Dionysos Rising

2024.máj.21.
Írta: Dionysos 2 komment

Teramaze: Eli - A Wonderful Fall from Grace (2024)

yyyyy_32.jpg

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Most őszintén, most mi a jó büdös francot mondhatnék a Teramaze-ről? Hogy kéne lereagálnom azt, amit az utóbbi időben művelnek? Olyan ez az ausztrál progresszív banda, mint egy csalfa szerető. Hol életem legszebb pillanatait szerzi (lásd "Halo", 2015), hol keserű csalódások okozója (gyakorlatilag bármi 2020 óta, pl. "Flight Of The Wounded"). Direkt engem provokálnak? Szívatás az egész, vagy valami rossz csillagzat alatt született reklámfogás? Évek óta altatnak gyöngébbnél gyöngébb, szirupos, "overproduced" töltelékzenékkel, most meg rápihennek és kiadnak egy ilyen - ha nem is tökéletes, de korábbi teljesítményükhöz és megkérdőjelezhetetlen tehetségükhoz méltó - albumot? Ha képesek ilyesmire, miért borzolták az idegeimet évekig?

A legszívesebben jól fenékbe billenteném Dean Wellst. Járna neki a tockos, mert senki másra nem lehet rákenni az elmúlt néhány év izzadságszagú kínlódását. Folyamatosan cserélődtek körülötte az emberek, kiadói kontroll és külső fül hiányában mindenre rátelepedett, még a mikrofont is magához ragadta, elkezdett poposodni és laposodni, miközben ipari mennyiségben tolta ki magából az EP-ket és LP-ket, mint aki nem emészt, nem asszimilál, csak eszik és ürít.

Elnézést kérek az olvasóktól, elismerem, hogy zaklatott vagyok, de ez annak a jele, hogy nekem igenis számít, éppen milyen formában muzsikál a Teramaze, mert fontosak nekem. Egyébként már tavaly fölgyúltak bennem a remény apró fényei, amikor megtudtam, hogy kiadtak egy rövidke koncertalbumot (Live at 170 Russell), amelyen újra az általam nagyra becsült ifjú titán, Nathan Peachey énekelt. Reményem nem is volt alaptalan, mert Peachey visszatérésével mintha újra magára talált volna a csapat. Pedig továbbra is Wells a főnök/zeneszerző, sajnos még erőlteti is az éneklést (különben nincs rossz hangja, de inkább vokálozásra született, mint frontemberi posztra), a nagyzenekari kíséretek is őrjítően műanyagok (és fölöslegesek), de a dalok újra jók!

Még mindig poposabb a hangvétel mint szeretném (főleg, amikor Wells énekel), egy rendes billentyűs is nagyon elkelne, aki inkább az eredeti rock hangzások (pl. Hammond, Moog stb.) és nem a nyálas szinti, ál-nagyzenekari kíséretek bűvöletében él, de az összkép kezd letisztulni, újra progresszív metál szól a hangfalakból - valahogy inspiráltabb, mélyebb, tartalmasabb az egész. Tetszik, hogy a "Madam Roma" című dalban - ez szerintem a lemez csúcspontja - van egy kis jó ízléssel és önmérséklettel adagolt hörgentyű, mint ahogy tetszik a 15 perces, lemezt záró címadóban a szaxofon bátor használata is - mindig mondtam, hogy ennek a hangszernek helye lenne a keményebb műfajokban is (lásd Dream Theater: Another Day).

Az 56 perc körüli album koncepciójában a "Her Halo" (2015) és a "Sorella Minore" (2021) történet folytatása. Az intrót (A Place Called Halo) nem nagyon tudom hova tenni, főleg a kontakthibának tűnő szaggatást (rögtön pánikszerűen szerelni is kezdtem a cájgot), sem a rettenetesen művi cselló samplerrel elbaltázott közjátékot (I Mantissa), de a többi nóta nagyon adja (alighanem éppen a mellékelt promóciós videón látható "Standing Ovation" a leggyöngébb szám a lemezen). Azért még kapaszkodni kell a "Her Halo" színvonalához, de ez az anyag roppant biztató a jövőre nézve. Remélem, nem csak egy pillanatnyi föllángolás.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2024.máj.20.
Írta: garael 6 komment

Scardust: Strangers (2020)

scardust_strangers.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.scardust.co
scardust.bandcamp.com

Epica, "Awake" és "Change Of Seasons"- korabeli (!) Dream Theater, a Pink Floyd gyermekkórusa, némi jazz, a  hörgés és a klasszikus éneklés közti összes vokális skála végigbravúrkodása, mindez a féktelenség, a szabályokat hírből nem ismerő, ám mégis tradicionális attitűd kereteibe ágyazva, amiben úgy feszül egymásnak a tegnap és a holnap, mint párosodni készülő bikák a tüzelő tehén előtt, műszaki érdeklődésűek kedvéért pedig a megoldhatatlan egyenlet spirituális zenei megoldása -  vagy csak egy olyan humbug, amit nagykanállal faltam be, harminc évnyi metal rajongói létem ellenére.

Akármennyire is zavarosnak tűnnek bevezető gondolataim, jobban átgondolva az egészet, nem tűnik rossznak, bár a bulvár harsány figyelemfelhívását használó felütésemet sokan gyanúsnak találhatják. Legyen! Kezdem máshogy: az Epica progresszív elemekkel is kacérkodó munkássága hivatkozási alap a stílusban, a true fanok értékrendjében bőven megelőzve a filmzenei babérokra törő, mainstreammé váló Nightwisht a képzeletbeli zenei ranglétrán, ami miatt még nem hallottam/olvastam olyan véleményt, ahol a két csapat összehasonlítása ne a hollandokat hozta volna ki a "valódi" értékteremtőnek. (Ami lehet, hogy igazságtalan, lehet, hogy csak a kommersz megoldásoktól idegenkedő kemény mag alapvető, reflexből történő elutasítási hozzáállásának megnyilvánulása – ezt döntse el minden olvasó saját maga, tőlem ne is várjatok bírói szerepet.)

