Kiadó:
Lions Pride Music

Honlap:
www.circusofrockofficial.com

A  bohóc John Wayne Gacy-nek és Stephen Kingnek köszönhetően – amire a McDonalds, mint a szív -és érrendszeri megbetegedések egyik legkiterjedtebb elosztójának bohóc brandjelképe is ráerősít – a popkultúrában már nem a cirkusz jelképe, hanem valami másé – valami rosszé, sőt, gonoszé. Ezért aztán a Circus Of Rock borítójára ráapplikált – kinézetében egyébként nem éppen gyermekbarát – bohóc sem a szórakoztatást juttatja az ember eszébe, de azt hiszem, nem is ez volt az alkotók célja.

Ezen rövid eszmefuttatás után nézzük hát, honnan bukkant elő ez a zenei rockcirkusz, hiszen sem a falvakat végig járó, hangszórós piros zsiguli, sem az internetes sztrádákon száguldó hírfolyam nem hasogta a világba a természetesen” világraszóló” produkciókkal teli előadás tényét.

Mirka Rantanen a finn hard rock és heavy metal színtér – amiről tudjuk, hogy Európában az egyik legkomolyabb – kiemelkedő alakja, aki dobosként és többszörös platinalemezes művészként vált híressé. Cirka 35 éves karrierje során több mint 40 albumon működött közre, olyan neves zenekarokkal dolgozva, mint a Thunderstone, a King Company, a Raskasta Joulua, a Kotipelto, a Warmen, a Northern Kings és a Revolution Renaissance.

Az eredetileg szólóprojektként indult Circus Of Rock 2021-ben debütált a „Come One, Come All” című albummal, amelyet 2023-ban a „Lost Behind The Mask” követett. Mindkét albumon lenyűgöző vendégénekesek szerepelnek, többek között Jeff Scott Soto, Johnny Gioeli, Marko Hietala, Danny Vaughn, Bernie Shaw és Rick Altzi. (Vajon, hogy nem figyeltünk fel rájuk?). A sikert érzékelve Rantanen úgy döntött, hogy a projektet „teljes munkaidős” zenekarrá alakítja, hogy konzisztensebb zenei identitást alakíthasson ki, és a koncertekre ne alkalmi vendégekkel, hanem „stabil" legénységgel tudjon készülni.

Énekesnek sikerült megnyerni a veterán Mark Boalst, akiről a falrepesztő magas hangok – ezekből mára nem sok maradt –, és a penetránsan rossz hangzás jut eszembe (még akkor is, ha erről nem igazán ő tehet, de mint a hozzá fűződő albumok aktív résztvevője, valahol azért felelős a megszólalás ótvar minőségéért, még akkor is, ha annak okozója a pénzhiány.) A társak aztán az underground elitből – van ilyen kategória egyáltalán? – lettek leigazolva: a gitárosok Samuli Federley (szóló művész, Ilari Hämäläinen) és Vesa Virtanen (Ponies To Kill, Twilight Guardians), a billentyűs Jari Pailamo (King Company, Kiuas), a basszusgitáros JJ Hjelt (Kenziner), és végig hallgatva a lemezt, itt bizony komoly minőség testesült meg, abba bele sem gondolva, kinek az irányításával.

Kezdjük hát a már említett hangzással: nos, finn üdvöske ide, finn üdvöske oda, a megszólalás megmaradt a sufnituning diszkrét bájánál: az én változatomban a gitárok furcsán recsegnek, a dobok pedig túlvezérelve puffognak: olyan, mintha valaki az alap sávokra rászabadított volna valami ócska zeneszerkesztő programot, és a hangerőt csutkára állítva adott a szarnak így egy nagy pofont.

Ezzel azonban ki is merült a lemezre vonatkozó negatívumok tárháza, hiszen mind dalszerzés, mind hangszeres produkció tekintetében le lehetne cserélni a bohócot néhány akrobatára. A „Hellfire” az egy kicsit riffesebb, impulzívabb Journey zenei vonalán mozog, füstölgő gitár -és billentyűs szólókkal, valamint olyan refrénekkel, amik hatására az olasz italo disco profi refrénírói is elsárgulnak az irígységtől. Mindezek mellett a dallamokban ott van az az északi tónus is, ami egyéni karaktert ad az abból a térségből érkező csapatoknak, egy olyan érzelmi pluszt, amit szavakkal nehéz leírni, mert inkább érezni, befogadni kell és nem az értelemre, hanem a lélekre hat. Van hát itt minden, kissé borongósabbra vett Sunset Strip érzés, felkeményített AOR, kórusokkal tarkított skandináv dallamosság és instrumentális akrobatika, a hallgató pedig kapkodhatja a fülét, hogy mire figyeljen jobban a különböző zenei finomságok soraiból.

A lemez érdekessége (érdekessége?), hogy az egyik dalban a Frontiers házi zeneszerzője Alessandro Del Vecchio is szerepel, mégpedig énekesként, amit hallva az ember megállapíthatja, hogy a mélynövésű olasz jobb dalnok, mint amilyen dalszerző.

