Kiadó:
Spitfire Music

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

A "Százszorszépek" történetét mintha a nápolyi Frontiers kiadónál írnák (pedig nincs közük Perugino istállómesterhez): adott ugyanis egy ötletgazda (aki inkább amolyan manager/producer, mint gitáros/dalszerző), az ausztrál David Lowy, aki békésen elpilickázgat a háttérben, miközben körülötte forgószélként pörögnek, cserélődnek, jönnek-mennek a zenészek. A bandát megjárták már olyan többnyire egész jól csengő nevek, mint: John Stevens, John Corabi, Marco Mendoza, Richard Fortus, Dizzy Reed, Brian Tichy, Frank Ferrer, Darryl Jones és Tommy Clufetos stb. Jelenleg Lowy mellett Glenn Hughes (ének, bőgő), Doug Aldrich (szólógitár) és Deen Castronovo (dobok) alkotják a formációt.

John Corabi 2015-ös csatlakozása sokakat megörvendeztetett, a kiváló torkú énekes végre tartós "otthonra" lelni látszott, de úgy tűnik, itt sem húz(hat)ta sokáig. Előttem tisztázatlan okokból le lett cserélve az örökmozgó Glenn Hughesra, akiről hosszú évekig tartó kemény drogfüggősége ellenére a fizimiskája és a hangja alapján ember fia meg nem mondja, hogy idén 70 éves. Az biztos, hogy a 2018-as "Burn It Down" már szembetűnően a fáradás jeleit mutatta, ez azonban Lowy számára nem jelent különösebb problémát: fogta, alaposan megkeverte a kártyát, és újraosztott.

Nyilván jól gondolkodott Lowy, amikor Hughest "fölbérelte", hiszen nemcsak egy ügyes bőgőst és világklasszis énekest nyert vele, hanem egy jó tollú szövegírót és dalszerzőt is. Persze volt ebben nem kevés rizikó is, mivel Hughesról tudvalévő, hogy stílusa, hangja, zenei világa annyira karakteres, hogy ahol megjelenik, ott mindjárt minden "hughsosan" kezd szólni. Nos, ez most is így van: a The Dead Daisies új albuma egészen olyan, mintha Hughes "Resonate" című szólólemezének lenne a folytatása, vagy egy új Black Country Communion anyag lenne, melynek fölvételei alatt megmondták Joe Bonamassának, hogy most tessék elfelejteni a hagyományos bluesokat, csumára tekerni a torzítót és a szólók közben intenzívebben használni a kisujjat.

Személyes álláspontom az, hogy nem volt nehéz Hughesnak leuralni a terepet, ugyanis akármilyen nagyszerű zenészekkel van körülvéve, közülük egy sem igazán karakteres és sikeres dalszerző. A lényeg, hogy a százszorszépekbe - most, hogy szent földbe ültették át őket - új vitalitás költözött, és kiadtak egy tök élvezhető, bár nem különösebben kiemelkedő hard rock albumot. A "nem különösebben kiemelkedőt" úgy értem, hogy a korábbi The Dead Daisies anyagokhoz képest kifejezetten erős, de a tekintélyes Hughes diszkográfiában szerényen megül a derékhaddal.

Ezúttal sem maradt el a kötelező földolgozás: Deen Castronovo énekével meghallgathatjuk az 1972-es "30 Days in the Hole" című Humble Pie nótát (melyet annak idején a Mr. Big is játszott). A hangzás továbbra is dögös, erőteljes, Hughes bőgője majd' leszakítja az ember fejét. Mindent egybevetve nem lehet panaszunk, bár hátast sem dobunk tőle.

Tartuffe

Az amerikai Pennsylvania államban alakult, eredetileg Sorcerer néven futó, majd Shadow Galleryre keresztelt progresszív metál formáció (ma ismert nevük az Alan Moore íróhoz és David Lloyd rajzolóhoz köthető és ma már klasszikusnak számító V mint Vérbosszú című képregénysorozatból származik) többszörös félreértések áldozata. Lévén, hogy a komolyabb áttörésük és relatív nemzetközi ismertségük a kétségkívül prog-alapműnek számító 1998-as "Tyranny" albumhoz köthető (melyen James LaBrie is vendégszerepelt), sokszor még a legjobban informált kritikusok is második vonalas, Dream Theatert utánzó bandaként emlegették/emlegetik őket. Pedig erről szó sincs.

Az 1985-től Sorcererként alkotó, elsősorban progresszív rock és Malmsteen földolgozásokat játszó együttest a rovatunk első részében is emlegetett Mike Varney fedezte föl, akit a srácok annyira lenyűgöztek, hogy azonnal leszerződtette őket az éppen akkor alapított új kiadójához, a Magna Cartához. A Shadow Gallery első lemeze mindössze kb. fél évvel a Dream Theater stiláris értelemben korszakalkotó "Images & Words" albuma után jelent meg, bár igaz, hogy a debütáció (Shadow Gallery, 1992) még afféle útkereső, ifjonti zsenge volt (mint ahogy a DT első lemeze is). Aki viszont lelkiismeretesen végighallgatja a SG bemutatkozó anyagát, rögvest rájön, hogy nem Dream Theater kópiáról van szó, a Petrucciékkal majdnem totális párhuzamban alkotó pennsylvaniai muzsikusok már akkor saját, markáns stílusjegyekkel, hangzással rendelkeztek.