Az "Awake"-ről és a "Change Of Seasons"-ről nem kell sokat írnom – megtette azt helyettem annak idején minden metal-orgánum: a Dream Theater a két album által (is) joggal karcolta be magát a metal történelem aranylapjaira, a progresszív metal origóját meghatározva az általuk ismertté tett új stílus epigonjai között.  

Izrael, ez az alig 10 milliós nemzet (a diaszpórától eltekintve) igazi nagyhatalom az undergroundban, ha olvasod a blogunkat, biztos találkoztál már az Orphaned Land vagy az Amaseffer nevével – a folkból származó progresszivitás valószínűleg az "alapanyag" kiváló formázhatósági lehetőségéből adódik, jóllehet, a Scardust nem ezen a vonalon indult el.

Első találkozásom a csapattal egy 2022-ben kiadott, "Evolution of the Disney Princess (But She's Metal)” című single volt, ahol a játékos, de szokatlan címből egy szokásos, cukormázas, female-fronted csapat produktumára gondoltam – ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna – de mégis: az evolúció szót itt aztán komolyan gondolták a fiúk és a lány, hiszen a musicales alapokra olyan töredezett felépítésű, ám mégis koherens egészet alkottak, ahol minden megtalálható, amit a szimfonikus csapatok a különböző stílusárnyalatokban közvetíteni szoktak - mindezt izgalmas mixbe keverve: az énekes a hörgéstől a klasszikus stílusig mindenre (is) képes, a gitárosok pedig úgy adagolják a vokál alá dallamos, de egyben furfangos, Petrucci hangszerkezeléséből kinövő témáikat, ahogy az egyszeri politikus kampány-időszaki ígéreteit (csak a Scardust valóra is váltja őket.)

Noa Gruman, az énekes pedig egy igazi multitalentum, nem csak vokális képzettségét tekintve: a dalok írásáért és szövegeiért is ő a felelős – most mondjátok erre, hogy nem létezik a Spice Girl által megálmodott Girl Power?  – és ha a hörgéses részeket hallgatom, jómagam is legszívesebben szűkölve bújnék az asztal alá – már ha heavy metalt kedvelő kutya lennék.

A Scardust nyitó tétele, az "Overture for the Estranged” pedig úgy köszön be, ahogy a magyarok annak idején Európába, csak itt nem legázolás, hanem seggre ülés lesz az eredmény, mármint a csodálkozástól, hogy ilyen létezik. Létezik? Szerencsére igen. A dal tulajdonképpen egy kvázi instrumentális tétel, a "Change Of Seasons" felépítési metódusát és megoldásait eszünkbe juttatva, ugyanakkor a szimfonikus metalra jellemző dallamokkal és progresszív zongorafutamokkal – 3:40-től azok az "Awake" utalások… komolyan, könnybe lábadtak a szemeim –, olyan erős túrakezdés ez, amit igazán nehéz felülmúlni, pedig, pedig… ez valóban csak a kezdet.

A strukturáltság induló ütemei a folytatásban csak muzikális csalinak bizonyulnak, amit aztán jazzes libikóka és a gyermekkórusok első megjelenése követ, hogy aztán Mozart-etűdbe váltva jöjjön a Dream Theater deja vu és a hajlításokkal teli vokális akrobatika. Mindez egy számban, de tovább is van, mondjam még?

Epica-szerű progresszív taktusokkal kezd a "Tantbus II", hogy aztán odakacsintson egyet a Nightwishnek is, persze csak utalás szintjén, Noa pedig úgy játszik a hangjával, mint a magyar monetáris politika az idegeinkkel, csak ettől nem idegesek leszünk, hanem figyelmesek – ami azért kell a sokszor disszonáns töréspontokhoz –, a refrén azonban segít az eligazodásban, eszünkbe juttatván a slágerkorszakát élt/élő Theriont is.

A lemez közepe aztán úgy fordul káoszba, hogy mégis nyilvánvaló legyen a mélyén megbújó kompozíció: a "Concrete Cages" már tényleg Pink Floyd-szerű hangulatot varázsol, amit egy fantasztikus basszus szóló koronáz meg, emellett az őrületet a metal-univerzumban általam eddig nem hallott tekerőlant fokozza a végsőkig, de ezt csak hiszed, hiszen Noa jazz-sztenderd játszadozása úgy fűti fel a hangulatot, mint Észak-Koreában az asztalra kerülő fél csirkecomb.

Az "Over" szintén apró, csodálata méltó instrumentális és vokális puzzle-elemekből áll össze: van itt death metalos hörgés és angyali gyermekkórus közös kérdezz-felelekje, őrületes szövegköpködés és "Awake"-jellegű staccato riff és billentyű párbaj. Nem húzom tovább az írást, mert szavakban nehéz kifejezni azt, ami a zene lényege: az "Under” smooth-jazzes felütésén már nem csodálkozunk, mint ahogy a "Gone" ezúttal "Images And Words" témaidézésén sem, amire mégsem kiálthatunk plágiumot, mert pusztán csak hangulati és módszertani reprodukálásról van szó (no jó, talán annál azért többről).

Nem állítom, hogy nem kell három vagy négy, odafigyelős meghallgatás ahhoz, hogy az egyébként megadallamos refréneket kibonthassuk a tüskés instru-káosz-burokból, de úgy gondolom, ezúttal a burok tüskéinek alapos vizsgálata még édesebb dologgal szolgálhat, mint maga a termés. Már ha szereted a fanyar és nem szokványos ízeket (a hangjegyek éttermében).

