Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.alicecooper.com

"...Tudom, a rock and roll ráncos ringyó,
Bárkinek eladó, de nekem így jó,
Mindenre kapható, részeges csavargó,
Haldokló, nyafogó, de mindig feltámadó..."

(HBB: Rock and roll királynő)

A rock n' roll – mármint annak a múlt század '50-es éveiben létrejött változata – a zenei evolúció olyan sikeres "termékének" bizonyult, mint a biológiaiban a cápa vagy a krokodil, melyeken kialakulásuk pillanatától a mai napig nem kellett sokat csiszolni a természetnek: hatékonyságban, alkalmazkodásban, amúgy Pallas Athéné módjára, teljes harci képességgel jöttek a világra. Nem hinném, hogy ezen állításomat sokat kéne bizonygatnom: nagyon kevés ember lehet az európai és amerikai kultúrkörben, akinek 60 éves kor alatt ne mozdulna meg a lába a Chuck Berry - Jerry Lee Lewis - Little Richard trió bármelyik dalának felhangzásakor, és genetikai késztetésből ne dúdolná szívesen a vérpezsdítő ritmusok felett szálló dallamokat.

Jóllehet, a stílus virágkorát elhaladta, de a hard rockban mai napig fellehető a hatása, főleg mostanában, amikor a '70-es évek vintage hangzását fiatal bandák százai próbálják reprodukálni. Igazi nagy kockázat nincs is ebben, hiszen – mint a bevezetőben írtam – elég egy-két jól eltalált sablon, és a hányingert máris elkerültük. A rock n' rollal tehát könnyű élni, de könnyű visszaélni is, mert igazán nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy az ezerszer felhasznált "figurákat" újrahasznosítsuk, ráadásul teljesen mindegy, milyen sorrendben, mert a matematikától eltérően a rock n' roll ütemeinek sorozatában az egyes alkotóelemek szabadon felcserélhetőek, az eredmény mégsem lesz talmi.

Ezek után itt van az új Alice Cooper dalcsokor, a mester eredeti – tehát nem az aréna rockos "Trash" és 2Hey Stupid", vagy a kemény metalos "Brutal Planet" albumok fémjelezte – stílusában, és mit tudnék rá mondani? Hát sok jót semmiképp. Cooper nem tett mást, mint egy lemezbe oltott haknival ismét elővette a jól bevált recept r n' r alkotóelemeit, megrázta őket, aztán mindent bele – még az sem volt baj, hogy ezek közül jó párat már korábbi albumain felhasznált egyszer (kétszer) – a r n' r ismertetett lényegében bízva úgy gondolta, kockázat nincs, ha meg van, majd a koncerteken válogat a régebbi számok repertoárjából – az pedig igencsak bő kincsestár.

Egyébként nem is az a gondom, hogy hülyének néznek – bár a zenei ízlés az átlagembernél csak kis mértékben kötődik az intellektuális képességekhez – hanem az, hogy Cooper rutinos zenész létére képes volt a nyerő formulákat is lapossá taposni. Mert hiába keresem a dallamokat mondjuk a "Dynamite Road" kapkodós ütemei között, a mondókába oltott szövegelés nem éppen az én műfajom, a "Rats" – illetve még vagy hat, lemezen helyet kapó szerzemény - alap r n’ r-ját pedig már annyi zenész-együttes eljátszotta, hogy felsorolásukból adódó lista hosszabb lenne, mint Cooper diszkográfiája – ez pedig nem kis szó, hiszen a zenész már vagy ötven éve gyűri az ipart.

Azért persze vannak jó ötletek is, mindjárt a kezdő szerzemény, amiben kicsit csavarnak az elkoptatott sémán, és a vendég Roger Glover által feljátszott szóló reménnyel töltheti el a hallgatót, hogy itt most valami új következik, ám sajnos nem. Jellemző, hogy számomra a lemez másik élvezetes pillanatát egy rockba áztatott kuplé, a "Holy Water" adja – ez a műfaj úgyis eléggé közel áll Cooper színpadias egyéniségéhez: HOBO tehát nincs egyedül ezzel, már ha megidéztük őt is az ismertető elején. (Az előző album eklektikus megközelítése – amiben a kuplé szintén helyet foglalt – még mindig szimpatikusabb, mint ez a lopkovári bazár.)

Mint minden rock n' roll albumon, tán tudnék is szórakozni – köszönhetően még a mai, de mégis korhű megszólalásnak –, ha nem Cooper lenne az előadó, hanem valami kezdő banda, de egy ilyen kaliberű zenésztől többet vár az ember, még akkor is, ha az evolúciós csúcsragadozó elviszi a hátán a lemezt. Hogy hová? Valószínűleg a feledésbe.

