Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Olvasom a lemezcímet, hogyaszongyahogy: "Generation Mind". Hát ennek nincs értelme - mondom -, ráadásul nagyon hasonlít a "Generation Swine"-ra, márpedig az nem jó jel, mert ezzel a címmel 1997-ben a Mötley Crüe már bukott egy hatalmasat. Attól persze nem kellett félnem, hogy a borítóját tekintve is elég nehezen értelmezhető album olyan - virágnyelven - kísérletező, azaz pofátlanul és megalkuvó módon alternatív hangzással kokettáló zenét tartalmaz, mint annak idején a Los Angeles-i "Vegyes társaság" rossz csillagzat alatt született "disznófejes" lemeze.

Már annyiszor ekéztük a nápolyi Frontiers kiadót, hogy lassan ennek puszta fölvetése is kezd unalmassá válni. Persze az igazság elviseli a sokszori ismétlést, sőt, olykor kifejezetten szükség is van az igazság sulykolására, máskülönben elsikkad a sok butaság, tévedés és féligazság között. A lényeg, hogy a Frontiers működése minden árnyoldala ellenére szerintem több hasznot hoz, mint amennyi kárt okoz. A haszon pedig alapvetően két fejleményben mutatkozik meg: az egyik a méltatlanul elfeledett zenekarok és saját hiba nélkül megfeküdt karrierek föltámasztása, a másik pedig a kiadó "all-star" vagy "supergroup" projektjeinek ritka, viszont annál örvendetesebb sikere.

A Black Swan az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen Robin McAuley énekes (McAuley Schenker Group), Reb Beach gitáros (Winger, Whitesnake), Jeff Pilson bőgős (Foreigner, Dokken) és Matt Starr dobos (Ace Frehley, Mr. Big) alkalmi formációjáról van szó, ami egyértelműen a Frontiers tulajdonosának "rajzasztalán" született. Szerencsére a fekete hattyak már elsőre is jól szerepeltek. A 2020-ban megjelent, "Shake The World" című bemutatkozás ugyan - ahogy akkor a lemezkritikámban fogalmaztam - nem rázta föl a világot, de kimondottan élvezhető, mi több, élvezetes lett; Robin McAuley-t pedig, aki már majdnem 70 éves, gyakorlatilag csúcsformában mutatta meg nekünk - ahogy már nagyon régen láttuk.

Túl vagyok pár hallgatáson, és azt kell mondjam: sikerült egy még egységesebb, átgondoltabb, összeszedettebb, dallamosabb és dögösebb albumot készíteniük. Nekem külön tetszik, hogy sokszor kihallok belőle Night Ranger és - ami még meglepőbb és szimpatikusabb - Damn Yankees hatásokat. Talán nem vagyok egyedül, amikor azt állítom, hogy az olyan dalokban, mint pl. a "She Hides Behind" vagy a "Crown" a Damn Yankees legszebb pillanatai köszönnek vissza.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Valamiért az én fejemben kezdettől fogva összenőtt két név: Joe Satrianié és Steve Vaié. Nemcsak azért, mert már gyerekkorukban is ismerték egymást (14 éves korától kezdve Vait három éven át tanította Satriani gitározni!), és nem is csak azért, mert az első instrumentális gitárhős generáció leghatalmasabb figurái voltak ők ketten, hanem azért, mert van valami közös abban, ahogy ők a muzsikához viszonyulnak: kísérletezők, de hagyománytisztelők, harsányak, de alázatosak, virgáznak, de dallamokban és dalokban gondolkodnak stb. Kezdetben Satrianit szerettem jobban, majd Vai került nálam piedesztálra, mostanában pedig újra Satrianit érzem magamhoz közelebb. Valamiért Vai az utóbbi 20 évben, nagyjából a "The Ultra Zone" (1999) óta nem tudott engem "megszólítani". Egykori "bálványom" már nagyon régóta nem nekem bazsevál. Ez odáig fajult, hogy az idén január végén kiadott új albumát (Inviolate) néhány hallgatás után kénytelen voltam félretenni. Egyszerűen nem tudnék mit írni róla.

Éppen ezért örülök annak, hogy a sokáig kevés szerencsével kísérletező, folyton új utakat kereső Satriani visszatalálni látszik a kegyeimbe. Már a 2020-as "Shapeshifting" ígéretes tendenciákat mutatott. Bár sokszor talán elkalandozott, és néha érezhető volt a megfelelő fókusz hiánya, az új muzsikusok valódi vérfrissítést jelentettek. Sajnálom, hogy Kenny Aronoff dobszerkója most nem szól olyan überbrutalische módon, mint az előző lemezen, de ezért kárpótol a bőgős, Bryan Beller, aki most bizonyos értelemben - ha ilyesmi egyáltalán lehetséges Satriani mellett - a lemez egyik főszereplőjévé avanzsált. A képtelen nevű billentyűs, Rai Thistlethwayte szereplése is pozitív fejlemény, bár én talán még nagyobb teret engedtem volna neki.