Garael

Címkék: lemezkritika
2024.máj.20.
Írta: Dionysos 1 komment

Lucassen & Soeterboek's Plan Nine: The Long-Lost Songs (2024)

yyyyy_31.jpg

Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/arjen.a.lucassen
lucassensoeterboekplan9.bandcamp.com

Arjen Lucassen szinte kifogyhatatlan forrása a minőségi rockzenének. Igazi örökmozgó, aki már többször megfenyegette a rajongóit azzal, hogy visszavonul, de a végén mindig előhúzott a közmondásos kalapból valami újat - és mint mondottam: minőségit. Hogy egy manapság divatos (és megjegyzem: magyar füleknek irtózatos) anglicizmussal fejezzem ki magam: ezt nem látta senki sem jönni. Lucassen kotorászott egyet a tekintélyes archívumában, és - hogy-hogy nem - rátalált egy 30 évvel ezelőtt fiókba dugott, teljes lemeznyi anyagra.

Lucassen a Vengeance nevű csapata szélnek eresztése után (és még az Ayreon projekt beindítása előtt) kollaborált Robert Soeterboek énekessel. A Whitesnake tipusú, blues alapú hard rockra szakosodott Planet Nine nevű formáció nemcsak az Ayreon sikerei miatt állt földbe, hanem mert akkoriban az ilyenfajta muzsikának igencsak megzuhant az ázsiója. Lucassen mester most elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nagyérdeművel ezen szerzeményeit is megossza, természetesen nem az eredeti formában, hanem újra rögzítve, modern köntösben, ahogy illik. Az ember eltűnődik, hogy vajon mi lapulhat még ott a fiókban...

Az alapváltozaton 11 dal kapott helyet (kicsivel több mint 46 perces játékidővel), de a bónusz lemezen találunk még két szerzeményt (Stand Tall, Gimme The Nighttime), illetve egy rakatnyi demót. A projekthez Lucassen szűkebb pátriájából, a ma már hivatalosan (és eléggé körülményesen) Nederland (Németalföld?) néven szereplő Hollandiából toborzott muzsikusokat, akik közül az előttem korábban teljesen ismeretlen Marcel Singor szólógitáros a legjobb reveláció: nagyon helyre kis szólókkal pakolta tele az albumot!

Ettől az anyagtól nem szabad a Lucassenre oly jellemző progresszív hangzást elvárni, itt direkt blues és hard rock dalok sorjáznak. Bár kellemes hallgatnivaló, nem állítanám, hogy ez a holland zseni legihletettebb műve. Talán nem véletlen (és nem is csak a grunge térnyerése az oka), hogy hosszú ideig elfekvőben volt az anyag. A ráncfölvarrás persze jót tett a daloknak, de a színvonalat egyenetlennek érzem. A bluesosabbb dalok nekem elég középszerűnek tűnnek (The Preacher, Annie More, Before The Morning Comes), jellemzően inkább a keményebb hangvételű dalokra kapom föl a fejem (Doctor Robert's Medicine Show, Get Down To Bizniz, High Speed Chase), s ezek közül is messze kiemelkedően a már-már hajmetálos "Ice On Fire" a legjobb.

Nyilván kár lett volna, ha ez továbbra is ott porosodik a fiók alján, rajongóknak, gyűjtőknek pedig igazi csemege, én azonban nem érzek ellenállhatatlan késztetést a sürgős beszerzésre. De ez ne ijesszen el senkit, főleg, ha a hórihorgas holland (németalföldi?) régi tisztelője.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2024.máj.20.
Írta: Dionysos 2 komment

Intervals: Neurogenesis (2024)

yyyyy_30.jpg

Honlapok:
www.intervalsmusic.net
facebook.com/intervalsmusic
intervalsmusic.bandcamp.com

Sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy modern szemléletű, trendkövető, rugalmas és könnyen alkalmazkodó, nyitott szemléletű lennék. Ennek általában pontosan az ellentétét szokták rám olvasni. Mindazonáltal néha előfordul velem, hogy új dolgokba is belekóstolok, olyan dolgokba, melyek első ránézésre nem föltétlen tűnek étvágygerjesztőnek. Például tipikusan nem gusztusom az erősen digitális hangzású, djentes, perkusszív jellegű gitárjáték, ami minden technikai sziporkája ellenére általában a dallamosság rovására megy.

Ezt cáfolandó határoztam el, hogy röviden beszámolok a kanadai Intervals legújabb lemezét hallgatva szerzett élményeimről. Már arra is büszke vagyok, hogy adtam neki egy esélyt, de a végén még ráadásul tetszett is! A "kollektíva" elnevezését nem pontosan értem, hiszen valójában az egész mögött egy Aaron Marshall nevű gitáros/zeneszerző áll. Lehet, hogy szerénységből bújt az Intervals név mögé, vagy éppen muzsikustársait, Jacob Umansky bőgőst és Nathan Bulla dobost akarta ezzel megtisztelni. A srác mindenesetre mocskos jó zenész, és ami a lényeg, úgy tud teljesen modern szemléletű, naprakész és - ahogy mondják - trendi lenni, hogy közben az egész nagyon zenei, dallamos, öreg rockereknek is emészthető marad.

0035313044_10.jpg

A mindössze 37 perces album nyolc instrumentális szerzeményt tartalmaz, amelyek címeit a kordivatnak megfelelően végig kisbetűvel írták (amit én csak azért sem vagyok hajlandó reprodukálni). Szerencsére a számok nem csak abból állnak (ami a műfajra oly gyakran jellemző), hogy a gitár, bőgő és dob gyakorlatilag végig uniszónóban döngöl egy követhetetlen ritmust, itt vannak kiállások, hangszeres szólók és főleg tetszetős dallamok. Én a helyükben (legalább alkalmanként) azért kísérleteznék egy jó énekessel, de nyilván nem ér (talán bunkóság is) a pálya széléről beleugatni a játékba.

