Kiadó:
Marshall Records

Honlapok:
www.badtouchrocks.co.uk
facebook.com/badtouchrocks

Bár utólag Gary Lineker belátta, hogy hangzatos alaptétele nem örök érvényű (s erre a német "nazionalelf" jelenlegi teljesítménye bőven szolgáltat okot), a norfolki blues rockerek által alkotott Bad Touch új lemezéről a kiérdemesült angol csatár kijelentése jutott eszembe: "A futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek." Szóval a Bad Touch új lemeze kapcsán az merült föl bennem, hogy a "Dionysosrising blog egy olyan hard rock/heavy metal véleményoldal, ahol többen írnak ezt-azt, így-úgy, de végül mindig Kottának van igaza."

Hogy pontosan mire gondolok, és hogy ennek mi köze a Bad Touch "Bittersweet Satisfaction" című, a sorban ötödik lemezéhez? Arra utalok, hogy amikor a 2020-as toplistámon is szereplő előző Bad Touch album kritikájában fogódzókat, összehasonlítási alapot kerestem, a Led Zeppelin és a The Black Crows ötlött föl bennem, erre Kotta egy kommentben hanyag eleganciával bedobta a Thundert. Igen! Ez az! Az ő korai stílusuk is komoly hatást gyakorolt erre a kelet-angliai brigádra, de legalábbis az atyafiság "fülbeötlő". Miért nem nekem jutott eszembe!? A másik dolog, amiben (már megint) igaza volt Kottának, hogy a manapság egyre divatosabb EP formátum "full kamu". Itt van példának okáért a "Bittersweet Satisfaction". Nincs elnyújtva, nem 70 perces megalomán opusz, alig valamivel több fél óránál (ami még bakelitre is vékonyka), a maga 10 nótájával és változatosságával mégsem hagy bennünk hiányérzetet. Lehet ám röviden, lényegre törően, a terjengősséget elkerülve fogalmazni anélkül, hogy borzolnánk a rajongók idegeit tizenegynéhány perces EP-kel, amik meg sem jelennek fizikailag, vagy csak teljes CD áron beszerezhetők!

Na de mi a helyzet a "Keserédes megelégedés"-sel? Hát az, hogy nagyon találó a címe: kifejezetten megelégedésemre szolgál ez a 34 perces, üresjáratok nélküli retró blues rock. Bármikor szívesen hallgatom, a hangzás piszkosul el van találva, a muzsikusok teljesítményébe - beleértve Stevie Westwood énekest is - nem lehet belekötni. Ugyanakkor kicsit keserédes az élmény, mert a 2020-as "Kiss The Sky" határozottan jobb lemez volt: pörgősebb, dögösebb, éhesebb, inspiráltabb. Nem a dallamokkal van gond, ez az album - ha lehet - még az elődjénél is dallamosabb - talán pont ez a baj. Nem tudom... Azért a "Taste This" ezzel együtt, nemes egyszerűségében is nagyon süti darab.

Mindenesetre ahhoz képest, hogy a banda egy kelet-angliai kisváros unatkozó kiskamaszaiból verbuválódott és hosszú ideig csak a kistérség kocsmáiban játszottak hétvégenként, mára egy igen pofás, ha nem is túl eredeti csapattá váltak. Persze a világ nem hever a lábuk előtt, azt is kétlem, hogy nincs már szükségük ún. "daytime" munkahelyre ahhoz, hogy rendesen megéljenek, ez a muzsika mégis nemzetközi szintű, s ezen a szinten több, mint vállalható.

Tartuffe

Saffire: Starhunter EP (2023)

Nem pontosan értem, hogy mi értelme egy három számos EP-t kiadni. Nem szeretem ezt a formátumot. Remélem ez egy teljes értékű nagylemez beharangozója, amolyan mézesmadzag, mert amit hallok, az bizony nagyon fincsi. Mondjuk mit is vártam? Annak ellenére, hogy a svéd hard rockerek első lemeze szerintem a mai napig verhetetlen, és nem föltétlen örülök az utóbbi időben érzékelhető slágeresedésnek, a Saffire nagyjából mindenkit csuklóból leiskoláz, ha a '70-es évek nagy legendáinak (főleg a Deep Purple-nek és a Rainbow-nak) nyomdokában járó modern hangzású "classsic rock"-ról van szó. Az együttes az idén nyomott egy hazai turnét. Épp ideje, hogy felénk is elkanyarodjanak; útlevélre nincs szükségük, a magyar-svéd kapcsolatokra pedig ráférne némi enyhülés...