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.nevergreen.hu

Bár Bob Macura úgy nyilatkozott, hogy ezzel a lemezzel visszatértek gyökereikhez, véleményem szerint már megtették ezt a csapat újjáalakulása után, körülbelül a "Karmageddon" táján. Sőt, tovább megyek: az említett album és a "Vendetta" is kevesebb gótikus és több heavy-doom metalos stílusjegyet tartalmazott, mint a kultikus debüt – ha ezzel valaki nem ért egyet velem, akkor hallgassuk végig az említetteket, és biztos tudunk együtt zokogni tévedésemen, amúgy doom aláfestéssel.

A Nevergreen a "Monarchiá"-n folytatta azt az utat, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük: Tina, az énekesnő távozása persze szigorította a hangzást, és talán soha nem volt ennyi pergő kétlábdobos megnyilvánulás, mint most – ambivalens módon az ütős elfáradhatott egy doom-közeli album feldobolása alatt, mi ez, ha nem a fából vaskarika klasszikus zenei metaforája? – de Macura dallamvilága van annyira jellegzetes, hogy a tulajdonképpeni körítés mellett – illetve fölött – meghatározva a színvonalat ismételten elmondhassa: ez jó mulatság, férfi munka volt...

Az persze tény, hogy a harcos-epikus irány vastag aláhúzással lett kijelölve a zenei-térképen, amihez az indulószerű, szinte ökölrázós ütemek mesterien illeszkednek. Hiába, a csapat mindig is erős volt a himnuszok gyártásában, bár most néha már sikerült a Manowar korai időszakának terepére is átruccanniuk, és nemzeti büszkeséggel jelenthetem ki, azonos arzenállal rendelkező ellenfél szintjén. A "Szárnyak az éjben", vagy a "Gyilokjáró" vastag,  heavy metalhoz közelítő hangzása minden bizonnyal azokban is felébreszti a harcos ösztönt, akik Macuráéktól inkább a melankolikus borzongást várnák, de ez most talán így is van jól. A fiúk határozottan vállalták fel ízlésük, világképük változását, melyek ha az összképet tekintve nem is alapjaiban változtatják meg a kialakult és prezentált stílust, azért szolgálnak annyi meglepetéssel, mint 20 éve, a csúf, zöld borítóval ellátott albumukkal.

Nem igazán tudnék kiemelkedő pillanatokat említeni az albumon, mert egyenletesen magas színvonallal van dolgunk, bár a "Szelek szárnyán", vagy az "Árnyék a mélyből" – amiben tényleg szokatlan riffel és gitárhangzással lepnek meg minket a zenészek – minden bizonnyal rá fognak férni a csapat képzeletbeli best of-jára, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a Black "Everything Is Coming Up Roses"-ének feldolgozása a megszokottaknak megfelelően parádésra sikerült – ebben igazán erős a csapat – akkor nyugodtan leírhatjuk, hogy az együttest nem lehet leírni a nemzetközi heavy metal-doom térképről sem. Indulók, himnuszok, hangsúlyosabb gitárszólók és menetelős ütemek a szokásos dallamvilággal – ez most a Nevergreen, s remélem, a következő húsz évben ez így is marad.

Garael

Nagyon különös dolog ez, egyben borzasztó és letaglózó, de mindenképpen elgondolkodtató. Sajnos, a '70-es, '80-as évek rockvilágában és világsztár zenekaraiban sem volt ismeretlen a zenész-halál. A Zeppelin, AC/DC, Thin Lizzy, Def Leppard, stb. is temetni kényszerült zenésztársat. Akik pedig nem temettek, azok is sokszor csak a szerencsének köszönhették, mert egy-egy tag, vagy akár a teljes zenekar pattanásig feszítette a húrt, mondjuk úgy, legkevésbé maguknak köszönhették, hogy még ma is koncertképesek... Ezek a halálokok viszont az élet örömeinek élvezetéből, sőt kontroll nélküli habzsolásából következtek, noha ugyanúgy drog- és alkoholproblémák álltak mögötte.

