Nem tagadom, normális esetben a Danger Danger romjain Frontiersos segítséggel létrehozott The Defiants úgy repülne át a zenei radarom alatt, hogy a készülékem meg se nyikkanna. Ez a fajta muzsika ugyanis – kivéve néhány furcsa és megmagyarázhatatlan hangulatot – nekem már túlságosan nyálas, amolyan gitáros popzene. Hogy a 2016-os bemutatkozás mégis kiérdemelt annak idején egy recenziót nálunk, nagyjából és lényegében Rob Marcello gitárosnak köszönhető. Úgy tűnik, a gitárosok világában jó ómen a Marcello név, de legalábbis kötelez valamire. Hogy mire? Hát a lehengerlő, technikailag hibátlanra fényezett, szuperdallamos szólókölteményekre. Ott van mindjárt a jó öreg Kee...
Nyilván nem véletlen, hogy az album japán címet kapott (a zokusho állítólag folytatást jelent, bár a japán tudásom az utóbbi időben erősen megkopott...), ezt a fajta AOR-ba hajló rockzenét mindig is kajálták arrafelé; ott van igazán piaca. Európában nem hiszem, hogy sokat eladnak belőle, Amerikában meg nagyjából összesen ha egy tucatot.
Engem is határozottan idegesítenek benne dolgok, pl. a lemezt indító "Fallin' For You" elvitathatatlan, de tökéletesen jellegtelen dallamossága, a "Hold On Tonight" übergagyi, már a cuki '80-as években is inkább ciki szintihangzása, az "Allnighter" kvázi-techno ritmusa, vagy az "Alive" hervasztóan Katy Perry-s megszólalása.
Persze azért vannak itt jobb pillanatok is (pl. a képtelenül fülbemászó "Hollywood In Headlights", vagy a full bonjovis "Drink Up!"), de végeredményben – ez az én sommás ítéletem – mégiscsak Rob Marcello fantasztikus gitárszólói miatt érdemes az egészet meghallgatni. Az pedig sajnos a kb. egy órás játékidő elenyésző részét teszi ki.
Tony Kakko a lemez alapján végtelenül romantikus lélek, csak hát éppen a végtelenség az, ami rózsaszínes giccsmázzal telíti túl az új szerzeményeket. Erre mondjuk, már három-négy lemezzel ezelőtt is rájöhettem volna, de balgaságomra csak az ezt megelőző "The Ninth Hour"-nál kezdtem sejteni, hogy hősünk a metal Danielle Steeljévé vált. De talán hiba is ebben a környezetben a metal szót használni, mert az új albumban annyi a "fém", mint a műanyaggyár fröccsöntött termékeiben, amitől persze lehetne minőséget teremteni, mint ahogy a romantika korszaka is kitermelte a maga irodalmi, képzőművészeti zsenijeit, de hát Kakko nem zseni, sőt, ezek után már iparos létének tisztességét is megkérdőjelezem.
Hol van már a valamikori csikóviháncos lendület, ami a Stratovarius kistestvérévé avatta őket: a jelenlegi dalok vázát nem a gitárrifek, hanem a Richard Clayderman borzalmaira emlékeztető giccses zongorafutamok határozzák meg (csak ő jobban csinálta), ráadásul a tempó terén is olyanok, mint a 800-as futó, aki 5000 méteres versenyen is elindul: gyors kezdés után álmosító lötyögés, kínszenvedéssel telve, amit nem tudom, ki érez jobban, a csapat, vagy a hallgató? Esetleg mindkettő.
Mi is a lemez legnagyobb hibája azon kívül, amit a szörnyű lemezborító "esztétikája" hordoz? Talán az, hogy a zenekar nem érzi a mértéket: a "The Last Of The Lambs" egyetlen énekdallamot ismételget több mint négy percen keresztül, a lemez leghosszabb szerzeménye, a "The Raven Still Flies With You" pedig a váltásai ellenére is olyan, mint egy Csehov dráma, csak hát ott a tétlenségnek dramaturgiai szerepe van, nem beszélve arról, hogy a magasröptűnek szánt dallamokat már annyiszor felhasználták, hogy azt már én sem tudom megbocsájtani. (Az még rendben van, hogy a zenei tematika szerinti finn tél hosszú és unalmas, de kérem, ha már "havas" lelkiállapotot akarok zeneileg megjeleníteni, nem lenne szerencsésebb inkább olyat, vagy olyan aspektusban, amitől nem alszunk el ötpercenként?)