Mangini: Invisible Signs (2023)

Azt mondják, hogy nem szép a földön fekvő emberbe belerúgni. Alighanem igazuk van. Mindazonáltal (ha úgy nézzük) Mike Mangini nem földön fekvő ember. Az átlátszó, paródiaszerű meghallgatások után 13 évet töltött a világ egyik vezető metál csapatában úgy, hogy kezdettől fogva tudta, ez addig szól, amíg Portnoy ki nem békül a többiekkel. Időközben zenészként a hírnevét nagyban öregbítette és a bankszámláját jócskán gyarapította. Szerintem elégedett lehet. Csinált is gyorsan egy szólólemezt, hogy meglovagolja a népszerűség utolsó (?) hullámát. Hááát... az eredmény a legnagyobb jóindulattal is csak középszerű, pont mint a dobhangzása (pedig itt aztán tényleg nem szólt bele senki). Hiába a csinos Jen Majura éneke és Gus G. gitárjátéka, ez egy szürke eminenciás mindentelen erőlködése.

Mammoth WVH: Mammoth II (2023)

Wolfie Van Halen már a neve miatt is óriási terhet hordoz magán (nem beszélve a jelentős túlsúlyról). Ő mégsem akar zseniális édesapja klónja lenni. Énekén, dallamain, hangszerkezelésén nem igazán érezni a rokonságot (na jó, néha igen, mint pl. a "Take A Bow" zseniális szólójában - ebből kéne sokkal több!) Nekem kifejezetten Mark Tremonti hangulata van mindennek, ami kikerül a kezei közül. A 2021-es bemutatkozásról anno azt írtam, hogy Wolfie még keresi a saját hangját, stílusát, hiszen az album igen sokféle (értsd: csapongó). A folytatás rám cáfolt, hiszen a "II" azt bizonyítja, hogy a Kisfarkas már nem keres semmit, kialakult és megszilárdult hangzása, stílusa van, azaz Wolfie zenészként és dalszerzőként már "kész van". De miért is ne lenne, hiszen 32 éves, a nekem rettenetesen hiányzó édesapja ilyen idős korában már a "Why Can't This Be Love"-ot játszotta csordultig telt stadionok előtt! Nekem ez az album valamivel jobban tetszik az elődjénél, pl. mert kevesebb rajta a ballada.

Teramaze: Live At 170 Russell CD+DVD (2023)

A Teramaze valaha az egyik legnagyobb kedvencem volt. Részben tőlük vártam, hogy új csapásokat, utakat találnak majd a progresszív metál egyre gazosabb, ingoványosabb földjén, de ehelyett a gitáros-dalszerző-énekes Dean Wells gyakorlatilag egy pop-metal "one man show"-vá változtatta az igéretes formációt (még úgy is, hogy közben új tagokkal töltötte föl a csapatot). A legutóbbi, idén áprilisban megjelent "Dalla Volta" című, részben új számokat, részben újragondolt régi nótákat fölsorakoztató albumukat már nem is recenzáltam, pedig bíztató fejleményként értékeltem az általam nagyra becsült Nathan Peachey énekes visszatérését (az új nóták határozottan nem rosszak). A koncert CD+DVD megjelenése váratlanul ért (ahogy állítólag a bandát a lehetőség). A fényképezés hagy kívánni valót maga után, de az anyag Achilles-sarka egyértelműen a rövidsége, a "live" rész mindössze kb. 40 perc, ezt igyekeztek a végén valamelyest kompenzálni a "Blemish" című új dallal. Én biztos nem ezzel a szetlistával léptem volna föl, a kedvenc lemezemről (Her Halo) pl. egy nóta sincs!!! Azért Nathannel a mikrofonnál egy európai turnéra nagyon befizetnék ám!

Tartuffe

Egykori volt társ-szerkesztő kollégám az írást abbahagyva legott, letéve a pennát, gitárt fogott. (Bocs a rímért, persze ennél komolyabb dologról szól a klip.) Fogadjátok szerettel Philosopher bemutatkozását, legalább úgy, ahogy Túrisas kolléga eddigi hangszeres szösszeneteit.

További hangszeres bemutatók a kollégától ITT.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Tudtam, hogy jön, mégis meglepetésként ért az új DGM album. Aki rendszeresen olvas minket és a mi "szemüvegünkön" keresztül követte a DGM eddigi pályafutását, az tudja, hogy minden elismerésem, sőt rajongásom ellenére évek óta növekvő frusztrációval kárhoztatom - na, ez talán erős, inkább: helytelenítem - a folyamatosan zsizsegő-zakatoló-dübörgő, s épp ezért meglehetősen egynemű hangképet. A több nem mindig jobb, aki pedig - ahogy múltkor írtam - lass(abb)an jár, talán tovább is ér.

Örömmel jelenthetem, hogy a DGM legénysége ezen a lemezen kicsit visszább fogta a tempót, s itt nyilvánvalóan nem a munkatempóra, hanem a bpm-re gondoltam. A változás persze nem radikális, a sound továbbra is erősen telített és most is akadnak erőltetett menetű, elszántan zajos dalok, mint pl. a "Leave All Behind", de már a lemezt nyitó "Unravel The Sorrow" jelzi, hogy ezúttal egy valamivel szellősebb hangzás, egy kevésbé kérlelhetetlen masírozás volt a vezérelv. Ennek azért van jelentősége, mert így az ének, a dallamok definiáltabbak tudnak lenni, s ennek az album érezhetően meg is akar felelni. Hallga' csak a már-már AOR-osan dallamos, mégis metálos keménységű, ezért a Circus Maximusra fölöttébb hasonlatos "Journey To Nowhere"-t!