A "Marsi elefántok" is amolyan covid-időszakos lemez kevés személyes találkozással, annál több internetes fájlcserével és házistúdiós szöszmötöléssel. Érdekes módon ez nem nagyon érzik rajta, sőt, azt kell mondjam, hogy lényegében az 1995-ös album óta (ami nagy kedvencem!) nem volt ilyen - nincs erre jobb magyar kifejezés :)) - "live" a "feeling". Az utóbbi időben sokszor lehetett azt érezni a mester dalain, hogy sablonosak, túl feszesre, már-már merevre lettek komponálva. Ezzel szemben most kifejezetten jammelős a hangulat, egyik-másik dal tényleg olyan, mintha egy kis stúdióbéli örömzene lett volna spontánul rögzítve, pedig szinte semmi sem áll távolabb a valóságtól. És mégis!

Lehet, hogy eleve ez volt a koncepció, az is lehet, hogy ebben vastagon benne van az új muzsikustársak keze (Aronoff esetében a lába is!), de kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit Satriani maga nyilatkozott: "Megcsináltunk mi mindent, még a legőrültebb ötletekkel is megpróbálkoztunk! És eljátszottunk a gondolattal, hogy bármi is jutott eszünkbe, azt visszafelé vagy fejjel lefelé fordítottuk, hogy meglássuk, mi történhet.” A spontaneitás tehát nem a megfelelő szó, talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a játékosság kifejezést használjuk. Nagyon is jól kiszámítottan, átgondoltan folyt itt minden, viszont kevesebb megkötöttséggel, egy kicsit szabadabb fölfogásban, oldottabb hangulatban.

Működik is ez az új megközelítés vagy munkamódszer, csak egyszer, a "Dance Of The Spores"-nál ugratom a lejátszót, ott viszont mindig. Egyelőre három kedvencem van, az őrületesen groovey "Tension And Release", az elképesztően hangulatos "Sailing The Seas Of Ganymede" (na, Steve Vainak valami ilyesmit kellene játszania manapság!) és a lemezt záró "Desolation". Az utóbbival kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy nem emlékszem, Satriani mikor írt utoljára ilyen rém egyszerű, mégis megindító lírát.

A borító kiborító (ki látott már olyat, hogy lila alapra narancssárgával írunk?), de a tartalom inkább elborító - jó értelemben. Most újra lett kedvem Satriani koncertre menni. Elvileg jövőre, április 10-én lesz is rá lehetőségem a Barba Negrában. Talizunk?

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

Lehet, hogy ezt a bandát Főnixnek kellene nevezni, nem pedig Treatnek. Amikor a svéd dallamos hard rock egykor legígéretesebb, a Europe-pal simán egy lapon említhető csapata 2010-ben, 18 év hosszú hallgatás után kiadta a "Coup de Grace" albumot, mindenki teljesen elképedt. Úgy tolták, mintha huszonéves, sikerre éhes kezdők lennének, nem közel két évtizedig inaktív, ráncos veteránok. Néhány év múlva (2013-ban) bejelentették, hogy ennyi volt, nem csinálják tovább. Szerencsére ezt annyira kellett komolyan venni, mint a Scorpions sokadik búcsúturnéját. Azóta két stúdiólemezt is kiadtak (Ghost of Graceland - 2016, Tunguska - 2018), sőt, 2017-ben koncert DVD-jük is jelent meg (The Road More Or Less Traveled).

A Treat azon csapatok közé tartozik, akik maximálisan igazolják Serafino Perugino és kiadója, a Frontiers sokat vitatott üzletpolitikáját. Szó se róla, képesek csúnyán mellényúlni, de a Treat fölkarolásával tényleg nagy szolgálatot tettek a műfajnak és a közönségnek. A legutóbbi Treat anyag, a "Tunguska" szerintem nem ütött már olyan nagyot, mint az újraalakulás utáni első két lemez, így a legújabb kiadvánnyal szemben már nem voltak bennem túlzó elvárások. Pont ezért töltött el olyan jó érzés, amikor végre túlestem az első néhány hallgatáson.

A "Végjáték" címet (félrevezető módon) viselő album hál' Istennek nem a Treat hattyúdala; erről szó sincs, egyáltalán nem kelti ezt az érzetet. Valójában egy egészen friss hangzású és a fáradtság minden jelétől mentes dalcsokrot kapunk, ami talán még közvetlen elődjénél is energikusabbra sikerült. Ez leginkább az album első felére (régiesen szólva az A-oldalra) igaz. Sajnos a B-oldal, voltaképp a "My Parade" című, kicsit country hangulatú (vagy inkább Night Ranger ihletésű?) számtól kezdve már nem hozza ugyanazt a színvonalat. Ez alól talán csak a "Dark To Light" című középtempós tétel képez kivételt.