Az 1995-ös "Carved In Stone" lett a Shadow Gallery nyilatkozat jellegű (deklaratív) alkotása, amely már a banda alaposan kidolgozott formanyelvét, kiérlelt, kiforrott kifejezésmódját, azaz lényegi összetevőivel készre formált arcát mutatja. Ez az arc pedig nem a Dream Theater (de még csak nem is a hónapokkal később megjelenő SymphonyX klasszikus, a "The Damnation Game") vonásait mutatja, hiszen sokkal közelebb áll a Queensryche két ünnepelt remekműve (Operation: Mindcrime, Empire) által képviselt progba hajló rockszínházas teatralitásához, illetve a Kansas klasszikus és folk elemeket vegyítő karakteres muzikalitásához (csak a hegedűt kell hozzáképzelni). Néhány kritikus a Queent hozta föl példaként: "A Shadow Gallery az a metálban, mint ami a Queen volt a rockban." Jóllehet a Queen befolyását nem kell sem lekicsinylenünk, sem teljesen elvetnünk, meggyőződésem, hogy a több jó torokkal is megáldott "árnyékbrigád" hatalmas kórusainak és komolyzenei fordulatainak valódi és elsődleges inspirációja az amerikai prog óriása, a Kansas volt. Lásd: kétbillentyűs fölállás, szövegszerű és személyes keresztény kötődések (Chris Ingles pl. teológiát végzett) stb.

Ha egyáltalán emlegetik még valahol a Shadow Galleryt, a 71 perces "Carved In Stone" alig-alig kerül szóba, pedig a "csúcsteljesítményként" kezelt "Tyranny"-nál talán még progosabb, változatosabb anyag, amelyhez ők maguk is többször visszanyúltak, pl. az albumot indító "Cliffhanger"-nek a "Legacy" albumon (2001) született egy második része, sőt ugyanezen a lemezen az öt fejezetre osztott "First Light" is eszünkbe juttatja a hasonlóképpen grandiózus, közel félórás "Ghostship"-et. Az utóbbi valóban fenomenális darab, kár, hogy a végén az általam annyira utált "hidden track" (elrejtett szám) eszközéhez nyúltak, amelyben hosszú csönd, majd idegesítő, szűnni nem akaró kopogás után következik egy totálisan jelentéktelen álszimfonikus lezárás.

A "hidden track" mellett van még egy kevésbé szimpatikus vonása az albumnak, bár ez nem kimondottan csak erre a kiadványra, hanem általában az összes Shadow Gallery anyagra jellemző: a kicsit vékonyka gitár- és dobhangzás. Tekintve, hogy a vastagabb, röfögősebb, metálosabb sound (hasonlítsd össze a majdnem egykorú "Awake"-kel a Dream Theatertől!) kerülése náluk egészen biztosan a koncepció része volt (bár kíváncsi lennék - ha ez egyáltalán még lehetséges -, hogy hogyan dörrennek meg élőben), értelmetlen ezen pörögni. A "Carved In Stone" ezzel együtt is vérbeli mesterremek, méltánytalanul elfeledett és méltányosan remekműnek minősülő, etalonértékű alkotása egy olyan formációnak, amely manapság sajnos már csak elvileg létezik.

Tartuffe

Pár hónapja már azon töröm a fejemet, hogy a blogunkon létrehozok egy új rovatot; a többi - kivéve talán az ügyeletes kedvencet - amúgy is tetszhalott vagy haló porában fekvő állapotban van. Az új sorozat vezérgondolata az, hogy az általunk kedvelt zenei stílusokban akad jó pár olyan formáció, illetve album, melyek egészen méltatlanul a feledés homályába merültek, vagy legföljebb néhány olyan magamfajta megvénült és eltorzult lény emlékszik rájuk, akik - mint szegény Gollum a Hobbitban - jellemzően földalatti barlangjaikban elbűvölten simogatják kedvenc lemezeiket, miközben nagyokat nyelve torokhangon suttogják: "Drágaságom."

A rovat első tárgyát az 1999-ben megjelent egyetlen Dali's Dilemma lemez képezi, amelyik a határozottan kifejező és gyakorlatilag programszerű "Manifesto For Futurism" címet kapta. Szinte hihetetlen, hogy már egy ilyen album esetében is 22 évet kell képzeletben visszapörgetnünk a történelem kerekén! Márpedig szükség van egy kis kontextusteremtésre, a történelmi háttér rövid vizsgálatára ahhoz, hogy én - a zene Mekk Elekje - el tudjam magyarázni, miért tartom elfeledett jeles mesterremeknek a szóban forgó alkotást. Szóval a '90-es évek végén járunk: a hagyományos hard rock és heavy metal egyfajta hitelességi deficittel (na és a trendeket nemcsak követő, de teremtő kiadók érdektelenségével) küzdött, a stílus kiemelkedő hangszerkezelésre, sőt virtuozitásra alapozott alfajai szinte egyik napról a másikra durván undergroundba szorultak. Egy-két kivétellel (pl. Metallica, Van Halen) még az egykor arénákat megtöltő "nagyok" is bedobták a törülközőt, vagy kocsmákba, bowlingtermekbe és max. pár száz fős klubokba vonultak vissza.

