nehéz dolga lehetett a nótaválasztásnál, mert egyetlen lemezről ismerhetjük csak, már aki egyáltalán. (Megjegyzem, feltűnt azért máshol is – DC4, Logan-Robertson, sőt tavaly is kijött tőle valami "Lock Up The Wolves" néven éppen ezekkel az olasz zenészekkel, akik itt is kísérték a gitárosokat -, de kétlem, hogy élő ember hallotta volna ezeket.) Természetesen ennek megfelelően Dio- és Sabbath-hangsúlyos volt a rövidke műsora (öt szám), naná, hogy a "Holy Diverrel" a végén. Érdekes, hogy az "I"-t is elnyomta, pedig ezt nemigen játszhatta a Mesterrel még élőben sem, és ugyebár azon az ominózus újjáalakuló Sabbath albumon jelent meg, ami derékba törte az éppen csak beindulni látszó karrierjét. De hát ő már csak ilyen lehet; kedves, mosolygós, megbocsátó: tisztára úgy tűnt még most is 17 éves kamasz, amikor – láthatóan meglehetős zavarban – mondott néhány szót a közönségnek.

Zavarban lenni pedig semmi oka sem volt, merthogy eszméletlenül jól tolta! Kezdjük avval, hogy ő volt az egyetlen az est fellépői között, aki egy "komoly" rockgitárral mert kiállni a színpadra. Mennyivel nagyobbat szólt az a Fender, mint mondjuk az Ibanez, vagy a Jackson! Szerintem a játékstílusa is sokkal ízesebb, mint a többieké: lehet, a legkevésbé volt shredder, de élvezet volt hallgatni – és nézni is, ha már itt tartunk, ahogy Michael Schenker módra rátekeredett a hangszerére. Miatta jöttem, és nem is csalódtam, nálam ő vitte a prímet aznap este.

Gus G. megtörte az addigi koreográfiát, mert a műsor hátralévő részében nem volt több énekes produkció. Csak a hangszeres számaiból válogatott egy csokorra valót (6 nóta – így övé volt a leghosszabb szett), ami annak tekintetében mindenképpen fura, hogy a színpad szélén téblábolt egy meglehetősen jó énekes. Se Firewind, se Ozzy…, de még a szóló dolgai között is akadt volna olyan sláger (például a "Summer Days" – eredetileg szintén Sotóval), ami jól illett volna ide. Értem én, hogy most ezt az oldalát akarta megmutatni, de azért mégiscsak menjen a fenébe: amíg a többiek mindent megtettek a szórakoztatás jegyében, addig ő hozta az én igazi művész vagyok borsószem királylányos attitűdjét.

Gus amúgy végtelenül letisztultan penget, a dallamai pedig Satrianit idézően könnyedek és légiesek helyenként. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobban néz ki! Szóval igazi sztáralkat, épp ésszel felfoghatatlan, hogy amennyiben a nem sokkal korábbi Satriani és Vai fellépésekből kalibráljuk a gitárzenét szeretők táborát, akkor hogyan lehet, hogy azok tizede sem kíváncsi egy ilyen erős négyes felhozatalra. Mert ugye mondanom se kell, hogy a nézők száma nem érte el a háromjegyű tartományt.

Végül Batio hozta, amit ő tud a legjobban a szakmában: némi stand-uppal kevert parasztvakítást kétnyakú gitáron, elképesztő sebességű, nyakatekert és látványos mozdulatokkal előadott szólókat, Pantera és Van Halen riffek megidézésével egyetemben. Igazi show-man a csóka, zsigerből szórakoztat, sosem lehet unatkozni a műsorán, főleg, ha ilyen nyúlfarknyi (volt vagy 4 szám talán). Toltak végül egy közös jamet a "Paranoid"-ra, ahol ötödiknek beugrott még az egyik gitártechnikus is, aztán csókolom. Nem jöttek vissza ráadásra, ez a nem túl kedves gesztus (pontosabban annak hiánya) talán éppen a gyér érdeklődésnek szólt.