Mindazonáltal a Treat ezzel a kiadvánnyal (is) megőrizte bérelt helyét a dallamos hard rock élbolyában. Továbbra is a műfaj arisztokráciájához tartoznak, s ennek fényében alighanem fölül kell vizsgálnom azt, amit a bevezetőben mondtam. Nem kell őket átnevezni Főnixre, jó ez a Treat név, hiszen ennek az angol szónak magyarul a "csemege, ínyencség, nyalánkság" is helyes fordítása.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.newhorizon.se

Metal eszmélésem hajnalán – 35 éve, még leírni is nehéz – zenei ízlésem úgy pattant ki szívemből, mint Pallasz Athéné: teljes páncélban, harcra készen, mindenfajta hiátust nélkülözve – stílusom azóta egyesek szerint csak romlott (a páncél is berozsdál, még az isteneknél is), és szerénységemet példázva adjunk nekik igazat, így nem kényszerülök kínos magyarázkodásokra, ha valaminek mellé lövök (nem úgy, mint hivatásomban, mert ott azért elég ciki a dolog…).

Nos, akkoriban – és a fentieket igazolva mostanság is – sokszor ábrándoztam egy olyan, számomra etalonnak tűnő együttesről, ahol a riffek a heavy metal keménységével géppuskázzák a hangjegyeket, a dallamok azonban a hard rock melodikusságával, érzékenységével, de vadságával is teljesítik ABBÁ-n és Táncdalfesztiválos énekeseken szocializálódott vágyaimat.

Mint ahogy írtam, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és az utóbbi évtizedben egy egész stílus született ezekkel a jellemzőkkel, sőt, akár kettő is: az európai heavy rock, ami olyan bandákkal örvendeztetett meg, mint az újkori Jaded Heart vagy a Dynazty, illetve a melodikus metal, aminek egyik legkiválóbb képviselője Magnus Karlsson, aki olyan énekesekkel dolgozott, mint Russell Allen, Jorn Lande, vagy Ronnie Romero.

Mindezekből kifolyólag nagyon megörültem, mikor meghallottam, hogy a leukémiájából szerencsésen kigyógyult Erik Grönwall énekes és Jona Tee dalszerző / producer / multi-instrumentalista – vagyis a H.E.A.T. együttes két egykori zenésztársa – új együttest hozott létre New Horizon néven, és ugyan power metalnak titulálták a stílust, amiben utazni szerettek volna, biztos voltam benne, hogy Grönwall múltjából eredően remek dallamokat fog hozni.

Elvárásaimnak végül is felemásan felelt meg a "Gate Of The Gods": a lemez tényleg a power metal jegyében fogant és a dallamok is jobban igazodnak a szigorúbb testvérhez, mint a hard rock érzékenyebb megközelítéséhez, ám a teljes anyagot belengi az az örömteli felszabadultság, ami a nyolcvanas évek hajbandáit juttatják az ember eszébe.

Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt ebben a betegségből való felgyógyulásnak, mindenesetre nem a vicsorgás és hajaknak tépkedése az, amire a hallgató első hallásra kényszerül: Grönwallék egy olyan himnusszal indítanak, ami bármely prémiumkategóriás power bandának is becsületére válna. Igaz, hogy a dallam valahonnan ismerős, de nem lehet ezért a duóra haragudni, még akkor sem, ha a többi dal sem építi újra a power metal templomát.

Az énekesen érződik, hogy szívügye a dolog, mert kiteszi szívét-lelkét is, a szerzemények pedig ugyan nem egyenletes színvonalon, de kitűnően mutatják meg, hogy Grönwall mekkora tehetség, és Jona milyen sokoldalú zenész. A teljes igazsághoz azonban hozzá kell tenni, hogy a meghívott vendégek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy ne legyen mit szégyenleni: Robban Bäck (Mustasch, W.E.T.), Sam Totman (Dragonforce), Love Magnusson (Dynazty), Dave Dalone (H.E.A.T), Niko Vuorela (Temple Balls) egy-egy árnyalattal, de színesebbé tették a végeredményt.

Ha nem lenne két-három olyan dal, amelyek kissé egysíkúan forgatják a power metal sémáit, azt írnám, hogy közel hibátlan lemez született: az unalmasabb percek mellett azonban nem lehet elmenni, még akkor sem, ha a jól sikerült darabok tényleg első rangúak. Az album valószínűen csak egy projekt terméke, hiszen Grönwall mint tudjuk, már a Skid Row énekese, de úgy gondolom, a skandináv metal szerelmesei bátran tehetnek egy próbát a lemezzel; biztos vagyok benne, hogy találnak egy-két olyan kedvencet, amit többször is elő fognak szedni a jövőben.