Ja, igen, dallamok. A stílusváltás még nem lenne oka nemtetszésemnek, szeretem én a pop-rockot is, már ha érzek bene spirituszt, és a riffek hiányát olyan himnikus dallamok pótolják, amelyek elfeledtetik velem a headbangre ingerlő ritmusok hiányát, de itt a legutóbbi lemez jellegtelen szürkesége uralja a dalokat – no tessék, előbb még rózsaszínről beszéltünk –, és ahogy hallgatom a záró "The Garden"-t, egyszerűen nem értem, mi volt a szándéka a csapatnak, hacsak az nem, hogy a dalolászásból, révedezésből, monotonitásból álló hangjegyfolyammal megalkossák minden idők legrosszabb Sonata Arctica szerzeményét.
Sajnos meg kell állapítani: az együttes ötleteinek tárházában már a panelek is csak szűken vannak jelen – ennél még a Magyar Építőipari Vállalat is többel rendelkezik –, tétován, koncepció nélkül bolyonganak a főnök zavaros gondolatai közepette, ami ha vezet is valahová, az legfeljebb az érdektelenség és unalom erdeje, amit giccsmázzal leöntve próbálnak meg álcázni a lemezborítón. De mi sajnos átlátunk az álcán.
Már a legutóbbi album megjelenésekor is megjegyeztem, hogy úgy tűnik, a Black Star Riders gépezete alighanem úgy van beállítva, hogy kétévenként adjanak ki új lemezt. Ezt az "Another State Of Grace" időzítése is igazolni látszik, pedig volt némi mozgolódás a csapatnál, hiszen új dobosuk és gitárosuk van. Az új dobos, Chad Szeliga korábban a Black Label Society-ban játszott, Christian Martucci gitáros pedig egyenesen a Stone Sourból érkezett. Gondolhatnánk, hogy ennek vajmi kevés a jelentősége, de a helyzet az, hogy Ricky Warwick énekes mellett valójában a frissen távozott Damon Johnson gitáros volt a fő dalszerző.
Ezek után kicsit húztam a nyakam, mert bár abban biztos voltam, hogy stílusváltás nem várható, Warwick és Gorham önmagukban még nem jelentettek garanciát arra, hogy teljes értékű lesz a folytonosság. Az sem volt jó ómen, hogy mikor megnéztem a játéklistát, kiderült, hogy az új dalcsokor mindössze 39 percre rúg, és ez még a bakelit lemezek hőskorában sem volt lehengerlő.
Én már a "Heavy Fire" (2017) esetében is úgy éreztem, hogy az egyébként jól kitalált, nagyszerű és olajozottan működő formula lassacskán és aprócska lépésekben, de kiüresedni látszik. Elég konkrét és szűkre szabott határai vannak ennek a stílusnak, nehéz kétévenként ütős tartalommal föltölteni, és így - az egyik fő dalszerző hiányában - még sokkal nagyobb lett a kihívás.
Azt kell mondjam, hogy az "Another State Of Grace" ugyan virtigli BSR termék, annak minden zenei jellegzetességével, nekem - azon túl, hogy rövid - mégis valahogy kevésbé energikus, kevésbé magával ragadó, kevésbé vidám, kevésbé fülbemászó. Noha nem kizárható, hogy inkább az én fülem fáradt el (értsd: túl ismerős lett minden dallam, manír, stílusjegy), a sokadik hallgatás után is hajlok arra, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Az album másik felén több szerzemény is (What Will It Take?, Poisoned Heart) engem látszik igazolni. Majd az idő eldönti, hogy mi a szitu, de most még úgy érzem, a négy lemez közül ez fog a legritkábban előkerülni...