S most hadd térjek kicsit vissza a hangszerkezelésre, a gitárszólók ugyanis úgy emelik ki a lemezt az undergorudból – már ha a rossz hangzás, és az ezernyi versenytárs hagyná – , mint Münchausen báró saját varkocsánál fogva önnön magát: szinte minden dalban ott virít egy-egy olyan hangszeres megmozdulás, amit hallva a kezdő gitárosok és billentyűsök azonnal megduplázzák zenei ujjaikat az MI segítségével, hogy legalább magukat becsapva úgy érezhessék: el tudják majd érni ezt a színvonalat.

Mirka Rantanen szórakoztató, ugyanakkor akrobatikus mutatványokkal állt ki a porondra, kár, hogy a túl sok fűrészpor, és a kopott díszítések nem tudják világszínvonalúvá avanzsálni a produktumot. De ettől függetlenül a vidéki jelleg ezúttal meglepetésekkel is szolgált, a gyermekriogató bohóc ellenére is, úgyhogy nekünk nem marad más dolgunk, csak tapssal jutalmazni a hallottakat.

Garael

Kiadó:
MoMojo Records

Honlap:
www.dustindouglasmusic.com

Bár a zenetörténelem rögtön egy kijózanító pofonnal cáfol meg – ami még mindig jobb, mintha az olvasóktól kapnám -, úgy gondolom, hogy igazán autentikusan bluest csak amerikai csapat tud játszani – abba pedig PC világukban nem is merek belemenni, hogy milyen színű bőrrel (kezdve azon, hogy kedvenc gitárosom a műfajból indián származású.) S hogy jelen recenzió tárgya egy olyan formáció, ahol egyetlen afroamerikai tag sem játszik? Látjátok, ezért érdemes hülye elméleteket felállítani, hogy aztán a rajongók rögtön megcáfolhassanak, még akkor is, ha Dustin Douglas és az elektronikus úriemberek azért nem kesergő delta bluest játszanak és zenéjükben ugyanúgy jelen vannak a rock, mint az r ’n’ b elemei.

Nos, ha mondhatjuk, a csapat a korszellemhez igazított bluest játszik, tömör, túlvezérelt hangzással, ahol a gitár olyan hangosan recseg, és a basszus olyan mélyen röfög, hogy képtelen vagyok arra rájönni, miként sikerült az éneket viszonylag tisztán megtartani – de ez legyen a hangmérnök titka, és hát azt sem állíthatnám, hogy az egyes szerzeményeket rétegzett, "alámerüléses" zenei és szövegi tartalommal látták el: korunk követelménye, az egyszerű megfogalmazás azonban jelen esetünkben inkább erény, mintsem hiba.

A dalok viszont nem pőre blues sztenderdek, hiszen az említett elemek jelenlétének köszönhetően a dalok felett ott lebeg a Rolling Stones és valamennyire a Led Zepplin szelleme is (figyeled az áthallásos IV lemezcímet?), bár utóbbi csak azért, mert köztudomásúan igen szerettek a nagy elődök munkájához visszanyúlni, és ha most gonosz szeretnék lenni, a nyúlni ige elé a "le" igekötőt is használhatnám. Az album azonban mindezek mellett közelebb áll az eredetforráshoz, mint ahhoz a blues alapú rockhoz, amit aztán oly sokan vittek sikerre, és ha a hangzás nem lenne annyira mai – minden rossz tulajdonságával egyetemben –, akkor azt is hihetnénk, hogy barátaink a hatvanas évekből származó, előre mutató, remaszterizált dalcsokorral leptek meg bennünket.

Az éberebbek azonban, ha ravasz módon visszatekintenek a korai bluest meghatározó jellemzőkhöz, akkor megérdemelten kiálthatnak fel: no, de hova tűnt a bensőséges hangulatot árasztó melankólia, a szemlélődéssel teli történetmesélés? Nos, igen, Douglasék mindezt a kocsmák a zenekarnak feltartott helyén hagyták, hogy helyettük egy jó adag powert csempésszenek a riffek közé, és igazából csak az utolsó két dalban érintsék a stílust meghatározó hangulati elemeket, sőt: a záró "Missin' You" vánszorgó riffje bármely doom csapat becsületére válhatna, ez pedig egy olyan meglepetés, amivel azért elég ritkán találkozhat a bluest és metalt szerető emberfia. A trió által feljátszott dalok tehát a leírt jellemzőkkel egyetemben tökéletes szórakozást nyújtanak és az impulzív hozzáállás azok számára is tartalmas perceket szerezhetnek, akik általában óvatossággal közelítenek a műfajreleváns alakulatokhoz.

S ha már blues album, nem illik elmenni a gitáros/énekes Douglas – aki kinézetre az éppen a gyúrási időszakát abbahagyó Jason Momoára hasonlít – produktuma mellett: nem véletlen az együttes névválasztása, a banda szíve, lelke, motorja a riffekben és szólókban kiemelkedő teljesítményt nyújtó, hangszerét kiválóan kezelő, erőteljes hangú énekes, aki úgy tud dallamokat írni, hogy azok az autentikus jegyeket is megtartva kicsattanjanak az erőtől s az már csak ráadás, hogy a hangulati elemek hozzáértő keverése miatt képes mind a temperamentumos, mind a melankolikus  hallgatóknak maradandó élményt nyújtani.

