Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

Lehet, hogy ezt a bandát Főnixnek kellene nevezni, nem pedig Treatnek. Amikor a svéd dallamos hard rock egykor legígéretesebb, a Europe-pal simán egy lapon említhető csapata 2010-ben, 18 év hosszú hallgatás után kiadta a "Coup de Grace" albumot, mindenki teljesen elképedt. Úgy tolták, mintha huszonéves, sikerre éhes kezdők lennének, nem közel két évtizedig inaktív, ráncos veteránok. Néhány év múlva (2013-ban) bejelentették, hogy ennyi volt, nem csinálják tovább. Szerencsére ezt annyira kellett komolyan venni, mint a Scorpions sokadik búcsúturnéját. Azóta két stúdiólemezt is kiadtak (Ghost of Graceland - 2016, Tunguska - 2018), sőt, 2017-ben koncert DVD-jük is jelent meg (The Road More Or Less Traveled).

A Treat azon csapatok közé tartozik, akik maximálisan igazolják Serafino Perugino és kiadója, a Frontiers sokat vitatott üzletpolitikáját. Szó se róla, képesek csúnyán mellényúlni, de a Treat fölkarolásával tényleg nagy szolgálatot tettek a műfajnak és a közönségnek. A legutóbbi Treat anyag, a "Tunguska" szerintem nem ütött már olyan nagyot, mint az újraalakulás utáni első két lemez, így a legújabb kiadvánnyal szemben már nem voltak bennem túlzó elvárások. Pont ezért töltött el olyan jó érzés, amikor végre túlestem az első néhány hallgatáson.

A "Végjáték" címet (félrevezető módon) viselő album hál' Istennek nem a Treat hattyúdala; erről szó sincs, egyáltalán nem kelti ezt az érzetet. Valójában egy egészen friss hangzású és a fáradtság minden jelétől mentes dalcsokrot kapunk, ami talán még közvetlen elődjénél is energikusabbra sikerült. Ez leginkább az album első felére (régiesen szólva az A-oldalra) igaz. Sajnos a B-oldal, voltaképp a "My Parade" című, kicsit country hangulatú (vagy inkább Night Ranger ihletésű?) számtól kezdve már nem hozza ugyanazt a színvonalat. Ez alól talán csak a "Dark To Light" című középtempós tétel képez kivételt.

Mindazonáltal a Treat ezzel a kiadvánnyal (is) megőrizte bérelt helyét a dallamos hard rock élbolyában. Továbbra is a műfaj arisztokráciájához tartoznak, s ennek fényében alighanem fölül kell vizsgálnom azt, amit a bevezetőben mondtam. Nem kell őket átnevezni Főnixre, jó ez a Treat név, hiszen ennek az angol szónak magyarul a "csemege, ínyencség, nyalánkság" is helyes fordítása.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.newhorizon.se

Metal eszmélésem hajnalán – 35 éve, még leírni is nehéz – zenei ízlésem úgy pattant ki szívemből, mint Pallasz Athéné: teljes páncélban, harcra készen, mindenfajta hiátust nélkülözve – stílusom azóta egyesek szerint csak romlott (a páncél is berozsdál, még az isteneknél is), és szerénységemet példázva adjunk nekik igazat, így nem kényszerülök kínos magyarázkodásokra, ha valaminek mellé lövök (nem úgy, mint hivatásomban, mert ott azért elég ciki a dolog…).

Nos, akkoriban – és a fentieket igazolva mostanság is – sokszor ábrándoztam egy olyan, számomra etalonnak tűnő együttesről, ahol a riffek a heavy metal keménységével géppuskázzák a hangjegyeket, a dallamok azonban a hard rock melodikusságával, érzékenységével, de vadságával is teljesítik ABBÁ-n és Táncdalfesztiválos énekeseken szocializálódott vágyaimat.

Mint ahogy írtam, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és az utóbbi évtizedben egy egész stílus született ezekkel a jellemzőkkel, sőt, akár kettő is: az európai heavy rock, ami olyan bandákkal örvendeztetett meg, mint az újkori Jaded Heart vagy a Dynazty, illetve a melodikus metal, aminek egyik legkiválóbb képviselője Magnus Karlsson, aki olyan énekesekkel dolgozott, mint Russell Allen, Jorn Lande, vagy Ronnie Romero.

Mindezekből kifolyólag nagyon megörültem, mikor meghallottam, hogy a leukémiájából szerencsésen kigyógyult Erik Grönwall énekes és Jona Tee dalszerző / producer / multi-instrumentalista – vagyis a H.E.A.T. együttes két egykori zenésztársa – új együttest hozott létre New Horizon néven, és ugyan power metalnak titulálták a stílust, amiben utazni szerettek volna, biztos voltam benne, hogy Grönwall múltjából eredően remek dallamokat fog hozni.