A '90-es években gyökeresen megváltozott a zeneipar, ahogy mondták a hozzáértők, a művi és hazug csillogást, a Sunset Strip kevesek számára elérhető valóságát, ezt az egyszerű amerikai fiatal számára soha meg nem tapasztalt világot felváltotta az "őszinteség". Zenében, öltözködésben, mindenben. Nem tudom a választ, az okokat sem, de az biztos, hogy az új (őszinte) generáció és zenekarok ikonikus arcai, frontemberei az öngyilkosságba, vagy a teljes, halállal végződő leépülésbe menekültek a világ valósága elöl, noha a drog és alkohol itt is mindig szerepet játszott. Az élet élvezetének helyébe, az élet tagadása lépett, a hedonizmus helyébe a depresszió. Okoskodni nem akarok, minősíteni és bárkit is megítélni különösen nem; ez legkevésbé sem az én dolgom, csak e mai sajnálatos halálhír kapcsán nem tudott mindez nem eszembe jutni. Meg is köszönném és örömmel venném, ha szociológusok, vagy bárki feltárná mindennek okait. Nyugodjon békében Chester Bennington, és valamennyi tragikus sorsú muzsikus!

Túrisas

Kiadó:
Laser's Edge/Sensory

Honlapok:
facebook.com/ProspektUK/
lasersedge.bandcamp.com/album/the-illuminated-sky

Nem csodálkoznék, ha kutya sem emlékezne ezekre a brit srácokra. Még 2013-ban jelent meg a "The Colourless Sunrise" című debütáló albumuk, amire akkoriban teljesen pozitívan reagáltam. Zeneileg tényleg nagyon meggyőző volt az egész, viszont éltem egy lényegi kifogással: "Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem... Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez..."

Sajnos Pascual és Palin talonban maradtak (utóbbival nekem az új Adagio is biztosan jobban tetszett volna), az együttes fő dalszerzője, Lee Luland gitáros azonban (mintha olvasta volna jó szándékú ajánlásunkat) új billentyűst igazolt Rox Capriotti személyében, és a mikrofon elé is egy új arcot, bizonyos Michael Morrist állított. Ez határozottan jót tett a bandának, bár Morris hangja így sem igazán az én szám íze szerint való: olyanféle magas, vékony, de biztos orgánumról van szó, mint pl. a bolgár Pantommindban Tony Ivané. Ízlés és megszokás kérdése. Szerintem az albumot záró "Where Masters Fall" című tételben beköszönő Marc Hudson (Dragonforce) hangja jobban illene ide.

A "The Illuminated Sky" kifejezetten érett és aprólékosan kidolgozott progresszív metált kínál nekünk, néhol egészen jó érzékkel adagolt neo-klasszikus ízekkel (ld. "Cosmic Emissary). Ezért elsősorban a rendkívül tehetséges gitáros-zeneszerző, Lee Luland a felelős. Sajnos a szerzemények nem mindig elég karakteresek, ráadásul nekem az énekdallamok sem tűnnek elég erősnek. Az instrumentális részek azonban mindig nagyon ülnek, az "Alien Makers Of Disord"-ban vendégszereplő Greg Howe pl. (mint mindig) egyszerűen lenyűgöző (és ebben a stílusban ritkán is hallani manapság).

Lehet, hogy nem a Prospekt alkotta meg idén az év lemezét, de ez mindenképpen nagy előrelépés az első albumhoz képest. Szólhatna jobban, lehetne rajta több szerethető dallam, de azért még így is figyelemreméltó teljesítmény. Érdemes vele eltölteni egy kellemes kánikulai "pásztorórát", az itt beágyazott Bandcamp oldalon teljes egészében meg is lehet hallgatni.

Tartuffe

Kiadó:
Zeta Nemesis (saját kiadó)

Honlapok:
www.adagio-online.com
facebook.com/pages/ADAGIO

Tudom, hogy számtalan recenziómat kezdtem már így, de muszáj megjegyeznem: ezt a kritikát (sem) nekem kellett volna megírnom. Nálunk igazából Túrisas lenne a házi Adagio-felelős, de egyébirányú restsége miatt ezt (sem) várhatjuk tőle. Abban azért még titkon reménykedem, hogy alapvetően negatív (hoppá, itt csúnyán elszóltam magam!) kritikám kiugrasztja az életunt nyulat a bokorból. Talán ezzel kiprovokálok minimum egy (vagy több) terjengős, fölháborodott kommentet!

Az Adagio vitathatatlanul az egyébként nem túl sűrűn benépesített francia metál égbolt egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Volt. Merthogy a gallok Symphony X-eként joggal emlegetett együttes a 2009-es "Archangels In Black" óta nem adott életjelet magáról. Az énekesek bősz váltogatása (járt ott Mats Levén is!) és a zenei agynak számító Stephan Forté gitáros erősen felejthető két szólólemeze (itt és itt) nem volt túl biztató előzmény. A "Life"-on 8 hosszú évet ültek, ami éppen jól is elsülhetett volna. Nem tagadom, hogy aprólékosan kidolgozott, sokszorosan rétegzett anyaggal van dolgunk, de a dalokat hallgatva inkább az elmúlt 8 év kínlódása, erőlködése, mintsem a hosszú előkészítő időszak termékeny zsenialitása az, ami szembeötlő.