A zenekar azt nyilatkozta, hogy ezen az albumon föl akarták sorakoztatni gyakorlatilag a teljes stílus- és eszközkészletüket, ráadásul igyekeztek elsőbbséget adni a dallamok minőségének a furmányos technikai villantásokkal szemben. Szerintem ez nagyjából sikerült is. A dallamok most mintha megjegyezhetőbbek, maradandóbbak lennének, a számok pedig egy hangyányit direktebbek. Szerencsére Simone Mularoni a szólók tekintetében nem alkuszik, igen furcsa, dupla hangszedős Telecasterével olyanokat dörgöl az arcunkba, hogy attól kódulunk. A billentyűfanoknak (mint amilyen én is vagyok) viszont van egy jó és egy rossz hírem: a jó az, hogy Emanuele Casali most elhagyta az előző lemezen itt-ott hallható diszkós hangszíneket; a rossz hír mindössze annyi - ezt a gitársoviniszták még alighanem örvendetes körülménynek is minősítik -, hogy nem minden dalba jutott billentyűszóló...

A "Life" elődjénél változatosabb arculata megmutatkozik a már említett "Journey To Nowhere" határozottan circus maximusos hangulatában, de például a "The Calling" is olyan, mintha az Evergreyt hallanám. Ugyanakkor a "Find Your Way" szinte AOR/hard rock-jellegű rádiósláger, míg a DGM-től szokatlanul instrumentális, kicsit vajaspistás "Eve" lényegében jazz rock a közepén olyan billentyűszólóval, hogy menten besírok tőle, amint meghallom. Nem tökéletes az album, de hosszú ideje a legjobb DGM anyag, december végén meg megy is föl szépen a toplistára.

Tartuffe

Enforcer: Nostalgia (2023)

Túrisas földbe döngölte őket, kilenc évvel később Garael már inkább örömét lelte bennük. Tulajdonképpen mindkét vélemény megállja a helyét: erre a zenére nagy szükség valóban nincs, ugyanakkor nagyjából előzenekarként tudnának csak "megtölteni” egy A38-at, ergo izzadtságszagú üzleti megfontolásokról itt nemigen lehet szó. Azért nyomják éppen ezt, mert – csak rájuk kell nézni - ezt szeretik, ennek az érának a rajongói.

Már a címből látjuk, hogy miről lesz itt szó, nem árulnak zsákbamacskát. Még önmagukhoz képest is retróra vették most a figurát, az utóbbi CD óvatos kísérletezése helyett visszanyúltak korai saját-magukhoz. '80-as évek eleji hangzás, akkori dalszerzői metódus, totális nosztalgia az egész. A múlt felidézésének – néhányak számára lehet, érdektelen és súlytalan – vállalását korrekt módon teljesítik: ezek a nóták simán születhettek volna negyven évvel ezelőtt, és azt a színvonalat hozzák is. Az már ízlés kérdése, hogy neked ennyi elég-e.

Fifth Angel: When Angels Kill (2023)

Szerintem az utolsó két albumnak nem szabadott volna Fifth Angel néven kijönnie. Lehetett volna Sixth Angel, vagy valami ilyesmi… Úgyis tudta volna mindenki, miről van szó. Miért mondom ezt? Mert például a "We Are Immortal" ezen a korongon pont olyan, mintha a Majesty játszaná, ami ugye a szegény ember Manowarja. Namármost a "Time Will Tell"-re egy ilyen szám nem kerülhetett volna fel, az egészen biztos. Jelenleg Ed Archer zenekara közelebb van az olyan US power csapatokhoz, mint az Iced Earth, az Armored Saint vagy a Steel Prophet, mint egykori önmagához.

Ugyanakkor, ha ezen túl tudod tenni magadat, akkor egy kicsit hosszú, ámde remek koncept lemezt kapsz a pénzedért. A zenészek nagyon rendben vannak itt, a muzsika combos és meggyőző, a hangzás is patent. Belekötni igazán – a fenti apróságon kívül – másba nem lehet.

Jag Panzer: The Hallowed (2023)

Ha már US power, ráadásul szintén koncept album (csak itt még képregénnyel is kiegészítve) és ugyanúgy egy hányatott sorsú csapat. Szerintem Harry Conklint többen ismerik a The Three Tremorsból, mint innen. Néha úgy érzem, az amcsi power és a tradicionális heavy metal székei között az érdektelenség földjére huppantak szegények, pedig sosem adtak ki gyenge munkát a kezeik közül. Sőt, még egyedi, felismerhető stílusuk is van. Valahogy mégsem gerjedt rájuk egyik tábor se igazán.