Elvárásaimnak végül is felemásan felelt meg a "Gate Of The Gods": a lemez tényleg a power metal jegyében fogant és a dallamok is jobban igazodnak a szigorúbb testvérhez, mint a hard rock érzékenyebb megközelítéséhez, ám a teljes anyagot belengi az az örömteli felszabadultság, ami a nyolcvanas évek hajbandáit juttatják az ember eszébe.

Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt ebben a betegségből való felgyógyulásnak, mindenesetre nem a vicsorgás és hajaknak tépkedése az, amire a hallgató első hallásra kényszerül: Grönwallék egy olyan himnusszal indítanak, ami bármely prémiumkategóriás power bandának is becsületére válna. Igaz, hogy a dallam valahonnan ismerős, de nem lehet ezért a duóra haragudni, még akkor sem, ha a többi dal sem építi újra a power metal templomát.

Az énekesen érződik, hogy szívügye a dolog, mert kiteszi szívét-lelkét is, a szerzemények pedig ugyan nem egyenletes színvonalon, de kitűnően mutatják meg, hogy Grönwall mekkora tehetség, és Jona milyen sokoldalú zenész. A teljes igazsághoz azonban hozzá kell tenni, hogy a meghívott vendégek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy ne legyen mit szégyenleni: Robban Bäck (Mustasch, W.E.T.), Sam Totman (Dragonforce), Love Magnusson (Dynazty), Dave Dalone (H.E.A.T), Niko Vuorela (Temple Balls) egy-egy árnyalattal, de színesebbé tették a végeredményt.

Ha nem lenne két-három olyan dal, amelyek kissé egysíkúan forgatják a power metal sémáit, azt írnám, hogy közel hibátlan lemez született: az unalmasabb percek mellett azonban nem lehet elmenni, még akkor sem, ha a jól sikerült darabok tényleg első rangúak. Az album valószínűen csak egy projekt terméke, hiszen Grönwall mint tudjuk, már a Skid Row énekese, de úgy gondolom, a skandináv metal szerelmesei bátran tehetnek egy próbát a lemezzel; biztos vagyok benne, hogy találnak egy-két olyan kedvencet, amit többször is elő fognak szedni a jövőben.

Garael

Kiadó:
Timstone Records

Honlapok:
www.andytimmons.com
facebook.com/AndyTimmonsOfficial

Andy Timmons nem tartozik a legismertebb gitárhősök közé. Jó, nem is volt tagja a Mike Varney által fölfedezett, támogatott, menedzselt legendás Shrapnel generációnak. Ugyanakkor nem kerülték el a kisebb-nagyobb sikerek, szakmai elismerések sem. A '80-as évek Amerikájában kifejezetten sikeresnek mondható "hajbanda", a Danger Danger gitárosaként körbeturnézta a földgolyót. Bár itt Európában kevésbé voltak ismertek, azért világszerte eladtak egymillió albumot és volt két Number One-videójuk az MTV-n, ráadásul egy olyan korszakban, amikor ez még jelentett valamit. Timmons két lemez után, a trutyi által súlyosan megterhelt időszakban, amikor már gyakorlatilag senkit sem veregettek hátba azért, ha klasszikus hard rockot, sőt, glam rockot játszik, úgy döntött: inkább szólókarrierjére összpontosít. Éveken át Olivia Newton-John zenei igazgatójaként és gitárosaként dolgozott (azért valahogy meg kell élni!), majd olyan muzsikusokkal működött együtt, mint Kip Winger, Paula Abdul, Paul Stanley és Simon Phillips, és élőben föllépett más gitárhősökkel: pl. Steve Vai, Joe Satriani, Eric Johnson, Steve Morse, Mike Stern, Ace Frehley és Ted Nugent oldalán.

Eközben 1994 óta folyamatosan adta ki instrumentális szólóalbumait nagyjából 3-5 évente. A legutóbbi lemez óta viszont ennél valamivel hosszabb idő telt el: 6 év, amit tudjunk be a rohadék koronavírusnak! Idővel Timmons gitárosként átment villantós gitárhősből letisztult, lényegében blues/jazz orientált művésszé, aki klasszikus dob-bőgő-gitár fölállásban, minimális torzítással tolja a dallamos, érzelmekkel telített, lassú és középtempós dalait, pl. az olyanokat, mint az ügyeletes kedvenc rovatba is kötelezően megjelenő, irgalmatlanul megindító "Gone", amit a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia áldozatainak emlékére szerzett.