Forté határozott visszatérést ígért a 2003-as "Underworld" kemény, ám dallamos progresszivitásához. Persze az élet közben kérlelhetetlenül megy tovább, és vajmi kevés reális esély van arra, hogy az őt körülvevő világgal együtt óhatatlanul változó muzsikus 15 évet sikeresen ugorjon vissza az időben. A "Life" iszonyatosan sűrű, batár nehéz, bonyolult hallgatnivaló, de kevés köze van az "Underworld"-höz, talán még az Adagióhoz is alig-alig. Ez nem egy Symphony X-féle neo-progresszív anyag, sokkal inkább tükrözi Forté utóbbi időben tapasztalható vaskos el-Jeff Loomis-osodását, valamint lényegesen több rokonságot mutat Finn Zierler Beyond Twilight-jával, mint bármi mással. Az utóbbi nem csak Kelly "Sundown" Carpenter énekének köszönhető, amit pl. a 2005-ös "Section X" című BT lemezen is hallhatunk. A rokonság inkább a nyomasztó zenei elvontságban, gyomorszorító letargiában és hátborzongató, zajos ürességben tetten érhető.

Nem kétlem, hogy ez még így is utat talál a kemény rajongókhoz, főleg azokhoz, akik élnek-halnak Carpenter hisztérikus orgánumáért. Abban azonban biztos vagyok, hogy még nekik is föltűnik majd (ha kicsit is vájtfülűek), hogy – bár Kévin Codfert billentyűs elismert hangmérnök – ez az anyag bizony szólhatna jobban, arányosabban is. Nekem a dobhangzás nagyon műanyag, a billentyű kicsit halk, a bőgő meg vékonyka – úgy látszik Forté mesterék saját stúdiójától és saját kiadójától ennyire tellett. Azért a "Trippin' Away" című, mondhatnánk a djentes, zierleres hatásokhoz képest amúgy neo-klasszikusan régimódi ballada még így is libabőr. Ha ilyesmivel pakolják tele a lemezt, engem kilóra megvesznek.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Már sokkal, de sokkal hamarabb meg kellett volna születni ennek a recenziónak! Egyrészt úgy volt, hogy túlterheltség és időhiány miatt nem rám hárul ez a feladat (is), másrészről a jó ideje megrendelt kiadvány csak jelentős késéssel jutott el hozzám. Az olasz Symphony X-ként tündöklő DGM-nek 2010-ben már jelent meg egy élő anyaga "Synthesis" címmel, de az még a Scarlet Records-os éra produktuma volt, s mint ilyen, erőst a "low budget" kategóriába tartozik. A régi nóták újra fölvett "best of" audio válogatásának nagyon örültem, de annak már sokkal kevésbé, hogy a római koncert DVD fényképezése egyenesen kritikán alulira sikerült. Mondjuk ebben a tekintetben a Frontiers kezelésében megjelenő "Passing Stages" sem ígért sokat, hiszen a nápolyi kiadó koncert fölvételei sem a kameramunka iskolapéldányai szoktak lenni. Mi több! Vagy mi kevesebb?

A DGM megtehette volna, hogy a szokásos sokéves késéssel csak a 2014-es atlantai ProgPower fesztiválon rögzített kb. 70 perces anyagot adja ki, de szerencsére úgy döntöttek, hogy hozzácsapják az ucsó lemezük (The Passage) 2016-os turnéján Milánóban fölvett valamivel kevesebb, mint egy órás koncertet is. Szerencsés csillagzat alatt született elhatározás volt ez, hiszen a két anyag jótékonyan kiegészíti egymást. Az atlantai koncert a ProgPower-es fölvételek stílus(talan)ságához híven képileg abszolút minimál fölfogásban készült. A kamerabeállítások amatőrök, a fókusz sokszor életlen, a fölvételek koncepciótlanok, a színpad spártai, a hang viszont hibátlan: természetes, élő, arányos, az utómunkálatok pedig nem tolakodóak. Erényként foghatjuk föl, hogy (bizonyos átfedések mellett) a szetlista a "FrAme" (2009) és a "Momentum" (2013) albumok dalaira épül, és Emanuele Casali billentyűs még rock-fazonként lépett föl (i.e. nem rondított még bele ollóval a rőzsébe, hogy pubifrizurával éktelenkedjen, mint a milánói színpadon).

Az észak-olasz Frontiers Metal Festival fölvételei képileg sokkal jobban sikerültek, bár a vágások kicsit kapkodósak és a fókusszal itt is akadt probléma olykor. Még így is sokkal jobban esik ezt a koncertet nézni, vizuálisan egyértelműen magasabb rendű az atlantai anyagnál. A gond itt az, hogy amit hallunk, annak marha kevés köze van a bulin elhangzottakhoz. Atlantában a Casali testvérek még bekapcsolt mikrofonok előtt legalább igyekeztek vokálozni, Milánóban már csak a nagyszabású kórusok szólnak folyamatosan, miközben egyedül Mark Basile szája előtt van mikrofon. Viszont egy dalban, a "Ghost Of Insanity"-ben az Evergrey-es Tom S. Englund sorait Simone Mularoni énekli, nem is akárhogy! A faszi nem csak döbbenetes gitáros, de ígéretes énekes is. A lényeg azonban az, hogy a milánói koncertnek igazából csak a képeit kapjuk, mert a hanganyag precíz utómunkálatokkal doktorált verzió, ha nem teljesen új fölvétel (mint gyanítom, a Megadeth "Rust In Peace Live" DVD-je).

Közel sem tökéletes audio-vizuális élmény tehát az, amit ez a DVD kínál nekünk, de egyrészt jobb és könnyebben elérhető a ma már szinte beszerezhetetlen "Synthesis"-nél, másrészt a két föllépésen rögzített anyag erényeit egyesítve, összegezve egy tök jó virtuális buliban vehetünk részt, öklünket vadul rázva, fejünket bőszen bólogatva a képernyő előtt. Arról nem is beszélve, hogy a CD+DVD kombó végleg bebizonyítja a kétkedőknek: a DGM abszolút világszínvonal, tényleg a legnagyobbak között a helye, simán pariban van olyan előadókkal, akiknek népszerűsége, elismertsége messze meghaladja azt, ami eddig nekik osztályrészül jutott.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.icedearth.com

Elmúltak már azok az idők, mikor egy új Iced Earth album megjelenése alapjaiban rengette meg az underground heavy metal hívők birodalmát – talán nem is voltak ilyenek. Mindenesetre a Schaffer kapitány vezette csapat egyike azon kevés együtteseknek, melyek a kilencvenes években sem vesztették el hitelességüket, és nem próbáltak ilyen vagy olyan kanyarokkal a maguk teremtette útról letérni.

Arról persze lehetne vitatkozni, hogy az Iced Earth mennyire tekinthető igazi együttesnek, és mennyire Schaffer egyéni elképzelései zenei megvalósításának, de igazából hatalmas kilengéseket nem lehet a diszkográfia darabjainak színvonalában találni. Az bizonyos, hogy a Matt Barlow énekes jelezte 1993-2003-ig tartó periódus sikerét nem igazán tudták felülmúlni, az már csak az én egyéni véleményem, hogy a Tim Ripperrel készített "The Glorious Burden", valamint  a Stu Block bemutatkozását jelentő "Dystopia" – ha egy kicsit másféle hangulati elemek hangsúlyozásával is – simán odatehetőek a klasszikus albumok mellé. Az is igaz viszont, hogy vannak olyan lemezeik – és ebbe beletartozik a legutóbbi is –, melyek úgy mentek el mellettem, mint focistáink fizetése a megérdemelt zérótól, annak ellenére is, hogy Schaffer zenei világa nem fog át hatalmas spektrumot, és hát a muzikális forradalom letéteményesei szócikk mellett sem az Iced Earth neve található az értelemező szótárban.

Abban persze igaza van Schaffernek, hogy jóllehet sok régi rajongó ugyanazt az érzést várja az új Iced Earth albumtól, mint a Dark Saga idején, ez minimum egy időgép prezentálásával lehetne kivitelezhető, és a jelzett hallgatók ifjúságának visszahozásával. Mert hiába nem változik annyit a zene, ha közben kamaszból felnőtt férfivé válunk, és érzelmi világunk úgy változik, ahogy érzelmi intelligenciánk – utóbbi jobb esetben minél nagyobb értéket mutatva. És bár könnyen tehetném, hogy rövidre fogva a kritikát, elintéznem annyival: olyan, mint a többi – ezzel nem biztos, hogy igazat mondanék, már ha az árnyalatok releváns különbséget jelenthetnek egy lemez megítélésében. (Márpedig igen, lásd fenti soraimat.)