Persze nehéz is úgy, ha az első lemezed után feloszlatod magadat. Aztán a '90-es évek végén, a legnagyobb ellenszélben kezded újra. De mostmár mindegy, itt vannak és analóg hangzású, analóg zenét játszanak analóg rajongóknak. Érted ugye, hogy mire gondolok? Ezt a muzsikát nem a Spotifyra szánták, nincs benne semmi trendi és nem igazán fogyasztható részletekben.

Molybaron: Something Ominous (2023)

Hát akkor itt van a metal legújabb megváltója, ha már a Mastodonnak és a Gojirának eddig nem sikerült. Őrült egy társaság, természetesen tolják ők is a lehangolt riffeket, köszönjük Meshuggah, e nélkül a f@szság nélkül manapság nyilván vérciki lenne kiállni. Megy a kajabálás is, de itt legalább tud énekelni a frontember, ha akar. Jó adag őrület is van bennük, a la System Of A Down, meg aztán egy kevés progresszivitás úgy Vola, Soen, Leprous, Protest The Hero módra. Ilyesmi. A származás okán meg még egy kis ír népzene is a vokalizálásban.

Hogy mennyire kiszámíthatatlanok, azt jól jelzi, hogy az albumot felvezető egyik számra (lásd alább) többen gondoltuk elsőre, hogy egy kevésbé ismert Powerwolf nóta feldolgozása. Is lehetne. De nem az. Tömény energia, némi teatralitás…, tulajdonképpen egy bazi nagy drámázás az egész korong, ha belegondolok. Oké, ezt 38 percig éppenséggel el lehet viselni, főleg, ha amúgy nem tehetségtelen muzsikusok. Szóval ők most egyre népszerűbbek, befutás előtt-közben. Egye fene, ha ilyen az új mainstream kemény rock…, járhattunk volna rosszabbul is. És nem azért, de én már az előző lemezüket feltettem az éves listámra két évvel ezelőtt :D.

Kotta

Honlap:
facebook.com/sfvmusic

Aztabetyárját! Ha valaki beteszi a lemezt "vakhallgatásilag" és megkér, hogy helyezzem el őket életkor és földrajzi tengelyen, akkor a "biztos" tippem Skandinávia (svédek, finnek) lett volna, életkorra vonatkoztatva pedig ha nem is "szőrös tökű, öreg profik" besorolással, de azért a tényekhez képest jókorát tévedve, a 25-30-as korosztályt jelöltem volna meg. Mert olyan egyszerűen nincs, de legalábbis nem életszerű, hogy a most, ezen sorok írásakor hallgatott, csodaszép nagybőgő-játékkal induló, majd tízperces monumentális rocknótává hízó "Empty Notes" elkövetői tizenéves magyar gyerekek legyenek!!! A személyi igazolványokat ugyan nem mellékelték az igényes promóciós anyaghoz, de ránézésre maximum Slezák Bálintról (dobok, vokál) tudom elhinni, hogy nem zavarnák ki belépés után azonnal az ország valamennyi "nemzethy" dohányboltjából. Többieken azonban még jóformán a "legénytoll" sem sarjad

Magam ugyan nem vagyok érintve, mert mindig is szívből utáltam ezt a "bezzeg az én időmben kontra mai fiatalok"-féle önigazoló maszlagot, ami zenei vonatkozásban most törik éppen darabokra az amúgy szintén tehetséges Azahriah révén is, de tényleg szinte felfoghatatlan, hogy ezek a szemtelenül fiatal, multihangszeres (!), magyar srácok megjelentetnek egy nem mellesleg teljesen korrekt módon megszólaló, vokálgazdag, biztos kézzel feljátszott dallamos hard rock anyagot, ami a zsánerben kb. a világon mindenhol megállná a helyét.

Még a Stardust esetében is hitetlenkedtünk és csodálkoztunk a nem palástolt örömünk mellett, hogy végre egy nemzetközi mércével is versenyképesen megszólaló csapatot igazolt az olasz Frontiers kiadó, pedig ott azért volt zenei előélet és Charlie révén még családi minta és útmutatás is a "Hogyan kerüljük el a bőrnadrág alól ki-kilátszó amatőrizmus csapdáit?"- virtuális kurzust illetően. De ha már itt tartunk; az SFV bemutatkozó anyagánál mind megszólalásában, mint dalok tekintetében silányabb lemezek is jöttek már le a Frontiers futószalagjáról.