He ezen a világon mindenkit a helyén kezelnének, ha ezen a világon igazán számítana a tehetség és a szorgalom, ha ezen a világon nem kapzsi vállalkozók, reklám- és médiaügynökök, vagy romlott manipulátorok irányítanák a zeneipart, meggyőződésem, hogy a Magic Pie világviszonylatban nem kb. 1500-2000 példányban jelentetné meg a lemezeit (ha egyáltalán, ez csak optimistán becsült adat), sőt a progresszív rock műfajnak sem egy méltatlanul kevéssé ismert formációja lenne, hanem együtt emlegetnék őket a Marillionnal, a The Flower Kings-szel, vagy még nagyobbakkal.
A "Fragments Of The 5th Element (Az 5. elem töredékei)" a norvég proggerek 5. albuma éppen 5 tétellel. Szép ez a játék a számokkal, de én nem annyira örültem neki: az eddigi lemezeik fölötte voltak az egyórás játékidőnek, ez pedig – legalábbis elődeihez képest – olyannak tűnik, mintha egy szigorú dietetikus állította volna össze túlsúlyos epebetegeknek. A régi bakelitek kb. 45 perces hossza bizony nekem kevés ebből a muzsikából. Objektíve persze óriási teljesítmény ez is, hiszen változatos, összetett, technikailag sokat követelő progresszív muzsikáról van szó, nem háromakkordos popdalokról, vagy techno-alapú mulatós förmedvényekről. Szubjektíve megközelítve a dolgot viszont hallgattam volna még... és még... és még...
A Magic Pie kollektívája egészen komoly zenei műhely, nagyszerű zenészekkel, de Kim Stenberg abszolút megérdemli, hogy kiemeljük, mert nemcsak gyakorlott kezű, bravúros szólógitáros, de a zeneszerzésért is szinte egy személyben ő a felelős. A csókának a kezében van nemcsak a '70-es évek hard rockjának teljes repertoárja (pl. David Gilmour és Ritchie Blackmore), de a shredder generáció (pl. Joe Satriani és Steve Vai) káprázatos virtuozitása és a progresszív metál kiválóságainak (pl. John Petrucci és Tore Østby) jellegzetes eszközkészlete is.
A 2011-es "The Suffering Joy" véleményem szerint a progresszív rock egyik örökbecsű gyöngyszeme; nálam – ha a Magic Pie-ról van szó – ez az etalon. Ehhez képest a folytatás (King For A Day, 2015) kicsit gyöngébbre sikeredett, bár már ott is érezhető volt a keményebb hangvétel felé való elmozdulás. A "Fragments Of The 5th Element" kétségkívül az együttes eddigi legrockosabb (helyenként már-már metálos) lemeze, ugyanakkor a dallamok most határozottan jobban ülnek: első hallásra érezni, hogy ezek makacsabban beveszik majd magukat a hallójáratainkba. Ez alól talán egyedül az albumot indító "The Man Who Had It All" kivétel, de idővel az is megszeretteti magát. Nem nagyon lehet fogást találni az anyagon, még a kommerszebb jellegű, szomorkás "Touched By An Angel" is egész megnyerő a maga bluesos egyszerűségében (mondjuk ehhez nagyban hozzájárul Kim Stenberg több mint ízléses szólómunkája).
Nincs mese, bosszantó (ámbátor relatív) rövidsége ellenére ez is megy be az idei esztendő toplistás lemezei közé! Az albumot záró 23 perces "The Hedonist" pedig nem egyszerűen ügyeletes kedvenc, hanem eddig az év dala nálam!
Hát mit mondjak, elég hosszú album, de legalább jó... Lenne, ha a srácok nem nyernének versenyt a zenei rétestészta versenyben, és tudnák, mennyi az elég. De kezdjük az elején! A Saint Deamon 2008-ban igazi "Breaking The Law"-ként (nyolcvanas évekbeli magyar együttesek értelmezésében: fekete ló) robbant be az underground csapatok élmezőnyébe: a "B ligás" zenekarokból verbuválódott veterán válogatott a névhez méltó profi munkát kiröppentve emelkedett isteni (dionysosi) magasságokba a true heavy metal kedvelőinek panteonjában.