Doulas a vele készült interjúkban úgy nyilatkozott: szeretne átlépni minden stílusbeli korláton - nos, kérem, ez a kívánság nem igazán teljesült, mivel a "IV" egy virtigli, mai hangzású bluesalbum, s ha nem is műfajok és stílusok feletti, arra azért képes, hogy elismerő tapsot váltson ki a hozzáértő közönségtől. Ez pedig szerintem legalább ugyanolyan fontos a művészetben, mint a falak lebontása.

Garael

Kiadó:
H-Music

Honlap:
dalriada.hmusic.hu

Nem, a Barbaro nem azért volt egy magasabb rendű művészet megvalósítója, mert ügyesebben integrálták a zenéjükbe a balkáni elemeket is tartalmazó folk hatásokat, hanem a "fúziót" megalapozó zenei stílusuk, a progresszív – és néha jazzbe átnyúló – rock, valamint Ciránku Sándor egyéni gitárjátéka miatt. Ugyanakkor a progresszív rock jellegzetességeinél és a balkáni népzene sajátosságainál fogva nem barangoltak át a könnyedebb, jobban befogadható, hibásan lakodalmasnak tartott népzenei elemek tárházába, így munkásságukban hiába is keressük a legényes, szapora vagy az egyéb, életigenlő, örömöt kifejező  népi tartalmat: az általuk játszott progresszív ritmusokra egyébként is nehéz lenne csárdást táncolni, és kötve hiszem, hogy annak idején a fonókban a Barbaro gitárszólóinak dallamára énekelni támadt volna kedvük a fiúknak és a lányoknak.

Ezzel a pár megállapítással szeretném is elejét venni annak a lesajnáló hozzáállásnak, ami a Dalriada által játszott stílus kivált az "értő közönségből" – el kell fogadni, hogy az általuk játszott alap metal műfaj nem a fondorlatos zenei megoldások színtere, ami teremthet esztétikai különbséget, de csak annyit, amennyi a progresszív rock és a heavy metal között létezik (létezik?).

Négy éve jelent meg a soproni folkbrigád utolsó anyaga, és az eredményt tekintve azt mondom – megérte a pihenés. Az igaz, hogy az Európa-hírű Fajkusz banda már csak vendégként szerepel az albumon – ami ennek következtében (is) szokatlanul metalos-riffelős lett –, de talán éppen ezért megsüvegelendő az autentikus népi hangszerek nélküli létrehozott népzenei világ, ami az "alátámasztó stílustól" függetlenül tökéletesen tükrözi a magyar folk "búját-baját", azokat a jellegzetes zenei fordulatokat, amiket hallván minden magyar ember azonnal felismeri, hogy itt bizony az "anyaföld daláról" van szó.

E teljes értékű elkötelezettség mellett a zenekar képes egy-két villantással jelezni, hogy mennyire otthon vannak a muzikális "másvilágban" is: hol egy progresszív, hol egy jazzes zongorafutammal, esetleg a szövegi történések hangulatát tökéletesen leképező doom riffel (igen, jól olvastad) úgy illesztenek első hallásra abszolút nem integrálható elemeket egymásba, hogy aztán a hallgató az állát keresse a földön a csodálkozástól – már ha egyáltalán észreveszi a tökéletesen egybeforrasztott hangulati elemek különböző eredetforrását.

A "Magvető" mindezeknek köszönhetően talán a zenekar második legjobb albuma – a prímet természetesen az Arany-album viszi –, és rövidsége ellenére, vagy talán éppen azért, egy olyan slágergyűjtemény, amely tökéletesen veszi sorra a magyar népzene jellegzetes toposzait (igen, a mulatóst is, ami több kritikai oldalon – tévesen – értéknegáló jelzőként jelenik meg, holott a "kivilágos kivirradtig" szórakozás az idő múlásával változó formában, de jelen életünknek is a szerves része. (Bár a magyar néplélek Mohács óta hajlamos a panaszos önsajnálatra).

Végezetül nem fejezhetem be az ismertetőt a gitárjáték fejlődésének említése nélkül: jóllehet a meghívott vendégek, Kovács Gergely és Cserfalvi Zoltán minden bizonnyal sokat tettek azért, hogy a szólók tekintetében is megsüvegelendő legyen a teljesítmény, a tökéletes hangzás mellett úgy gondolom, ha már folkmetalról beszélünk, igenis legyen értékelési szempont az instrumentális teljesítmény. Ebben a tekintetben pedig, mint minden másban, a Magvető csillagos ötöst érdemel.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

Szegény Leverage... nem mondhatni, hogy szerencsés csillagzat alatt születtek. Minden erőfeszítésük (és néhány egészen figyelemre méltó lemezük) ellenére a nagy áttörés elmaradt, és mire a finn együttes zenei agya, Tuomas Heikkinen gitáros-zeneszerző a kiadók és producerek beleszólása nélkül végre azt csinálhatta, amit mindig is akart, az Urban Tale-ből importált énekese, Kimmo Blom 2022-ben, mindössze 52 évesen elhunyt szemrákban (ki a franc tudta, hogy van ilyen egyáltalán?!). Örök nyugodalmat neki...