Az "Electric Truth" nem hosszú lemez, nagyjából egy régi baksa játékidejét hozza, mindazonáltal nem lehet hiányérzete egyetlen értő fülű hallgatónak sem, mert igazán tartalmas, magas művészi értékű élményt kap. A dobok mögött Lemar Carter (Joss Stone, Raphael Saadiq) ül, a bőgőt Travis Carlton (Larry Carlton, Robben Ford) kezeli, és most kivételesen van egy billentyűs is a csapatban: Deron Johnson (Miles Davis, Stanley Clarke, Seal). Ennél még meglepőbb, hogy a lemezen helyet kapott két énekes nóta is (Say What You Want, Take Me With You), melyekben Corry Pertile rezegteti hangszálait. A lemez producere Josh Smith volt, aki több dalt is együtt jegyez Timmons-szal, a "Johnnie T." című számban pedig ők ketten tolnak is egy klasszikus "gitárcsatát".

Nekem elsősorban azok a dalok jönnek be, melyekben Deron Johnson billentyűs egy kicsit nagyobb szerepet kap (pl. a csatolt klipes "E.W.F."), bár elismerem, hogy a Hammonddal szemben (pozitív értelemben) kicsit elfogult vagyok. Érdekes, de nekem a dalokról, a hangzásról, a "zenei filozófiáról" sokszor kiváló gitáros/dalszerzőnk Király Pitta jut eszembe, amit egyszer el is mondtam neki. Nem tiltakozott. :)

Tartuffe

Az európai zenészek plusz amerikai származású énekes kombó bizonyos zsánerekben jól szokott elsülni. Függ ez persze a kontextustól is, a talán leghíresebb ilyen kooperáció (Accept "Eat The Heat") inkább lett hírhedt, de ott a váltás halmozottan terhelt volt (zeneileg is komoly átalakulást eredményezve, a pályájuk csúcsán stb.), amit így – csomagban – a rajongótábor nem fogadott el. Azon csapatokban, melyek eleve így futnak neki a karrierjüknek (pl. White Lion), esetleg viszonylag korán váltottak, mint a Royal Hunt, a megfelelő lazaságot simán be tudják csempészni ezek a frontemberek a hagyományosan fegyelmezettebb zenei közegbe. Különösen fontos lehet ez a dallamosabb vonalon, így lehet igazán hiteles egy melodikusabb megközelítésű banda.

Pontosan ez történt a Vamp esetén is. Muzikálisan is – a felálláson túlmutatóan – jó párhuzam lehet a fent említett White Lion, leszámítva azt a tényt, hogy Ricolf Krücker nem ér Vito Bratta nyomába…, de ezt a világ rockgitárosainak 99%-ról elmondhatjuk, szóval nem oszt, nem szoroz. Dallamos, amerikás glam/hard rock a játék neve ugyanis, némi európai ízzel megbolondítva. De ha te azt mondod, összességében téged ez leginkább a Quiet Riotra emlékeztet, akkor sem foglak kitiltani a komment szekcióból. (Vagy legalábbis nem ezért :D)

Hogy lehetett potenciál bennük, azt nem csak a belinkelt videó mutatja (amely, ha hinni lehet a kísérőszövegnek, kábé két-három évvel előzi meg az első lemezük megjelenését), hanem az is, hogy egy nagykiadó, az Atlantic szerződtette le őket, és hogy a bemutatkozó album munkálataira kijelölte melléjük producernek Tony Plattot (ha nem is elsőre). Aki Mutt Lange szárnyai alatt nevelkedett és komoly renoméval rendelkezik (AC/DC, Foreigner, Iron Maiden).

Ehhez képest két meglepő dolog történt: a lemeztársaság a korong megjelenésére kihátrált mögülük. Zéró marketing és koncert büdzsé. Nulla reklám. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, azt nem tudtam kihámozni a neten fellelhető minimális információból. Valószínűleg belejátszott az is, hogy Dickinson lenyúlta a dobosukat – nehéz nem észre venni, milyen jó a srác (Dicki Fliszar), rendhagyó módon még az LP-n is van egy dobszólója. Plusz még ő is Dicki… A másik: az anyag kifejezetten szarul (aránytalanul, erőtlenül) szól. Csodálkoznék, ha ezt kapná elő referenciaként Platt, amikor munkáért házal. Valószínűleg ez a két dolog összefügg: a kiadó ejthette a bandát már a felvételek közben, így a stúdióra szánt összeg is kisebb lett, hamarabb elfogyott, jó Tonyban pedig nem volt annyi szakmai alázat, hogy ne essen ki a kezéből azonnal a… hm, potméter.