A bemutatkozó CD ugyan nem hosszú, de így lett kerek egész, töltetlék nóta nélkül, egységes színvonalon. Személyes kedvencem a már említett "Empty Notes" (tessék csak meghallgatni pl. Spotify-on!), szerintem azt a minőséget még a késői Winger is bevállalná. Nem állítom persze, hogy innen nem lehet tovább lépni, hiszen jó dalokat már tudnak írni, na de hol van a mindent vivő sláger? Hol van pl. az SFV "Pour Some Sugar On Me"-je, "Here I Go Again"-je, ugye?  Ez most vicc? Egy pályája legelején lévő, kamaszok alkotta, magyar zenekaron számonkérni a leendő hard rock örökzöldjeiket? Ja, viccnek tűnik, de semmivel nem irreálisabb, mint a lemez végighallgatása után szembesülni azzal, hogy ezt a bemutatkozást szinte gyerekek hozták tető alá. Szerencsétlennek érzem kicsit a névválasztást is, bár a logó frankó. Nem csak azért, mert van már egy AWS is, de ettől függetlenül is kicsit jellegtelennek tűnnek nekem a csak betűnevek.

Mindent elmondtam, nincs itt semmi veszve, no para, a dallamos, átlagon felüli hangszeres felkészültséget igénylő hard rock zenének nemcsak kedvelői, de művelői is mindig lesznek. Az, hogy mindez így, ebben a formában és kontextusban érkezett a postaládámba, azért váratlanul ért. Le vagyok nyűgözve. A promólemeznek pedig rendkívül örülök és köszönöm! Ment is a gyűjteménybe, az "S" szekcióba, ahol a Stryper és Steel Panther CD-k lelkesen fogadták. Nem mindig teszem meg, de most minimum, hogy név szerint is megemlítem a srácokat; Sárközi Márton – gitár, Slezák Csaba – billentyűs hangszerek, gitár, vokál, Németh Kolos – bass, vokál, nagybőgő, Slezák Bálint – dobok, vokál, Szórádi Olivér – ének, gitár.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Bár eredetileg szó sem volt folytatásról, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a Nick D'Virgilio (Big Big Train, ex-Spock's Beard), Neal Morse (NMB, Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Ross Jennings (Haken, Novena) hármasa által alkotott DMJ újabb lemezt adott ki. Egyszerűen és nyilvánvalóan élvezték a közös munkát és mindhárman igazi buzgómócsingok, különösen Morse, aki átlag évi 2-3 albummal lepi meg rajongóit.

Természetesen a COVID-leállás alatt, mintegy karanténban született első anyag (Troika, 2022) úgy készült, ahogy mostanában már nagyon sok muzsika, a zenészek személyesen egyszer sem találkoztak, a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Nyilván nem árulok el nagy titkot: a "Sophomore" is pontosan ezzel az eljárással készült, a különbség minössze annyi, hogy most azért leszerveztek egy találkát, hogy a közös dzsemmelgetésről rögzítsenek pár videót a promóció érdekében.

Én mindig is csipáztam az ilyen félig vagy teljesen akusztikus típusú zenéket, szerettem a Simon & Garfunkelt, bevallom a '90-es évek közepéig az Indigo Girlst is, de Eric Johnson EJ-lemezeit is igen kedvelem. Nem áll tehát tőlem a műfaj, bár a projekt mögött fölsejlő, legnyilvánvalóbb hatást, a Crosby, Stills & Nasht érdemei elismerése mellett sohasem hallgattam.

A "Sophomore" egységesebb, érettebb kiadványnak tűnik elődjénél. Ez nem föltétlen azért van, mert az idő múlásával a muzsikusoknak sikerült még jobban egymásra hangolódniuk. Mint mondottam, a dalszerzésnek, sőt a felvételek készítésének fázisában nem is találkoztak. Így max. online zenei kémiáról beszélhetünk közöttük. Ugyanakkor most alighanem világosabb volt előttük, hogy mit akarnak az egészből kihozni. A "Troika" kicsit skizofrén arculatának itt nyoma sincs, egyedül a "Mama" szájgitáros, a többi dalhoz képest kifejezetten "villanyos" rock n' rollja lóg ki az összképből.

Mindhárom szereplő kiváló hangszeres és nagyszerű énekes, érzik is nagyon ezt a CSN védjegynek számító és a Yesre is oly jellemző háromszólamú vokálozást. Pont azok a dalok tetszenek legjobban, ahol ezt az adottságot, képességet, fölállást a legjobban kihasználják (pl. Weighs Me Down). A lemez hallgatása közben nyilván nem alélok el a gyönyörtől, de egészen kellemes ez a muzsika, amit bármikor szívesen hallgatnék egy klubkoncerten, de néha itthon is elő-előkerül - főleg egy olyan ronda, sötét és nyálkás novemberi estén, mint a mai.

Tartuffe

Avenged Sevenfold: Life is but a Dream… (2023)

A kaliforniai metalfejek megírták a maguk Falát. Márpedig a rock-opera műfaja determinál egyfajta teatralitást és végletekbe csapó változatosságot. Egyik percben korai önmagukat idézik fel, keverve egy kis System Of A Downnal, a másikban már Frank Sinatra nyíg Shadows hangján. Mindezt akár egy dalon belül is, és ez még csak a nóta első másfél perce.