Az abszolút klisékből összeválogatott "In Shadows Lost From The Brave" éppen azokból a panelekből építkezett, amikért a rajongók nagy csoportja szereti az európai power metalt: az újból elsütött trükköket pedig egy olyan bűvész szolgáltatta, aki a rég lelepleződött mutatványokat is lebilincselő magabiztossággal és profizmussal vezette elő. A Dionysus (nem, nem a blogunk, hanem Olaf Hayer ex-csapata) ritmusszekciója és a Highland Glory aranytorkú dalnoka, Jan Thore Grefstad – aki a norvég, vagy svéd Megasztárban Nils K. Rue-t búcsúztatta egy fantasztikus dalpárbajban – minden ziccert kijátszva futott végig a stílus palettáján, hol Halfordot megszégyenítő sikolygránátokat, hol Manowar jellegű himnuszbombát robbantva a Helloween teremtette, vagy neoklasszikus alapokon. Azt, hogy a hallottak egy pillanatnyi meglepetéssel sem szolgáltak, sikeresen rejtették el a hatásvadász dallamok és a régi, kipróbált, azonnal működő sablonok: a szívet géppuska-ropogásra késztető riffek, a mézédes-heroikus refrének, a hősies pózba merevedett, romantikus-macsó attitűd, a gének mélyén megbúvó kalandvágy felkeltésére alkalmas szövegvilág olyan programot futtatott végig a stílus fanjainak szoftverében, ami egy T-1000 modell módjára irtott ki minden tiltakozó pózer-rockert.
Mielőtt azonban happy-hurrá hangulatba révültek volna a rajongók, hogy megtalálták az új power etalont, a fiúk második albumukkal gyorsan romba döntöttek minden légvárat, olyan szégyenletes produkcióval, ami aztán hosszas hallgatásra és töprengésre késztette a csapat tagjait. Jelen etapra tehát elég időt szántak, és bár sokszor mondjuk, hogy egy idő után visszaüt az évenkénti lemezkiadás, úgy gondolom, a fiúk a nagy ráérésben és csiszolgatásban túlszöszmötölték a dolgot, ráadásul a végeredmény koncepciója is ambivalens attitűddel rémisztgeti az egyszerű, határozott irányvonalra váró célközönséget.
A lemez pedig kiválóan kezdődik: a "Captain Saint D" megmosolyogtató címe megmosolyogtató tartalommal szolgál, egyedül talán Rolf Kasparek, minden metal kalózok kapitánya fakadhat sírva, hogy miért nem képes évek óta ilyen pirate-indulót írni. A harci gépezet tehát az elejétől fogva, robogva, zakatolva hirdeti a megszokott panelek, klisék, hatásvadász megoldások időtlen élményét, és idézi fel az első album sikerkovács módszereit, egészen a "Land Of Gold"- ig, ahol aztán bicsaklik a szekér, mert a fiúk úgy gondolják, ha sikeresen vitorláznak az euro-power vizein, akkor nem fognak elsüllyedni a prog-power metal hullámosabb tengerébe sem.
Innentől aztán francia sanzont idéző harmonika szóló – ami mondjuk még ötletes –, pszichedéliába oltott, feleslegesen elnyújtott gitárszólók, meghökkentő tempóváltások, brácsa-búcsúzás teszik próbára a rajongók idegeit, felesleges plusz percekkel rontva le az egyébként még mindig kedvező összképet. (És még mielőtt gyanúba keveredek, szeretem a prog-power stílusát, de ebben a kategóriában a Saint Deamonnak nincs elég ötlet-muníciója a tényleg előremutató megoldásokhoz.)
Lehet, hogy fél év múlva már megbocsájtóbb lennék, mert a lemez első feléért biztos sokszor neki fogok futni a "Ghost"-nak, de addig csak egy bosszús csettintésre futja, ami az elszalasztott lehetőségnek szól, és annak a kabátnak, ami a szólás szerint túl nagynak bizonyult. Még egy démonnak is.
Nem hiszem, hogy Steve Thorne nevét sokan ismerik mifelénk, talán még azok sem, akik egyébként nagy étvággyal fogyasztják a brit neo-prog mozgalom csemegéit, olyan nemes fákról szakítva szaftos, ízletes gyümölcsöket, mint a Marillion, Arena, Pendragon, IQ, Kino... stb. A dél-angliai Thorne pedig nem efermer jelenség a szakmában, 2005 óta hat önálló lemeze jelent meg, ráadásul nem akármilyen közreműködőkkel; újra és újra a progresszív rock műfaj igazi nagyágyúi sorakoznak föl mellette.