Nekem minden újdonsült nyitottságom ellenére ebből bőven elég a 37 perc, de a nálam fiatalabbak vagy rugalmasabbak akár rá is kaphatnak a dolog ízére. Nekik azt ajánlom, hogy kedvükre mazsolázgassanak a banda bandcamp oldaláról, mert tényleg tök zenei az egész. Végezetül innen üzenem Aaronnak, hogy a baseball sapi, széldzseki és rövidgatyó kombónál van színpadképesebb hacuka. :)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2024.máj.17.
Írta: Kotta 2 komment

Tygers Of Pan Tang – Bp., Analog Music Hall, 2024. 05. 09.

tygers_bp.jpg

Szeretnéd egy színpadon látni Paksi Endrét, Szekeres Tamást és Robert Plantet? Akkor meg kell nézned a Tygers Of Pan Tanget élőben. Na jó, nem pont ők bazseválnak, de minimum a hasonmásaik. Robb Weir, a mára egyetlen megmaradt alapító tag kinézetre tiszta Paksi Endre, Francesco Marras, a másik gitáros ugyanakkor Szekeres Tomi fizimiskáját és játékstílusát hozza egy az egyben. Jacopo Meille, az aranytorkú pacsirta pedig Plant ikertestvére is lehetne.

A hasonlóság nem áll meg a külső jegyekben, énekstílus tekintetében sincsen átütő különbség kettejük között. Meille persze nem Plant, de ő is remek frontember és zenész. A Tigrisek muzsikája nem egysíkú – oké, ott vannak a true metal gitártémák, ami alapján be is soroltuk őket szépen a NWOBHM mozgalomba, de mindig is volt egy dallamos, hard rockos oldaluk (lásd "Paris By Air", "Love Potion No. 9", "Keeping Me Alive" stb.), főleg, hogy egy időben ezeket kifejezetten erőltette a kiadójuk is. Végül, de nem utolsósorban, Weir nem mai gyerek, nyilvánvalóan a klasszikusokon nőtt fel, ezért a muzsikában ezek hatása is markánsan megjelenik, lásd az új lemezen a "Back For Good" erőteljesen Rainbow/Purple ihlette riffjét (amibe még egy kis zeppes felvezetés is belefért), de ez a vonulat mindig is ott volt náluk (pl. "The Story So Far" a "Hellbound"-on).

Jó példa minderre az aktuális album nyitószáma, a bulin is eltolt "Edge Of The World", ahol a zakatoló gitártémára egy olyan énekdallam érkezik, amit éppenséggel Plant is írhatott volna. Egy szó, mint száz, ez a koncert egyfajta időutazás is volt, amelyben a metal első, legdicsőségesebb időszakából teljes keresztmetszetet és ízelítőt kaptunk. A setlistet – azon kívül, hogy minden korszakból korrektül válogat – nem teljesen értem: az "Euthanasia" nyilván OK, de a debütön vannak jobb számok is, mint  a "Slave To Freedom" és a "Suzie Smiled" (bár utóbbi riffje nagyon ütős). Én biztosan az instant sláger "Don't Touch Me There"-t és a lemezt záró "Insanity"-t tettem volna be. Ahogyan a "Hellbound"-ról is a két gyorsat erőltetik, ami OK, el lehet mélázni például azon, hogy a Mötley koppintotta le a "Gangland" gitártémáját, vagy fordítva, és a címadó se rossz, de azért ezek tipikus NWOBHM témák. A "Tyger Bay" vagy a már említett "The Story So Far" szerintem ütősebb és egyedibb dalok.

De ki vagyok én, hogy belepofázzak, tapasztalatból tudják nyilván, mi az, ami jól működik élőben, márpedig működött a produkció, nagyon is. A közönség (átlagéletkor min. 50) a kezükből evett és hálás volt minden nótáért. A zenészek is élvezték, úgy láttam, odatették magukat, ahogyan illik. A ritmusszekció pontos és dinamikus volt, Különösen Craig Ellis dobost kell megdicsérjem, aki nagyon együtt élt a zenével. Weir a szólók nagy részét a modernebben, technikásabban játszó Marrasra hagyta, és ez így van jól. A csapat ásza, az arany tojást tojó tyúk azonban kétséget kizáróan Meille, aki nemcsak piszok jó énekes, de magabiztos, jó kedélyű frontember is. Határozott, de nem excentrikus, közvetlen, de nem jópofizós. Végig kézben tartotta a dolgokat, na.

Előzetesen aggódtam kicsit, hogy hányan leszünk, ez a csapat hajlamos méltatlan körülményekbe belefutni, lásd a korábbi írásomat ennek kapcsán. De nem volt gáz, a helyet szellősen megtöltötte a hajlott korú közönség, az Analóg ezt a szokásos korrekt hangzásával hálálta meg. Nem szóltam még az előzenekarról: a The Trousers szimpatikus banda, jó számokkal. Korrektül elnyomták a '70-es években gyökerező, AC/DC hatású rockjukat, felvezetésnek nagyon is rendben voltak, még úgy is, hogy paradox módon valószínűleg egy fiatalabb rajongótáborhoz tudnak igazán szólni ezzel a zenével. Azaz, minden elemében fasza kis rendezvény volt ez, ahol száz magyar ősmetalos kapott életre (még ha a hátra lévő már nem is olyan sok :D) szóló élményt. Köszönjük a szervezőnek!