Azaz útkeresés továbbra is van, a túlzott Metallica hatásoknak viszont kábé annyi. Sokkal inkább a Faith No More szellemisége lengte be ezúttal a stúdiót, már amennyiben minden is belefér. Mit belefér, bele kell szuszakolni, ha kell, ha nem. Sokan fogják utálni ezt az albumot, de legalább annyian fogják azt gondolni, hogy az A7X megírta a mesterművét, a magnum opusát. Főleg majd 10 év múlva. Egy biztos, meló, az van benne. És szerintem ahhoz képest, hogy milyen csapongó, és mennyire megmutatkoznak az énekes hiányosságai a metalon túlmerészkedve, kifejezetten élvezetes.

Girlschool: WTFortyfive (2023)

Azt hiszem, a Girlschool kevésbé a zenéje különlegessége okán kúszott be a közép-európai rocker köztudatba (az enyémbe legalábbis), inkább csajbanda mivoltuk és a tény, hogy Lemmy húzta (tolta) őket (is) helyezte reflektorfénybe a csapatot. Nem mintha a "Hit and Run" például ne lenne pöpec kis album, meg is van bakeliten. De mindegy is, itt vannak, és elszórakoztatják magukat 45 évvel a megalakulásuk után is (lásd lemezcím).

És minket. Merthogy a korong – nyilvánvaló hiányosságai ellenére, pl. műanyag dob, virtuóznak igazán nem nevezhető gitárszólók – szórakoztató, nem kell, hogy a hallgató kínosan érezze magát a nagymamik miatt. Kellően modernizálták magukat (hangzás, egyes gitártémák), de azért alapvetően most is a jó öreg hangos rock 'n' rollról van szó, amiben mindig is jók voltak. És ami a legszebb az egészben, hogy nem az az amerikai, nyálas fajta, valahol mélyen bennük van még a szutykos angol iparvidék kosza-mocska-nyomora. Ezt odaát máshogy játsszák – már csak ezért is ajánlom.

Nighthawk: Prowler (2023)

Ez a cucc azoknak lehet érdekes, akik visszasírják a The Night Flight Orchestra első két lemezét, amin még nem fullba tolták a nyálas vonalat. Azok még a '70-es évek olyan lenyomatát, metszetét adták, ami többé-kevésbé nélkülözte a kereskedelmi megfontolásokat. A szerelem-projektként indult oldalági banda szerintem maga sem gondolta, hogy ez rajtuk kívül mást is érdekel majd.

De érdekelt, így egyre inkább az AOR és a '80-as évek soft-rockja felé tolta őket a retro hullám. Megjegyzem, ettől még továbbra is jók, szvsz. Namármost a Nighthawk egy újabb retrográd brigád Björn Striddel a mikrofonnál, csak még autentikus és total underground. Kell ez nekünk? Kell hát, ez tesz minket boldoggá, hogy mi már a demókat is ismertük. És nyilván akkor volt az igazi, az elején. Nem olyan ütős szerintem, mint a TNFO, de kellemesnek felettébb kellemes.

Texas Hippie Coalition: The Name Lives On (2023)

Valahonnan a Rebel Meets Rebel környékéről jöhetett az ihlet. Aki nem emlékszik rá, az a panterás zenei szekció kísérletezése volt David Allan Coe veterán blues- és countryénekessel. Az Abbott tesók faterja amúgy country dalszerző és producer volt, innen a kötődés ehhez a világhoz, hozzáteszem, ezen gyökerek Dimebag játékán is átszűrődnek nyilván.

Amilyen népszerű odaát a saját népzenéjük, és amilyen nagy respektje van a texasi nu-metalosoknak a fiatal rockerek körében, meg voltam győződve arról, hogy ez a Pantera találkozik a countryval sokkal nagyobbat durran majd. Hiszen a southern rock alfája és ómegája arrafelé a gitáralapú muzsikáknak, a Texas Hippie Coalition pedig ennek a műfajnak a modern, mai korhoz igazított változata.

Ehhez képest marha nagy sztároknak nem mondanám őket (legalábbis errefelé), de ez nem is baj addig, amíg annyit összetarhálnak, hogy 2-3 évente egy kellemes albummal elő tudjanak rukkolni. Ha nincsenek az asszonyok a közelben grillezéskor, a Molly Hatchetet le lehet cserélni rájuk. Több nem is nagyon kell, ha van elég sör.

Tygers Of Pan Tang: Bloodlines (2023)

Mondtuk már néhányszor, hogy ez az angol veterán csapat manapság is egy korrekt kis melodic rock formáció. Ha még nem döntötted el, hogy rájuk szánod-e az időt, kábé úgy képzeld el őket, mint egy olyan Dokkent, ahol az énekes történetesen énekelni is tud még. Az újabb-kori lemezeiken meglehetősen sztenderd minőséget hoznak, így gyakorlatilag bármelyikbe érdemes lehet belehallgatni, vagy éppenséggel a tavalyelőtt kijött "Majors and Minors" c. válogatásba, ami csak a frissebb albumaikból szemezget.