Heikkinen, akivel korábban még interjút is készítettünk, azonban nem adta föl, sokadjára újraszervezte a bandát és megírt egy 45 perces új anyagot "Gravity" címmel, amit megint a Frontiers kiadón keresztül dobott piacra. Őszinte sajnálatomra Mikko Salovaara gitármágus már nem tagja a formációnak, ő alighanem az éppen újra aktiválódott Kiuasra összpontosít. És milyen jól teszi! Blom helyére viszont egy számomra korábban ismeretlen, de ettől még nagyon is tehetséges dalnok került, egy bizonyos Paolo Ribaldini (ex-Skiltron, Seraphiel), aki - amint a neve is jelzi - Itáliában született, de már hosszú évek óta Finnországban él és tanít (persze éneklést), valamint jelenleg a Helsinki Egyetemen doktorál heavy metalból. Nem, ez nem vicc!

A Leverage nehezen kategorizálható szereplője a finn rockzenei életnek. Kezdetben AOR-osan dallamos, megakórusos power metalban utaztak, azután a 2019-es "DeterminUs" és az "Above The Beyond" (2021) albumokkal új irányt vettek. Nyugisabb, szellősebb lett a muzsika, ami ugyan nekem nem smakkolt annyira, de Heikkinen érezhetően komfortosabban érezte magát ebben a közegben.

A "Gravity" sem könnyen határolható be műfajilag, hiszen vannak rajta olyan dalok, amelyeket nyilvánvalóan a Rainbow Dio-korszaka ihletett (Shooting Star, All Seeing Eye), de előkerül a "szivárványosok" későbbi, Joe Lynn Turner által fémjelzett rádióbarát periódusa (Tales Of The Night), az első néhány Leverage lemezre hajazó poweresebb megközelítés (Moon Of Madness), sőt egy kifejezetten Avantasia-ízű tétel is (Eliza).

Mindent összevetve azt mondanám, hogy leginkább Dio szellemisége lengi be az albumot, amire - a dalok fölépítésén túl - jelentősen ráerősít az új énekes, Paolo Ribaldini stílusa és bika orgánuma. Sajnos ehhez nem párosul Cozy Powell dörgedelmes ütősjátéka, pedig ez a hangzáson és a zenei összképen sokat javított volna! Azért ez így is az utóbbi 15 év legerősebb Leverage kiadványa, amelyen Heikkinen - szokása szerint - még a lelkét is kigitározza.

Tartuffe

Kiadó:
Alpha Dog 2T/UMe

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

"Fentről körözve" - ez az új Styx album címének magyar fordítása, és erről egy sas(madár) jut eszembe, ahogy a levegőben "vitorlázva" a tökéletes optikai rendszerként működő szemeivel pásztázza a tájat. Tudnivaló, hogy egy sas fény- és térérzékelése többszöröse az emberének, ezért akár 2-3 ezer méteres magasságból is kiszúrja a fűben apró áldozatát. Erről valahogy a blogunk jut eszembe, hiszen a szédítően "tágas" információs térben mi is árgus szemekkel keressük-kutatjuk a sokszor szó szerint rejtőzködő, nem éppen szembeötlő zenei értékeket, hogy aztán lecsapjunk rájuk, mint Matula bácsi a szemtelen mocsári szúnyogokra.

De eszembe jut az is, hogy milyen feszülten és mekkora éberséggel vártam már az új Styx album megjelenését, hiszen - bár hazánkban a Styx sajnos a kevésbé ismert amerikai rocklegendák közé tartozik - én nagyon régóta vagyok nagyon elkötelezett rajongójuk. Ehhez nyilván hozzájárult az a néhány év, amit az USÁban töltöttem, de rásegített az a tény is, hogy a "The Mission"-nel (2017) kezdődött ún. Evankovich-éra (a producer után) szerintem simán fölér a '70-es évek végére datálható aranykorszakukkal. Ez pedig nagy szó, hiszen kevés olyan együttes létezik (hirtelen most csak a Uriah Heep jut eszembe), akik több mint 50 év után is képesek megújulni, sőt bika anyagokkal elkápráztatni a már nagypapa korú közönséget.

A "Circling From Above" a brigád 18. (!) lemeze, és az első, amelyen a XXI. századi reneszánszért felelős Will Evankovich producer (és gitáros) és Terry Gowan bőgős "teljesidős" tagként szerepel. Közvetlen elődeihez hasonlóan ez az album is régisulis, baksás játékidővel rendelkezik (41 perc), miközben 15 tétel szerepel rajta. Ennek ellenére egy pillanatra sem érzi az ember, hogy szét lenne szabdalva, el lenne aprózva, mert egy egységes zenei koncepcióra van fölfűzve jó dramaturgiai érzékkel.

Mivel a lemez hivatalosan csak július 18-án, azaz napra pontosan egy hónap múlva jelenik meg, mindenképpen magyarázatot kell adnunk arra, hogy miként kerülhetett föl a blogunkra úgy, hogy mi soha nem kaptunk senkitől egyetlen promóciós "csomagot" sem. Az történt, hogy a csapat május 28-án elindította a "The Brotherhood of Rock Tour" című koncertkörútját Kevin Croninnal (REO Speedwagon) és Don Felderrel (Eagles), a "mörcs" pultokban pedig már megkezdték a lemez értékesítését. Nem biztos, hogy üzletileg ez jó húzás, de én mindenesetre örülök neki... Annak viszont egyáltalán nem, hogy európai szereplésre vajmi kevés esélyünk van...

