Dionysos Rising

2022.aug.10.
Írta: Dionysos 2 komment

Nordic Union: Animalistic (2022)

yyy_90.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/NordicUnionMusic

Amikor 2016-ban először megjelent Erik Martensson, svéd gitáros, énekes, dalszerző (Eclipse, W.E.T.) és Ronnie Atkins dán énekes, dalszerző (Pretty Maids) némileg furcsa párosításának első lemeze, nem jósoltam nagy jövőt a formációnak, bár nem ért meglepetésként, hogy rövidesen, két évre rá követte egy - mellesleg elődjénél sokkal gyöngébb - folytatás. Atkins gyógyíthatatlan daganatos betegségének hírére pedig - még annak ellenére is, hogy Atkins azóta, röpke egy év leforgása alatt két szólóalbumot kipréselt magából (ITT és ITT) - teljes bizonyossággal jelentettem ki, hogy itt a vége, ilyen néven új anyag már nem kerül kiadásra.

Az élet és Atkins bámulatos élni akarása végül rám cáfolt. Az idén már jelent meg egy szólólemeze, mégis volt még ereje Martenssonnal négy hosszú év múltával stúdióba vonulni, hogy újabb Nordic Union anyaggal lepjék meg a Frontiers kiadót és a közönséget. A fölvételeket producerként, hangmérnökként Martensson irányította, a dobokat Henrik Eriksson játszotta föl, a gitárszólókért pedig Martensson mellett Fredrik Folkare és Thomas Larsson a felelősek.

Nem tudtam, mit várjak az "Animalistic"-tól. Simán benne volt, hogy a megrendült egészségű Atkins két szólólemezével már "kiírta" magát, Martenssonról pedig már régen az a véleményem, hogy tarthatna egy hosszabb szünetet. Ehhez képest az új lemezt lényegesen jobbnak tartom a "Second Coming"-nál. Biztos vagyok benne, hogy Atkins most nagyobb részt vállalt a dalszerzésből: kevesebb az Eclipse-féle rockdiszkó (azért akad: pl. "Scream", "Shot In The Dark" és "King For A Day"), sorjáznak a Pretty Maidsre jellemző dallamok - ez akár lehetne Atkins szólóalbum is. Kedvencem egyértelműen a nagy energiával pulzáló "This Means War" (lásd a beágyazott videóklipet!).

Nem tudom, hogy Atkins milyen állapotban van, mennyi idő adatott még neki itt, ezen a sárgolyón, de abszolút nem látszik, hallatszik rajta a szörnyű kórság. Nem akar lassítani, és ezt marhára tisztelem benne. Ha így vesszük, ez a lemez igazi jutalomjáték.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.aug.10.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

H.e.a.t: Force Majeure (2022)

yyy_89.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Készséggel bevallom, hogy ez a gondolat "kölcsönzött", egy külföldi kritikában olvastam valahol, de nagyon találó: Mit látunk, ha szétnézünk magunk körül? A mozik világában azt, hogy az év legnagyobb box office sikere a "Top Gun", a TV-ben mindenki a "Stranger Things"-t nézi, melynek köszönhetően Kate Bush "Running Up That Hill" című száma megint toplistás, a divatszalonokban pedig újra megjelentek a válltömések és a garbók... Ha ezt vesszük alapul, a zenei formanyelvében erősen '80-as évek függő H.e.a.t bizony tökéletesen illeszkedik az éppen aktuális trendekhez. Mostanában még a lemezeik is a 40-45 perces bakelit játékidőhöz igazodnak.

Ezzel a gondolattal mindössze annyi gond van, hogy a H.e.a.t 15 éve aktív, immár hét lemezes csapat, akik nyilván nem friss trendeket lovagolnak meg, hanem meggyőződésből és következetesen tolják azt, amit szeretnek... még ha az történetesen egyenes folytatása is a '80-as évek dallamos rock mozgalmának, az ún. sleaze rock/hajmetál korszaknak.

Az utóbbi időben - az "Into The Great Unknown" című 2017-es megbicsaklás után - egyre kevésbé lenyomozható a muzsikájukon a nagy elődök és példaképek: a Def Leppard, Whitesnake, Mr. Big és Skid Row hatása. Az utóbbi említése már csak azért is indokolt, mert a komoly egészségügyi problémái miatt kilépett, de azóta hál' Istennek fölépült Erik Grönwall énekes most épp a Skid Rowban hordja Sebastian Bach méretes bakancsát.

A H.e.a.t igazából a tehetségkutatós Grönwallal futott be, de akik kezdettől fogva követték pályafutásukat, tudják, hogy az első két lemezen még egy Kenny Leckremo művésznevű viking ifjú énekelt. Leckremo, csakúgy, mint valamivel korábban Dave Dalone gitáros, most többéves kihagyás után került vissza a bandába. Mivel Leckremo is nagyszerű torok, ráadásul hangja szinte megtévesztően hasonló Grönwalléhoz, a személyi változás nem fog törést okozni azoknak sem, akik már 2011 után szerették meg a csapatot. Dalone szólói pedig annyira mívesek, hogy ezen a fronton még inkább kizárt a csalódás.