Erre a válsághelyzetre (melyért egyébként elsők között a cicagatyás, pufihajú epigonokat erőltető, majd őket a grunge-ért szemétdombra hajító kiadók viselik a felelősséget) többféle válasz született: a sekélyességgel és kommercializálódással vádolt egykori fősodorból sokan pl. a Pantera által kitaposott keményebb irányba fordultak (ezzel a metál több új alfaját teremtve meg), mások pedig a '70-es évek nagy progresszív bandáinak, főleg a Rushnak formanyelvét metálra fordítva indították el saját "forradalmukat". Az utóbbi vonalon egyértelműen a Dream Theater számít a legjelentősebb alapító atyának. Olyannyira, hogy a progresszív metál formanyelvét - nyilván nem előzmények nélkül - gyakorlatilag ők teremtették meg, ezért bárki utánuk próbált a stílusban érvényesülni, annak azonnal a nyakába varrták (mint ahogy teszik ezt ma is), hogy a Dream Theatert utánozzák, az ő fordulataikat ismételgetik.

Természetesen a progresszív metál második vonalában föltűnő Dali's Dilemma is így járt. Itt le kell szögezzem, hogy a Dream Theaterhöz való hasonlóság a stíluson belül teljességgel megkerülhetetlen, lévén, hogy - amint már mondottam - az "Images & Words" és az "Awake" voltak azok a szeminális (korszakalkotó, stílusteremtő) alkotások, melyek a műfaj kánonját megteremtették. A Dali's Dilemma első és sajnos egyetlen lemeze valóban magán viseli a DT-től ismerős alapelemeket és hangzásképeket (soundscapes), sőt, néhol már szinte túl szembetűnőek a párhuzamok (lásd: "Whispers" vs. "Wait For Sleep"). Ennek ellenére a "Manifesto For Futurism" saját karakterrel rendelkező, valódi egyéniséget képviselő album, s ennek egyik oka az énekes, Matt "Bronco" Bradley sajátos, hol éles, hol ráspolyos, sokszor Bono Voxra emlékeztető orgánuma és dallamérzéke. Sajnos Bradley 2013-ban máig tisztázatlan körülmények között viszonylag fiatalon, három gyermeket hátrahagyva elhunyt - egyesek szerint öngyilkosságot követett el.

A Dali's Dilemmát a Reyes testvérpár, Patrick (gitár) és Steve (bőgő) alapította olyan tagokból, akik akkor nem számítottak ismert és elismert muzsikusoknak. Bár a Reyes tesók azóta gyakorlatilag nyomtalanul eltűntek, Matt Guillory keresett szessönzenész lett (pl. George Bellas, John West, James Murphy, Zero Hour, Marco Sfogli stb.), és komolyabb ismertségre azzal tett szert, hogy James LaBrie szólólemezeinek társszerzője lett, Jeremy Colson dobos pedig később Steve Vai és Billy Idol mögött tűnt föl ritmusfelelősként.

Az új formációnak a lemez társproducereként is jegyzett Mike Varney adott otthont a Magna Carta kiadónál. Nem csodálkoznék, ha Varney ott bábáskodott volna a banda megalakulása fölött is. A booklet adatai szerint a dalokat a banda közösen jegyzi, jóllehet sejtésem szerint a Reyes tesók és Matt Guillory alkották az együttes kreatív magját. A lemez hangzása kifogástalan és időtálló, noha abszolút jellemző arra az érára, melyben született, a hangszeres kompetencia lehengerlő, a dallamok teljesen atipikusak, de emlékezetesek, és akkoriban még Matt Guillory sem borult bele a később rá oly jellemző szintetikus kütyüzésbe.

A nem túl hosszú, de igazán sűrű lemezen nem akad egyetlen tölteléknóta sem, viszont vannak még ebből az egyenletesen magas színvonalból is messze kiemelkedő gyöngyszemek, mint pl. a "Despite The Waves", az "Ashen Days", vagy a lemezt záró "Living In Fear". Hiába kutattam az internet szinte feneketlen mélységeit, semmiféle infót sem találtam arra vonatkozóan, hogy a briliáns debütáció után miért állt oly nagy hirtelenséggel földbe a vállalkozás. Talán csak a kiadó által összeboronált egyszeri projektről volt szó? A Reyes testvérek hamar beleuntak a zeneiparba? A sikertelenség és a fanyalgó kritikusok vették el a kedvüket? Nem tudom. Az viszont szerintem tagadhatatlan, hogy a csapat maradandót alkotott, olyan anyagot hoztak össze, amely két évtized távlatából szemlélve is kiállta az idő próbáját; még akkor is, ha az album nem vált etalonná, sőt - kivéve a Gollum-féle prog-rajongók szűk körében - inkább a méltatlanul elfeledett jeles mesterremekek közé tartozik.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.dragony.net

A szabadságharcot segítséggel leverő és az azt követő megtorlást jóváhagyó Ferenc József családi köréről szóló koncept-lemez a legtöbb magyar emberben alapvetően ellenérzést vált ki, még akkor is, ha a történet egy alternatív múltban játszódik, amelyben Rudolf trónörökös nem halt meg, a kiegyezés sikerrel zárult, egyébként is a józan ész helyét a mágia, démonok és zombik veszik át – mit mondjak, az osztrák Dragony csapata jó pár trash és body horror, valamint cyberpunk filmen túljuthatott, ha a kreatív ötletelésnek ez lett a végeredménye. Elég csak ránézni a borítóra, és máris egy olyan univerzumba csöppenünk, ahol a császár amolyan elvetélt robotzsaruként próbálja a támadásra lendült zombi seregeket megállítani, környezetében pedig Tesla, a zseniális fizikus és Houdini, a magyar származású illuzionista is felbukkan. Hát nem őrület?

A magas labdát azonban a csapat nem merte leütni, a lemez zenei része teljesen tradicionális euro-powerrel szolgál, amiben semmilyen formában nem jelennek meg a szerintem releváns muzikális kísérletek – ha rajtam múlt volna, biztos nem úszták volna meg a szerzemények az agyamentnek tűnő próbálkozásokat, persze csak úgy színezésképpen.