És hogy milyen az album? Hát milyen lenne? A magyar nyelv egyetlen kifejező "népi" jelzőjében összefoglalva: zsírkaraj - bármi is legyen a kifejezés pontos etimológiája. Mondom ezt úgy, hogy a teljes körű kooperációban (minden egyes tag aktív bevonásával) készült album azért nem üti meg etalon értékű elődjének, a "The Crash Of The Crown"-nak szintjét. Az maga volt a tömör prog-rock tökéletesség, ez viszont egy teátrálisabb, musicelesebb (sőt még hangzásában is poposabb) mutatvány, ráadásul műfajilag egy kicsit szétszórtnak tűnik; mintha túl sokat akarna fogni egyszerre.

Bánatomra most nem annyira a Pink Floyd és Queen motívumok dominálnak, hanem inkább a Beatles Bors őrmesteres vonala (She Knows), a varieté-ízű cirkuszi (vaudevill-i) komikum (Everybody Raise A Glass, Blue Eyed Raven), illetve a '70-es évek olyan jelentős krónikásainak befolyása, mint a Steve Miller Band (Forgive), a Supertramp (The Things That You Said) és - meglepetésre - a The Who (We Lost The Wheel Again). Persze ez még így is egy élvezetes és változatos zenei utazás, de - ami engem illet - nem lesz belőle sem instant klasszikus, sem toplistás mesterkurzus zeneszerzésből fiataloknak.

Tartuffe

Honlapok:
www.laribasilio.com
facebook.com/laribasiliomusic

Esküdni mertem volna, hogy - ha nem is önálló recenzióval - Lari Basilio szerepelt már nálunk a blogon - ha máshogy nem, hát említés szintjén. Ezt a meggyőződésemet egy gyors internetes keresés cáfolta, melynek eredményével megdöbbenve és némi szégyenérzettel szembesültem. Aki ismer, tudja, hogy a "női princípium" jelenlétét és nélkülözhetetlen, jótékony hatását mind a személyes életben (a személyiségfejlődés szintjén), mind kulturális és társadalmi szinten nagyon fontosnak gondolom. Mondjuk a rock/heavy metal "gyűjtőműfajok" nem számítanak éppen a feminin kibontakozás táptalajának; komoly - és szerintem kártékony - sztereotípia, hogy mivel ezek kimondottan férfias zsánerek, a nők ezekben nem alkothatnak maradandót.

Nyilván vannak a férfiak és a nők között alkati (ha úgy tetszik: teremtett), a nevelésnél és a kulturális beágyazottságnál, sőt még a biológiánál is mélyebb különbségek, melyeknek tagadása, elmismásolása, összemosása, ideológiai megkérdőjelezése meggyőződésem szerint sátáni - úgy eredetében, mint következményeiben. Ugyanakkor ostobaságnak gondolom annak elvitatását, hogy a nők egy olyan közmegegyezésesen férfias terepen is, mint a rock és heavy metal, képesek kiemelkedően teljesíteni, még ha itt a stílusjegyeket, kereteket, főbb jellemzőket nem is rájuk szabták.

De nem akarok a társadalomfilozófia és kultúrantropológia útvesztőiben - főleg a genderelmélet aknamezőin - elveszni, pusztán arra kívánok rámutatni, hogy Lari Basilio (sok más kolléganőjével egyetemben: pl. Jennifer Batten, Nita Strauss, Nili Brosh, Orianthi) saját jogán megérdemli, hogy tehetségét, teljesítményét, szakmai fölkészültségét és munkásságát abszolút értéken, a férfiakkal való összehasonlítgatások nélkül elismerjük és méltassuk.

A brazil hölgy - fölismervén, hogy a karrierje szempontjából ez a legjobb döntés - 2017 óta Los Angelesben él, ahol gyorsan "állampolgárságot" kapott a zenésztársadalomban, sőt a neves stúdiómuzsikusok is "számon tartják". Ennek bizonyítéka, hogy a sokadik lemezét (is) olyan legendás hangszerbűvölőkkel készítette el, mint Vinnie Colaiuta (dobok) és Leland Sklar (basszusgitár). Az is jelzésértékű, hogy ő volt az első női gitáros, akit Joe Satriani meghívott a G4 Experience turnéra (2019-ben), ráadásul 2021 óta saját Ibanez signiture modellen (LB1) játszik.

A "Redemption" a promóció szerint, de a személyes kielemzés és többszöri meghallgatás alapján is egy egészen személyes zenei utazás, amely a hit, a veszteség, a megújulás és az anyaság témáit járja körül. Ennek megfelelően egy valóban érzékeny, érzelmekre ható hangvétel uralja az albumot, és ilyen értelemben - de csakis ilyen értelemben - autentikusan feminin a megközelítés. Objektíve ez azt jelenti, hogy Basilio szerzeményei mindig elsősorban a hangulatteremtésben érdekeltek, a frázisai hiperdallamosak, hangszeres játékát elképesztő dinamikus kontroll, olykor Jeff Becket idéző tremolóhasználat és egyedi, kifinomult, lírai stílus jellemzi. Persze azért akadnak igazán groove-os, vérbeli shredder pillanatok is (The Way Home, Dear D, Seven, The Fighter).