A 2009-ben megjelent "Into The Ether" szerintem a diszkográfia egyik legjobb darabja, ami olyan neves és kiváló muzsikusokkal készült, mint John Mitchell (Arena, Kino, Frost, Lonely Robot) és Gary Chandler (Jadis) a gitáron, Tony Levin (King Crimson, Liquid Tension Experiment) és Pete Trewavas (Marilion, Transatlantic) a bőgőn, valamint Nick D'virgilio (Spock's Beard) és Gavin Harrison (Porcupine Tree, Steve Wilson) a dobokon.
A sokhangszeres/énekes/dalszerző/producer Thorne egyértelműen elkötelezett a Pink Floyd hagyományokon szárba szökkent, jellegzetesen brit ízlést tükröző neo-prog irányában, annak is leginkább az Arena, Kino, Frost által képviselt sodrásába illeszkedik. Énekhangja furcsa keveréke John Mitchell és Fish (ős-Marillion) orgánumának, dalszerzőként pedig törekszik a kevésbé pszichedelikus, könnyebben emészthető (olykor kifejezetten popos) dallamvezetésre.
Arról szó sincs, hogy Thorne ontaná magából a műfaj alapvetéseit, igazából inkább a középmezőnybe helyezném el valahol, de ilyenkor az augusztusi nagy pangásban és hőségben határozottan jól esik visszanyúlni ezekhez a kevéssé ismert anyagokhoz, amelyek azért lényegesen jobbak annál, semmint hogy feledésbe merüljenek...
Általános vélekedés, hogy az együttesek (tágabb értelmében a művészek) valahol a húszas-harmincas éveikben vannak a csúcsponton, aztán legjobb esetben rutinból tartják a színvonalat, vagy új utakra tévednek, ahol azonban általában elbuknak – ezek után pedig jön a lassú regresszió és vigaszként a múlt állandó idézése. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e: inkább műszaki-orientált ember vagyok, és a művészettörténeti tudásom is hiányos ahhoz, hogy szakmailag helytálló véleménnyel álljak elő. Az, hogy most mégis egy olyan kritikát írok, ami ebben a témában fogalmaz meg sommás állításokat, köszönhető az évtizedekre visszanyúló zenehallgatói szokásaimnak és annak a több száz lemeznek, ami bőven tartalmaz ma már letűnt, vagy nagyon is működő együttesekhez köthető (eddigi) teljes diszkográfiát.
A Hammerfall ráadásul kissé ki is lóg a hagyományos karrierútból: szerencsés időben szerencsésnek lenni olyan előny, ami esetlegesen a sekélyebb minőségnek is ajándékozhat csodás pedigrét. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a Hammerfall igazságtalanul, pusztán szerencséjének köszönhetően vált a kilencvenes évek végének egyik vezető csapatává, sőt, hivatkozási pontjává, mert azzal hazudnék: a svédek első három-négy albuma a rengeteg ismerős megoldás ellenére ma már klasszikussá érett, és további albumjaik sem bűzlenek a rutin pállott szagától, csak hát…, csak hát őket is elérte a tetőpont utáni útkeresés, ami hol modernkedő idegenkedésbe, hol izgalom nélküli biztonsági játékba torkollott.
Aztán történt valami; olyan, ami írásom kezdő gondolatait cáfolva nemigen szokott előfordulni: a zenekarnak sikerült a másodvirágzás, kissé tágítva a határokat olyan albumokkal előrukkolni, melyek nem tűnnek a csikóévek gyenge lenyomatának, esetleg a zene nosztalgia teremtését kihasználó kufárkodásnak. Már a három évvel ezelőtti "Built To Last"-on is kénytelen voltam kalapácsosékat megdicsérni, pedig sosem tartoztak legbelső körös kedvenceim közé. A megelőző tíz év munkáit kenterbe verő lemez valamennyire szakított a hagyományossá vált Hammerfall jegyekkel, és kissé keményebb irányba fordulva kezdett Accept-idéző szigorral üllőt kalapálni.