Kotta

2024.máj.12.
Írta: garael 2 komment

Balance Of Power: Fresh From The Abyss (2023)

balance_of_power.jpg

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
facebook.com/BalanceOfPowerBand

  • Különleges, misztikus atmoszféra – kuka.
  • Az AOR-ból eredeztethető, finom dallamok – kuka.
  • A hangulatteremtéshez hozzájáruló billentyűs támogatás – kuka.
  • Triggerelt dobok, esetleg "japán" (SANYO, SONY) dobos – kuka.
  • Geoff Tate-klón énekes – kuka.

No jó, de mi az, ami maradt? – kérdezhetné az a sajnos már nem fiatal olvasó, akinek a "Perfect Balance" és a "Heathen Machine"-féle Balance Of Powerről ugranak elő az emlékei, egy, a sci-fibe oltott misztikus atmoszférát és a dehumanizáló hangulatot többek között a gépies dobhangzással és a finoman kidolgozott dallamok ívével megteremtő, az undergorundban amolyan kult státuszt kivívó progresszív-power csapatról, ami 20 év után újra aktivizálta magát. Mert ezen írás kezdő mondataiban említett kidobott hangulatteremtő zenei elemek tulajdonképpen a lényegét jelentették az együttesnek, olyan megkülönböztető jegyeket, amik miatt – sajnos talán csak a szintén régóta jégbe merevedett – Pagan's Mind szintén sci-fi-be oltott metalja ugorhat be a szorgalmasan velünk együtt kukázó fanoknak.

Úgy látszik, hogy az együttes lényegi, kreatív magját a ritmusszekciót alkotó Lionel Hicks dobos és Tony Ritcihe basszgitáros jelentik, akik a kezdő, AOR-ban gyökeredző lépések után kialakították a rájuk jellemző különleges, misztikus elemekkel megbolondított, egyszerre dehumanizáló, de mégis barátságos atmoszférát, olyan dallamokkal, melyeket a korántsem lineáris dalszerkezetek ellenére szinte azonnal fütyülni tudott az ember, már ha arra támadt kedve az űr végtelenségében eltörpülő, magányra ítéltetett humanoid zenei lenyomatának hallgatása közben. És még egy szó a dobokról: talán ez az egyetlen banda, ahol az esetleges dobgép dobni tudott a hangképen, hiszen tökéletesen illett a kialakított muzikális környezethez, a gépi hangzás hideg-éles precizitása és az érzékeny dallamok ambivalenciájából megszülető kedélyformáláshoz.

Mindezeket a jellemzőket figyelembe véve a lemez első meghallgatása után az államat kerestem a földön, sajnos azonban nem a csodálattól, hanem a csodálkozástól, hogy miként volt képes a két alapember egy olyan énekesnőt a képbe hozni – Lance King és John K. után –, akinek tehetsége nemhogy a sci-fis, misztikus hangulathoz kevés, de egy átlag heavy metal csapatban is a leggyengébb láncszemet jelentené. Hazel Jade Rogers nekem Blazey Bayley női megfelelőjének tűnik: egy teljesen tucat, néha hamiskás rockhang, aki legfeljebb bosszantásra alkalmas hangulatot tud teremteni, már ha emlékszel a valamikori énekesek által nyújtott világalkotásra. (Aminek megváltozását már a borító "wicka" hangulata is jelzi.)

Persze az is lehet, hogy a múlttól függetlenül kellene a lemezt értékelni, mert úgy már nem annyira elkeserítő a kép: a dalokból ugyan eltűnt a finom progresszió, de azért többnyire sikerül némi baljósságot a dallamokba boszorkánykodni: a "Monster" tapsgépes gonoszkodása, az "Abyss" hamiskás énekkel elővezetett szövegi primitívkedése, amiben mégis van valami magával ragadó, főleg, ha többször is meghallgatod, vagy a "Velocity" az egész lemezt tekintve talán legnagyobb ívű dallama, amiben még Dio szelleme is felbukkanhat, ha nagyon keresed, egy idő után barátoddá/nőddé válhat. Az összkép így válik inkább a NWOBHM-t a sötétebb tónusú oldalról megközelíteni szándékozó bandák felidézésévé, ahol az élvezetes szólókat játszó ikergitárok – a zenészek sajnos csak session-tagok – szinte a pincében dohognak, és ahol az énekesnő már nem is tűnik annyira "rendszeridegennek", mint elsőre. Bár lehet, hogy valami boszorkányság van a dologban…

Mindezeket figyelembe véve, tehetsz egy-két próbát – bár az igazi értékek csak sokadszori hallgatásra jönnek elő – és talán Te sem fogod a programozó hibájaként felfogni a markáns stílusváltást és az erőviszonyok látszólagos – hallgatólagos – felborulását.

Garael

Címkék: lemezkritika
2024.máj.09.
Írta: Dionysos 2 komment

Ivanhoe: Healed By The Sun (2024)

yyyy_61.jpg

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.ivanhoe.de
facebook.com/ANGELSHOLOGRAM

A német progresszív metál második (harmadik?) vonalában már évtizedek óta makacsul és kitartóan vitézkedő Ivanhoe négy év után (Blood And Gold) új lemezzel lepett meg bennünket. Nem tudom, miből gondolták, hogy lesz majd rá kereslet, de mint mondottam, nagyon kitartók és igen makacsok. Nekik - s ebben a tekintetben olyan csapatokkal állnak rokonságban, mint a Dante vagy az Ivory Tower - sohasem sikerült az, ami pl. a Vanden Plasnak vagy a Red Circuitnak (sőt bizonyos értelemben még a Dreamscape-nek és a Poverty's No Crime-nak is): sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem futottak be, nem nyertek meg maguknak befolyásos kritikusokat, de azt is kétlem, hogy a keménymagon kívül számottevő ún. fan base-re tudtak volna szert tenni.