Nemzetközi szinten Andy Timmons, magyar viszonylatban Kékkői Zalán jut eszembe arról, amit ezen a lemezen hallok - és ezek azért megtisztelő zenei referenciák. A "Redemption" könnyed, szívet melengető élményt nyújt; úgy simogatja az embert, mint a lágy szellő a képtelenül meleg nyári éjszakákon. Fogyasztani a buli leszálló ágában (hódmező)vásárhelyi zsíros pereccel és (pl. Dobosi-féle) olaszrizling fröccsel ajánlott!

Tartuffe

Honlapok:
www.marshtea.com
facebook.com/marshtea

Járt már valaki közületek a Jyväskylä nevű finn városban? Nyugi én sem, pedig nem is jelentéktelen település az északi "rokonoknál", kb. 130.000 lakosa van, plusz az a 40.000 hallgató, aki minden évben ott végzi egyetemi tanulmányait. Bárhogy is, ha egy elvetemült metálrajongó bejáratos lenne Jyväskylä zenei klubjaiba, akár találkozhatott is volna a Marsh Tea névre keresztelt progresszív metál formációval, melynek alapítója és motorja Nils Ursin basszer. Nem teljesen világos, hogy az együttes miért a tölgyes havasi/mocsári rózsáról (Rhododendron tomentosum) kapta a nevét, talán a térdmagas, bokros növény örökzöld mivolta, mocsári előfordulása vagy kicsit mérgező jellege adta az ötletet.

A dalokat még a korábban trióban működő banda írta meg, de már egy új fölállás rögzítette a stúdióban: Tony Kaikkonen énekessel (Red Eleven), Mikki Rousi gitárossal (Dead Season, ex-Humavoid) és Jaska Raatikainen dobossal (Children Of Bodom, Mercury Circle). Tudom, tudom, ezek a nevek gyakorlatilag semmit sem mondanak a magyar olvasónak, de én most pont ezen szeretnék változtatni..., mert bizony megérdemlik. Van a progresszív metálnak egy sajátosan finn válfaja, amelynek lényege - a megszokott ismérveken és stílusjegyeken túl - a komor, baljós, ködös, mocsaras-szúnyogos hangulat (lásd a borítót!) némi hörgéssel és Faith No More-ízű, csapongó neurózissal, illetve neurotikus csapongással.

Ezzel valószínűleg nem segítek sokat, de ha valaki igazodási pontot keresne a prog-metál színtéren, azon belül is a stiláris értelemben skandinávnak minősülő finn zenei életben, annak a Reversiont és a Malpractice-t ajánlanám a figyelmébe, főleg a Reversion első albumát, a "King of Deceit"-et, ami nálam 2008-ban toplistás lett. A különbség csak annyi, hogy a Marsh Tea még az említett bandáknál is Fate No More-osabb, a metál death-irányzata felé is nyitottabb, de talán kísérletezőbb is, hiszen hallhatunk az albumon - többek között - hegedű és szaxofon szólókat is.

A szűk órás lemez tartogat sok meglepetést, bármikor át tud csapni jól irányzott halálhörgésekből lágy dallamokba, földbe döngölő, súlyos gitárriffekből kísértetiesen szép, atmoszferikus merengésekbe. A szerzői kiadásban - tehát minden kiadói háttér nélkül - megjelent album szerencsére fejszaggatóan jól szól - hogy mennyi promóciót fog kapni, az már más kérdés. Pont ezért érzem kutya kötelességemnek, hogy meghirdessem e megjelenés örömhírét a magyar rockereknek - már azoknak, akik vannak olyan elvetemültek, hogy ellátogatnak az "úttörő fölfedezésekre" büszke blogunkra.

Tagoltan mondom (pontosabban írom), hogy mindenki értse: a "Disturbances In Movements" MOCS-KOS JÓ LE-MEZ!!! Nyilván nem ül azonnal, esélyt kell adni rá, hogy kibontakozzon, ráadásul a hangvétel, a hangulat sem túl napsugaras vagy barátságos, de muzikálisan garantáltan kifizetődő tevékenység az album szakértő tutujgatása. Az év végéig még biztosan sokszor veszem elő, hogy néhány "pásztorórát" tölthessek vele, és van egy olyan érzésem, hogy szépen, lassan beépül nemcsak a hallójárataimba, de a toplistámba is.

Tartuffe

Aki úgy gondolja, hogy az Angra a csikóévek power metaljából lassan kinőve csak az utolsó pár albumával fordult a progresszivitás felé, az nagyot téved: az együttes – alapítójánál, a karnagyi végzettséggel rendelkező André Matosnál fogva – szinte predesztinálva volt a folkhatások integrálásával már sikeresen kísérletező brazil színtéren a progresszív kanyarra, ami aztán érdekes módon, a Matos után érában alkotta meg mesterművét, a "Temple Of Shadows”-t. Matos komolyzenei látásmódja ugyanakkor még olyan koncentrált módon és organikusan van jelen a lemez dalaiban, aminek nagyszerűségével egyedül a Smolskival alkotó Rage veheti fel a versenyt, ebből is gondolom, hogy a kreatív folyamatokban egy klasszikus végzettségű zenész keze nyomát is felfedezni vélhetjük.