Nem tudom, ki lehet a csapat "edzője", de a formatartás három évre rá is kitűnően sikerült: a "Dominion" folytatja elődje útját, csak jobb dalokkal: ennyi dallamos, a klasszikus zenéből kinövő gitárszólótól még azok is megbékülhetnek, akiknek a hátán áll fel a szőr az együttes imázsától, szövegvilágától, esetleg a mai trendeket elutasító attitűdjétől. Az Accept továbbra is hivatkozási alap, különösen a lemez első felében, az ikergitárokkal gördített mázsás riffeket Joacimék kabalaharcosa sem tudná megmozdítani, és a nagy szigorkodás közepette hely maradt két, tulajdonképpeni slágernek is. A "(We Make) Sweden Rock" igazából a csapat nagyterpeszes hitvallása is lehet(ne), ha nem fordulna szinte hard rockba – amitől persze nem lesz semmivel sem rosszabb, mint páncélos társai – az "And Yet I Smile" pedig olyan együtténekeltetős kocsmainduló, amilyeneket a németek szoktak írni, szigorúan sörös kriglikkel a kézben.
Aki azonban ezek után is a "fém keménységére" esküszik, annak tiszta szívvel tudom ajánlani az Accept riffel felvezetett címadót, vagy az azt követő "Testify"-t, (ez utóbbit mintha a jó formában lévő egykori Dream Evil rittyentette volna ki a zenei műhelyből), és hát ott van a triumvirátus harmadik tagja, a "One Against The World" a maga galoppozó, súlyos ütemeivel, aminek hallatán még a kutyád is a nyolcvanas évek nyelvén fog ugatni.
Kellemes meglepetés, és a hallgatólagosan felállított szabályoknak ellentmondó album a svédek új munkája, ami bőven versenyre kellhet a pályafutás csúcsait jelentő lemezekkel, még akkor is, ha a "Dominion" nem fogja újra a fősodorba varázsolni a hagyományos heavy metalt.
Furcsa dolgokkal szórakozik a valóság – bár a Twilight Force által prezentált műfajban, ha a szövegkörnyezetet nézzük, úgy vész el a realitás, mint egyes politikai struktúrákban az igazmondás –, hiszen legutóbbi kritikámban recenzált Northtale énekese nemrégen még ebben a bandában koptatta a hangszálait, hogy aztán átadja helyét annak az Alessandro Continak, akit Luca Turilli emelt ki a Helloween-paródia "Trick or Treat" soraiból a nagyérdemű ismertségébe: így váltott akkori kesernyés hangulatom hurrá-optimistába, mert büszkén jelenthetem a pártnak, hogy az euro-power nem halott – nagyon nem.
Az igaz, hogy a csapat a stílus szimfonikus-bombasztikus ágában utazik, de ha lehámozzuk róluk a szintetizátor borította nagyzenekari mázat, akkor tulajdonképpen egy ereje teljében lévő Rhapsody, a jobbik felét mutató "Pink Bubbles Go Ape" korabeli Helloween, némi régebbi Virgin Steele és az olyan másodvonalbeli happy metal csapatok keverékével találkozunk, akik jókedv helyett heroizmussal és pátosszal borítják el a hallgatót.
No, de hol marad az eredetiség és a karakter? Ott, ahol a sárkány hagyta, valahol a mesék és fantasy történetek tájékán, esetleg a gyermekek képzeletében: nem, azzal igazán nem vádolhatjuk a csapatot, hogy megváltotta a műfajt, vagy legalábbis restaurálta, mint Luca és Lione legutóbbi közös munkájukban, ezek bizony a hagyományőrzés hangjegyei, a fiúk tán még koszorút is raknának az euro-power képzeletbeli emlékművére – már ha lenne. Ezzel azonban remélem csak azokat ijesztettem el, akik számára a progresszió elengedhetetlen feltétele az élvezetnek, és azok, akik képesek a tulajdonképpeni évtizedes sablonokat tökéletesre kalapálva élvezni, szikla szilárdan állnak a csapat építette vár falain, büszkén és hurrát kiáltva lengetve a sárkányos zászlót.