Az együttes egyébként eléggé régi motoros a szakmában, és szerencsére nem hódoltak be az európai powert elborító diszkó hullámnak: példaképeik között elsőként a Helloweent, illetve a Dionysost említhetném, de a billentyű által elővarázsolt szimfonikus elemek és a bő lére eresztett vokális munka a többi "sárkányos" társat – Dragonia, Dragonland – is felidézhetik a stílusért rajongó hallgatókban.

A már említett pop-metal áradatot elkerülő attitűdöt jómagam csak üdvözülni tudom, jól esik, hogy a felcsendülő riffekre headbangelni és nem táncolni lehet, a nosztalgia jótékony hatása pedig elfedi azt a tényt, hogy maga az album igazából semmilyen szegmensében nem mutat kiemelkedőt, igaz, olyat sem, amiért legalább egy zombiharapás járna büntetésből.

A lemezen tehát egyenletes színvonalon sorakoznak a számok, és ha a történet nem követelné meg a sorrendiséget, igazából teljesen felcserélhetőek lennének. Talán ez is a legnagyobb hibája a "Viribus Unitis"-nek; nincs egy olyan szegmense a daloknak, amelyek kiemelnék őket a szürke átlagból: tizenöt évvel ezelőtt ha a metal birodalomban feldobtál egy követ, biztos egy hasonló kvalitásokkal rendelkező csapatra esett. Hiányzik innen egy-két, a többi szerzeményt csatasorba állító sláger, amelyekkel azonosítani tudnánk az együttest, így viszont csak a történet furcsasága az az elem, amellyel némi emlékfoszlány megmaradhat a fiúkról, még egyszer ismételve, hogy azért az osztrákok ügyes iparosok, csak sajnos nem kiugró tehetségek. (Pedig a dalszerzésbe besegített a tényleg elismert Tommy Johansson is.)

Persze biztos lesznek olyanok, akiknek nincs különös bajuk az előadottakkal, ha az énekes és a gitáros csak egy kicsivel emelkedik ki a nagy átlagból, jómagam is elégedettebb lennék – mindenesetre az igyekezet dicséretes, és hát a sztori okozta meghökkenés mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Az év első stílusbeli lemeze végül is nem okozott csalódást, igaz, ovációt sem – de én már ezzel is elégedett vagyok. Ha 2021 további része hasonlóan alakul, mint a lemez színvonala, nem fogom telesírni az év végi toplistámat a panaszaimmal.

Garael

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Bár semmi közük egymáshoz, a tagok névsorában sincs egyezés, ráadásul teljesen más kiadó égisze alatt munkálkodnak, a John Diva... sokban hasonlít az előzőleg recenzált Voodoo Circle-höz. Itt most nem arra gondolok, hogy mindkét banda német, hanem arra, hogy mindkét együttes a nosztalgia jegyében fogant. Beyrodt Sanyi és a Vudu Körök nyilvánvaló Whitesnake bűvöletben élnek, míg Művésznő János és a Szerelemrakéták bármit fölzabálnak, szintetizálnak és kiadnak magukból, ami a '80-as évek sleaze/glam/hajmetál mozgalmát jellemzi.

A 2019-es bemutatkozó lemez (Mama Said Rock Is Dead) még igazi kavalkádja volt az azonnal lenyomozható stílusgyakorlatoknak, és tele volt olyan számokkal, amelyek hallatán az öreg rocker néhány taktus után rávághatta: ez Mötley Crüe, ez Van Halen, ez Poison, ez Whitesnake, ez Bon Jovi, ez Aerosmith stb., az "American Amadeus" már közel sem ilyen nyilvánvaló, könnyen lenyomozható. Ez nem azt jelenti, hogy saját hangra találtak, vagy már nem a '80-as évek cicagatyás, pufihajú zenészeitől merítenek ihletet. A John Diva... továbbra is egyfajta tribute banda, méghozzá abból a fajtából, mint az összehasonlításokat kereső kritikus lelki szemei előtt azonnal megjelenő Steel Panther, vagy éppen az első bekezdésben hivatkozott Voodoo Circle.

A hangja (s talán egy csöppet a fizimiskája) miatt engem elsősorban a Poison frontemberére, Bret Michaelsre emlékeztető John Diva a megszokott muzsikustársak mellett ezúttal igénybe vette külsősök segítségét is: a "Bling Bling Marilyn" társszerzője Hannes Braun (Kissin' Dynamite) volt, Michael Voss (Mad Max, Michael Schenker) pedig a "Champagne On Mars" és a "This Is Rock 'n' Roll" című dalokba piszkált bele.

Elsőre elrettentőnek tűnhet, hogy 15 szerzemény kapott helyet az albumon, de nem kell félni, a lemez így is mindössze 58 perces, ráadásul a 15-ből 2 bónusz (megjegyzem: nem a gyönge, unalmas fajtából), 1 pedig annak a címadónak orkesztrált változata, amelyben jelképesen a beskatulyázhatatlan osztrák zenész, Falco emléke előtt hajtanak fejet.