A "Temple Of Shadows" kétarcúságát a lemez A és B oldala – már ha ilyen anakronisztikus kategóriában gondolkodunk – teremti meg, előbbi még elsősorban az európai power metal alapú tökéletes, és kissé egyenesebb vonalú számaival, míg utóbbi egy meghökkentőnek is ható progresszív fordulattal, aminek csúcsragadozója a mai füllel is tökéletes "The Shadow Hunter" a maga nyolc percével, annyi ötlettel telezsúfolva, amennyi más együttes esetében egy teljes diszkográfiára is elég lenne.

A latin futamokkal, akusztikusan induló dal felvezető háromnegyed perce még csak sejteti, hogy mivel is fogunk találkozni, de az elkövetkezők felülmúlhatnak minden elképzelést, olyan izgalmas, és váratlan megoldásokkal teli pillanatokat okozva, melyek átélésével folyamatosan ott mocorog bennük a kérdés – mi jöhet még? A felépítés ugyanakkor tökéletes, a vissza-visszatérő akusztikus bevezetés amolyan átkötőként szolgál a „dal a dalban” egyes részei között, ahol megtalálhatjuk az akkori Angra zenéjének minden alkotóelemét: a bombasztikus szimfonikát, a kórusos, musicales csodát – hallgasd csak 4:40-nél a felcsendülő többszólamú vokált – és persze a koronát jelentő gitárszólót, ami Kiko Loureiróból azonnal gitárhőst avatott, kár, hogy ezt Európában és Észak-Amerikában csak kevesen vették észre. Kiko egybeolvadása hangszerével a legnagyobbak sajátja, olyan kinyilatkoztatás, amiben a hangszer maga is élővé válik és aminek energia-folyamai a zenész lelkéből táplálkoznak; szólójában tökéletesen olvad egybe a hagyományos metal, a jazz, a latin a folk és a progresszív zene "eljárásrendje", mindez olyan játékossággal, ami messzire űzi a teljesítmény akadémikusan merev jellegét.

Az Angra aztán a folytatásban még ennél is tovább megy, és az utolsó (bónusz) dalban már pusztán szimfonikus hangszereket megszólaltatva foglalják zeneileg össze az elmúlt perceket, minden szerzeményből ki-kiragadva egy-egy jellegzetes fordulatot, dallamot, hogy tökéletesen egységessé gyúrva alkossanak a felhasználtból újat: ez a metódus pedig szinte egyedülálló a metal történelemben, még ha kísérletek történtek is rá – a sors igazságtalansága hogy a "Temple Of Shadows" nem ragyog ott a legnagyobb klasszikusok templomában: árnyékba rejtve így csak azok számára megközelíthető, akik nem félnek a tökéletesség nyomasztó terhétől. 

Garael

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.a-zband.com
facebook.com/AthruZBand

Eredetileg tök izgatott voltam a hétre tervezett kiadványok miatt, nyilván elsősorban a Volbeat, Inglorious és A–Z lemezek okán. Sajnos – amint az a recenziókból kiderül – az első két előadó jól kibabrált velem, mert olyan albumokkal rukkoltak elő, melyeket ugyan nem mondanék rossznak, de nagyon nem az én szám íze szerint készültek. Ezt a csalódást csak tetézte a mai hír, miszerint Jarno Keskinen, a Kenziner gitáros-dalszerzője, a "finn Michael Romeo" mindössze 52 évesen elhunyt. Micsoda veszteség, milyen szar egy hét!

Ezek után nagyon rám fért némi vigasztalás, egy kis zenei "hűha"-élmény. Szerencsére a Mark Zonder dobos (Fates Warning, Warlord, Speaking To Stones) által életre keltett, nem túl szerencsésen elnevezett A–Z – a 2022-es debütáció után – nemcsak a kötelezőt hozta, hanem gyakorlatilag sebességet (hogy ne mondjam: ligát) váltott. A bemutatkozó album se volt smafu (éppenhogy csak lemaradt a toplistámról), de – amint a lemez címe is sugallja – lényegében négyzetre emelték (önmagával fölszorozták) a kezdeti, már akkor sem alacsony színvonalú muzikalitást!

Zonder kicsit megkeverte a kártyákat, hiszen új fölállásban fogott hozzá a második lemez munkálataihoz. Ezúttal nem Vivien Lalu billentyűs (Shadrane, Lalu) volt a fő szerzőtársa – helyette most Jimmy Waldo (Alcatrazz, New England) kezeli a szintit –, hanem Nick Van Dyk a Redemptionből. A gitárszólókért sem Joop Wolters felel már, hanem a mindig káprázatos Simone Mularoni (DGM), aki szokása szerint produceri minőségben is remekelt. Lényegében tehát csak Philip Bynoe bőgős (Warlord, Steve Vai) és Ray Alder (Fates Warning, Redemption) maradt a régi. Ennek viszont örülünk, hiszen Bynoe elképesztően muzikális csávó (most talán több "helyet" is kapott a lemezen), Alder hangja és jellegzetes frazírjai pedig biztosítják a "Parallels" (1991) környéki Fates Warninggal való igen szerencsés folytonosságot.