Tudod mit? Kezdd is azzal, mert a "Bloodlines"-t egy fokkal gyengébbnek érzem az előző korongoknál. Na, nem rossz ez sem, de majd akkor lesz érdemes elővenni csak, ha már ráéreztél a banda dallamvilágára. Maradjunk is ennyiben!

Kotta

Elegant Weapons: Horn for a Halo (2023)

Faulkner, Romero, Travis, Brown. Mi ez, ha nem egy szupergrúp? Olyan is a lemez, zeneileg nyilván odaér, szól is, ahogyan kell (Sneap), ráadásul változatos, mindenki hozzáteszi a magáét. Romero hozza a késői Whitesnake kőkemény hard rockját, felteszem Rex Brown felelős a modernebb groove-okért, Travis talán a júdások tradicionálisabb heavy metaljáért, Faulkner pedig mindezt nemcsak legitározza, de tele is pakolja a dalokat jófajta oldschool szólókkal.

Legalábbis, ahogyan azt Móricka elképzeli, mert dalszerzőként Ritchie mellett éppenséggel két ismeretlen (alighanem a Nuclear Blast háza tájáról) producer-féle van feltüntetve, és hát gyanús az a dobolás is, talán Scott bácsinak annyira sok köze nincsen is hozzá… Szóval amolyan frontiers-féle hakni szag terjeng itt vadul (eltanulták…), de belekötni azért nehéz lenne, mert tulajdonképpen nem rossz. Ugyanakkor lemaradni sem fogsz igazán semmi fontosról, ha kihagyod. Mondom, pont, ahogyan egy ilyen alkalmi, a kiadó által összerakott társulástól várható (Travis és Brown azóta már hivatalosan ki is kerültek a bandából).

KK's Priest: Sinner Rides Again (2023)

Tesco gazdaságos Priestnek csúfolni ezt a formációt igen csúnya dolog, de lássuk be, van ebben azért valami igazságmag. Az első lemezük úgy ment el mellettem, mint közbeszerzések a becsületes vállalkozó mellett, roppant izzadtságszaga volt az egésznek. Témaválasztásban, zenei világban nagyon múltba révedő és a Judas hőskorát (alacsonyabb szinten) mindenféle innováció nélkül megidéző (koppintani akaró) alkotásnak éreztem. Ez most egy fokkal jobban tetszik, főleg olyankor, amikor visszavesznek kicsit a tempóból. Ripper énekét továbbra is egysíkúnak tartom, a színvonal is hullámzó, de akad azért néhány jobb pillanat a korongon, szóval az anyabanda rajongói azért nyugodtan hallgassanak bele, találni fognak rajta kellemes momentumokat.

Oblivion Protocol: The Fall of the Shires (2023)

Richard West, a Threshold billentyűse meg akarta csinálni a "Legends of the Shires" folytatását, a többieknek (mondjuk úgy, hogy Groomnak, aki a másik fő dalszerző és kvázi a zenekar vezetője) viszont más tervei voltak. Megcsinálta 'hát egyedül. Nagy vállalás, és West zsenijét mutatja, hogy korántsem tört bele a bicskája. Oké, a muzsika kicsit puhább, finomabb (mondhatni kevésbé metalos), és West hangja sem mérhető mondjuk Wilsonéhoz (mert az éneket is bevállalta), de ezzel el is mondtam az album összes hibáját.

Már ha defektusnak tekintjük, hogy a zene légiesebb, melankolikusabb. Nézhetjük úgy is, hogy ettől más, mint a főbanda. A hazai pálya (Threshold) hangulata, fordulatai azért jólesően és megnyugtatóan ott vannak most is, nyilván nem tudott, és nem is akart kibújni a bőréből, továbbá a tematika sem azt kívánta, hogy nagyon más legyen. Remek album, na!

Mystic Prophecy: Hellriot (2023)

Ha ismered és szereted Liapakist (lásd még: Devil's Train), akkor pontosan tudod, hogy mire számíthatsz. Tökös, férfias és a végletekig klisés kemény rockra/metalra. Olyan ő a világnak, mint "Stress Tibi" vagy "Akela Főnök" nekünk: 70 évesen is a tinédzser-kori álmait fogja kergetni, állhatatosan, kompromisszum-mentesen fog ellenállni a világ nyomásának bármiféle változásra (55 amúgy jelenleg).

És ezt most korántsem elmarasztalóan, még kevésbé gúnyosan írom. Ezért szeretjük, úgy kell ő és kiszámítható művészete a világnak, mint zsíros kenyérhez a hagyma. Namármost, ha te kizárólag a gourmet vonalon mozogsz, akkor kerüld a zsíros kenyeret, de ha nincs ellenedre néha egy kis Manowar-féle tesztoszterontól fűtött tufa macsóság, akkor ezt is kifejezetten élvezni fogod.