Azoknak, akik Barlow-féle lemezt várnak, ismételten csalódniuk kell – hiába változatlan az elénk tárt zenei univerzum alapja, Stu Block képtelen visszahozni azt az alapvetően fagyos, deprivált, dehumanizált életérzést, ami a korábbi albumokat jellemezte. Úgy látszik, a valamikori énekes úgy fagyott össze Schafferrel, hogy abból tényleg valami egyedi és megismételhetetlen született. Ugyanakkor bátran megállapítható, hogy az "Incorruptible" sokkal jobb album lett, mint elődje, és ha nem is éri el a "Dystopia" színvonalát, még Schaffer sem fog olyan negatív értékítélettel visszaemlékezni a mostaniakra, mint tette azt a "Plagues Of Babylon" esetében. Stu Block továbbra is megpróbál lavírozni a Ripperes sikolyok – ez annyira nem megy neki – és a Barlow-féle öblösebb énekstílus között, én azonban nem érzem indokoltnak ezt a vokális skizofréniát, és ennek mellőzésével talán a zene sem lenne annyira zaklatott, mint amilyen hűvös és kimért volt Barlow idejében.

Troy Seele kényszerű kiválása – beteg kisfiának ápolása nem engedett elég időt a zenekari kötelezettségekre – nem igazán eredményezett érzékelhető változást, Jake Dreyer ügyes iparos módjára szolgálja ki a heroikus témákat, melyek mélyén továbbra is ott lappang az Iron Maiden, vagy a Sanctuary hatása. Lehet, hogy az elkötelezett hívők meg fognak kövezni, de az album fő  szerzeménye, az epikus "Clear The Way (December 13th, 1862)" engem folyamatosan a Running Wild hasonló témájú, a katonaindulókat gitárszóló formában feldolgozó munkáira emlékeztet – s hogy ez most dicséret, vagy negatívum, döntse el mindenki saját maga.

A szövegekről nem szeretnék érdemben nyilatkozni – Schaffer mindig híres volt markáns politikai véleményéről, amitől nem áll messze a konteo-hívők sajátos logikája –, akit érdekelnek a hangjegyekbe foglalt leleplezések, azok mélyedjenek nyugodtan bele a sorokba.

Megbízható, és viszonylag erős albummal folytatta a harcot az Iced Earth legénysége, egy-két kiugró, best of-ot is megérdemlő szerzeménnyel, amire vélhetően jó benyomásokkal fogunk visszaemlékezni pár év múlva – már ha a világelitet jelentő kiválasztott csoport nem fog úgy dönteni, hogy mindennek vége legyen :).

Garael

Kiadó:
Excluziv Music

Honlap:
www.Europica.eu

Bevallom, úgy vagyok a nemzeti rockkal, mint más a folk-metallal: nem tartom a zeneművészet csúcsának, de talán még közepének sem. Persze nem biztos, hogy itt éppen a művészi tartalmat kellene számon kérni – főleg egy olyan műfajban, ami ezer ágra bomlik –, hiszen zenei, szövegi forrásai, sémái megtalálhatóak a folklórban, katonadalokban, politikai indulókban (csasztuska!), melyek ugyan a társadalmi (ön)tudat bizonyos képét vetítik ki a zene(szöveg) segítségével, ám ennek értékeit nem hinném, hogy a művészet eszközeivel kellene vizsgálni.

Jóindulatúan semleges álláspontomat talán az is erősíti, hogy hivatásomnál fogva nem szorulok pótlékra „nemzeti buzgalomból”, 25 év ilyen irányú szocializáció megtette a hatását, ebből eredően mindaddig kedvtelve olvasom a „nemzeti” szövegeket, míg azok nem válnak uszítóvá, illetve nem kergetnek olyan vágyálmokat, melyeknek realitásuk nincs, politikai kárt azonban okozhatnak.

Igazából maga az ötlet keltette fel érdeklődésemet a lemez iránt, amivel a Kárpátia tagjai előrukkoltak: legsikerültebbnek vélt dalaikat angolra fordítatták, és meghívtak öt – no jó, három, a harmadik és negyedik inkább csak lelkesedésében – nemzetközi szintű énekest azok feléneklésére. (Érdekes, hogy a nemzeti érzületű brigád internacionalizmusba váltott – de ez maradjon egy idétlen poén). Owensről és Lioneről tudom, hogy szerepeltek már magyar metal együttesek anyagain, Scheepers és Bayley esetében csak valószínűnek tartom, ettől függetlenül a volt Iron Maiden tag minden beleadott, hogy társaihoz felnőve a kapott feladatot képességeinek maximumán hozza – ez a hozzáállás úgy gondolom, korlátoltabb énekesi képessége ellenére is profivá avatja. A dalok eredetijét nem ismerem, így nem tudom, zeneileg mennyire nyúltak bele, bár a szögegyenes, indulóba, esetleg a csata utáni tábortüzes elégiába torkolló dalokon szerintem nincs mit sokat csavarni. Ami egyértelmű pozitívum: minden egyes szerzemény tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy lovasroham előtt és közben a tábori zenekar ezeket fújja és elég egyetlen hallgatás is a dallamok megjegyzéséhez. Owenstől nem áll távol ez a fajta zenei mentalitás, hiszen Schaffer mellett a legnépszerűbb amerikai polgárháborús dal taktusait idéző Gettysburgben már "lángra lobbanthatta a nemzeti érzelmek máglyáját", a számomra ismeretlen Tomek Horytnica azonban nem tudom, számított-e arra, hogy dallamában egy echte csasztuskát kell énekelnie, még ha határvadász indulónak is van álcázva. 