Valamiért úgy érzem, hogy ez most szórakoztatóbb, fölszabadultabb, vidámabb lett, mint a korábban tárgyalt Voodoo Circle. Önállóság és maradandóság tekintetében a Művésznő most sem lépi át az ingerküszöböt, de van az úgy - főleg a jelenlegihez hasonló lehangoló időszakban -, hogy az ember nem okulni, csak mulatni akar - az "American Amadeus" pedig maga a megtestesült hard rock dáridó.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Nem kell finomkodnunk, az Alex Beyrodt (Sinner, Silent Force, Primal Fear) által 2008-ban alapított Voodoo Circle olyan Deep Purple, Rainbow, Whitesnake tribute bandaként indult, amelyik nem a nagy kedvencek régi slágereinek földolgozásában gondolkodott, hanem a jellemző stílusjegyekből (olykor konkrét zenei fordulatokból) építkezve saját dalokkal akarta megidézni az európai hard rock tengelyperiódusának legendás formációit. Becsületére legyen mondva, Beyrodt ezt egy pillanatig sem tagadta – sőt!

A projektnek komoly meggyőző erőt (hitelességet?) kölcsönzött David Readman mikrofon mögé állítása, hiszen Readman hangszíne, manírjai olykor kísértetiesen hasonlítanak a másik Davidére, s itt természetesen Coverdale-re gondolok (kb. egy kamionrakománnyi piros Marlboro elszívása előtt). Itt gyorsan meg is jegyzem, hogy bennem az a benyomás alakult ki a lemez hallgatása közben, hogy már Readman sem 100%-ban azonos 10 évvel ezelőtti önmagával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy egy rövid kitérő után Herbie Langhansszal (Raised On Rock, 2018), a Voodoo Circle újra Readmannel dolgozik – nem mintha a manapság egyféle jolly jokerként foglalkoztatott Langhans-szal lenne bármi baj.

Readman amolyan pszeudo-Coverdale státuszát kihasználva (ez itt az "Eyes Full Of Tears"-ben és a "Devil’s Cross"-ban csúcsosodik ki) a Voodoo Circle a kezdetben még hangsúlyosabb Deep Purple hangulatokat fokozatosan elhagyva teljes mértékben elkötelezte magát a Whitesnake örökségének ápolása mellett – főleg, ami a WS örökzöldjében, az "1987"-ben megtestesülő (és részben John Sykesnak köszönhető) karrier-rebootot illeti. Ennek tökéletes foglalataként értelmezhető a 2013-as "More Than One Way Home" album.

Ez a megközelítés természetesen a "Locked & Loaded" dalaiban is fölfedezhető, ugyanakkor érzek benne némi szándékot arra, hogy valami újat is meg tudjanak mutatni magukból – pontosabban abból az érából, stílusból, amelyből zeneileg táplálkoznak. Megítélésem szerint ezt a pluszt most az 1993-ban megjelent Coverdale/Page koprodukcióból merítették. Az album első felében dominálnak ezek a motívumok, különösen a "Wasting Time", "Magic Woman Chile" és "Devil With An Angel Smile" című nótákban.

Tekintve, hogy a Coverdale/Page együttműködés – legalábbis egy lemez erejéig – abszolút működőképes volt, sőt azt a bizonyos értelemben rocktörténelmi jelentőségű albumot egy kicsit méltatlanul mellőzöttnek érzem, a "Locked & Loaded"-ot egekig kellene magasztalnom. Ezzel szemben az a helyzet, hogy egyelőre mind közül ezt tartom a Voodoo Circle legkevésbé sikerült lemezének. Valahogy nem tudnak elkapni a dallamok, egy-két szerzeményt kifejezetten lélektelen rutinmunkának érzek. Az ígéretes középrész ellenére még a Gary Moore utánérzésként értékelhető "This Song Is For You" is belefullad a sablonokba. Noha nem ez a lemez a legfényesebb csillag a zenekar pályafutásának egén, azért a nosztalgiafaktor miatt még így is kifejezetten szórakoztató.

Tartuffe

Honlapok:
joopwolters.bandcamp.com
facebook.com/JoopWoltersOfficial

Erről a kiváló holland gitárosról még nem esett szó itt az oldalon, de most, hogy előállt az ötödik szólólemezével, úgy ítélem, illik róla írnunk néhány gondolatot. A Németalföldön egyébként elég élénk rock- és metálzenei élet folyik, nagyobbrészt instrumentális anyagokban gondolkodó gitárosokból is akad arrafelé néhány, pl. Marcel Coenen és Anand Mahangoe. Joop Wolters azok közé tartozik, akik inkább az elvontabb, fúziós muzsikákat részesítik előnyben, korábbi lemezei is inkább e koncepció szerint fogantak.

A márciusban bevezetett járványügyi intézkedések, a hol enyhébb, hol szigorúbb karanténszabályok indították arra az egykori hosszú és fakószőke rőzsét rövid frizurára cserélő, manapság kicsit megvastagodott muzsikust, hogy 10 év múltával újabb lemezt készítsen házi stúdiójában. Az albumot indító "Virus" című nóta nem véletlen kapta ezt a nevet. Bár a mainstream sikerek messze elkerülték Wolterst, hazájában és a szakmában elismert stúdiózenésznek számít, közreműködött pl. Vivien Lalu több lemezén is (Shadrane, Lalu).

A "Snapshot"-ot teljesen egyedül játszotta föl, minden hangszert ő kezelt, bár a dobsáv rögzítéséhez alighanem egy számítógépes programot használt - ezt manapság csupán a hangzás alapján nehéz megítélni (legalábbis egy olyan amatőrnek, mint én vagyok). Elvétve a korábbi anyagokon is előfordult egy-két énekes nóta, de ezen az albumon több is akad. Volt, amit ő maga énekelt föl, volt, amihez barátokat kért föl, pl. az "Emty Chair"-ben Henrik Båthot hallhatjuk (DarkWater, Shadrane, Waken Eyes, Universal Mind Project).