2013-ban amúgy kiadták a cuccot újrakeverve, de elsősorban nem azért érdemes ezt a verziót beszerezni, mert annyival jobb lett a hangzás (szarból palacsintát azért nehéz csinálni), hanem mert tonnányi bónusz anyagot pakoltak hozzá. Demó verzióban nagyjából itt a teljes meg nem jelent második és harmadik lemezük is, ráadásul ezek egész korrektül is szólnak (tartsd tőlem távol Mr. Plattot…). Ez a dupla CD amúgy egy reunion első felvonásának indult, amit azonban megakasztott Krücker 2015-ös halála. Nem a világ legszerencsésebb bandája ez, lássuk be.

A dallamrockerek és az elkallódott kincseket kutatók közös halmaza szerintem jól szórakozik majd ezeket a nótákat hallgatva. Én időnként előkapom, a hibáival együtt is van benne valami érdekes.

Kotta

Kiadó:
CD Baby

Honlapok:
www.getjack.com
www.kipwinger.com

Ajjaj! Most vagyok igazán bajban! Egyrészt nem vagyok a klasszikus musicalek nagy barátja, még a rockoperát is veszélyes műfajnak tartom, jóllehet van pár nagy kedvencem, amit kívülről fújok, mint pl. a Jézus Krisztus Szupersztár és az István a király. Ezen túl legföljebb az ún. ál-rockoperákat hallgatom, pl. a Savatage zseniális alkotásait (Streets, Dead Winter Dead, The Wake Of Magellan) és az Avantasia-típusú lemezeket. Azt pedig egyenesen hitvány és olcsó hatásvadászatnak, a kultúra végzetes ellaposodásának tartom, hogy színházainkat szó szerint úgy elöntötték a musicalek, illetve a klasszikus könyvek, darabok, történetek kínos, erőltetett musical-adaptációi, mint szar a WC-t.

Szóval egyrészről van bennem ez a fönntartás, vonakodás, előítélet, másrészről végtelenül tisztelem Kip Wingert, aki a hard rock színtér egyik legfélreértettebb, legkevésbé megbecsült géniusza. Márpedig Winger még 2019-ben szerzőtársával, Damien Gray-jel kiadott egy duplalemezes musicalt, amit nem hagyhatok szó nélkül. Ez nem koncept-album, nem rockopera, hanem klasszikus értelemben vett musical a szövegnek alárendelt zenével, olykor már-már túl hosszúra nyúló prózai részekkel, több férfi és női szereplővel. A cím elég nyilánvalóan utal a tartalomra: a musical a hírhedt angol sorozatgyilkosról, Hasfelmetsző Jackről szól, pontosabban öt áldozatáról, az ún. "kánoni" vagy "általános" ötről (Mary Ann Nichols, Annie Chapman, Elizabeth Stride, Catherine Eddowes és Mary Jane Kelly). Az ő szörnyen erőszakos haláluk körülményeiről szól az első rész (lemez, CD, akármi), míg a második rész azt beszéli el, hogy az öt ismert áldozat hogyan tér vissza a halálon túlról, hogy bosszút álljon.

Meglepő ugyan, de a 2019-ben megjelent musical a mai napig nem került színpadra; pontosabban elhangzott már koncerten, színházi ősbemutatója viszont még mindig várat magára. Ezt nem nagyon értem, mert simán megüti, sőt inkább fölülmúlja azt a szintet, amit egyik-másik Broadway, West End, vagy magyar színházi "piacra" fröccsöntött darab képvisel. A "Tick, Tick... Boom!" című (propaganda)film nem föltétlen indokolt hangos sikere Jonathan Larsont is újra az egekig magasztalta, pedig elég kiszámítható és a prozódia szempontjából sokszor elég suta dalokat írt. A Get Jack szerintem simán pariban van vele! Persze nem akarom a fiatalon elhunyt, háromszoros posztumusz Tony-díjjal és Pulitzer-díjjal jutalmazott Larsonon elverni a port, főleg azért nem, mert a "Get Jack" valójában az ő munkájához, stílusához áll a legközelebb.

Nem állítom, hogy Winger és Gray által megálmodott musical hibátlan, korántsem, a több mint 130 perces játékidő például elég megerőltető, kiváltképp, hogy - elsősorban az első részben - túlteng a szöveg, túl sok a próza. A darab tényleg igényli, sőt, követeli a vizuális élményt! Hangsúlyozom, ez valóban musical és nem rockopera, jóllehet a "zenekari gödörben" a szimfonikusok mellett ott ül egy jó hangos rockzenekar is. Nekem határozottan jól esett volna, ha ők sokkal több munkát kapnak, úgy mint pl. az első részt záró címadóban, ahol kb. egy óra után megkapjuk az első gitárszólót is.