A nagyjából 42 perces, 11 számos új anyag nagyon kellemes hallgatnivaló azoknak, akikben nagy a nosztalgiafaktor. Nem mondanám zseniálisnak, de az a határozott véleményem, hogy Svédországban, ebben a műfajban most a H.e.a.t a király, olyan komoly formációkat megelőzve, mint az Eclipse, Dynazty, Crazy Lixx, talán bizonyos szempontból még a nagy öregeket is (pl. Europe, Treat). Meglepetésre, erről az albumról leginkább a középtempós tételek fogtak meg: "Back To The Rythm", "Tainted Blood", "Harder To Breathe" vagy épp a záró "Wings Of An Aeroplane". Nem kérdés, hogy fizikai valójában is be kell szereznem a korongot.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.aug.04.
Írta: garael 3 komment

Shaman: Rescue (2022)

shaman-rescue.jpg

Kiadó:
Maldito Records

Honlapok:
www.shamanband.com
facebook.com/shamanbandofficial

A Sha(a)mant az az Andre Matos alapította meg, akire muszáj hivatkozni, ha a metal zenét a klasszikus képzettséggel kapcsoljuk össze: a karnagyi végzettséggel rendelkező énekes szinte egymaga rakta fel a zenei térképre a brazil power-speed metalt, a Viper és a még most is működő, sőt, másodvirágzását élő Angra létrehozásával, hogy aztán saját neve alatt is maradandó szimfonikus metal lemezekkel bizonyítsa a fanoknak, miszerint a tufa és a metalos szavak nem jelentenek állandósult kapcsolatot.

Matos sajnálatos módon korán itt hagyott minket, de zenei öröksége tovább él. A Shaman első albuma olyan rejtett kincs, ami még biztos fel fog bukkanni oldalunk hasábjain az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatban, a második album azonban nem folytatta a már megszokott csapásirányt – így talán Andre is érezte, hogy váltani kell, és kilépett az együttesből. Mondanom sem kell, hogy távozásával milyen űrt hagyott, hiszen Matos nemcsak énekes, hanem olyan zeneszerző is volt, aki tényleg akadémikus tudással állhatott neki egy-egy új ötlet dalba fűzésének.

Addigra azonban beérett az a muzikális gyümölcs, amelynek magját Matos ültette el, és a Shaman, ha nem is az első album színvonalán, de példás zeneiséggel vette fel az elhagyott fonalat: a brazil power metalra jellemző folk-progresszív vonalon haladó "Immortal" és "Origins" méltatlanul kevés kritikai és vásárlói figyelmet kivívva vonult be az elfelejtett lemezek szomorú Paradicsomába.

Bevallom, engem is meglepett, hogy 12 év elmúltával újra jelentkezett a csapat, tele ex-Angra és Viper tagokkal – bár csupán a dobos maradt az eredeti Shamanból – ismerve a brazil power metal underground szinten is borzasztó erejét, már előre dörzsöltem a kezem a nyári uborkaszezon felvirágoztatásának reményében, és nem lövöm le a poént, ha azt mondom, nem kellett csalódnom.

Elképesztő, mennyire érzik ezek a dél-amerikai fiúk a zene lényegét, és itt a fogalmat univerzálisan, túlnyúlva a metal galaxison értsd: minden kis hang, ami megszólal, pontosan ott van, ahol lennie kell, olyan kombinációkkal dobálózva, melyek jókora minőségbeli löketet adnak a felhangzó daloknak. Emellett persze tradicionális is a lemez, hiszen az euro-power sztenderdjeit megtartva nem követi európai társait, akik disco és egyéb pop-ütemekkel próbálják tovább lendíteni a stílust, jóllehet, a folk (afrikai) gyökerekből származó elképesztő ritmuskavalkád valahol a mélyén szintén táncra ingerlő.

Ha be kéne szorítani a sovány diszkográfiába a lemezt, akkor a Matos utáni éveket említeném, csak egy magasabb bajnokságban: a finom dallamokat enyhe progresszív hatások szövik át, és nem mondom, hogy nem kell jó párszor meghallgatni a lemezt ahhoz, hogy minden kis részlet a helyére kerüljön. Ahogy megcsap a "dejà vu", talán nem lövök túl nagy bakot, ha a Savatage-t említem, mint a Shaman U.S. power megfelelőjét: lassú és gyors ütemek, zongorás betétek, szívfacsaró dallamok – mik ezek, ha nem a rokonság bizonyítékai?

A zenészek persze mesterei hangszereiknek, de ez nem újdonság: elképesztő, hogy az ottani zenei szubkultúrában milyen hatékony a tanulás, legyen az intézményi formájú vagy autodidakta, bár gondolom, hogy az igazság valahol fele úton fénylik, annak ellenére, hogy nem tudom, milyen társadalmi rétegből nyílik ki a brazil fémvirág.

Matost persze nem lehet pótolni, énekesi fronton, az utódja azonban becsülettel helytáll, és kiválóan hozza a magas hangfekvésű, nagy terjedelmű vokálminőséget – dallamaiban pedig sikerül idézni elődjét, ami nem kis szó, tekintve Andre ebbéli korszakalkotó munkásságát.

Az egyetlen gyenge pontot az erőtlen megszólalás jelenti, ami egy szimfonikus hatásokkal operáló – de nem operázó! – zeneműnél sokat levon az élvezeti értékből. Ennek ellenére azonban tiszta szívvel ajánlom minden egyes euro-power és prog-power kedvelőnek a lemezt, még akkor is, ha egy kicsit több időt kell ráfordítani – higgyétek el, megéri.

Garael

Címkék: lemezkritika
2022.aug.01.
Írta: Kotta 3 komment

Thunder: Dopamine (2022)

thunder.jpg

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.thunderonline.com
facebook.com/thunderonline

Furcsa érzés annyi idősnek lenni, mint az öregek. Ezt a bölcsességet egy pólón láttam, és mélyen egyet tudok érteni vele! Hiába fáj már ugyanis itt-ott-amott, fejben nagyon nem érzem magamat annyinak, amennyi valójában vagyok. Azért azt nem mondom, hogy nem változtam, komolyodtam az elmúlt harminc évben, mert az sem lenne igaz. Például a brit Thundert korábban egy nyugger zenekarnak tartottam, és láss csodát, mára kifejezetten megkedveltem őket. Ezzel párhuzamosan, most már szívesebben referálok róluk, mint értett férfizene, nem pedig mint punnyadt, öreguras tingli-tangli.

Komoly adósságot törlesztünk amúgy ezzel a recenzióval, mert egy tizennégy lemezes, patinás bandáról beszélünk, eddig mégsem kaptak komolyabb figyelmet ezen az oldalon. Hozzájuk képest a hasonló muzsikában utazó Magnum kifejezetten felül-reprezentált, és nem csak nálunk. Annak megfejtésébe, hogy ez miért alakult így, most nem mennék bele, fontosabb talán, hogy végre-valahára rájuk irányítsunk némi figyelmet, mert – ha más nem – ez az új anyag bizony megérdemel némi hírverést.

Tizenhat szám, dupla CD formátum, de ennek különösebb jelentősége manapság nincsen, le sem esik valószínűleg a hallgatók többségének. Már csak azért sem, mert változatossága okán egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Idősebbek lettek ők is, és a vénülés talán egyetlen pozitívuma, hogy egyre inkább leszarod, mit gondolnak rólad mások. Elengedték ők is a sablonokat és azokat az elvárásokat, amiket egy hard rock zenekarral szemben szoktak támasztani, és nagyjából bármit eljátszanak, amihez kedvük van.

Van itt zongora, női kórusok, U2, Sting, szaxofon, soft-rock, harmonika, hegedű. Nem kell megijedni, mindezen áthallások mellett is gyakran belefutunk egy zeppesen húzós riffbe, vagy egy AC/DC-re hangolt laza rock 'n' rollba. Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a "Black"-ért a Muse is ölni tudna. Valahogy csuklóból sikerült nekik az, ami – szerintem – a Def Leppardnak például nem akar összejönni. Tudniillik, hogy amolyan modern Queenként kikacsinthassanak bármilyen irányba, legyen az akár pop, vagy classic rock.

Talán azért autentikus mindez a Thundertől, mert a bluesban fogant eredeti stílusukkal azért meglehetősen kompatibilis, túl messzire a kályhától tulajdonképpen nem merészkedtek. A leopárdok esetén inkább izzadtság-szagú egy újabb fazon-váltás: tradicionális heavy metalból aréna rockba, most pedig úgy tűnik, Sweet és Queen mániában égnek leginkább. Ha már a királynőnél tartunk, a "Dopamine" több szólója felfogható tisztelgésnek is akár Brian May előtt (pl. "I Don't Believe The World”).

Finom, légies a gitározás amúgy végig a korong(ok)on, itt nincsenek nagy virtuózok, inkább a csapatmunkáról szól a történet. Daniel Bowes remek énekes, a hangja helyenként (főleg a lassú számokban, és ezekből írtak azért jó néhányat a pályafutásuk alatt) engem Elton Johnra emlékeztet. A többiek pedig teszik a dolgukat, és kész. Ha végső párhuzamot kell vonnom, azt mondanám: ha jelent neked bármit is a Bad Company, akkor szerintem a Thunder is be fog jönni, mert a melankolikus hangvétele ellenére is piszok erős számokat írtak ide.  Már ha elég idős…, izé, érett vagy hozzá.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2022.júl.29.
Írta: Dionysos 1 komment

Ryo Okumoto: The Myth Of The Mostrophus (2022)

yyy_88.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.ryookumoto.com
facebook.com/RyoOkumotoMusic

Ryo kicsoda? Hát tudod, az az őrült, hipertehetséges ázsiai muki, aki a Spock's Beard koncerteken rendszeresen a billentyűkön ugrál és majd' feldönti a sokmázsás motyóját! Sokan szerintem még e bevezető után is homlokráncolva azon morfondíroznak, hogy ki is ez a fura nevű csákó. Nem hibáztatom őket, illetve de. A helyzet az, hogy egy ilyen korszakos zsenit, aki közel 30 éve határozza meg a progresszív rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarának, a Spock's Beardnek hangzását, illik ismerni, még akkor is, ha éppen 20 éve jelentkezett utoljára szólóanyaggal (Coming Through, 2002).

Persze Ryo folyamatosan komponál a Spock's Beard mellett is, de az új szólóalbumhoz a döntő inspirációt az adta meg, amikor még 2020-ban találkozott Michael Whitemannel, az I Am The Manic Whale nevű banda bőgős-énekesével; a "The Myth Of The Mostrophus" voltaképp kettejük kooperációjának gyümölcse. A fölvételek jobbára a projektben résztvevő zenészek házi stúdiójában készültek, a keverésért és maszterelésért a Spock's Beard lemezek jellegzetes soundjának atyja, Rich Mouser felelt.

Az album jól érzékelhetően két részre bontható, bár ez nem jelenti, hogy zeneileg, koncepcionálisan a két rész markánsan elválna egymástól. A mindössze hat szerzeményt tartalmazó (de így is 60 perc fölötti) anyagot mintegy keretbe foglalja a lemezt indító "Mirror, Mirror" és az epikus (közel 23 perces) címadó, záró tétel. Mindkettőt a Spock's Beard muzsikusai játszották föl, Nick D'Virgilióval a dobok mögött, aki az első dalt szólóban, az utolsót pedig Ted Leonarddal duettben énekelte föl.

A mintegy "középen" hallható négy másik nótában (hozzáteszem, az előttem még nem ismert japán kiadás tartalmaz két bónuszt is: Waiting To Be Born, Sonny) olyan legendás muzsikusok szerepelnek, mint Steve Hackett (Genesis), Michael Sadler (Saga), Mike Keneally (Frank Zappa, Steve Vai, ProgJect), Marc Bonilla (Keith Emerson, Glenn Hughes), Doug Wimbish (Living Color), Jonathan Mover (Joe Satriani, ProgJect) és Lyle Workman (Sting). Mit mondjak? Nem gyönge a fölhozatal!

Elismerem, ezt még emésztenem kell kicsit, hiszen nem jól bevált algoritmusok alapján fogant, patikamérlegen kiméricskélt rádióslágerekről van szó, de nekem ez sokkal szimpatikusabb anyag, mint amit pl. a másik "pót-Spock's Beard" formáció, a Pattern-Seeking Animals lemezein hallok. Jó, hogy az anyabanda számomra érthetetlen hibernációja alatt is jelennek meg muzsikák e kivételes muzsikusoktól, mindazonáltal továbbra is az a véleményem, hogy a Spock's Beard színvonalát még senki sem tudta megugrani. Ryónak persze mindenképpen köszönettel tartozunk ezért a hiánypótló dalcsokorért.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.júl.29.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Gathering Of Kings: Enigmatic (2022)

yyyy_22.jpg

Kiadó:
RN Records

Honlapok:
www.gatheringofkings.se
facebook.com/gatheringofkingssweden

Az "Enigmatic" szótári meghatározása: talányos, rejtélyes, titokzatos. Bizonyos szempontból biztosan ráillik a lemezre a választott cím, de ha magát a formációt, illetve annak genezisét nézzük, egészen biztosan nem találó a névválasztás. Ahogy a 2019-es és 2020-as albumokkal kapcsolatban már elmagyaráztam, a Gathering Of Kings körülbelül olyan messze van a talányosságtól, rejtélyességtől, titokzatosságtól (na meg a spontaneitástól), mint az egysejtűek az emberszabásúaktól az evolúciós ranglétrán. A projektből időközben fix "együttessé" avanzsált svéd csapat mérnöki aprólékossággal, rajzasztalon megtervezett konstrukció, melynek születésénél két producer, Ron és Nina Dahlgren, egy kiváló hangmérnök, Thomas "Plec" Johansson és egy nagyszerű gitáros/dalszerző, Victor Olsson bábáskodott.

Az első két lemez alapján kialakult véleményemet ez a kicsit hosszabban érlelt harmadik próbálkozás sem változtatta meg. Nincs meglepetés, nyilván a kezdetek kezdetén kitalált recept és előírt technológia szerint készült ez is: a skandinávokra oly jellemző AOR/'80s rock nosztalgiát meglovagoló, hangszeres rádiópop termék, amelyre – valljuk be őszintén! – tökéletesen ráillik a hard rock vendéglátózás kifejezés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szar, egyáltalán nem! Voltam én már olyan utcabálon vagy lagziban, ahol kimondottan ügyes muzsikusok jól kigyakorolva játszottak nem túl eredeti, de annál szórakoztatóbb, ún. "bútorzati" zenét.

Itt a magas színvonalról olyan énekesek gondoskodnak, mint Rick Altzi (Masterplan, Herman Frank, At Vance), Jonny Lindkvist (Nocturnal Rites), Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars, Firewind), Tobias Jansson (Saffire) és Alexander Frisborg (Citadellion), valamint olyan zenészek – csak hogy a gitárosokat említsem –, mint Victor Olsson (Saffire) és Magnus Mild (Air Raid). Ez azért, akárhogy is nézzük, a svéd dallamos rock színtér arisztokráciája – ha talán a királyok emlegetése kicsit túlzónak is tűnik. Arról nem is beszélve, hogy Victor Olsson a Saffire-ral már bizonyította, hogy a múzsák nála rendszeres látogatók. Egy kicsit aggódom is emiatt, mert a Saffire-beli munkásságát sokkal fajsúlyosabbnak, értékesebbnek ítélem, és nem szeretném, ha ez a rockdiszkózás az ott végzett munkáját hátráltatná vagy hátrányosan befolyásolná.

A "Galacticus" című rövid instrumentális bevezetőre kicsit fölcsillant a szemem, hogy talán főszerepbe kerül a Moog, hovatovább a Hammond, de sajnos maradt a '80-as évekre jellemző hangzás a csilingelő szintikkel, tompa dobokkal és olykor szinte hallhatatlan basszussal. A szerzemények továbbra is az AOR és a hard rock között kóvályognak, hozzám nyilván az utóbbi hangvétel áll közelebb. A legszebb pillanatok mindig a hangszeres szólókkal – főleg Olsson gitárszólóival – érkeznek meg, illetve akadnak fifikásabb instrumentális betétek, de sajnos csak elvétve.

A Gathering Of Kings lovait nyugodtan be lehetne kötni Serafino Perugino istállójába is, a Frontiers roszteréről (névjegyzékéről) nem lógnának le egy csöppet sem. Szerintem jó aláfestő zene igényes kivitelezésben maradandó emlékek és komolyabb következmények nélkül…

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.júl.24.
Írta: Kotta 2 komment

Anvil: Impact is Imminent (2022)

anvil_impact.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/anvilmetal

Érdekes volt egymás után látni a Maident (22 ezer néző), a Priestet (4-5 ezer) és a Saxont (7-800). Zeneileg ekkora különbség biztosan nincsen ezen bandák között, mint népszerűségben. Barabási Albert-László jutott eszembe, aki az új könyvében leírja: a teljesítmény korlátos, a siker korlátlan. Azaz, egészen kis apróságok tudnak elképesztően nagy különbségeket okozni hírnévben, elismertségben. Anvilen vajon hányan lennének? Negyvenen, ötvenen? Igaz, még ez is tízszerese annak, ahányan közel húsz éve ellátogattak a budapesti koncertjükre. Legalábbis a híres dokumentumfilm alapján - melyből a belinkelt videóban is feltűnik több részlet - nem volt ott néhány rajongónál több. Szekunder szégyenérzetem volt, amikor néztem. (Jómagam külföldön dolgoztam akkor, úgyhogy igazoltan voltam távol.)

Persze azok más idők voltak, mondhatni, ma már nem különösebben ciki a heavy metal, legfeljebb mellőzött műfaj. A zenekarok feje felett sem lebeg Damoklész kardjaként a megfelelési kényszer, szélesebb közönséghez úgysem tudnak szólni, nem olyan a korszellem. Klasszikus értelemben vett zeneipar se nagyon van, ami terelgetné őket valamilyen – számukra diszkomfortos – irányba.

Az öregek így bátran, nagy kedvvel nyúlnak vissza egészen a pályafutásuk kezdetéig (ami egyben a legsikeresebb korszakuk is általában), mind hangzás, mind muzikális megoldások tekintetében. Lásd idei megjelenések tekintetében a Destructiont vagy éppenséggel a Saxont. Nyilván azért írom ezt most, mert a kanadaiak új lemezénél is ezt érzem. Áthatja egyfajta beleszarok érzés, azt játszom, amit szeretek és tudok, közel 70 évesen már nem fogok senki kedvéért megváltozni.

Így kerülhet mostanában speed metal albumra swing szám is. Robb Reiner nagy jazz rajongó, amennyire tudom, Ginger Baker a példaképe, ez is belefér. Amúgy nálam éppen ő a metal Ginger Bakere, szóval nyilván nincsenek véletlenek. A csávó egy másik liga, pedig nem villant direkt, csak simán lekíséri a számokat. Mégis érzed, hogy itt valami nagyon rendben van. Amíg a legtöbb ütős elhelyezhető valahol a pontosság–lazaság tengelyen, nála meghajlik a tér, és az egyenes önmagába kanyarodik vissza: egyszerre igaz rá mindkettő.

Zeneileg nyilván semmi újat nem hoznak, sőt, éppen – ahogy említettem – bátran nyúlnak a korai témáikhoz. Ami egyszer működött… Ez cseppet sem zavar, sőt. Lehet, hogy azért, mert éppen retróban lubickolok (lásd a bekezdésben említett koncertek), de nálam most jobban működik a dolog, mint a legtöbb újkori albumukon. Ha nálad is az első három korong az etalon, akkor valószínűleg neked is tetszeni fog. (Hogy anno miért engedtem el őket a zseniális "Forged in Fire" után, azt megírtam a honfitárs Exiter kapcsán).

Egyetlen apróság zavar csak: nekem az Anvil két szólógitárral működött igazán. Furcsa a csattogó basszusgitárra figyelni a két hathúros apró, de izgalmas eltérései helyett. Illetve van még egy: a 14 szám talán még úgy is kicsit sok, hogy ezek korántsem hosszúak. Rövidek, lényegre törőek (és eléggé változatosak is), de kettőt simán lehagytam volna. Ha már old-school, akkor legyen 43 perc, nem igaz?

Kotta

Címkék: lemezkritika
2022.júl.16.
Írta: Dionysos 4 komment

KISS, Dirty Honey koncert – Budapest, Papp László Sportaréna (2022. július 14.)

kiss2.jpg

"Azt a kutyafáját!" – mondta Gene Simmons, és aligha tudok vele vitatkozni. Az érthető okokból csak nálunk elhangzó magyar nyelvű intermezzo volt talán az egész turné egyetlen spontán megnyilvánulása, hiszen azt világosan lehetett látni, hogy a származás okán elmondott néhány mondaton kívül itt a teljes show minden pillanata, koreográfiája, rezdülése patikamérlegen volt kimérve, a mozdulatsorok lépésről-lépésre begyakorolva. (Ebben amúgy semmi meglepő nincs, egy rossz mozdulat és azonnal oda a szemöldök. Még a színpadtól ötven méterre is forróság volt egy-egy pirotechnikai villanás alatt.) A szinte percre pontosan kétórás koncertet viszont tényleg Gene szavaival tudom leginkább összefoglalni: "Azt a kutyafáját!"

Láttam már a Queent a Népstadionban, láttam szinte már valamennyi kedvencemet itthon vagy külföldön, és az is igaz, hogy a friss koncertélmény mindig hajlamos az objektivitást kicsit megviccelni, de ahogy a Savatage E-klubos koncertje végén is tudtam, hogy a "Wake Of Magellan" turné hazai turnéállomása mindig hivatkozási alap lesz majd, ha meghatározó koncertélményekről beszélünk, most is tudom: a KISS búcsúja életem legjobb koncertjei közt van.

Lelkesedés ide, lelkesedés oda, be kell valljam: nemhogy die-hard rajongó nem vagyok, de egy vérbeli KISS-es szemében csupán habkönnyű puding lehetek, joggal. A dalokat, lemezeket ugyan ismerem, de a "Sonic Boom" CD-t kivéve csakis koncert DVD-im vannak. Igen, számomra a zenekar koncerten és a látvánnyal együtt működik igazán. Ha meghallgatom pl. a "Detroit Rock City" alapvetést stúdióváltozatban, nem érzem, hogy eljött a világvége. Koncert lévén viszont tudtam, hogy a klasszikus nyitódal élőben megdörren. Más kérdés, hogy ez nem következett be. Pontosabban nem ez következett be. Nem megdörrent, hanem konkrétan felrobbant a Papp László Sportaréna, ráomlott a Puskás Stadionra, törmelékkel temetve be a Stefániát, a Kerepesi és Thököly utat. Legalábbis egészen biztos voltam benne, hogy ez történhetett, nem is értettem, hogy miért nem hallgatott el a zene és miért nem indulunk azonnal túlélőket keresni…

kiss3.jpg

Itt a blogon nemegyszer kinyilatkoztattuk, hogy a grunge minimalizmusa nem csupán hangszeresen okozott károkat, de a '80-as évek arénabulijainak show-elemeit (OK, a nagyra felfújt, esetlenül himbálózó műanyag sárkány, lézer szemekkel több mint véleményes, elfogadom…) egy, a színpad közepére belógatott 20 wattos izzóra felcserélni az őszinteség és dalközpontúság (???) jegyében, megbocsáthatatlan zsákutca volt.

Miután a "Detroit Rock City" lerombolta a helyszínt és a környéket, a zenekar visszavett a lendületből. Dehogy! Eszükben sem volt! Mindössze annyi történt, hogy már nem bújtam be a szék alá félelmemben (ülőhely, jóhogy az, nem kérdés, megöregedtem, na!), hanem megbarátkoztam a végitélettel és elfogadtam, hogy majd itt, a 118-as szektorban tudnak valami maradvány-mintát venni belőlem a későbbi azonosításhoz.

Ahogy már mondtam, nem feltétlen vagyok barátja a KISS dalok lemezváltozatainak, de még az egyébként diszkógömb-díszlettel egyértelmű stílusbesorolást kapott "I Was Made For Loving You" is röfögött rendesen. Igyekeztem felidézni magamban, hogy ennyire varacskos disznó basszus soundot hallottam-e már élőben, de nem emlékszem, hogy másnál ilyen hatással lett volna rám. Pedig Geezer Buttlert is láttam már… Nekem a megszólalás közel volt a tökéleteshez, minden hangos, de minden tiszta volt. Lehetne persze hibákat keresni, hogy pl. Paul Stanley 70 (!!!) évesen (koncert közben többször is el kellett magyarázni magamnak, mert értetlenkedtem, hogy igen, ott az a faszi, izmosan, fitten, annyi idős, jól látod!) már néha megküzd a "Psycho Circus" magasabb hangjaival, de ezzel együtt is még a világ legjobb frontemberei között van, ehhez kétség sem férhet.

Aki bennünket olvas, annak tudnia kell, hogy papíron legalábbis, mit várhat egy KISS koncerttől. A kötelező dalok, a dalokhoz rendelt koreográfia, tűzköpés, közönség fölé emelt Paul Stanley stb. menetrendszerűen érkeztek, ezeket nem részletezem. Élőben persze más mindezeket megélni. Egy tökéletesre csiszolt, a megúszást, biztonsági játékot hírből sem ismerő, minden elemében professzionálisan működő gépezet, ami csakis szórakoztatni akar, de mindezt úgy, hogy azért barátilag rádrobbantja a csarnokot. You Wanted The Best – You Got The Best. Bizonyos értelemben ez tényleg maga a realitás.

kiss4.jpg

Egy újabb megkerülhetetlen zenekar fejezi be a pályafutását rövidesen. Semmit nem mondunk azzal, ha a "nagy hatású" jelzőt használjuk. A KISS nem csak "hatás". Ahogy a Black Sabbath sem az. A KISS attitűdjében, megjelenésében saját univerzum, akik ötven éve formálják, bizonyos értelemben táplálják a rock/metal világot, de talán azt sem túlzás kijelenteni, ők adtak leginkább fazont a stílusnak. Ezért mindenképpen látni kellett őket. El nem tudom képzelni, hogy bárki azt érezze, nem kapott 100%-ot a koncerttől. Méltó búcsú volt, még mindig csak nézek ki a fejemből. Azt a kutyafáját!

Utólagos elnézést a Dirty Honey tagságától. Betyár jó csapat, nagy ígéret egy remek énekessel, de a KISS búcsúturnéján nyitni, hát, mondjuk úgy, nem túl hálás feladat.

Túrisas

2022.júl.13.
Írta: Dionysos 3 komment

Journey: Freedom (2022)

yyy_87.jpg

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.journeymusic.com
facebook.com/journey

Néhány napja már ülök ezen a recenzión. Hallgatom a lemezt újra és újra: ismerkedem, barátkozom vele. Ez önmagában nem lenne különös, mivel ez a kritikus dolga (különösen, ha lelkiismeretes), de a Journey-ről van szó, ami mégiscsak a világ egyik legfülbemászóbb arénarock szenzációja, amit a mai napig gyakran játszanak a rádiók (na, nem nálunk!) és üvöltve énekelnek még az olyan a tinik is, akiknek már a nagyszüleik is Journey koncertekre jártak. Nem kellene ennek ilyen lassacskán, nyögvenyelősen kifejtenie a hatását; elsőre, gyorsan és biztosan ütnie kellene, mint Conor McGregornak.

Kicsit azután megnyugodtam, amikor elolvastam a külföldi kritikákat, mert úgy láttam, hogy más kritikusok is megizzadtak vele: meglehetősen vegyesek és megoszlóak a vélemények. Nyilván nagyok voltak az elvárások, hiszen 11 éve várunk egy újabb etapra. Időközben persze a banda - melynek 2020 óta már az alapító Ross Valory bőgős sem tagja - nem volt tétlen: megcsináltak néhány világturnét arénakoncertekkel és 2017-ben beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. Az utóbbi program már régen esedékes volt, hiszen csak a "Greatest Hits" válogatásuk 15 millió példányban kelt el világszerte. Elképesztő szám! Újabban a "Separate Ways (Worlds Apart)" is újra szárnyal a "Stranger Things" sorozat sikerének köszönhetően (na, nem annyira, mint Kate Bush "Running Up That Hill"-je).

Az elmúlt évtizedben jó sok dal szaporodott föl Neal Schon és Jonathan Cain asztalán, így a játékidő valamivel 70 perc fölött van. Mások is megjegyezték, én sem vagyok rest rámutatni, hogy ez bizony sok. Eleve sok, de úgy főleg, hogy tele van lírákkal, és sajnos nem a "Faithfully" vagy "Open Arms" fajtából. Bennem például - aki egyébként tök jól bírom a balladákat - nem vált ki semmilyen reakciót a "Still Believe In Love", a "Live To Love Again" vagy az "After Glow", igazából egyedül a lemezt záró "Beautiful As You Are" jön be, de az is túl hosszúra lett nyújtva, elég lett volna a 7 percből nagyjából a fele is.

Az albummal mégsem az az alapvető baj, hogy hosszú (nem kell végighallgatni és a nem tetsző számokat át lehet ugratni), hanem inkább az, hogy nem elég egységes: nagyjából három egymástól jól elkülöníthető rétegre oszlik, részre esik szét. Vannak egyrészt a fönt említett érdektelen lírai ömlengések, másrészt a régisulis, de a klasszikus slágerekhez nem fogható arénarock dalok (pl. Together We Run, Don't Give Up On Us, Don't Go, United We Stand), illetve - és ez a legmeglepőbb - néhány hard rockosabb hangvételű, a Journey dallamerős AOR kánonjába nehezen vagy sehogy sem beilleszthető szerzemény (pl. Come Away With Me, Holdin' On, All Day All Night).

Nem vitatom el egy Journey-höz hasonló együttes jogát ahhoz, hogy a közel 50 éves kánont megváltoztassa, de ez így nehezen befogadható, és nem hiszem, hogy a Totóval közös USA turné (Atyavilág, de elmentem volna megnézni!) állomásait látogató közönség nagyon kíváncsi lett volna az új album formabontó jellegű nótáira. Nyilván nem rossz ez a lemez, de azért az előző kettő jobb volt!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.júl.09.
Írta: Kotta 1 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 46. – King Of The Hill: King Of The Hill (1991)

king-of-the-hill.jpgA rap kinyírta a popzenét, az internet pedig a rockot. Ez motoszkált a fejemben, miközben a haverom éppen azt fejtegette, mennyivel karakteresebbek voltak az autók régen. "Ezeknek még volt egyéniségük." – mondta az old-timerek láttán, amelyek a 71-es úton jöttek szembe velünk. Valami találkozó lehetett nyilván a közelben. A meglátásom első, popra vonatkozó felét már réges-régen megfogalmaztam, a másodikat viszont éppen ott és akkor, kissé másnaposan. Olyankor szoktak jönni a nagy megfejtések.

Előtte napokban ugyanis az új Black Swant hallgattam, és kicsit felhúztam magamat azon, hogy mennyire jó kritikákat kapott egy, hmm, alapvetően közepes, jellegtelen alkotás. Legalábbis a "Perfect Timing" és a "Save Yourself" mércéjével mérve, amikkel én megismertem McAuley-t. Azóta nagyjából ugyanezt élem át az Iconic kapcsán is: jó-jó (merthogy ez a projekt is a sikerültebbek közül való), de minek, ha hallgathatom az eredetit is - itt a ’80-as évek klasszikus Whitesnake lemezeire gondolok.

Pedig a Whitesnake és és a McAuley-Schenker Group is amolyan szuper-csapat volt anno, tehát nem magával a koncepcióval van a probléma. Hanem avval, hogy a fájl-küldözgetés kiherélte a kemény rock lényegét: a tagok közti kémiát, a próbák izzadtság-szagát, az egymásra hangolódást és az egymásba fonódó, egymásból következő kreatív ötletetek szárnyalását. Amikből egy jobb, változatosabb végeredmény született a végén. A mesterremekek konfliktusban fogannak, hogy mondjak valami coelhósat.

Nem pedig úgy, hogy elküldöm a témáimat valakinek több száz (ezer?) kilométerrel arrébb zip file-ban, ő meg ráénekel valamit. Jó a Black Swan? Végül is… Hiszen Beach nem felejtett el gitározni, tökös riffeket és világbajnok szólókat villant most is, Robin hangját pedig mindig öröm hallani. Valami mégis hiányzik belőle, alighanem a szív és a lélek. Amit az együtt zenélés, a közös berúgások, a megosztott vízió, a parázs viták és a kibékülések hoznak létre.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy ebben a tök ismeretlen zenekarban is több a változatosság, a kreativitás és az izgalom, mint a mai szupergrúpok bármelyikében. Az erősen funkys "I Do U"-t nyomta anno az MTV, én is a miatt úsztam rá az LP-re. Ha csak ezt ismered, nagy a kísértés, hogy besorold őket az Extreme klón kategóriába, pedig a lemez igencsak változatos. Nem a nyolcvanas éveket írjuk már ekkor, ezért némi modern stich is megjelent bennük, a nyitó nótát például a Love/Hate is játszhatná. Ugyanakkor az album két lassú számából a Poison gigaslágereket faragott volna, abban is biztos vagyok.

Bon Jovi is megidézésre kerül a biztonság kedvéért, de az első lemezes Skid Row is gyakran beugorhat. Végül, de nem utolsó sorban – a kinézetre hasonlóan multi-kulti – Dan Reed Network is bekúszik az összképbe. Amolyan stílus-összegző mű ez tehát – ha egyetlen koronggal kellene szemléltetnem valakinek a hajmetalt és annak különböző változatait, akkor jó eséllyel ehhez nyúlnék. Kicsit persze most ellent is mondok magamnak, mert hát hol van itt az egyéniség? Lehet, hogy így, a zsáner alkonyán egyediséget már kevésbé tudtak felmutatni (hiszen idejük nem volt kiérlelni a saját hangjukat), de hogy előbb fogom ezt a cuccot elővenni (újra és újra), mint a Frontiers bármelyik futószalagon gyártott olyan produktumát, ahol az alkotók jó eséllyel még életükben nem találkoztak személyesen, az hót ziher.

Kotta

Címkék: mesterremekek
süti beállítások módosítása