Ezt az eddigi legjobb lemezének tartom, változatosabb, dallamosabb elődjeinél, emészthetőbbre, szerethetőbbre sikerültek a dalok. A lemez egyébként nem hosszú, kb. 45 perc, de ebből a bónusz (Hardcopy) az enyhén szólva felejhető kategória. Azért így is tömény, sokoldalú anyag lett, amelyből az instru gitár anyagokra érzékeny lelkek jóízűen, kedvükre csemegézhetnek. A szerző Bandcamp oldalán az egész album meghallgatható. Állítom, ez a karantén-lemezek sorában kifogástalanul megállja a helyét!

Tartuffe

Kiadó:
King Records

Honlapok:
www.royalhunt.com
facebook.com/royalhunt

Doom riff, dubstep, metal opera, a '70-es évek francia filmes újhullámának zenei megoldásai – nem, kedves Olvasó, nem tévedsz –, jelen írás tárgya a Royal Hunt új lemeze, ami annyi meglepetést hozott, mint három télapó összesített tele puttonya. Mert mit is vár az ember egy újabb Royal Hunt albumtól? Újdonságot nem igazán, a csapat azok közé tartozik, akik markáns zenei világukból nem igazán szeretnek kilépni, az általuk teremtett komfortzóna elhagyását – sajnos – legfeljebb a megszokottnál is ótvarabb hangzás jelenti, amihez, valljuk be, nem kell sok kreativitás.

Most azonban véget ért a szokásos panelek ide-oda rakosgatása: talán az elmúlt év mozdított meg valamit az együttes ötletgazdájában, André Andersenben, aki a kényszerű pihenés ideje alatt előhúzta a fiókból azokat az ötleteket is, amiket egy bizonyos alkalomra szánt, a vírushelyzet pedig megadta a kezdőlökést ezek felhasználására. A zenei keretek természetesen nem változtak radikálisan, a kritika elején jelezett meghökkentő komponensek inkább csak színesítik, frissebbé teszik a már megszokott Andersen-világot, ugyanakkor úgy elhelyezve az ismerős megoldások között, hogy végig kellő izgalommal hallgassuk – és várjuk – a fel-felbukkanó, újdonságokat jelentő elemeket.

De kezdjük az elején, a "Dystopia" konceptalbum, mégpedig Ray Bradbury klasszikus utópiájának, a "Fahrenheit 451"-nek muzikális lenyomata, ennek ellenére a téma komorsága csak a lemez bizonyos részeire telepszik rá: a klasszikus Andersen-féle dallamvezetés egyszerűen hosszú távon nem alkalmas depresszív vagy komor hangulat elővarázslására. A központi téma mellett azonban – a vendégénekesek, és az alkalmazott zenei eszköztár hatására – a lemez magán viseli a metal operák jellegzetességeit is, amit a filmzenei betétek adekvát módon erősítenek fel. Mindez persze csak "bűvészkedés" lenne, ha nem születnek jó dalok, és a párt nevében büszkén jelenthetem: évek óta nem sikerült ennyire magával ragadó, élvezetes és az ismerős szegmensek ellenére is változatos dalokat hallanunk a csapat lemezén.

A koncept-jelleget szimfonikus instrumentális, és egyes szerzemények végén elhelyezett, vagy önálló szöveges betétek biztosítják, szerencsére nem olyan mennyiségben, hogy az zavaró legyen. A nyitány utáni "Burn" már előre jelzi, hogy Andersen jó formában van: a klasszikus Royal Hunt szerzemény olyan dallammal kényezteti a hallgatót, amilyet a szirének szoktak hallgatni, ha versenyre kelnek egymással.

Az első meglepetéssel aztán a Mats Levén vendégszereplésével készült, a lemez "vezérdalaként" funkcionáló "The Art Of Dying"-ban találkozhatunk. A szerzemény komor, doomos nyitóriffje eddig hiányzott Andersen eszköztárából, de mostani jelenléte nem tűnik idegennek: a hangulati egység töretlen marad, annak ellenére, hogy a dallamvezetés akár egy filmben is megállná helyét, azt pedig mondanom sem kell, hogy a kórussal megtámogatott, dagályos és tökéletesen felvezetett refrén pirulákba szedett kivonatával elkeseredett embereket lehetne gyógyítani. (Azt nem tudom, hogy a doom riff vajon Mats vendégajándéka-e, de elképzelhetőnek tartom, hogy életművéből adódóan bármikor képes előkapni a zsebéből egy-két tritónuszt.)

A Mark Boals és Alexandra Andersen által előadott duett ráerősít a filmzenei élményre: ha a Titanic elhíresült slágerén sírni lett volna kedved, akkor az "I Used To Walk Alone"-on minden bizonnyal a zokogási ingert kell visszafojtanod. Boals Hughes-hoz hasonlóan képtelen vokálisan megöregedni, a csodálatos, kissé geil dallamok azonban nem válnak saját maguk paródiájává, köszönhetően az őszinte tolmácsolásnak, amiben annyi a mesterségbeli tudás, mint egy kórus teljes életművében.

Elérkezve a lemez kritikus pontjához, a dubsteppel színesített "Hound Of Damned"-hez, még azok is kénytelenek elismerni a koncepció szülte helyénvalóságot, akiknek már Michael Romeo tavalyelőtti szólóalbumán is a hajuk állt fel az elektronikus zajoktól. Nyugi, a bűnös minták csak a hangulatot teremtik meg, illetve a dal kibontakoztatásában segítenek, és jóllehet az Andersen-féle neoklasszikus metaltól igencsak távol állnak a digitális hangjegyek, az elidegenítést kifejező részek tökéletesen illeszkednek az érzelmekben gazdag gitárfutamokba (amelyeket szerencsére nem mikroszkóppal kell keresnünk).