Gyanítom, hogy ha az alkotókban megvan a kellő alázat és belátás, a színpadra állítás érdekében rövidítenek a musicalen, hogy dramaturgiai és zenei szempontból is hatásosabb, emészthetőbb legyen a dolog. Öntudatos metálarcok ne is próbálkozzanak vele, aki viszont alkalomadtán nem zárkózik el egy pásztorórától Tháliával, nyugodtan hallgasson bele - ha másért nem, azért, hogy lássa, milyen sokoldalú arc ez a Kip Winger!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.michaelromeomusic.com

Amikor 2018-ban megjelent a "War Of The Worlds" első része, némileg meglepődtünk, hiszen Michael Romeo 24 év után szánta rá magát arra, hogy szólólemezt adjon ki. Most, hogy a beígért második részt is a kezünkbe vehetjük, már nem csodálkozunk annyira, hiszen a SymphonyX gépezete az utóbbi időben érezhetően belassult. Nem széledtek szét, az ígéret szerint lesz is majd új lemez, de Romeo szerintem úgy érezte: nem várhat tovább a banda többi tagjára, a szerencsés csillagzatra, a körülmények jótékony egybeesésére, vagy akármire. Volt, van, lesz benne zene, nem is kevés, és ennek ki kell jönnie...

Még nagyon jól emlékszem arra, mikor megjelent a SymphonyX "The Damnation Game" című lemeze (1995). Majdnem olyan hatással volt rám, mint a Dream Theater "Images & Words"-e: nemcsak padlót fogtam tőle, de - amint az akkoriban nem volt ritka; más volt még a zeneipar, és mások voltak a zenehallgatási szokások - hónapokig folyamatosan az pörgött a lejátszómban. Még a munkahelyemre is elvittem magammal, a kollégáim a végén már azon tanakodtak, hogy vagy a CD-t törik össze, vagy engem fojtanak meg egy kanál vízben. Akkor a kicsit kancsal, alacsony, pufók, tömzsi ujjú gitárost szálfa termetű, tünde óriásnak láttam. Meg is jegyeztem: ő a Ritchie Blackmore - Yngwie Malmsteen evolúciós létrán a következő fok.

Manapság ez a lelkesedés már nem olyan heves, a valóságérzékelésemet sem torzítja annyira. Azóta rájöttem, hogy Romeo totálisan bele van ragadva egy sajátos dallam- és képzeletvilágba, ugyanannak a lemeznek sokadik permutációját készíti el, csak közben a muzsika modernebb, zúzósabb és - hogy is mondjam? - hangosabb lett. Ez persze nem baj, de már nem hoz lázba egy új megjelenés, és némi nosztalgiával gondolok az első néhány SymphonyX lemezre, ahol Russell Allen még nem süvöltött, üvöltött, rekesztett annyit, s ahol még a gitárok sem fűrészelték le a fejemet.

Pontosan ezért örültem meg a "War Of The Worlds" első részének, a stílus, a dallamvilág maradt ugyan, de pozitív értelemben merésznek tűnt Rick Castellano (Blue Öyster Cult) szerepeltetése a mikrofon mögött. Bejött az a lemez nagyon, mint ahogy bejön ez is, jóllehet az egyébként istenáldotta fiatal horvát tehetség, Dino Jelusic (Animal Drive, Dirty Shirley) olyannyira fölvette Allen stílusát és manírjait (ugyanazt a Coverdale/Dio iskolát képviselik), hogy néha már nehéz eldönteni, ki is énekel valójában. Hangsúlyozom, Jelusic egészen fantasztikus, de ez a "hasonulás" nekem zeneileg visszalépés a SymphonyX, a régi kerékvágás felé.

Az eredetileg H. G. Wellstől és újabban Spielbergtől ismert sci-fi téma adott, ennek megfelelően a hangulat meglehetősen komor - hogy ne mondjam: gyilkos -, a hangzás pedig elég rideg és gépies. Ezért - ha nagy filmzene rajongó lennék - azt mondhatnám, hogy a filmzenés (álszimfonikus) betétdalok: Introduction - Pt. 2, Mothership, Hunted, Brave New Wolrd (Outro) szívesen fogadott föloldások. A helyzet azonban az, hogy nem vagyok nagy filmzene rajongó, és nekem ez már kicsit túl lett tolva dramaturgiailag, és egyik-másik tétel nem is annyira izgalmas, hogy 3-4 percig el legyen húzva.

Ez most nyafogásnak tűnik, de nem az. Igyekszem elfogulatlan lenni (vagy legalább annak mutatkozni), mert közben rajongok Romeoért és minden muzsikáért, amihez köze van. Ez is döbbenetesen jó, a mezőnyből messze kiemelkedő album, ami kétségkívül az éves toplistán végzi majd. Teljesen szétcsúszom minden egyes alkalommal, amikor meghallom a keleties hangvételű "Destroyer"-t, vagy a "Maschinenmensch" emberi ésszel fölfoghatatlan, megahosszú gitárszólóval díszített lassú középrészét!