Garael

Kiadó:
Timstone Records

Honlapok:
www.andytimmons.com
facebook.com/AndyTimmonsOfficial

Andy Timmons nem tartozik a legismertebb gitárhősök közé. Jó, nem is volt tagja a Mike Varney által fölfedezett, támogatott, menedzselt legendás Shrapnel generációnak. Ugyanakkor nem kerülték el a kisebb-nagyobb sikerek, szakmai elismerések sem. A '80-as évek Amerikájában kifejezetten sikeresnek mondható "hajbanda", a Danger Danger gitárosaként körbeturnézta a földgolyót. Bár itt Európában kevésbé voltak ismertek, azért világszerte eladtak egymillió albumot és volt két Number One-videójuk az MTV-n, ráadásul egy olyan korszakban, amikor ez még jelentett valamit. Timmons két lemez után, a trutyi által súlyosan megterhelt időszakban, amikor már gyakorlatilag senkit sem veregettek hátba azért, ha klasszikus hard rockot, sőt, glam rockot játszik, úgy döntött: inkább szólókarrierjére összpontosít. Éveken át Olivia Newton-John zenei igazgatójaként és gitárosaként dolgozott (azért valahogy meg kell élni!), majd olyan muzsikusokkal működött együtt, mint Kip Winger, Paula Abdul, Paul Stanley és Simon Phillips, és élőben föllépett más gitárhősökkel: pl. Steve Vai, Joe Satriani, Eric Johnson, Steve Morse, Mike Stern, Ace Frehley és Ted Nugent oldalán.

Eközben 1994 óta folyamatosan adta ki instrumentális szólóalbumait nagyjából 3-5 évente. A legutóbbi lemez óta viszont ennél valamivel hosszabb idő telt el: 6 év, amit tudjunk be a rohadék koronavírusnak! Idővel Timmons gitárosként átment villantós gitárhősből letisztult, lényegében blues/jazz orientált művésszé, aki klasszikus dob-bőgő-gitár fölállásban, minimális torzítással tolja a dallamos, érzelmekkel telített, lassú és középtempós dalait, pl. az olyanokat, mint az ügyeletes kedvenc rovatba is kötelezően megjelenő, irgalmatlanul megindító "Gone", amit a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia áldozatainak emlékére szerzett.

Az "Electric Truth" nem hosszú lemez, nagyjából egy régi baksa játékidejét hozza, mindazonáltal nem lehet hiányérzete egyetlen értő fülű hallgatónak sem, mert igazán tartalmas, magas művészi értékű élményt kap. A dobok mögött Lemar Carter (Joss Stone, Raphael Saadiq) ül, a bőgőt Travis Carlton (Larry Carlton, Robben Ford) kezeli, és most kivételesen van egy billentyűs is a csapatban: Deron Johnson (Miles Davis, Stanley Clarke, Seal). Ennél még meglepőbb, hogy a lemezen helyet kapott két énekes nóta is (Say What You Want, Take Me With You), melyekben Corry Pertile rezegteti hangszálait. A lemez producere Josh Smith volt, aki több dalt is együtt jegyez Timmons-szal, a "Johnnie T." című számban pedig ők ketten tolnak is egy klasszikus "gitárcsatát".

Nekem elsősorban azok a dalok jönnek be, melyekben Deron Johnson billentyűs egy kicsit nagyobb szerepet kap (pl. a csatolt klipes "E.W.F."), bár elismerem, hogy a Hammonddal szemben (pozitív értelemben) kicsit elfogult vagyok. Érdekes, de nekem a dalokról, a hangzásról, a "zenei filozófiáról" sokszor kiváló gitáros/dalszerzőnk Király Pitta jut eszembe, amit egyszer el is mondtam neki. Nem tiltakozott. :)

Tartuffe

Az európai zenészek plusz amerikai származású énekes kombó bizonyos zsánerekben jól szokott elsülni. Függ ez persze a kontextustól is, a talán leghíresebb ilyen kooperáció (Accept "Eat The Heat") inkább lett hírhedt, de ott a váltás halmozottan terhelt volt (zeneileg is komoly átalakulást eredményezve, a pályájuk csúcsán stb.), amit így – csomagban – a rajongótábor nem fogadott el. Azon csapatokban, melyek eleve így futnak neki a karrierjüknek (pl. White Lion), esetleg viszonylag korán váltottak, mint a Royal Hunt, a megfelelő lazaságot simán be tudják csempészni ezek a frontemberek a hagyományosan fegyelmezettebb zenei közegbe. Különösen fontos lehet ez a dallamosabb vonalon, így lehet igazán hiteles egy melodikusabb megközelítésű banda.