A szövegek szerencsére nem mennek túl azon a ponton, ami számomra a jó ízlés határát jelentik, és be kell ismernem, ha a dalokban több lenne a gitárszóló - egyáltalán, a hangszeres-instrumentális vonal erősebb lenne- még zeneileg is komolyabban tudnám venni, valahol a Manowar és Running Wild környékén. (A külcsín – Havancsák Gyula érdemei elvitathatatlanok – és az ötletes videoklipek mindenesetre valóban Európa-szintűek)

Mindenesetre aki fogékony a stílus által nyújtott értékekre, nem fog csalódni, hiszen egyrészt kipróbált – vagy veterán – szerzeményekről van szó, másrészt ritka a színtéren, ha ilyen szintű énekesek prezentálják a hazafias talpalávalót. Kíváncsian várom a második részt, remélem, a fiúk szolgálnak még kellemes meglepetéssel. (A magyar közreműködők sora is impozáns: Hirleman Bertalan, Molics Zsolt és Papp Gyula úgy gondolom, mind az idősebb, mind a fiatalabb patrióták számára ismerősek lehetnek.)

Garael

Kiadó:
Retroactive Records

Honlap:
www.jacobsdreamusa.wixsite.com

Éppen múltkor szomorkodtam azon, hogy milyen rég halottam már egyik kedvenc amerikai power bandámat, a Jacob's Dream-et, erre itt van, tessék, a semmiből robbant elő új albumuk – megyek is, veszek egy lottószelvényt, hátha a zenén kívül is folytatódik kívánságaim hirtelen teljesülésének sora.

Se hírverés, se producer, sem önálló kiadó – így aztán nem hiszem, hogy rajtam és egy maroknyi valamikori hívőn kívül valaki is meg fogja hallgatni a lemezt, bár lehet, hogy az évek óta hallgató csapat döntött úgy, hogy egy kis örömzenéléssel dobják fel mindennapjaikat, főleg annak fényében, hogy kultikussá vált első két lemezük énekese visszatért a banda soraiba, és a stílus is a korai Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory hatásából fogant, megspékelve azt a hagyományos amerikai powerrel, amúgy Jag Panzer módra.

Milyen távolinak tűnik az ezredforduló, amikor a zenekarnak két év alatt sikerült olyan reputációt kiharcolni, ami az utána következő botlások, stílus- és énekes váltás – David Taylor helyére Chaz Bond érkezett, a játszottak pedig a szokványos amerikai powerbe szürkültek – hatására is kitartott, ráadásul olyan térbe tértek vissza, ahol és amikor példaképeik – az Iron Maident leszámítva – vagy megszűntek, vagy szüneteltetik ténykedésüket, esetleg kétségbeesetten próbálják önmaguk nagyságát megidézni. Ez persze kedvező egy relatív, underground-szintű siker eléréséhez, ám 2017-ben, a digitális információáramlás és információéhség korában ilyen szegényes körítéssel, és a hobbistátuszhoz is méltatlan hangzással már ötletgazdag és hiánypótló tartalom ellenére sem illik megjelenni. Hiába hát az eredeti énekes, David Taylor visszatérése, hiába a remek gitármunka és a korai stílusjegyek visszaidézése, ha a megszólalás poros és avítt jellege szinte elkedvetleníti a szurkoló hallgatót a "mélyanalízis"-től. Pedig ez a fajta zene megkövetelné a türelmet, mert hiába prezentálja Taylor kissé szájbarágósan dallamait,  hiába az ismerős fordulatok tárháza, ez nem a fejbólogatós, ökölrázós himnuszok világa, még akkor sem, ha a progressziót nem a nyakatekert váltások jelentik, és a dalok alapvetően lineárisan, megfontoltan, időt hagyva bontakoznak ki, megtámogatva az alapvetően klisé-mentes és keresztény ihletésű szövegekkel.