Az InsideOut kiadó által fölkarolt kiadvány egyébként tartalmaz két bónusz nótát is (The Perfect Weapon, Alien DeathRay), amelyek ugyan joggal maradtak ki az alapkoncepcióból, ugyanakkor magukban is totálisan megállják helyüket. Romeo és a kiadó azzal kedveskednek a rajongóknak, hogy meglepiként beletettek a "dobozba" egy második CD-t is, mely a teljes lemez instrumentális változatát rejti. A végére pedig hadd szögezzek le két tengelyigazságot: ez az album toplistás, Romeo pedig korszakos zseni!

Tartuffe

Kiadó:
RA Music

Honlap:
facebook.com/ALTZIMUSIC

Rick Altzit szerintem nem kell bemutatni, hiszen megjárt jó pár ismert európai formációt, például énekelt az At Vance, Herman Frank, a Masterplan és a Gathering Of Kings lemezein, de ezen kívül vendégszerepelt, vokálozott vagy egy tucatnyi más albumon is. Jelenleg elvileg a hosszú ideje inaktív finn Thunderstone énekese, akikről érdemben utoljára 2016-ban hallottunk. Altzi amolyan jolly joker, akit mindig rá lehet venni egy kis éneklésre, ha egy banda megszorul, de tartósan - úgy tűnik - nem igen tud sehol sem gyökeret verni.

Mivel a Thunderstone - sajnos - csak papíron létezik, Altzi úgy gondolta, hogy készít egy szólólemezt, és a projektnek végül a nem túl fantáziadús Altzi nevet adta. A helyében én vagy a teljes nevemmel fölvállaltam volna a dolgot, vagy kitaláltam volna egy rendes nevet a bandának. Itt azonban nem igazán beszélhetünk együttesről; vannak ugyan fix munkatársak, pl. Nalle Påhlsson bőgős (Gathering Of Kings, Last Autumn's Dream) és Kevin Kott dobos (At Vance, Almanac), de a gitárszólók fölvételekor egymásnak adták a kilincset olyan nagyszerű muzsikusok, mint Joel Hoekstra (Whitesnake, ex-Night Ranger), Matthias IA Eklund (Freak Kitchen), Per Nilsson (Meshuggah), Olaf Lenk (At Vance), Oliver Hartmann (Avantasia), Morgan Jensen (Swedish Erotica), Victor Ohlsson (Saffire, Gathering of Kings), Magnus Karlsson (Freefall), Andy LaRocque (King Diamond), Magnus Berglund (Arctic Rain), Stefan Lindholm (Vindictiv) és Eric Rauti (Dreamland). Nem jelentéktelen a lista... nincs is gond a szólókkal, mi több!!!

A producer maga Altzi volt, a keverést Victor Ohlsson végezte, a maszterelés pedig a híres Thomas “Plec” Johansson munkája. A hangzással nincs is semmi baj. Az már nem a hangmérnökökön múlt, hogy hosszútávon engem kicsit fáraszt Altzi rekedtes orgánuma: valahogy hiányzik belőle a szín, vagy mittoménmi. Az 56 perces lemezen 14 szerzemény kapott helyet, ami azt jelzi, hogy itt nincsenek túlbonyolítva a dolgok, egymás után sorjáznak a 3-4 perc körüli egyszerű, direkt nóták. Még a ritmusokkal sem bajlódtak sokat, nagyjából 120-140 bpm körülre lőtték be az összes dalt, így ebben a tekintetben sem kell nagy változatosságra számítani.

Ez így nem hangzik valami jól, de valójában tök élvezhető az album. Altzi itt nem erőlteti a tőle máshol megszokott euro-power hangulatot, a szerzemények inkább a klasszikus és hiperdallamos hard rock vonalon egyensúlyoznak, határozottan rádióbarát irányban mozognak. Gyakorlatilag minden egyes szóló élményszámba megy, kedvencem a "Strangers In The Real World" szólója, amit - csak találgatni tudok, mert a booklet nem járt még a kezemben - valószínűleg Matthias IA Eklund követhetett el. Első szólóalbumnak nagyon is igényes munka ez, csak még Altzi hangjával kell barátkoznom kicsit...

Tartuffe

Régóta fent van ez az album a listámon, mint jelölt ebbe a rovatba, a végső lökést a tegnapi Rudán Joe koncert adta meg. Az új lemezének bemutató turnéja zajlik éppen, de Joci – jó szokásához híven – most is vendégsereget verbuvált maga köré, így Nagy Dávid és Kalapács József is eltöltött egy jó félórát a színpadon. Előkerültek nyilván Pokolgép számok is, és szép gesztusként, reflektálva a jelenleg zajló borzalomra, elnyomták az A háború gyermekét is, amely ennek a korongnak szintén az egyik csúcspontja. Jelként (A jel, érted) értelmeztem ezt arra, hogy ne halogassam tovább az ajánló megírását.