Pontosan ez történt a Vamp esetén is. Muzikálisan is – a felálláson túlmutatóan – jó párhuzam lehet a fent említett White Lion, leszámítva azt a tényt, hogy Ricolf Krücker nem ér Vito Bratta nyomába…, de ezt a világ rockgitárosainak 99%-ról elmondhatjuk, szóval nem oszt, nem szoroz. Dallamos, amerikás glam/hard rock a játék neve ugyanis, némi európai ízzel megbolondítva. De ha te azt mondod, összességében téged ez leginkább a Quiet Riotra emlékeztet, akkor sem foglak kitiltani a komment szekcióból. (Vagy legalábbis nem ezért :D)

Hogy lehetett potenciál bennük, azt nem csak a belinkelt videó mutatja (amely, ha hinni lehet a kísérőszövegnek, kábé két-három évvel előzi meg az első lemezük megjelenését), hanem az is, hogy egy nagykiadó, az Atlantic szerződtette le őket, és hogy a bemutatkozó album munkálataira kijelölte melléjük producernek Tony Plattot (ha nem is elsőre). Aki Mutt Lange szárnyai alatt nevelkedett és komoly renoméval rendelkezik (AC/DC, Foreigner, Iron Maiden).

Ehhez képest két meglepő dolog történt: a lemeztársaság a korong megjelenésére kihátrált mögülük. Zéró marketing és koncert büdzsé. Nulla reklám. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, azt nem tudtam kihámozni a neten fellelhető minimális információból. Valószínűleg belejátszott az is, hogy Dickinson lenyúlta a dobosukat – nehéz nem észre venni, milyen jó a srác (Dicki Fliszar), rendhagyó módon még az LP-n is van egy dobszólója. Plusz még ő is Dicki… A másik: az anyag kifejezetten szarul (aránytalanul, erőtlenül) szól. Csodálkoznék, ha ezt kapná elő referenciaként Platt, amikor munkáért házal. Valószínűleg ez a két dolog összefügg: a kiadó ejthette a bandát már a felvételek közben, így a stúdióra szánt összeg is kisebb lett, hamarabb elfogyott, jó Tonyban pedig nem volt annyi szakmai alázat, hogy ne essen ki a kezéből azonnal a… hm, potméter.

2013-ban amúgy kiadták a cuccot újrakeverve, de elsősorban nem azért érdemes ezt a verziót beszerezni, mert annyival jobb lett a hangzás (szarból palacsintát azért nehéz csinálni), hanem mert tonnányi bónusz anyagot pakoltak hozzá. Demó verzióban nagyjából itt a teljes meg nem jelent második és harmadik lemezük is, ráadásul ezek egész korrektül is szólnak (tartsd tőlem távol Mr. Plattot…). Ez a dupla CD amúgy egy reunion első felvonásának indult, amit azonban megakasztott Krücker 2015-ös halála. Nem a világ legszerencsésebb bandája ez, lássuk be.

A dallamrockerek és az elkallódott kincseket kutatók közös halmaza szerintem jól szórakozik majd ezeket a nótákat hallgatva. Én időnként előkapom, a hibáival együtt is van benne valami érdekes.

Kotta

Kiadó:
CD Baby

Honlapok:
www.getjack.com
www.kipwinger.com

Ajjaj! Most vagyok igazán bajban! Egyrészt nem vagyok a klasszikus musicalek nagy barátja, még a rockoperát is veszélyes műfajnak tartom, jóllehet van pár nagy kedvencem, amit kívülről fújok, mint pl. a Jézus Krisztus Szupersztár és az István a király. Ezen túl legföljebb az ún. ál-rockoperákat hallgatom, pl. a Savatage zseniális alkotásait (Streets, Dead Winter Dead, The Wake Of Magellan) és az Avantasia-típusú lemezeket. Azt pedig egyenesen hitvány és olcsó hatásvadászatnak, a kultúra végzetes ellaposodásának tartom, hogy színházainkat szó szerint úgy elöntötték a musicalek, illetve a klasszikus könyvek, darabok, történetek kínos, erőltetett musical-adaptációi, mint szar a WC-t.

Szóval egyrészről van bennem ez a fönntartás, vonakodás, előítélet, másrészről végtelenül tisztelem Kip Wingert, aki a hard rock színtér egyik legfélreértettebb, legkevésbé megbecsült géniusza. Márpedig Winger még 2019-ben szerzőtársával, Damien Gray-jel kiadott egy duplalemezes musicalt, amit nem hagyhatok szó nélkül. Ez nem koncept-album, nem rockopera, hanem klasszikus értelemben vett musical a szövegnek alárendelt zenével, olykor már-már túl hosszúra nyúló prózai részekkel, több férfi és női szereplővel. A cím elég nyilánvalóan utal a tartalomra: a musical a hírhedt angol sorozatgyilkosról, Hasfelmetsző Jackről szól, pontosabban öt áldozatáról, az ún. "kánoni" vagy "általános" ötről (Mary Ann Nichols, Annie Chapman, Elizabeth Stride, Catherine Eddowes és Mary Jane Kelly). Az ő szörnyen erőszakos haláluk körülményeiről szól az első rész (lemez, CD, akármi), míg a második rész azt beszéli el, hogy az öt ismert áldozat hogyan tér vissza a halálon túlról, hogy bosszút álljon.