A Twilight Force legfőbb erőssége ugyanis a stílus lényegi elemét adó dallamteremtés: ennyi hősies, eposzi méretű refrént – ahol gyakran a verze is annak minősül – már régen hallottam, ráadásul Contiék képesek el-eljátszogatni a sablonokkal: a "With The Light Of A Thousand Suns” nagyepikájában felcsendülő latinos húrbűvölde úgy teremt filmzenés hangulatot, hogy arra Tuomas is elismerően csettintene. (Conti pedig megvillantja, hogy az operaéneklésnek lehet helye a metálban férfi részről is, persze csak színezésként, mert nem szeretnék egy egész albumot vigyázzban ülve végighallgatni.)
A fiúk egyébként nem hívei a csendes szemlélődésnek, és szokatlan módon egyetlen zokogásra ingerlő balladát sem illesztettek a vágták közé, amivel szemben nekem semmi ellenvetésem nincs, bár Conti klasszikusokon edződött hangján biztos szépen csendülve fel valamilyen sárkánygyilkos lovag szomorú balladája.
A lemez csúcspontja a záró, több mint 12 perces "Blade Of Immortal Steel", aminek címét David De Feistől is kölcsönözhették volna, ő szokta a pengét állandó hangjegyvágásra használni. Nem véletlen a kitüntetett utolsó hely – ami a metalban a sporttal ellentétben nem feltétlen jelent lebőgést, csakúgy, mint a krimik utolsó oldalai, ahol végre kiderül, ki a gyilkos –, van itt minden, ami a megelőző szerzeményekben pozitív érzéseket kelthet bennünk: Dragonforce-os gitárszóló, hol begyorsuló, hol lassuló, hullámzóan szentimentális és hősies dallamok, több tételre osztott felépítés és persze a végén órási érzelmi robbanás, ami nekünk is, akik szeretjük az euro-powert, boldog mosolyt varázsolhat az arcunkra. Trónok harca rajongó vagy? Netalán szereted a csapat által játszott stílust? Akkor hajrá, gyürkőzz neki az albumnak, nagy valószínűséggel az együttessel együtt hetedhét-hírű sárkányölő lehetsz.
De hol is tartunk? Hát ott, hogy a kétezres évek elejére felfuttatott hagyományos euro-power ismét az undergroundba szorult: a vezető nagy csapatok helyét átvették a NWOEPM bandái, amelyek – jóllehet le sem tagadhatják gyökereiket – rendelkeznek annyi önálló vonással, hogy lassan önálló alstílusként beszéljünk róluk. A fénykort megidéző monolitok közül talán csak a Stratovarius tartja pozícióját, a Helloween részben már keményebb zenét játszik, a Sonata Arctica és a Dark Moor musicales nyáltengerben küzd, az Angra progresszívebb irányba fordult, a Gamma Ray tetszhalott állapotban leledzik és a stílus másodvonalat képviselő bázisa is inkább Brazíliába és Japánba tevődött át.
Próbálkozások persze vannak, itt van mindjárt a svéd-amerikai Northtale, amelyben az ex-Twilight Force énekes, Christian Eriksson, valamint Bill Hudson gitáros (Trans-Siberian Orchestra, I Am Morbid, ex-U.D.O./Dirkschneider) próbálja megmutatni, hogy korai még a stílust temetni, azt egyébként is hagyjuk meg a felcammogóban lévő doomstereknek.
S miképpen teszik ezt? Megdöbbentő tehetséggel és kreativitással – persze a stílus keretei között: mintha a korai Soanata Arctica tért volna vissza arról a tévútból, ahol most önmagát keresve fel-alá szaladgál. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy rögtön a második dalban (Higher) olyan Hammerfall slágert kalapáljanak össze, amit a példaképnek évek óta nem sikerült. Christian hangja csodálatosan idézi meg Cans manírjait, így minden adva van ahhoz, hogy a kalapács ismét lesújthasson a metal árulóira – hát bizony, nem lennék a szakadárok helyében…
A stílus fő erényeit egyébként könnyű megragadni, de annál nehezebb prezentálni. Itt van mindjárt a "Follow Me", ami könnyedén bizonyítja, hogy a Dragonforce sebessége közben is lehet olyan fülbemászó dallamokat írni, melyek féken tartva tulajdonképpen bekerülhetnének az ovisok nagy dalos könyvébe, és ha hozzátesszük a szerzemény közepén sokkot okozó belassuló, reneszánsz betétet, nem hiszem, hogy van olyan stílus-rajongó, aki ne sóhajtana fel megkönnyebbülten az utánpótlás utáni nagy kesergések depresszív hangulatából.