Magyar albumok ritkán szólnak jól, a korai heavy metalra cuccokra különösen igaz ez, azon belül a Pokolgépre pedig hatványozottan. Nemigen hallgatom ezeket, mert a hangzás – a mai elvárások fényében – nehezen emészthetővé teszi őket. Adná magát esetleg egy koncertlemez, ahol a különböző időszakok legjobb számait egységes, a zenekar élő megszólalását leképező (alkalmasint combosabb) hangzással lehetne megfülelni, de jelen esetben ez sem működik. Merthogy a 'gép koncert soundja is meglehetősen hergya volt mindig. Kukovecz Gábor valamiért a nagyon élesre-magasra (és vékonyra) kevert avítt (némi eufemizmussal "true") gitárhangzást kedveli, így esetükben ez sem lehet megoldás.

Még szerencse, hogy megszületett ez az akusztikus korong! Itt hibátlan hangképpel hallhatjuk a jobbnál-jobb számokat, mert azt ugye el kell ismerjük, Kukovecz kivételesen jó dalszerzője ennek a műfajnak. A zenetanárként dolgozó rockert minden bizonnyal zeneelméleti ismeretei segítették abban, hogy ennyire kiválóan volt képes áthangszerelni a csörömpölő metal-himnuszokat egy egészen másfajta megközelítést igénylő stílusra. Köszönjük meg a Veszprémi Utcazene Fesztivál szervezőjének, hogy őket is meghívták, máskülönben valószínűleg nem született volna meg ez a remekmű!

A zenekar felállása ekkoriban kifejezetten erős, Czébely Csaba, az akkor frissen a bandába került dobos is képzett muzsikus, Nagy Dávid bizonyította azóta is számtalanszor a tehetségét. Rudán Joe pedig elképesztő teljesítményt nyújt, ereje teljében van ekkor, érettebben is énekel eddigre, mint mondjuk az "Adj új erőt" idején (kevésbé rekeszt, ami ide jobban illik). Jellegéből adódóan a lírára is nagyobb figyelem terelődik itt, mint a fülsiketítő dübörgésben, és ebben sem vall szégyent a produkció: a kezdeti időszak panel-proli világát idővel lassan levetkőzte a csapat, meglepődve konstatáljuk, hogy kifejezetten költői egyik másik dalszöveg. Nem mintha bármi baj lenne a panel-proli himnuszokkal – ezeket üvöltöttem én is fiatalon, s ezért üvöltöm őket most is.

2006-ra a kultikus csapat már régen túl van a pályája csúcsán, ezért elképzelhető, ez a megjelenés még azok egy részének is elkerülte a figyelmét, akik alapvetően szimpatizáltak a bandával. De nem csak nekik ajánlom, hanem azoknak is, akik nem különösebben csípték – lehet, éppen a hangzás miatt – őket. Meg fognak lepődni, mennyire hibátlan alkotás ez.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

A tavaly megjelent szólóalbummal én annak rendje és módja szerint elköszöntem a Pretty Maids daganatos betegségben szenvedő énekesétől, Ronnie Atkinstől. Mentségemre legyen mondva, nem én temettem őt idejekorán, hanem ő maga nyilatkozta mindenhol, hogy valószínűleg ez lesz a búcsúlemeze. Nem véletlenül választotta a "One Shot" (nagyjából: még egy utolsó esély) címet. Szerencsére nem lett igaza, egy kicsit most jobban érzi magát, és nemcsak arra érzett elég erőt, hogy fölvegyen egy új szólóalbumot, de a hírek szerint már dolgozik Erik Martenssonnal egy új Nordic Union anyagon is. Na most mondja valaki, hogy a muzsikának nincs gyógyító ereje, terápiás haszna!

A "One Shot" hallgatás közben nagyon megrendített; nyilván másként fogad az ember egy olyan lemezt, amiről joggal úgy sejti, hogy ez lesz az előadó hattyúdala a "nagy utazás" előtt. Ez a tény, valamint az a benyomás, hogy a tavalyi egy erősebb dalcsokor volt a felelősek azért, hogy most nem borsózott a hátam, nem volt szentimentális elfogultság, úgy általában véve sokkal szenvtelenebbül tudtam kiértékelni az anyagot. Ez közel sem jelenti azt, hogy a "Make It Count" halovány lemez, vagy méltatlan közvetlen elődjéhez. Tulajdonképpen olyan érzése van a hallgatónak, mintha ugyanannak a korongnak hallgatná a B-oldalát. Mint tudjuk, nem ritka, hogy a B-oldalra kerülnek a kevésbé erős dalok. Úgy érzem, itt is valami ilyesmiről van szó.