Összességében jól éreztem magamat, nagyon is. Martongelli megfelelő felvezetőnek bizonyult, Robertson hozta az autentikus rockert, Gus G. most éppen balerinára vette a figurát, de egye fene, neki ezt is elnézzük! Batio pedig a szokásos tréfamester szerepében tetszelgett. Négy remek muzsikus, mindegyikük sajátos karakter és egyéni játékstílus. A kísérő zenészekre sem lehetett panasz, nagyon profin tolták végig a műsort. Panasz egyedül létszám tekintetében merülhetne fel, ha már, de hát ebben a koncertdömpingben és gazdasági helyzetben (a brüsszeli infláció ugye) talán még a visszafogott nézőszám sem annyira meglepő. Mindenesetre sajnálhatja, aki nem volt ott, egy remek estét hagyott ki!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.wingertheband.com
facebook.com/Officialwinger

Lerágott már ez a csont, de bocsánatkérés ide vagy oda, a Metallica Winger poszterre dobónyilazása a "Nothing Else Matters" agyonjátszott klipjében, valamint az idióta kis Stewart Winger pólóba öltöztetése az akkoriban masszívan népszerű Beavis & Buttheadben - hogy finoman szóljak - nem használt a Winger karrierjének. Azóta állítólag mind James Hetfield, mind Mike Judge elnézést kért, de ezzel maximum kiengesztelték szegény Kip Wingert, viszont az okozott - szerintem dollárszázezrekben is mérhető - kárt helyehozni már nem lehet. Egy generáció szemében lett helyrehozhatatlanul nevetségessé téve egy olyan banda, amelyik képességei, teljesítménye alapján sokkal-sokkal többet érdemelt volna.

Szerencsére nem tudták elvenni Kip Winger és csapata kedvét a zenéléstől, pedig ilyen előzmények után azon sem csodálkozhatnánk, ha a Winger nyomtalanul tűnt volna el a rockzene süllyesztőjében. Szerencsére a kétezres évek első évtizedének derekától kezdve újra kedvük van együtt muzsikálni, és ha nem is mindig 100 százalékos a teljesítmény (mint egykor a "Pull" albumon), kifejezetten élvezetes lemezeket készítettek, rácáfolva minden megalapozatlan kételyre, rosszindulatú ócsárlásra. Talán nem telitalálat a hasonlatom, de nekem a Winger mindig is olyan volt, mint a heavy metal Totoja. Divat volt őket ekézni, de a zenészek elkötelezettsége, fölkészültsége, hovatovább: zsenialitása egyszerűen megkérdőjelezhetetlen.

A "Pull" (1993) egyébként nem véletlenül került szóba. A változatlan (és nyerő) fölállásban rögzített "Seven" (érted? a hetedik sorlemez) egyértelműen a "Pull"-hoz nyúl vissza ihletért. Ez olykor már túlságosan is nyilvánvaló, amikor gyanúsan ismerős dallamvezetések, hangzások, hangulatok, riffek kerülnek elő arról a tényleg hibátlan albumról. A Winger most nem csapong, mint az előző, "Better Days Comin'" lemezen, nem viszi túlzásba a merengő lírázást, nem erőlteti az összetett, már-már progos fölfogású nótákat: a dalok java része húzós, morcos, direkt, instant "dia-dal" az értő füleknek, még úgy is, hogy néha az a benyomásom, Kip Winger hangja már nem minden tekintetben a régi (azért még így is világklasszis).

Ez az 55 perc - ahogy már mondtam - valódi diadal, igazi győzelmi menet: győzelem a kétkedők, lesajnálók, piszkálódók, irigyek fölött. Ahhoz még nem volt alkalmam elégszer meghallgatni, hogy teljes bizonyossággal kijelentsem, de még az is előfordulhat, hogy a "Seven" a végén még a "Pull"-t is beelőzi nálam. Nagyszerű, érett, kellőképpen átgondolt, mégis őserőktől duzzadó alkotás. Nem kérdés, hogy toplistás. Nem kérdés, hogy az év egyik legjobb lemeze. Nem kérdés, hogy emiatt megannyi balfogást elnézek a Frontiers kiadónak. Nem kérdés, hogy piszkosul megnézném őket élőben. Nem kérdés, hogy fizikai valójában is megy föl a roskadozó polcra, a többi közé.

Tartuffe