De még mielőtt túl hosszúra nyúlna jelen recenzió, kénytelen vagyok álljt parancsolni a dicsérő szavaknak, mert csak ismételném önmagamat. A "Black Butteflies" nyolc percen túlnyúló érzelmi gazdagsága akár az egész lemezt is összefoglalhatná, a "Snake Eyes" pedig ismételten egy olyan – a Royal Hunt ex-énekesei által előadott – bámulatos lírai dal, amilyet a Scorpions képes írni ihletett pillanataiban.

Sajnálom, hogy csak most sikerült meghallgatnom a lemezt, mert a listázás is könnyebb lett volna egy vitathatatlan első hellyel, így viszont csak visszamenőlegesen tudom képzeletbeli kalapomat megemelni a produktum hallatán, és még az sem keserít el, hogy a könyvek égetésének sajnos még mindig nem múlt el az ideje.

Garael

Honlapok:
www.octavisionmusic.com
facebook.com/HovakAlaverdyan

Az Octavision tulajdonképpen egy Hovak Alaverdyan nevű USÁ-ban élő örmény gitárosról szól, s arról, ha valaki tud és mer nagyot álmodni, s azért kemény munkával, tántoríthatatlan kitartással dolgozni, erőfeszítéseit siker fogja koronázni. Ez a kiváló, de abszolút ismeretlen húrnyűvő tudta, hogy esélye sincs a zeneiparban hangos sikereket elérni, jól csengő nevet szerezni, viszont elszántsággal, némi szerencsével és annál több tehetséggel letehet valamit az asztalra, amit büszkén vállalhat, s amit nemcsak a róla időközben értesült néhány rajongó, hanem a szakma pár nagy öregje is elismeréssel fogad.

Nagyjából tíz évet dolgozott azon, hogy elkészülhessen ez az album. Jómagam csak kb. három éve várom ácsingózva a megjelenést. Még 2016-ban tette föl a youtube-ra az ízelítőnek szánt, közel 10 perces "Three Lives" videóját. Én ezzel 2017-ben találkoztam először, és azóta folyamatosan dörzsölgetem itthon a tenyerem, hogy vajon mikor vehetem már kezembe a CD-t! A lehengerlően zseniális "Three Lives" után rákerestem a csókára, és találtam több olyan dalt is, amelyen ő játszott, pl. az ún. Paradigma Project "Run" című szerzeményét, ahol az Octavisionhöz hasonló progresszív, közel-keleti folk fúziós muzsikát játszik. Fantasztikus - a pali is, de a nóta is!

A kártyáimat már a TOP15 listámmal kiteregettem: a "Coexist" nálam messze kiemelkedően az év legjobb albuma, helye a dobogó tetején megkérdőjelezhetetlen. Engem kenyérre lehet kenni az ilyen prog rock/metal muzsikával, amely jó érzékkel van megspékelve némi autentikus hangszereken játszott örmény, grúz, közel-keleti népzenével. Igazából ez már önmagában is elegendő lenne, de Alaverdyan ezt még megfejelte azzal, hogy a stúdióba olyan legendás muzsikusokat is meghívott maga mellé, mint Billy Sheehan, Victor Wooten, Steve Weingart és Jeff Scott Soto. Utóbbi a címadóhoz és az "Apocalyptus" tételhez járult hozzá énekével és szövegeivel.

Alaverdyan gyakorlatilag egymaga, saját házi stúdiójában rögzítette az anyagot, a keverést Aram Abgarian végezte New Yorkban, a maszterelést Leon Zervos Ausztráliában, és az eredmény egyszerűen lenyűgöző. Eszméletlenül jól, tisztán és arányosan szól az egész. Az évek óta saját pincében stúdiózgató Malmsteen igazán példát vehetne róla, mert ez bizonyítja, hogy az ilyen körülmények között fölvett anyagok is szólhatnak kifogástalanul.

Az ötvenegynéhány perces, hét tételt tartalmazó, javarészt instrumentális anyagról legyen elég annyi, hogy simán kenterbe veri pl. a nagy példakép, John Petrucci idei szólólemezét, de még Joe Satriani és Reb Beach egyébként egytől-egyig jól sikerült albumait is. Talán valamivel több folk és jazz fúziót el tudtam volna viselni, amúgy Paradigma Project módra, de nem lehetek telhetetlen. Őszintén remélem, hogy ennek a zseniális bemutatkozásnak lesz folytatása - s arra nem kell újabb tíz évet várni!

Tartuffe

Nincs értelme elkendőzni a nyilvánvalót. Lehet ugyan a szokott menekülőutakon kimagyarázni, hogy belül milyen fiatalnak érzem magam, de már ez sem igazán egyértelmű számomra. Amikor az éves toplista helyezettjei szinte csak a nagy öregek közül kerülnek ki, akkor valljunk színt bátran; magam is velük öregszem, ha ilyen zenei kínálat ellenére igazán csak a társaságukban érzem zeneileg felszabadultan magam.

Pedig néhány éve még kimondottan idegesített, ha régi ismerősökkel összeakadva, zenéről diskurálva kijelentették, hogy a régi zenéket (Accept, Judas Priest, Maiden stb.) hallgatják, a mai bandák nem érik el náluk az ingerküszöböt, nem is követik a színteret. Hogy lehet ennyire betokozódni, amikor tényleg nem kerül semmibe egy új zene felfedezése, ha telefonon keresztül ott van ma már farzsebünkben a (zenei) világ - így bosszankodtam ilyenkor magamban.