A "Sea Of Destiny" – jóllehet összetevőiben emlékeztet a megidézendő első két lemezre – már most sem állja ki az idő próbáját. Lehet, hogy én váltam türelmetlenebbé, esetleg az elmúlt 15 év rengeteg meghallgatott anyagában már találkoztam azokkal a megoldásokkal, melyekkel a csapat most is él, de képtelenek hosszabb ideig lekötni, pedig nem vagyok egy türelmetlen ember. Ami biztos, a dalok viszonylag homogén stílusban íródtak, egyszeri hallgatás után igen nehéz megkülönböztetni őket, és hát a riffek egy részét már megírták mások: az "Into The Night" kezdésekor azt hittem, hogy a Maiden "Wicker Man"-je keveredett a lejátszási listámba, és bizony több helyen – akár a kezdő számban – is nagyvonalú módon idézik a mestereket.

Persze azt is lehetne mondani, hogy nem elég jók a dallamok – és az a kissé sötét tónusú misztikum is hiányzik, ami igazán egyedivé tette a kezdeteket –, annak ellenére, hogy a szikár amerikai powernél – főleg annak thrashez közelítő ágánál – jóval "puhább" az anyag, az instrumentális bravúrokat pedig elmossa a hangzás, de ezt döntse el mindenki saját maga, mert a leírtak ellenére érdemes nekiindulni a lemez felfedezésének: hátha Jákob álma ismét örömöt és megnyugvást hoz, legalábbis azoknak, akik meghallgatják a lemezt.

Garael

Honlapok:
www.theviciousheadsociety.com
facebook.com/theviciousheadsociety
bandcamp.com/theviciousheadsociety

Írországról sokminden eszünkbe jut, de a metál nem igazán. Zeneileg mindig inkább a folk/rock vonalon voltak erősek, így nem kicsit lepődtem meg, amikor belefutottam a The Vicious Head Society bemutatkozó lemezébe. Neve ellenére lényegében egyszemélyes projektről van szó. Graham Keane amolyan kései érkező, 18 éves korában fogott először gitárt a kezébe, akkor viszont olyan komolyan vette a dolgot, hogy éjt nappallá téve gyakorolt, sőt végül kikötött egy angliai zeneiskolában (ahol megszerezte a szükséges teoretikus alapokat is).

Úgy a megszállott gyakorlás, mint ennek az albumnak kínkeserves megszülése Keane számára terapeutikus jellegű foglalatosság volt, érzelmi válságának, depresszióval való küzdelmének volt egyszerre laboratóriumban kikevert kemikáliák nélküli orvossága és fölszabadító szellemi mellékterméke. Az egész lemezt kis házi stúdiójában rögzítette, keverte, maszterelte, ami azért hallatszik is rajta. Nem gáz az eredmény, de persze lehetne sokkal profibb: a ritmusszekció és a billentyűk jöhettek volna "előrébb", de végeredményben ez egy gitáros lemez(e).

Keane nem is titkolja, hogy mióta az eszét tudja, a progresszív metál bűvöletében él, különösen a Dream Theater volt rá nagy hatással. A dalszerkezetek ezt a vonzódást egyértelműen kimutatják, de olykor akár egész konkrét zenei utalásokba (nyúlásokba?) is belefuthatunk. A zeneszerző-gitáros egyébként elég ambiciózus vállalkozásba kezdett ezzel a projekttel; ennek megfelelően komoly önbizalomról tanúságot téve még Mike Portnoyt is megkörnyékezte, nem dobolná-e föl az anyagot. Portnoy nemet mondott, de sokan mások, pl. Derek Sherinian és az Ayreonból ismert énekes, Wilmer Waarbroek elfogadták a fölkérést.

Az "Abject Tomorrow" a műfajra jellemző "concept" album, egy disztópikus történetre van fölfűzve, ahol egy Mátrix-féle, Neo típusú hős megszabadul a világuralomra jutott gépek által emberekbe műtött érzelemgátló implantátumtól, és újra elindul a "hús-vér" emberré való válás rögös útján... Akkor erről ennyit!

A zene viszont annak ellenére is kifejezetten ígéretes, hogy Keane engem szólóban nem igazán győzött meg. A hangzás mellett talán a koherencia hiányát és az alkalmi hörgések majdnem komolytalan mivoltát lehetne fölhozni ellenérvként, minden más tekintetben azonban ez egy alapjában igen zenei, jó ötletekben, dallamokban bővelkedő anyag, így Keane némi kitartással, szerencsével stb. akár az "ír metál" jövőjének egyik oszlopos megteremtőjévé is válhat...

Tartuffe