Van itt hát minden, ami az aranykort idézi: tuc-tuc ütemek helyett rendesen odaverő dobmunka, virtuóz gitárjáték, ahol a gitáros nem szégyelli azt, hogy metal zenekarban játszik, és olyan hosszú ideig szólózik, ameddig lehetséges, valamint az őt folytonosan párbajra kényszerítő billentyűs: még szerencse, hogy a pengeváltásoknak halálos áldozat helyett stílusremek lesz a vége. (No és vannak azért hivatkozással ellátott, ihletforrások is, halld csak a "Bring Down The Mountain" "Painkiller"-es alapdallamát.)
Nem mondom, hogy a fiúk megújították az euro-powert – azt már megtették több-kevesebb sikerrel a Sabaton, Powerwolf és társaik – sőt, büszkén visszatekintve az időben a tradicionalizmus oltárán áldoznak, ami nekem, ötvenedik évem felé közelítve a fiatalságomat hozza vissza, ez pedig időgép hiányában megsüvegelendő teljesítmény, amiért nem lehetek elég hálás a hasonlóan érző rajongókkal egyetemben.
A (főleg zsidó-keresztény, bibliai alapokon nyugvó) számszimbolika szerint a három kiemelt, tökéletes és szent szám (itt tehát illik három jelzőt használni), és a "Stabilized" a svájci/szardíniai gitáros, Brian Maillard (Dominici, Solid Vision) harmadik instrumentális szólóalbuma. A név kötelez: a kiváló húrnyűvő mára teljes egészében stabilizálta stílusát, kompozíciós és hangmérnöki képességeit; ennek lehetünk ezen a lemezen szerencsés fültanúi. Sokan a szemére vetik, hogy túlságosan hasonlít (vagy hasonlítani akar) John Petruccira (Dream Theater, Liquid Tension Experiment), de én akkor is mélységes tisztelettel hajlok meg előtte nemcsak muzsikusi, de dalszerzői minőségében is.
Úgy tűnik, Maillard nagyjából belőtte, hogy kb. ötévenként ad ki önálló albumot, a "Melody In Captivity" 2008-ban jelent meg, a "Reincarnation" pedig 2014-ben, most pedig 2019-et írunk. Elérkezett hát az ideje, hogy a másik nagy Petrucci-tisztelő talján, Marco Sfogli után ő is megmutassa idén, mi fán terem a modern-kori gitárhős. Senki se éljen ugyanis tévedésben, ez a hapsi tényleg gitárhős, ugyanabból a fajtából, mint Petrucci, Sfogli, vagy éppen Steve Vai és Joe Satriani! A kb. negyven perces, magánkiadásban megjelent anyag ennek míves bizonyítéka.
A pincestúdiózás és magánkiadás ténye szerencsére nem befolyásolta negatívan a hangzást; szól a lemez, mint a disznyó, ráadásul Brian dobos testvére (Yan) és a többi ismeretlen olasz muzsikus stabilan fölkészült hátteret biztosítanak a vállalkozáshoz. A két korábbi lemezhez hasonlóan itt is instrumentális nótákat hallhatunk, amelyek alapvetően progresszív rock/metál stílusban fogantak, jóllehet néha egy kis jazz (Clock In) és egy csipetnyi elektronika (The Legendary Story) is befigyel.
Nem mondom, hogy elgyöngül a térdem minden egyes hallgatáskor, de Maillard kifogástalan technikával és kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így a kb. 40 percnek minden egyes pillanatát képes vagyok élvezni – pedig ezt mostanában nem mindegyik instru anyagról tudom jó lelkiismerettel leírni.