Hogy lehet? Hát így! 2020-ban semmi nem érintett meg igazán, ami nem kapcsolódik a hőskorhoz, így vagy úgy. Szar lett minden feltörekvő új banda vagy irányzat? Nem, nem hiszem. Beleöregedve beszűkültem kicsit ebbe az újdonságokra nehezebben és kevésbé nyitott típusú zenehallgatásba? Szerintem ebben azért lehet részigazság. Rossz ez? Ha zenei blogot ír az ember, még ha hozzám hasonlóan elég enerváltan is, akkor semmiképpen nem erény, amúgy meg nem gáz, kösz, jól vagyok. Csillapíthatatlanul rock-rajongó, zene-fanatikus és old-school zenevásárló (CD, DVD, Blu-ray) továbbra is. Berámáztam a karácsonyra kapott dedikált Yngwie képet, boldogan álltam a már harminc éve gitáros-ikonom, Vinnie Moore mellé egy fotóra még az év legelején, és egész karácsony alatt megbabonázva néztem Hendrix egyik utolsó koncertjét a most kiadott koncertfilmen.

A lista tehát a beszűkült öreg rocker listája, de vállalom, jelenleg abszolút önazonos. És az öregedés megcáfolhatatlan tényszerűsége mellett azt sem zárom ki, hogy az idén a lista élbolyában tényleg minőségi zenék tobzódnak. Sőt, ebben egészen biztos vagyok.

Update: Tartuffe szigorú szemrehányása, miszerint nem ártana, ha kicsit figyelmesebben állítanám össze az éves toplistát, tulajdonképpen jogos, hiszen a mindent vivő Vinnie Moore nem idei megjelenés... Sorry.

Nincs mást tenni, mint átírni a listát - noha rajta kívül nyilván senkinek nem tűnt fel -, és a 10+1-et 9+1-re korrigálni.

1. Ozzy: Ordinary Man

Jó, azt nem tagadom, hogy gitárfronton erős hiányérzetem van. Hiányoznak a dallamos szólók és az igazi karcos sound is, de szerethető a lemez, nagyon jó dalokkal. Pereg lefelé a homokóra ugyan itt is, egyre gyorsabban, de olyan jó lenne legalább még egy lemez tőle.

2. AC/DC: Power Up

Bármennyire is derék volt a helytállás Axl részéről, én kb. eltemettem az amúgy is a lassú(?) agónia jelét mutató, ezer sebből vérző bandát, erre tessék! Nulla volt a valószínűsége, ráadásul az összecsapott rutinmunkánál is több ez, bizony. Sokkal több. Malcolm nagyon büszke most, ebben biztos vagyok.

3. Zakk Sabbath: Vertigo

Lehet, hogy hivatalosan nem ér egy újra felvett 50 éves klasszikust éves toplistán szerepeltetni, de engem ez hol érdekel szerintetek? Sokat ment a vesztegzár alatt? Sokat. Hát akkor? Szín dög.

4. Jimi Hendrix: Live In Maui

Itt egy másik ötven éves érvénytelen nevezés. Ha sokat álltak is a kamerák a koncert alatt, nem lehet eléggé lelkesedni a feljavított anyagért. Ami viszont megmaradt, azok a legélvezhetőbb Hendrix-felvételek közé tartoznak, egy csodálatos helyszínen. Hipnotikus hatással volt/van rám, mind képben, mind hangban.

5. Vandenberg: 2020

Egy újabb öreg. Tulajdonképpen semmi különös, ezerszer hallottuk ezeket a zenei megoldásokat, de ha eddig nem teltem be vele, erre a kis időre már nem is fogok. Ha a klasszikus hard rock ilyen minőségben szólal meg, nem létezik belőle túladagolás.

6. Black Swan: Shake The World

Két sokat látott öreg szerencsére kicsit sem öreges és izzadságszagú összeboronálása.

7. Annihilator: Ballistic Sadistic

A bevezető gondolatoknak talán elsőre ellentmondó, de abszolút pártolom a modern megszólalást, a héthúros döngölést is. De egy Jeff Waters dolgozat is tud veszettül horzsolni. Jófajta thrash.

8. Reb Beach: A View From The Inside

A karcsúbb énekes szólólemez után ez most ének nélkül is, vagy éppen ezért, de nagyon jó.

9.. Jónás Tamás: The Four Seasons EP - Part 3: The Autumn

Tamás egy szerethető művészember. Szakmailag és emberileg egyaránt. Ha hallgatom, mindig rácsodálkozom a zenei sokszínűségére.

+1. LCK: Együtt erő vagyunk.

Pallagi Lackó barátom lemeze, amelyre sikerült megnyernie néhány ismert hazai muzsikust, többek között a FreshFabrik, Omen, Ocho Macho, Chrome Rt stb. zenekarokból. Magam is szerepelek itt három gitárszólóval, ezért is nyilván sokat pörgött extrém hangerővel a lemez a kocsiban.

Voltak még zenék, amelyek szembejöttek, meghallgattam és tetszettek is, de a felsoroltakon kívül idei megjelenést nem vettem elő rendszeresen. Viszont rendszeresen előfordul, hogy aktuális megjelenésekre késéssel reagálok. Tehát jövőre még sanszos, hogy lesznek utólagos idei listások.

Túrisas