Judas Priest: Panic Attack (2023)

Nem lenne itt a helye, hiszen csak egy dal, nem egy teljes lemez. Nem is szoktam ezeket a felvezető nótákat meghallgatni, általában megvárom az albumot. De ha már az első villám-értékelőnk úgyis Judas hangsúlyos lett, akkor nem tudom megállni, hogy ne mondjam el – kontrasztként akár Downing, akár Faulkner produkciójához mérten –, hogy ez a szám piszok jó lett! Olyan, amiért igazán lehet lelkesedni (a másik kettővel ellentétben).

Úgy ül fel a synth-retro vonalra, megidézve a "Turbo"-t, hogy egyetlen percig sincs a hallgatónak rossz szájíze. A legjobb pillanataikat felelevenítő, hamisítatlan Priest himnusz. Hatalmas, máris várom az új korongot!

Kotta

Kiadó:
Atomic Fire Records

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficialpage

Nehéz földolgozni, hogy Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire) már gyakorlatilag annyi időt töltött az Angra kötelékében (2013-), mint Edu Falaschi (2001-2012), vagy éppen az alapító Andre Matos (1991-2000). Az idő száguld, mi öregszünk, Lione pedig közben szinte észrevétlenül ideiglenes megoldásból oszlopos taggá nőtte ki magát. Az már más kérdés, hogy az elmúlt tíz évben - ha ezt a lemezt is beleszámítom - mindössze három albumuk jelent meg. A "Secret Garden" (2014, 2015) a mai napig alapmű nálam, a banda egyik legjobbja (ha nem a...), de ezt sajnos nem tudták az "Omni"-val (2018) megduplázni, bár nyilván az sem volt kontármunka.

A kérdés egyértelműen az volt, hogy az Angra most merre indul el? Folytatja a nem kis részben Jens Bogrennek köszönhetően billentyűgazdagabb, progresszívabb irányt, mint a "Secret Garden"-en (nekem egyértelműen ez lett volna a legszimpatikusabb választás), vagy visszakanyarodnak a neoklasszikus elemekkel tarkított euro-galopp (bocs: euro-power) gyökerekhez. A tény, hogy időközben új kiadóhoz kerültek, és a hangmérnök/producert is leváltották (ezúttal Jens Bogren helyett Dennis Ward ült a keverőpult mögött), arra engedett következtetni, hogy inkább egy harmadik utat választottak.

A sejtelmem bizony be is igazolódott. Persze stílusváltásról szó sincs, de a "Cycles Of Pain" most egy szikárabb, klasszikus értelemben véve power metálosabb album lett. Nyilván előkerülnek neoklasszikusnak ható elemek (pl. az elképesztő gitárszóló a "Gods Of The World"-ben), van itt lóversenyes száguldozás (Ride Into The Storm, Generation Warriors) és virtigli brazil ritmuskavalkád (Faithless Sanctuary), de mindent dominál Bruno Valverde ütvefúrószerű dobmunkája és Rafael Bittencourt hallójáratokat feszegető, dobhártyákat reszelgető, mélyre hangolt riffelése. Mit mondjak? Ez a lemez nem nekem készült. Egyértelmű, hogy Marcelo Barbosa is egy káprázatos gitárfenomén (Braziliában alighanem minden második sarkon penget egy ilyen), de nekem akkor is hiányzik Kiko Loureiro... Na meg a nagy keménykedésben kicsit elsikkadtak az igazán fülbemászó dallamok.

Még egy, utolsó panasz. Lione igazolásától eredetileg nagyon féltem, mert - hogy is fogalmazzak finoman? - nem igazán kedvelem az operatikus, agyonvibrátózott énekstílust. Ehhez képest kiderült, hogy fele annyira sem idegesítő, mint azt vártam, itt ráadásul sokszor elég agresszívan áll a dolgokhoz, de az Amanda Somerville és Juliana D'Agostini duettjével föláriázott, lemezt záró "Tears Of Blood" számomra minősíthetetlen. Instant kikapcs. E helyett inkább erőltették volna a brazil-módra folkos "Vida Seca"-féle dalokat, melyben az arrafelé legendás Osvaldo Lenine dalolgat portugálul.

A "Cycles Of Pain" tehát nem lett könnyű anyag, elég nehezen adja meg magát. Azon túl, hogy kijelentem, most egyértelműen nem nekem muzsikálnak, nem is vállalkozom arra, hogy sommás ítéletet formáljak a dalcsokorról. Hallgatnom kell még, ismerkednem vele, hátha összemelegedünk. Év végéig van még időm. Ki tudja, még talán a toplistára is fölkerülhet, bár ezt jelenleg elég esélytelennek tartom...

Tartuffe