Nyilván elsősorban maguknak zenélnek, mert nem hiszem, hogy az ilyesmire akár szűk pátriájukban is 20-30 embernél többet lehetne becsábítani klubszinten. De nem akarok gonosz lenni, hiszen ezen a blogon időről-időre becsülettel hírt adtunk róluk, a "Lifeline" című lemezük pedig máig ott lapul a CD gyűjteményemben. Szinte hihetetlen, hogy ebben a formációban olyan kiváló énekesek fordultak meg, mint Andy B. Franck (Symphorce, Brainstorm), Chitral "Chity" Somapala (Firewind, Red Circuit) és Mischa Mang (Dreamscape).

Egyébiránt azért is indokolatlan a cinizmusom, mert önmagukhoz (a 9 tételes diszkográfiához) képest a "Healed By The Sun" a kifejezetten erős lemezek közé tartozik. Alex Koch énekesnek nincs mit szégyellnie a híres elődeihez való összehasonlításban, Chris Lorey gitárosnál pedig már pengetett náluk gyöngébb húrnyűvő. A hangzás kellően modern, kifejezetten szikár és erőteljes, sőt a dalok között is akad olyan, amit még az én elkényeztetett füleim is könnyen befogadnak: pl. a címadó, a "Moments In Time" vagy a "One Ticket To Paradise". Igazából egyedül a "10C" gagyi gregorián betétei verik ki nálam a biztosítékot.

Összegzésképpen annyit tartok fontosnak elmondani, hogy ez a karrierjük egyik olyan alkotása, amire méltán büszkék lehetnek, hiszen "lejön" róla a sok törődés, a kitartó, kemény munka, a kellő zenei alázat és a komoly elköteleződés. Az már másik kérdés, hogy objektíve most sem tudtak magasabb kategóriába lépni; hogy képletesen fogalmazzak: a germán kockát ezúttal nem sikerült lekerekíteni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2024.ápr.28.
Írta: garael 3 komment

Salvus: Szabad szemmel (2024)

salvus_szabad_szemmel.jpg

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.salvusmusic.hu
facebook.com/salvusmusic

"…Most is csönd van ezen az ugaron,
dudva és muhar terem a falakon,
szedd a lábad, csodaszarvas,
ne nézz hátra, nyomodban a farkas…"

"…Törik a szándék, hajlik az akarat,
vezényszóra fosztják a javakat,
nyugati színpadon hazai táncunk,
keleti ütemre járja a lábunk…”

Nem igazán emlékszem, hogy a kietlen magyar metal színtéren valamelyik csapat Ady csodálatos költeményének képeit, szóhasználatát felhasználva jellemezte volna jelenünk közállapotát, mindenesetre a szegedi gyökerekkel rendelkező Salvus olyan sorokkal képes megdöbbenteni a hallgatót, melyek többrétegű jelentéstartalmuknál fogva nemcsak hallgatásra, hanem gondolkodásra, értékszembesítésre is kényszerítik a környezetre érzékeny embert.

Bevallom, jómagam nem ismertem az egyébként több mint 20 éve alkotó együttest, pedig Szegedről származván, ez igazán elvárható lenne, főleg úgy, hogy a Pötörke Zoltán vezette Salvus jól megérdemelt elismertséget vívott ki magának a hazai undergroundban. Szerencsére egyik hűséges olvasónk sikeresen hívta fel figyelmemet a csapat új albumára, és bár állandósult időhiányom miatt nem tudtam végigfutni a diszkográfián – ezért értékelő összehasonlítást ne is várjon tőlem az olvasó – jelen lemezt már vagy két hete nem tudom kirobbantani a lejátszómból, pedig a prezentált stílus nem igazán vág preferenciámba, bár itt koherens stílusról azért nehéz beszélni.

 "Mivel mindig is szinte küldetésünknek tekintettük, hogy a dalszövegekkel tükröt tartsunk a világnak, az országnak és az egyénnek, legyen az bárkinek bármennyire kellemetlen, és a világ az elmúlt öt évben sajnos nem lett se szebb, se jobb hely, az emberi gyarlóság továbbra is kiapadhatatlan téma, így ezúttal annyi pozitívum se szorult Zoli sorai közé, mint korábban, de ezt zeneileg most próbáltuk kicsit ellenpontozni." - hangzott el a csapattal készített interjúban, s hogy ez mennyire így van, remélem, a kezdésnél kiemelt sorok erre teljes bizonyságot szolgáltatnak. Az együttes komor hangulati jelenlétét egyébként a legutolsó lemezük óta bekövetkezett tagcserék is magyarázhatják, bár ha ilyen színvonalon sikerült ez után is alkotni, akkor nem kell féni attól, hogy a csapat a régi bajtársak nélkül nem lesz képes tartalmas folytatásra.

A zenei anyag jellemzésében igazán nehéz dolga van a skatulyázni olyannyira szerető kritikusnak, hiszen a csapat egyszerre merít a modern metal, a göteborgi death, a folk, és a progresszív metal eszközkészletéből, tökéletes egyensúlyt alkotva a durvább, groove-osabb, valamint az azonnal fülbe ragadó elemek között – emellett okosan, nem a Dream Thetaer-i értelemben, de mindenképpen a neo-progresszív érára jellemzően építi fel dalait, olyan gondolatisággal, ami elsőre talán lineárisnak tűnhet, de igazi arcát többszöri hallgatás után fedi fel igazán.

Nagyon érdekes, ahogy a zenészek a magyar népzenéhez nyúlnak: egyrészt a szövegekben elhelyezett, a folkban használt jelzős szerkezetekkel, másrészt egy-egy zenei minta az alap modern metalba ágyazott, tökéletesen integrált jelenlétével, ennél fogva szinte észrevétlenül, a tudatalatti "birizgálásával", a profán megoldásokat ügyesen elkerülve érik el a kívánt hatást, a népi hangszerek pusztán jelzésértékű használatával.