Egy szó, mint száz, az A– Z-nek tényleg sikerült önmagát négyzetre emelnie, Alder újra csúcsformában énekel és dallamosabb, mint valaha, a Van Dyk-Mularoni páros sütibb, mint a hömpölygő vulkáni közetolvadék (lánykori nevén: láva), különösen az olasz húrvarázsló emel a szinten sokat, a Zonder-Bynoe ritmusszekció pedig bámulatos könnyedséggel végzi el a kemény "emelőmunkát". Föl sem merül bennem a lehetőség, hogy 2022-höz hasonlóan az idén is egy tyúklépésnyivel lemarad majd a banda a toplistáról. Kizárt!

Valahogy mintha Laluval és Woltersszel együtt kiment volna belőlük a görcsösség és nehézkesség, jóllehet eszem ágában sincs az ő nyakukba varrni az első album enyhe szögletességét. Lazább, spontánabb, fölszabadultabb lett az egész. Nyilván nem a rutin hiányzott a csapatból, viszont most érezhetően jobb a kémia. Úgy vélem, hogy a kb. 50 perces játékidőre jóformán nem is jutott üresjárat, bár a lemez első felén szereplő direktebb nóták nekem valamelyest jobban ülnek. Ez azonban még így is az év egyik legpöpecebb megjelenése! Kb. olyan "kúl", mint Hugh Syme "krokogyilkosos" borítója.

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Mindjárt a legelső bekezdésben leszögezem, hogy a Volbeat karrierjében a Rob Caggianóval letolt éra messze a kedvencem. Nekem mindegy, hogy mi a stílus: AOR, hard rock, heavy metal, thrash, a kiemelkedő hangszeres kompetencia nálam elengedhetetlen föltétel (még ha nem is föltétlen kap főszerepet), és Caggiano azzá vált a Volbeatben, ami Kirk Hammett sohasem tudott lenni a Metallicában... De ez egy másik történet (lerágott csont, amit csócsáljon inkább más). A lényeg, hogy ha valakinek a Caggiano irányában érzett elfogultságommal baja van, ne is olvasson tovább, mert csak fölmegy benne a pumpa.

Félreértés ne essék, mindenki előtt teljesen világos, hogy a Volbeat nem Caggianótól jó és lett kemény munkával világhírű, hiszen itt mégiscsak Michael Poulsen géniusza viszi a prímet, viszont Caggianóval, az ő virtuóz játékával és - igen - alkalmi dalszerzői ötleteivel az egyébként is jó és egyéni hangját már régen megtalált Volbeat csak még jobb lett. Ezek után nyilván elszontyolodtam, amikor arról értesültem, hogy az Anthrax egykori gitárosa bedobozolta a gitárját és hazautazott az USÁ-ba (ezt persze csak jelképesen értem).

A full értelmetlen című új Volbeat album sajnos minden aggodalmamat igazolta. Mondjuk eredetileg azt gondoltam, hogy már gitárszólók se lesznek a dalokban, de végül megnyugodtam, hiszen Flemming Clausen Lund amolyan szessön- és turnégitárosként csatlakozott a trióra soványodott bandához. Mondjuk szólók tekintetében azért - a Caggiano-érához képest - eléggé diétás lett a lemez, kb. úgy arányul közvetlen elődeihez, mint az amcsi sovány tej (1%) az osztrák vollmilch-hez (3,5%).

A 10 tételes 45 perces új lemezre Poulsenéknak alighanem még aludni kellett volna párat. Egyrészt szerintem iszonyatosan sablonos: konkrétan régi motívumok tömkelegének újrahasznosításával kell szembesülnünk, másrészt a boogie metalt most érezhetően maga alá gyűrte a thrash, és nemcsak a szokásos Metallica módra (pl. By a Monster's Hand), de határozott Slayer-hatásokat is vélek fölfedezni. Persze a cséplés (thrash) térfoglalása nem idegen a dánoktól, és önmagában sokaknak még pozitív jellemző is lehet, de azok, akik a slágeresebb oldalukat szerették, biztosan csalódni fognak (kivéve talán az "Acid Rain" és a "Time Will Heal" című nóták hallatán).

Hogy miért pont ezt az irányt vette a csapat, nem tudom, de az biztos, hogy Poulsen mostanában föltűnően sokat legyeskedik (legyek uráskodik?) a "sötét oldalon". 2023-ban megjelent pl. egy lemeze (Impii Hora) az Asinhell nevű death metal formációval. Innen hozta magával Flemming Clausen Lund gitárost, de valószínűleg a minden korábbinál hányadékabb sátánista szövegeket is befolyásolta a (lélek)halálos ismeretség.

Nem kétséges, hogy a lemezen azért akadnak erős pillanatok (pl. Better Be Fueled Than Tamed), de ezt a kiadványt - a magam részéről - mégis korszakváltóként értékelem, ami alatt most egészen konkrétan azt értem, hogy volt egy korszakuk, amikor megvásároltam a lemezeiket, aztán meg történt egy váltás, ami után nem. Ez a sommás, de őszinte véleményem...

Tartuffe