Meglepő ugyan, de a 2019-ben megjelent musical a mai napig nem került színpadra; pontosabban elhangzott már koncerten, színházi ősbemutatója viszont még mindig várat magára. Ezt nem nagyon értem, mert simán megüti, sőt inkább fölülmúlja azt a szintet, amit egyik-másik Broadway, West End, vagy magyar színházi "piacra" fröccsöntött darab képvisel. A "Tick, Tick... Boom!" című (propaganda)film nem föltétlen indokolt hangos sikere Jonathan Larsont is újra az egekig magasztalta, pedig elég kiszámítható és a prozódia szempontjából sokszor elég suta dalokat írt. A Get Jack szerintem simán pariban van vele! Persze nem akarom a fiatalon elhunyt, háromszoros posztumusz Tony-díjjal és Pulitzer-díjjal jutalmazott Larsonon elverni a port, főleg azért nem, mert a "Get Jack" valójában az ő munkájához, stílusához áll a legközelebb.

Nem állítom, hogy Winger és Gray által megálmodott musical hibátlan, korántsem, a több mint 130 perces játékidő például elég megerőltető, kiváltképp, hogy - elsősorban az első részben - túlteng a szöveg, túl sok a próza. A darab tényleg igényli, sőt, követeli a vizuális élményt! Hangsúlyozom, ez valóban musical és nem rockopera, jóllehet a "zenekari gödörben" a szimfonikusok mellett ott ül egy jó hangos rockzenekar is. Nekem határozottan jól esett volna, ha ők sokkal több munkát kapnak, úgy mint pl. az első részt záró címadóban, ahol kb. egy óra után megkapjuk az első gitárszólót is.

Gyanítom, hogy ha az alkotókban megvan a kellő alázat és belátás, a színpadra állítás érdekében rövidítenek a musicalen, hogy dramaturgiai és zenei szempontból is hatásosabb, emészthetőbb legyen a dolog. Öntudatos metálarcok ne is próbálkozzanak vele, aki viszont alkalomadtán nem zárkózik el egy pásztorórától Tháliával, nyugodtan hallgasson bele - ha másért nem, azért, hogy lássa, milyen sokoldalú arc ez a Kip Winger!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.michaelromeomusic.com

Amikor 2018-ban megjelent a "War Of The Worlds" első része, némileg meglepődtünk, hiszen Michael Romeo 24 év után szánta rá magát arra, hogy szólólemezt adjon ki. Most, hogy a beígért második részt is a kezünkbe vehetjük, már nem csodálkozunk annyira, hiszen a SymphonyX gépezete az utóbbi időben érezhetően belassult. Nem széledtek szét, az ígéret szerint lesz is majd új lemez, de Romeo szerintem úgy érezte: nem várhat tovább a banda többi tagjára, a szerencsés csillagzatra, a körülmények jótékony egybeesésére, vagy akármire. Volt, van, lesz benne zene, nem is kevés, és ennek ki kell jönnie...

Még nagyon jól emlékszem arra, mikor megjelent a SymphonyX "The Damnation Game" című lemeze (1995). Majdnem olyan hatással volt rám, mint a Dream Theater "Images & Words"-e: nemcsak padlót fogtam tőle, de - amint az akkoriban nem volt ritka; más volt még a zeneipar, és mások voltak a zenehallgatási szokások - hónapokig folyamatosan az pörgött a lejátszómban. Még a munkahelyemre is elvittem magammal, a kollégáim a végén már azon tanakodtak, hogy vagy a CD-t törik össze, vagy engem fojtanak meg egy kanál vízben. Akkor a kicsit kancsal, alacsony, pufók, tömzsi ujjú gitárost szálfa termetű, tünde óriásnak láttam. Meg is jegyeztem: ő a Ritchie Blackmore - Yngwie Malmsteen evolúciós létrán a következő fok.

Manapság ez a lelkesedés már nem olyan heves, a valóságérzékelésemet sem torzítja annyira. Azóta rájöttem, hogy Romeo totálisan bele van ragadva egy sajátos dallam- és képzeletvilágba, ugyanannak a lemeznek sokadik permutációját készíti el, csak közben a muzsika modernebb, zúzósabb és - hogy is mondjam? - hangosabb lett. Ez persze nem baj, de már nem hoz lázba egy új megjelenés, és némi nosztalgiával gondolok az első néhány SymphonyX lemezre, ahol Russell Allen még nem süvöltött, üvöltött, rekesztett annyit, s ahol még a gitárok sem fűrészelték le a fejemet.

Pontosan ezért örültem meg a "War Of The Worlds" első részének, a stílus, a dallamvilág maradt ugyan, de pozitív értelemben merésznek tűnt Rick Castellano (Blue Öyster Cult) szerepeltetése a mikrofon mögött. Bejött az a lemez nagyon, mint ahogy bejön ez is, jóllehet az egyébként istenáldotta fiatal horvát tehetség, Dino Jelusic (Animal Drive, Dirty Shirley) olyannyira fölvette Allen stílusát és manírjait (ugyanazt a Coverdale/Dio iskolát képviselik), hogy néha már nehéz eldönteni, ki is énekel valójában. Hangsúlyozom, Jelusic egészen fantasztikus, de ez a "hasonulás" nekem zeneileg visszalépés a SymphonyX, a régi kerékvágás felé.

Az eredetileg H. G. Wellstől és újabban Spielbergtől ismert sci-fi téma adott, ennek megfelelően a hangulat meglehetősen komor - hogy ne mondjam: gyilkos -, a hangzás pedig elég rideg és gépies. Ezért - ha nagy filmzene rajongó lennék - azt mondhatnám, hogy a filmzenés (álszimfonikus) betétdalok: Introduction - Pt. 2, Mothership, Hunted, Brave New Wolrd (Outro) szívesen fogadott föloldások. A helyzet azonban az, hogy nem vagyok nagy filmzene rajongó, és nekem ez már kicsit túl lett tolva dramaturgiailag, és egyik-másik tétel nem is annyira izgalmas, hogy 3-4 percig el legyen húzva.

Ez most nyafogásnak tűnik, de nem az. Igyekszem elfogulatlan lenni (vagy legalább annak mutatkozni), mert közben rajongok Romeoért és minden muzsikáért, amihez köze van. Ez is döbbenetesen jó, a mezőnyből messze kiemelkedő album, ami kétségkívül az éves toplistán végzi majd. Teljesen szétcsúszom minden egyes alkalommal, amikor meghallom a keleties hangvételű "Destroyer"-t, vagy a "Maschinenmensch" emberi ésszel fölfoghatatlan, megahosszú gitárszólóval díszített lassú középrészét!

Az InsideOut kiadó által fölkarolt kiadvány egyébként tartalmaz két bónusz nótát is (The Perfect Weapon, Alien DeathRay), amelyek ugyan joggal maradtak ki az alapkoncepcióból, ugyanakkor magukban is totálisan megállják helyüket. Romeo és a kiadó azzal kedveskednek a rajongóknak, hogy meglepiként beletettek a "dobozba" egy második CD-t is, mely a teljes lemez instrumentális változatát rejti. A végére pedig hadd szögezzek le két tengelyigazságot: ez az album toplistás, Romeo pedig korszakos zseni!

Tartuffe

Kiadó:
RA Music

Honlap:
facebook.com/ALTZIMUSIC

Rick Altzit szerintem nem kell bemutatni, hiszen megjárt jó pár ismert európai formációt, például énekelt az At Vance, Herman Frank, a Masterplan és a Gathering Of Kings lemezein, de ezen kívül vendégszerepelt, vokálozott vagy egy tucatnyi más albumon is. Jelenleg elvileg a hosszú ideje inaktív finn Thunderstone énekese, akikről érdemben utoljára 2016-ban hallottunk. Altzi amolyan jolly joker, akit mindig rá lehet venni egy kis éneklésre, ha egy banda megszorul, de tartósan - úgy tűnik - nem igen tud sehol sem gyökeret verni.

Mivel a Thunderstone - sajnos - csak papíron létezik, Altzi úgy gondolta, hogy készít egy szólólemezt, és a projektnek végül a nem túl fantáziadús Altzi nevet adta. A helyében én vagy a teljes nevemmel fölvállaltam volna a dolgot, vagy kitaláltam volna egy rendes nevet a bandának. Itt azonban nem igazán beszélhetünk együttesről; vannak ugyan fix munkatársak, pl. Nalle Påhlsson bőgős (Gathering Of Kings, Last Autumn's Dream) és Kevin Kott dobos (At Vance, Almanac), de a gitárszólók fölvételekor egymásnak adták a kilincset olyan nagyszerű muzsikusok, mint Joel Hoekstra (Whitesnake, ex-Night Ranger), Matthias IA Eklund (Freak Kitchen), Per Nilsson (Meshuggah), Olaf Lenk (At Vance), Oliver Hartmann (Avantasia), Morgan Jensen (Swedish Erotica), Victor Ohlsson (Saffire, Gathering of Kings), Magnus Karlsson (Freefall), Andy LaRocque (King Diamond), Magnus Berglund (Arctic Rain), Stefan Lindholm (Vindictiv) és Eric Rauti (Dreamland). Nem jelentéktelen a lista... nincs is gond a szólókkal, mi több!!!

A producer maga Altzi volt, a keverést Victor Ohlsson végezte, a maszterelés pedig a híres Thomas “Plec” Johansson munkája. A hangzással nincs is semmi baj. Az már nem a hangmérnökökön múlt, hogy hosszútávon engem kicsit fáraszt Altzi rekedtes orgánuma: valahogy hiányzik belőle a szín, vagy mittoménmi. Az 56 perces lemezen 14 szerzemény kapott helyet, ami azt jelzi, hogy itt nincsenek túlbonyolítva a dolgok, egymás után sorjáznak a 3-4 perc körüli egyszerű, direkt nóták. Még a ritmusokkal sem bajlódtak sokat, nagyjából 120-140 bpm körülre lőtték be az összes dalt, így ebben a tekintetben sem kell nagy változatosságra számítani.

Ez így nem hangzik valami jól, de valójában tök élvezhető az album. Altzi itt nem erőlteti a tőle máshol megszokott euro-power hangulatot, a szerzemények inkább a klasszikus és hiperdallamos hard rock vonalon egyensúlyoznak, határozottan rádióbarát irányban mozognak. Gyakorlatilag minden egyes szóló élményszámba megy, kedvencem a "Strangers In The Real World" szólója, amit - csak találgatni tudok, mert a booklet nem járt még a kezemben - valószínűleg Matthias IA Eklund követhetett el. Első szólóalbumnak nagyon is igényes munka ez, csak még Altzi hangjával kell barátkoznom kicsit...

Tartuffe

Régóta fent van ez az album a listámon, mint jelölt ebbe a rovatba, a végső lökést a tegnapi Rudán Joe koncert adta meg. Az új lemezének bemutató turnéja zajlik éppen, de Joci – jó szokásához híven – most is vendégsereget verbuvált maga köré, így Nagy Dávid és Kalapács József is eltöltött egy jó félórát a színpadon. Előkerültek nyilván Pokolgép számok is, és szép gesztusként, reflektálva a jelenleg zajló borzalomra, elnyomták az A háború gyermekét is, amely ennek a korongnak szintén az egyik csúcspontja. Jelként (A jel, érted) értelmeztem ezt arra, hogy ne halogassam tovább az ajánló megírását.

Magyar albumok ritkán szólnak jól, a korai heavy metalra cuccokra különösen igaz ez, azon belül a Pokolgépre pedig hatványozottan. Nemigen hallgatom ezeket, mert a hangzás – a mai elvárások fényében – nehezen emészthetővé teszi őket. Adná magát esetleg egy koncertlemez, ahol a különböző időszakok legjobb számait egységes, a zenekar élő megszólalását leképező (alkalmasint combosabb) hangzással lehetne megfülelni, de jelen esetben ez sem működik. Merthogy a 'gép koncert soundja is meglehetősen hergya volt mindig. Kukovecz Gábor valamiért a nagyon élesre-magasra (és vékonyra) kevert avítt (némi eufemizmussal "true") gitárhangzást kedveli, így esetükben ez sem lehet megoldás.

Még szerencse, hogy megszületett ez az akusztikus korong! Itt hibátlan hangképpel hallhatjuk a jobbnál-jobb számokat, mert azt ugye el kell ismerjük, Kukovecz kivételesen jó dalszerzője ennek a műfajnak. A zenetanárként dolgozó rockert minden bizonnyal zeneelméleti ismeretei segítették abban, hogy ennyire kiválóan volt képes áthangszerelni a csörömpölő metal-himnuszokat egy egészen másfajta megközelítést igénylő stílusra. Köszönjük meg a Veszprémi Utcazene Fesztivál szervezőjének, hogy őket is meghívták, máskülönben valószínűleg nem született volna meg ez a remekmű!

A zenekar felállása ekkoriban kifejezetten erős, Czébely Csaba, az akkor frissen a bandába került dobos is képzett muzsikus, Nagy Dávid bizonyította azóta is számtalanszor a tehetségét. Rudán Joe pedig elképesztő teljesítményt nyújt, ereje teljében van ekkor, érettebben is énekel eddigre, mint mondjuk az "Adj új erőt" idején (kevésbé rekeszt, ami ide jobban illik). Jellegéből adódóan a lírára is nagyobb figyelem terelődik itt, mint a fülsiketítő dübörgésben, és ebben sem vall szégyent a produkció: a kezdeti időszak panel-proli világát idővel lassan levetkőzte a csapat, meglepődve konstatáljuk, hogy kifejezetten költői egyik másik dalszöveg. Nem mintha bármi baj lenne a panel-proli himnuszokkal – ezeket üvöltöttem én is fiatalon, s ezért üvöltöm őket most is.

2006-ra a kultikus csapat már régen túl van a pályája csúcsán, ezért elképzelhető, ez a megjelenés még azok egy részének is elkerülte a figyelmét, akik alapvetően szimpatizáltak a bandával. De nem csak nekik ajánlom, hanem azoknak is, akik nem különösebben csípték – lehet, éppen a hangzás miatt – őket. Meg fognak lepődni, mennyire hibátlan alkotás ez.

Kotta