Nem bánom, hogy Atkins - mivel elvárások, beleszólás nélkül magától és magának dolgozik - egy kicsit lazábbra veszi a figurát. Ez tudatos nála, hiszen az interjúkban is elismeri, hogy itt a Pretty Maidshez képest kommerszebb a hozzáállás, balladásabbak a dalok, poposabb a hangvétel. A lemez címadó dala, melyhez Atkins klipet is készített, konkrétan ABBA sláger is lehetne, de más számokban is fölbüfög olykor a '70-es, '80-as évek diszkó-pop vonulatának hatása. A "Let Love Lead The Way" lehetne pl. egy hollywoodi rom-com betétdala is; én Atkins helyében elküldtem volna Tom Cruise-nak, hátha bekerül a Top Gun második részébe.

A szakmai stáb most is ugyanaz, mint tavaly: Chris Laney, a Pretty Maids gitáros/billentyűse irányította és fölügyelte a fölvételeket, és Kee Marcello kivételével a hangszeresek is ugyanazok voltak: Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Fogalmam sincs, hogy ez elég lesz-e arra, hogy az album fölkerüljön az éves toplistámra (mint az elődje). Ez sok mindentől függ. Egyelőre nem lehet panaszunk az idei fölhozatalra.

Tartuffe

A történelem éppen körülöttünk zajlik. Bár ne tenné, én nem vágytam rá. Ez a mocskos háború nemcsak a kedvemet veszi el attól, hogy zenét hallgassak és cikkeket írjak, úgy téve, mintha minden rendben lenne; de az időt is mindezektől, még ha túl is tenném magamat az események okozta dühön és depresszión. A szabadidőmben harci tudósításokat bújok: regény helyett ide vágó cikkeket olvasok, az autórádióban muzsika helyett külpolitikai blog szól, koncert DVD-k és filmek helyett biztonsági szakértők nyilatkoznak a YouTube-csatornákon.

Pedig továbbra is történnek örömteli dolgok, melyek máskor felhőtlen boldogságot okoznának. Például, hogy a gyorsposta meghozta Hollandiából vinylen ezt az albumot. Használt, naná! Nagyon klassz a borítója, mindig is be akartam szerezni. Felteszem, valamilyen újságban láthattam anno. De akkoriban nem futottam bele, így elmaradt. Hozzájárulhatott a dologhoz az is, hogy a zenekar nagyon gyorsan eltűnt a színtérről, akkoriban pedig ez nem számított bocsánatos bűnnek.

Történt ugyanis, hogy ezt a bemutatkozást egy évtizeden át nem követte folytatás. A kiadó – a korong kedvező fogadtatása ellenére – kihátrált a banda mögül, próbálkoztak egy másik labellel is, de náluk is csak kislemezekig jutottak. Szétesett a csapat, csak kilenc évvel később álltak össze újra egy kvázi nosztalgia-turnéra Japánban. Én is az ezt megörökítő élő felvételen (Live at Last) hallottam először a "Time…" dalait. Kiegészítve néhány korai (első két lemezes) Maidennel – hiszen egy koncertnyi saját számot akkor még nem tudtak játszani. Hogy mennyire csipázzák a Vasszüzet, mutatja amúgy az is, hogy soraikban azóta több volt tag is feltűnt ideig-óráig (Clive Burr, Dannis Stratton, Paul Di'Anno).

Olyan sikeres volt ez az újjáalakulás, hogy azóta tíz soralbumot szabadítottak a világra, legutóbbit éppen idén (Katharsis). Ma is aktívak tehát, a Frontiers kötelékén belül leltek újabban otthonra ők is. A történelem tehát itt él velünk, még ha zenei fronton éppenséggel nem is zajlik már. Igényes hard rockot tolnak amúgy manapság, jó szívvel ajánlom az újabb-kori cuccaikat is. Ha már itt tartunk: a dallamérzék már '81-ben is megvolt bennük, a Maiden-mánia ellenére nem tipikus NWOBHM-et nyomtak akkor sem. Inkább amolyan összekötő kapocs voltak a lendületesebb európai és a melodikusabb amerikai színtér között. A hiányzó láncszem, mondhatni.

Szóval forog a korong, egyszer, kétszer, és rácsodálkozom újra és újra, mennyire jó ez a muzsika! El nem tudom képzelni, hogy miért pont ők – ennyi tehetséggel, ilyen jó nótákkal – hullottak ki az idők rostáján. De hát a történelem már csak ilyen, néha olyan dolgok történnek, amelyekre nincsen épp eszű magyarázat.

Kotta