Az alapok persze azért markáns csapást vágnak a stílusok útvesztőjébe: már a kezdő, a népszerű gyermekjátékot címében felidéző "Adj, király katonát”-ban ott van szinte minden zenei árnyalat, ami meghatározza a jellegzetes, dallamos, ám a riffek által a marconább tájakra kalandozó hangzást. A csapat rafinált megközelítését jelzi a kezdésben elhelyezett doom riff is, amit talán csak sokadik hallgatásra veszünk észre az egyébként tempós szerzeményben, megsüvegelendő kompozíciós teljesítményként konstatálva az integrálás tényét.

A könnyedebb darabok közé tartozó "Héthatár”" (ismét egy folk utalás) szinte thrashes riffjeire terülő könnyed refrént a szöveg súlyozza a verzékre, majd a "Fékezhetelen” már-már punkos kapkodása jelzi az együttes sokoldalúságát. Ez a viszonylagos "slágerközpontúság” jellemzi a "Mindenre érdemes"-t is a refréneket ügyes hangulatváltásokkal variáló ravaszságával.

A lemezre a koronát az idézett "Nálad nélkül” libabőrt okozó sorai és dallamvezetése helyezi, amiben szintén ott van a népzenei hangulati hatás, annak ellenére, hogy a szaggatott riffek fémességének elvileg messzire kellene tolniuk az eredményt a folktól, de a Salvusnál ez is működik, mégpedig bámulatos összeolvasztási tehetséggel.

A "Senki hibája" némi gótikus hatással kezd, hogy aztán talán a lemez legösszetettebb, hangulatában állandóan változó darabjává váljon, a végére pedig ismételten egy kis irodalom: Radnóti csodálatos versének megzenésítése dicséretre méltó próbálkozás, de itt bicsaklik meg talán egy pillanatra a színvonal, ami vélhetőleg nem is a zenekar hibája. A "Töredék”" ugyanis már önmagában olyan összetett, változó hangulati tartalommal bír, ami szerintem prózában jobban érvényesül, másrészt a költemény pulzáló zeneiségét nem sikerült érzelmileg lekövetni – de ez, mint minden verselemzés, pusztán szubjektív lenyomat, amire minden bizonnyal ezer cáfolat érkezhet.

A Salvus nemzetközi mércével is figyelemreméltó lemezzel örvendeztetett meg minket, ahol az instrumentális bátorság és kompetencia együtt jár a szövegi bravúrteremtéssel, csak azt sajnálom, hogy ezeket a metaforákat angolra lefordítani szinte lehetetlen. Így viszont a lemez megmarad nekünk, értékeljük hát, hiszen a csodaszarvas nem szökött el, itt van velünk, egy albumnyi zenébe villantván meg bámulatos erejét.

Garael

Címkék: lemezkritika
2024.ápr.27.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Trevor Rabin: Can't Look Away (1989) és Rio (2023)

bemutato1_4.jpg

Kiadó:
Elektra/InsideOut

Honlapok:
www.trevorrabin.net
facebook.com/TrevorRabinMusic

Ez zsinórban már a sokadik 2023-as elmaradást pótló bejegyzés, de ami jár, az jár. Ám hogy némileg érdekesebbé tegyük a dolgot, Trevor Rabin tavalyi szólólemezét a legutóbbi énekes rock albumával, az 1989-ben (!) megjelent "Can't Look Away"-jel párhuzamban mutatjuk be. A "Can't Look Away" annak idején a Yes "Big Generator" albuma után született, amikor Rabin egy kis időre otthagyta a torzsalkodásoktól hangos zenekart, hogy saját dolgaira koncentráljon (később a "Talk" című lemez erejéig újra csatlakozott hozzájuk).

A "Can't Look Away" és a "Rio" megjelenése között 34 év telt el, mégis a szólókarrier és a jelentős zeneszerzői örökség két leginkább egy tőről metszett (értsd: énekes-rockos) kiadványáról van szó. Ez még akkor is igaz, ha az előbbi valamivel rádiórockosabb, direktebb hangvételű (egyesek annak idején még a meglehetősen félrevezető arénarock jelzőt is használták), míg az utóbbi magán viseli annak nyomait, hogy Rabin az elmúlt évtizedeket Jerry Bruckheimer producerrel közösben intenzív (rendkívül sikeres és jól jövedelmező) filmzene-szerzéssel töltötte.

A "Can't Look Away" producere a Pink Floyddal és David Gilmourral is szorosan kollaboráló kanadai Bob Ezrin volt, aki társszerzőként is föl van tüntetve az album néhány dalában. Akad is a lemezen pár Gilmour-érás Pink Floydra hasonlító tétel (ott van mindjárt a címadó vagy pl. a "Promises" és az "Eyes Of Love"). Egyébként mindkét lemezt gyakorlatilag Rabin játszotta föl egyedül, minden hangszert maga kezelt, kivéve a dobokat (melyek mögött olyan komoly muzsikusok ültek, mint Alan White, Lou Molino III és Vinnie Colaiuta).

2012-ben Rabin ugyan megjelentetett egy szólólemezt és erről írtunk is (Jacaranda), de az instrumentális és filmzenés/jazz kiadvány volt, ezért jogosan merül föl a kérdés, hogy a rockos hangzástól évtizedekkel korábban elforduló muzsikus hogyan és miért kanyarodott vissza ehhez a műfajhoz. Állítólag ennek origójában a Jon Andersonnal és Rick Wakemannel lenyomott Yes (feat. Anderson - Rabin - Wakeman) turné áll, mely szerencsére dokumentálva is lett egy fantasztikus koncertfölvétellel (CD+DVD), amiről mi is lelkesen beszámoltunk. Rabin újra rákapott a rockzene ízére és a villanygitár okozta élményekre. Micsoda mázli!

Természetesen a "Rio" bőségesen merít a Yes soraiban töltött időszak stílusjegyeiből, ötleteiből, de arról szó sincs, hogy valami retrográd nosztalgialemez lenne, ami egyszerűen reprodukálja az Andersonnal és Wakemannel egy színpadon töltött koncertek hangulatát. Egyértelműen megjelenik itt az elmúlt néhány évtized minden zenei tapasztalata, a "Rio" tehát vérbeli Rabin anyag, úgy mutatva be ezt a zenészóriást, mint aki képes a lehető legváltozatosabb hatásokat is valami egészen újszerű és varázslatos egésszé gyúrni. Elképesztő mennyiségű és minőségű muzsika van ebben az emberben - ja, és nem mellesleg gitározni sem felejtett el. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Rabin a modern zene (s itt most tudatosan kerülök bármilyen műfaji meghatározást vagy stiláris leegyszerűsítést) egyik legtehetségesebb, legeredetibb figurája.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2024.ápr.27.
Írta: Dionysos 8 komment

Moon Safari: Himlabacken Vol. 2 (2023)

yyyyy_29.jpg

Kiadó:
Blomljud Records

Honlapok:
www.moonsafari.se
moonsafari.bandcamp.com
facebook.com/moonsafariofficial

Nálunk érdemes olvasni a sorok között... Ez alatt - többek között - azt értem, hogy hasznos dolog olykor a kommentekre is vetni egy pillantást. Bár a blogunkon jellemzően nem indulnak kommentcunamik, azért van pár elkötelezett olvasónk, akik bátran ajánlgatják saját fölfedezéseiket, zenei élményeiket, s ezt jól teszik. Ezekre mi nem mindig tudunk reagálni, még kevesebbről készül azután önálló recenzió, de időről-időre még az olyan viharvert, sokat látott netes kukázókat is meg tudják lepni, mint amilyen én vagyok. A legújabb ilyen élményem beardfish "kartárs" javaslatára a Moon Safari tavalyi albuma.

Valahol tudtam én, hogy a skandináv progresszív rock tartogat még meglepetéseket, de a Moon Safari valahogy elkerülte a figyelmem. Hallottam már róluk, de nem jutottam el odáig, hogy becsülettel meg is hallgassam őket. Szóval - hogy Angelo "Snaps" Provolone klasszikusát idézzem - persze, hogy tudtam én, csak nem sejtettem. Iszonyatosan bosszantó, hogy ez a 2023-as kiadvány csak most került hozzám, mert garantálom, hogy a Southern Empire-rel és talán a Damanekkel együtt fölkerült volna a tavalyi toplistámra, sőt alighanem dobogós helyezést ért volna el. A legkevesebb, amit egy ilyen helyzetben tehetek, hogy beardfishnek megköszönve az ajánlást utólag szépen bepótolom, ami szégyenszemre elmaradt.

A progresszív rockról az évtizedek során az az általános vélemény alakult ki, hogy túlnyomórészt mollos, merengős, világfájdalmas műfaj, melyben jobbára olyan énekesek dünnyögik, kántálják bele az éterbe kínjaikat, mint Steve Hogarth (Marillion) vagy Peter Nicholls (IQ), akiknek tagadhatatlanul melankolikus, fátyolos orgánumuk van, és valami megmagyarázhatatlan, romantikus weltschmerz árad szinte minden hangból, dallamból, amit kipréselnek a torkukon. A svéd Moon Safari alighanem élő cáfolata mindennek, mert az ő muzsikájukban szinte harapni lehet az életigenlő jó kedélyt. Egy külföldi kritikus úgy jellemezte a zenéjüket, hogy "fölháborítóan vidám, ragadósan édes, szirupos giccs". Ezen jót röhögtem, és természetesen ez a kijelentés sem más, mint egy megkeseredett, mogorva megmondóember epeömlése, de azért van benne valami. A fényes tónusok, a szárnyaló dallamok, az elképesztően aprólékosan kidolgozott 3-5 szólamú kórusok, a fütyülhető, nagyívű gitárszólók szinte önkéntelenül is mosolyra húzzák még az egzisztenciálisan szorongó ember véresre harapdált száját is.

Az elmúlt néhány napom azzal telt, hogy próbáltam fölfedezni magamnak a Moon Safari - ha számszerűen nem is, de - fajsúlyában igen jelentős katalógusát. Egyértelműen a közel kétórás "Blomljud" (2008) a magnum opusuk, de meg kell mondjam, a 2010-es "Lover's End" már nekem is túl negédes (talán a szerelmes-szakítós tematika miatt), és a Himlabacken (kb. Mennyei hegy) első részének (2013) szentimentalizmusa sem okozott katarzist. Nem úgy a gyermekkori élményeket és a fölnőtté válás élményeit földolgozó ciklus második része! Erre, mondjuk, rá is pihentek egy évtizedet.

A "Himlabacken Vol. 2" a korábbi alkotásoknál sokkal izmosabb megszólalású, gitárközpontúbb lemez lett, ahol tényleg kimaxolták az abban rejlő lehetőséget, hogy gyakorlatilag az együttes mindegyik tagja frontember szintű énekes. Egyszerűen nem találok rajta fogást, tökéletes dalcsokor, még a vitathatatlanul hatásvadász jellege is inkább szórakoztat, mint irritál. Minden egyes alkalommal, amikor lefut a közel 70 perces anyag, úgy érzem magam, mint aki fölfrissült, valahogy terápiás jellege, antidepresszáns hatása van - kivéve az árát: a brit amazonon pl. "potom" 34 fontba kerül! WTF?

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása