Sainted Sinners: High On Fire (2025)

Azt tudtad, hogy Hirleman Bercinek van egy közös bandája David Reece-el? Ha nem, akkor jó, mert nincs is. De volt. A Sainted Sinnersben kezdetben még az ex-Accept vokalista tolta, 2020 óta viszont már Jack Meille (Tygers Of Pan Tang) áll a mikrofon mögött. A sokad vonalban nyomják - ez már az ötödik lemezük - kvázi ismeretlenül. Pedig zeneileg eléggé rendben vannak, nem itt lenne a helyük. Maga a tagság is impozáns, aranytorkú Jacopo mellett Bonfire, Gotthard és ex-Freedom Call muzsikusok verődtek itt össze egy kis öröm-bazseválásra (és hát ugye a mi Bercink sem nyeretlen kétéves).

Egy külföldi blog úgy jellemezte őket, mint amikor a Kiss találkozik a Deep Purple-el. És tényleg, azzal a kiegészítéssel, hogy a Kiss helyett/mellett akár a Poisont is mondhatnánk. Az összhatás valahol a Danger Danger – HOL vonalon landol. Stadion metal at its best, ahogy a művelt francia mondja, a ’90-es évek elejének teljes pompájában és grandiozitásában. Még egy  kis hazabeszélés a végére: a korong slágerének (Sunshine) kezdő riffje a világ többi részének alighanem Lenny Kravitzot villantja fel, mint lehetséges inspirációt, de a magyar huligánok tudni fogják, hogy ezt alighanem egy királylány ihlette.

Testament: Para Bellum (2025)

Mikor ment át a Testament modern metal zenekarba? Ti tudjátok? Nos, nálam ez a transzformáció kimaradt. Hozzá kell tegyem sosem csengtek egybe a hullámhosszaink: mire a „Legacy” megjelent, már régen eldőlt, hogy a Metallica, a Megadeth és a Slayer lesznek a kedvenc thrash csapataim – futottak még Anthrax és Overkill. Érdekes, ha az öt legjobb (rám legnagyobb hatást tévő) műfaji albumot kérdeznéd, a „Bonded by Blood” és az „Infenal Overkill” biztosan ott lenne a listán, hosszú távon az Exodus és a Destruction mégse tudta tartani tempót. Egy szó, mint száz, a Testament nálam megragadt a másod-harmad vonalban, úgy emlékszem valahol a „Souls Of Black” tájékán el is engedtem őket, ami azt jelenti, nem vettem tőlük már hanghordozót, másra költöttem a nehezen megkeresett zsetont.

A „Para Bellum”-ról viszont jókat hallottam, ezért belehallgattam. Aztán bele is ragadtam egy időre, mert bivalyerős zúzdát hoztak össze a kaliforniaiak. Egyetlen szépséghibája van: a produkció legalább annyira death, mint thrash. Hovatovább, a black metalos károgás és blastbeatek is rendre előkerülnek. Ismertek, nálam a hörgés és a károgás csak mértékkel, színesítő elemként működik, de itt jó érzékkel keverednek ezek az elemek a hagyományosabb megoldásokkal. Meghalt egy közepes thrash banda (na, ezért majd kapok), de megszületett egy bika modern metal zenekar. Soha rosszabb cserét!

Mausoleum Gate: Space, Rituals and Magick (2025)

Omegás kezdés után jön a P. Mobil. Az első benyomás az album egészét leírja: a ’70-es évekből táplálkozó, enyhén progresszív space rock keveredik itt billentyűkben bővelkedő, Hammond bűvöletben megmártózó oldschool hard rockkal, de néhol a nyolcvanas évek elejét is megkarcoljuk egy-egy proto-metal riffel és megoldással, mondjuk konkrétan az Angel Witch jutott az eszembe néhányszor. Összességében olyan korai Magnum, Heep és Scorpions érzete van, szigorúan az első néhány lemez környékéről, de ha párszor beugrik a Black Sabbath és/vagy az első két Ozzy, akkor sem jársz rossz helyen. Az elvont, okkult szövegvilág és a pszichedélia sem áll távol tőlük, úgyhogy nem veszünk össze a Hawkwinden és a Witchfinder Generalon sem.

Úristen, már megint egy retro brigád, nem unalmas ez még? Nem. Így nem. Tudniillik a sokféle hatás teljesen organikusan, erőlködés és izzadtságszag nélkül fonódik egybe a finn csapat zenei világában. Hangulatteremtésből ötös a „Space…”, miközben bealudni sem kell rajta, vannak itt csipegetős-bólogatós témák is. Harmadik nekifutásra ez teljesen rendben van. És most olyant mondok, hogy lehet, magam is megbánom: a Ghost rajongókat kifejezetten megtalálhatja ez megközelítés. Ti. kétségkívül rock, de nem túl harsány, ugyanakkor a hangulatos és alapvetően ártalmatlan muzsikához kicsit okkultabb atmoszféra és szövegvilág tartozik. Hát, ha még maszkot is viselnének…

Kotta

Kiadó:
Madfish

Honlapok:
www.spocksbeard.com
facebook.com/spocksbeard

A prog-közösség médiafelületein hónapok óta újra és újra megjelenik a "The Beard is back!" üzenet, amely egyszerre a meglepetés és az öröm kiáltása. Az amerikai prog-óriás története az utóbbi időben elég hányattatott volt. Kulcsfigurákat és meghatározó dalszerzőket veszítettek el, egyiket a másik után. Neal Morse, Nick D'Virgilio, Jimmy Keegan és a háttérember, John Boegehold - mind távoztak. Elképesztő, hogy a csapat ezek után is föl tudott állni a földről! Ez bizonyítja, hogy itt mindenki - nem túlzok: mindenki! - korszakos zseni. Megrázzák magukat, leporolják a gúnyát, beszerveznek egy külsős dalszerzőt segítségül (jelen esetben: Michael Whitemant), és mennek tovább, mintha mi sem történt volna...

Az új "karmester" a hírek szerint Ryo Okumoto, a különc és bolondos billentyűs, aki nem is olyan régen még egy hiánypótló és egész pofásra sikeredett szólóalbummal is jelentkezett. Jimmy Keegan átigazolása után a Beard "árnyékbandájába", a Pattern-Seeking Animalsbe Mike Thorne dobolt náluk, de ezt a lemezt már az általam korábban egyáltalán nem ismert Los Angeles-i dobos fenomén, Nick Potters játszotta föl. Nyilván a bandához méltó kiemelkedő kompetenciával. Állítólag több hangszeren játszik és jól is énekel, ami - valljuk be - alapkövetelmény ebben a kollektívában.

A legutóbbi, 2018-as "Noise Floor" kritikájában arra a kijelentésre ragadtattam magam, hogy: "Habitusomból adódóan én szeretnék valamivel több hangszeres részt, szólót, elszállást hallani". Olyan mázlim (mázlink) van, hogy a "The Archeoptimist" tökéletesen megfelel ennek a kívánalomnak. Megint van nagyepika (a címadó pl. 21 perces), Alan Morse gitáros újra hajtóerőként működik, és még új hatások is megjelentek a kompozíciókban: a címadó középrésze pl. tiszta Toto, a lemezt záró tételt (Next Step) pedig határozottan a Genesis és Tony Banks szelleme járja át. Az új dalszerzők dominanciája miatt most a dallamok is eltérnek a Neal Morse által anno meghatározott, idővel már kicsit kiismerhetővé vált (egyesek szerint olykor negédes) "kánon"-tól.

Az album egyik csúcspontja az "Afourthoughts". Ez immár a "Thoughts"-sorozat negyedik darabja, amelyet még Neal Morse indított útjára 1996-ban. Az "Afourthoughts" jól hallhatóan többször visszautal az előző etapokra, így bőven rászolgál a névre való hivatkozásra, ugyanakkor újabb zenei elemeket is beépít a tematikába.

Ha valaki alaposabb, számról-számra haladó elemzést kíván olvasni a lemezről (és persze tud angolul), annak föltétlen ajánlom a The Prog Report oldal nagyszerű recenzióját. Én is vagyok olyan lelkes mint "Prog Nick" - ha ékesszólás tekintetében alul is maradok vele szemben. A "The Archeoptimist" alighanem szöszmötölősebb lemez az elődeinél, azaz: kicsit többet kell vele ismerkedni, barátkozni, de megéri, mert a szokásos dimenziók nem szűkültek, sőt talán még tágultak is egy kicsit. Azt kell mondjam, erősre sikerült ez a november. Kiváló lemezek jelentek meg, köztük ez a garantáltan toplistás Beard anyag is. Soha rosszabbat!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

Ha nem is töretlenül, de a Treat 1985 óta a skandináv dallamos rock világának élvonalába tartozik. Ha volt is a karrierjükben egy törés - csakúgy, mint a másik svéd legendának, a Europenak - az ujjáalakulás nagyszerűen sikerült - köszönhetően a nápolyi Frontiers kiadónak. Azóta már többször nekifutottak annak, hogy végleg elköszönjenek a rajongóktól, de (s ezt most nem panaszból mondom) valamiért mindig visszajönnek, mint a közmondásos részeg vendég...

A Treat most kihúzta a dzsókert (wild card) a pakliból. Sokadjára is nyerő a leosztás - nem tudom, hogy kinek van nagyobb szerencséje: nekik vagy nekünk, akik a karrierjük során tizedjére, a sikeres reunió óta pedig ötödjére kapunk tőlük világszínvonalú nagylemezt. Fogalmam sincs, hogy folytatódik-e még a történet, hiszen - sajnos nem először - az együttes újra megfenyegette a fanokat azzal, hogy leteszi a lantot. Azt mondták ugyanis, hogy 2026 februárjában búcsúturnéra indulnak Japánban. De miért csak ott? Nekünk itt, Európában nem jár egy érzelmes elköszönés?

Anders Wikström gitáros, a csapat lelke és fő dalszerzője így nyilatkozott a lemezről: „Úgy indultam neki az albumnak, hogy egy olyan zenei idővonalat hozzak létre, amely az egész karrierünket felöleli, és minden dal zeneileg és szövegileg is hordozza ezt az üzenetet. Teljessé teszi a kört a zenekar számára — valami olyasmit valósít meg, amit már az előző, The Endgame című albumunkkal is terveztem, és most végre befejeztem." A prómóciós szöveg ezután így folytatódik: „Ezt az albumot magunknak és a rajongóknak készítettük, és a producerünkkel, Peter Månssonnal együtt még jobbá váltunk abban, amit csinálunk. Ez az első albumunk, amelyben valóban van egy beágyazott történeti idővonal — finoman, de mégis érezhetően — az 1980-as évek elejétől egészen napjainkig, és minden dal önállóan is megállja a helyét a tőlünk telhető legjobb számok gyűjteményében.”

Már meg sem lepődünk azon, hogy a veterán rockerek hibátlan teljesítményt nyújtanak az albumon. Persze nem állítom, hogy minden egyes szerzemény tökéletes vagy potenciális listavezető, de nem találok rajta egyetlen gyönge pillanatot sem, csúcspontokat viszont annál többet. Nyilván Wikström minden gitárszólója ilyen csúcspont, de a dalcsokor Csomolungmája számomra egyértelműen a "Mad Honey" című szám. Erről azért a Himalája jutott eszembe, mert a nepáli rododendron (havasszépe) virágporából készült enyhén hallucinogén mézet hívják "mad honey"-nak.

Jó lenne ezt élőben is meghallgatni a többi klasszikussal együtt egy budapesti klubkoncerten. Reméljük, a búcsúturnénak lesz egy európai köre is. Vagy még jobb ötletem van! Ha még mindig ilyen minőségű albumokat írnak, minek erőltetni a búcsút egyáltalán?

Tartuffe

Kiadó:
Progressive Promotion Records

Honlapok:
www.gray-matters.de
flamingrow.bandcamp.com
facebook.com/flamingrow

A Flaming Row magyarul nagyjából annyit tesz: parázsló vita. A név mögött gyakorlatilag egy személyben Martin Schnella német zeneszerző és univerzális muzsikus áll, aki valahogyan kiterjedt kapcsolatokra tett szert a progresszív rock és metál világában, így rendre hihetetlen nagy nevekkel dolgozik együtt a lemezein. Névválasztás ide vagy oda, még csendes nézeteltérés sincs, nemhogy parázsló vita azzal kapcsolatban, hogy Schnella igen tehetséges dalszerző, aki a progresszív műfaj teljes repertoárját ismeri, és táplálkozik is belőle.

Az első Flaming Row lemez (Elinoire) nálam hatalmasat durrant (csont nélkül ment is a 2011-es topba), de az azóta megjelent két folytatást (2014-ben és 2019-ben) már nem találtam annyira lehengerlőnek. Valahogy fokozatosan belassult, fölpuhult, elfolkosodott a habitus. Schnella évek óta együtt dolgozik egy bizonyos Melanie Mauval a Grey Matter nevű folkos/akusztikus projektben, ami leginkább Ritchie Blackmore és Candice Night duójára hajaz, és szerencsére ott az ilyenfajta zenei ambícióknak megvan a saját "outlet"-je. Így végre a Flaming Row visszatérhetett az első lemez harapósabb-fémesebb irányvonalához. Remek! Vagy, hogy a korábbi – hogy is mondjam? – nem éppen szuggesztív előadói stílusáról ismert főnököm mondta: Pipa!

A negyedik lemez elkészítésében is nagycsomó ember volt Schnella segítségére – összesen 33 zenész. Igen, nem elírás: 33! Itt csak a legismertebbeket sorolom föl a teljesség igénye nélkül: Glynn Morgan (Threshold), Mike Keneally (Frank Zappa, Joe Satriani), Richard Henshall (Haken, Nova Collective), Leo Margarit (Pain of Salvation), Arjen Lucassen (Ayreon, Star One), Maggy Luyten (Beautiful Sin, Ayreon), Gary Wehrkamp és Brendt Allman (Shadow Gallery) stb. Ütős csapat, nemde?

Az album két változatban jelent meg, van egy angol nyelvű alapkiadás, illetve egy bilingvis, 2 CDs változat, ahol a második korongon a mazochista hajlamú rajongók németül is meghallgathatják a rockopera-szerű opuszt (Hüterin der Schriften). Mielőtt a zenére térnénk, meg kell jegyezzem, hogy Schnella lemezborítókból sosem volt erős; az itt szereplő kvázi-manga karaktert is méltatlannak találom a magas szintű zenei tartalomhoz. A sztorit kifejezetten Schnella fölkérésére találta ki és fogalmazta meg egy Christian Dolle nevű fantasy-író. Sajnos nem tudom megmondani, hogy ez nagy név-e szakmában, mivel a fantasy-világgal ki lehet kergetni a világból... Aki a történet részleteire kíváncsi, az tájékozódjon a szerző bandcamp oldaláról.

A zene viszont nagyon adja... Végre visszatért a dög, a kellő szenvedély – hogy stílusos legyek: a parázs – a Flaming Row-ba. A közel 80 perces koncept-album változatos zenei utazás a különböző stílusok, hangzások és hangulatok között, amibe belefér némi szaxonfon és hegedű, djentes riffelés és Spock’s Beardet idéző 4 szólamú kórus is. És még sok minden más... Egyszerre hallgatva talán sok is. Az biztos, hogy kisebb falatokban fogyasztva könnyebb lesz az emésztés, kivéve, ha valaki a progresszív műfajban is az ún. "supersizing" híve - és már hozzászokott az ilyesmihez. Csak ajánlani tudom az anyagot, tőlem kap is egy " minden bizonnyal toplistás" besorolást.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.escape-music.com

Milyen jó nekünk, hogy a DionysosRising keretei között bármit megtehetünk: most éppen kérjük kölcsön Marty McFly DeLorean DMC–12-jét és utazzunk vissza… hová? Találjátok ki, segítek: virtuóz, füstölgő gitárszólók, gyomordöngető riffek, a sziréneket megszégyenítő énekesek, az AOR, glam és a hard rock metszéspontjában lévő zenei stílus, amerikai életérzés, himnuszok minden mennyiségben, és talán még a mellig kigombolt ingek, valamint a feltupírozott hajkoronák sem hiányoznak.  Az útnak azonban még nincs vége, hiszen itt vannak a füstöt bőven adagoló gépek által misztikussá, vagy gyönyört okozó forgataggá varázsolt színpadok is, ahonnan a nosztalgia mindent elborító érzése varázsol jóleső deja vu-t, megidézve egy olyan aranykorszakot, aminek újbóli megteremtésére jelenünk kijózanító valóságában annyi az esély, mint egyszeri politikusnak kedvenc vesszőparipáján, az ígéreteken a hatalomba lovagolni.

Persze lehet mondani, hogy csaltam, mert igazából saját "boomer" korosztályomat ültettem bele az időgépként funkcionáló autóba, hiszen – és nem volt könnyű kitalálni – úti célunk az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek Amerikája, a Sunset Strip arénametál szubkultúrája, ahol hetente tűntek fel a semmiből a szerencsét próbáló korszakos zsenik, és ahol a pénzéhes producerek a naiv zenészeket nemcsak kirabolták, hanem milliomossá is tették, lehetőséget biztosítva a nők-alkohol-drogok-rock’n'roll által fémjelzett hedonizmus oltárán bálvánnyá merevedni, vagy egy-két évtized alatt hamuvá égni.

Mindemellett térjünk vissza a valóságba: megmondom őszintén, hogy fogalmam sem volt, ki is az az egzotikusnak tűnő névvel rendelkező Khalil Turk, és ha jelen album megjelenése előtt megkérdeztek, minden bizonnyal egy török szőnyegárusra tippeltem volna, de mivel mégiscsak egy zenei blog vagyunk, talán a Mezarkabul általam nem ismert valamelyik tagját említem. A nemzetközi undergroundban oly nagyra tisztelt török power brigádnak azonban nincs sok köze az ismertetőm elején említett időutazáshoz, úgyhogy kénytelen voltam legjobb információbarátomhoz, a Metal Encyclopediához fordulni. Nos, az említett úriember (nem, nem az Encyclopedia, hanem Turk) – aki az idén általam recenzált, fantasztikusan sikerült "Sign Of The Wolf"-nak készítésében működött közre – nem zenész, hanem az Escape Music kiadó producere, így viszont már érthető, hogy is sikerült neki a DeLorannal, vagy anélkül a nyolcvanas éveket megidézni képes zenészeket összegyűjteni és egy olyan albumot elkészíttetni, amiben minden ott van, amiért negyven éve sírjuk vissza az amerikai hard rock kamaszlelkeket megérintő, tökéletesre polírozott világát.

De nézzük csak említés szintjén, kik is a közreműködők: James Labrie (Dream Theater), Hary Hess (Harem Scarem), Steve Walsh (Kansas), Steve Overland (FM), Dino Jelusick (Jelusick), Robin McAuley (MSG), Glenn Hughes (Deep Purple), Marty Friedman (Megadeth), Andrew Freeman (Lynch Mob), Kee Marcello (Europe), Jimmy Westerlund (Giant), Howard Leese (Heart), Doug Aldrich (Dio)…és még sorolhatnám ezt a zenei szupercsapatot, de minek – ennyi TOP-listás zenész csak azért adhat okot az aggodalomra, mert a jó magyar közmondás szerint két dudás nem fér meg egy csárdában, itt pedig tucatjával fordulnak meg azok a nevek, melyeknek említésétől nagyot dobban a fémszív, és a DeLorean utasai akár a már említett fémszívet (és lelküket) is képesek lennének odaadni az utazásra feljogosító beszállókártyáért.

Nos, én azonban amellett, hogy még képes vagyok hinni pusztán a nevek erejében, túl sok Frontiers kiadványt hallgattam meg ahhoz, hogy ne óvatosan álljak hozzá a zenei anyaghoz, ami készülhetett volna a tömegtermelésre beállt bérprofik (illetve most már az AI) műhelyében is, lélek nélkül, a számtalanszor felhasznált panelek ide-odatologatásával, de gyorsan megnyugtatok mindenkit, az elvárások ezúttal közelítenek a rideg meleg valósághoz: James LaBrie, aki szólódolgaiban, illetve vendégszerepléseiben hajlamos az anyahajóra tartalékolt dallamokat felülmúlni, ezúttal is úgy gyújtja be a rakétákat, ahogy az egy ilyen patinás névtől illik, és szerencsére a folytatás is képes a reménykedő elvárásoknak megfelelni.

Nem fogom egyenként kivesézni a dalokat, úgy gondolom, elég néhány zenei benyomást rögzítenem ahhoz, hogy a hozzám hasonló rutinos célközönség egy-két szóból is megértse, miről is beszélek. A "City Of Lights" orientális kezdése, ami a gitárszólóba inkarnálódva hívogat Ali Baba kincses barlangjába, az "In the Shadows of the Night" misztikus hangulatából kibontakozó aréna-téma, a "Bag Of Your Bones" páros gitárszólója, a "The Voice Inside" Hammond szabadversenye, az "I Am The Night" szivárványt bontakoztató Dio világlátása, és a kedvencem, a Nikolo Kotzev "Nostradamus"-át idéző, szimfonikusokkal finoman átszőtt "History" epikus slágerteremtése olyan minőséget testesítenek meg, amiért képesek vagyunk megérteni, miért is fordult a zeneipar a grunge felé: ha az út eléri a tökéletességet, nincs hova tovább menni, és talán érdemes egy másik ösvényt keresni a kincsvadászathoz – ami azonban már egy másik generáció feladata lehet. 

Mi azonban állítsuk le a DeLorean motorját, mert megtaláltuk azt, amit akartunk: órányi időtartamra fiatalságunk azon éveit, amikor még minden lehetségesnek tűnt, még az is, hogy Alsópiripócsról elindulva mi is lehetünk az újságok címlapjaira kívánkozó idolok. Kár, hogy a felnőttkor kijózanító valósában ma már tudjuk: csodák nincsenek, csak pótszerek, melyekből az egyik legjobb a zene, erre pedig nem is kell más bizonyíték, mint ez a csodálatos album. Készen állsz hát az utazásra?

Garael

Kiadó:
Geffen Records

Nem vagyok abban biztos, hogy a "Vörös Rocker" nem túl finoman erekcióra utaló című szólólemeze (a "standing hampton" cockney brit angolsággal merev hímtagot jelent) az "elfeledett" kategóriába sorolható, de az tuti, hogy "jeles" és "mesterremek". Hagar neve olyannyira összefonódott a Van Halen kettes fölállásával, hogy sokan hajlamosak elfelejteni: bizony volt élet(e) a "Vén Helén" előtt is: a '70-es évek elején kiadott két lemezt a Montrose-zal, valamint megjelent 8 (!) szólólemeze, mielőtt csatlakozott Eddie-ékhez, de utána is: még több szólólemezzel és két Chickenfoot albummal (ja, és ne felejtsük a korábban nálunk már hivatkozott Hagar-Schon-Aaronson-Schrieve projektet sem!). Elképesztő életút, hihetetlenül gazdag katalógus!

A "Standing Hampton" volt az első szóló erőfeszítés, amelyet a Capitoltól elpártoló előadó már a Geffennél jelentetett meg, és amely áttörő sikert és platina minősítést hozott neki - nyilván nem véletlenül. Az akkoriban szokásos 42 percre belőtt játékidejű kiadvány - talán a címétől eltekintve - majdnem végig kiemelkedő alkotás. Kicsit kilóg a határozottan The Cars-jellegű "Surrender", de az sem lapos darab; talán az "Inside Lookin' In" az egyetlen felejthető tölteléknóta. Egyébként a hangzás is rendben van; még nem jellemzi annyira a '80-as éveket később szó szerint kiherélő tompa, puffogó hangzás.

Voltaképp szerepelt már nálunk ez a lemez az ügyeletes kedvenc rovatban. Akkor CsiGabiGa a lemezt lezáró földolgozást, a Janis Joplintól is simert Erma Franklin-dalt, a "Piece Of My Heart"-ot méltatta - jogosan. Persze az album nagy slágere az MTV-n is sokat játszott "I'll Fall In Love Again" volt, illetve az a "There's Only One Way To Rock", amit Eddie olyan nagyra becsült, hogy hajlandó volt eljátszani Van Halen koncerteken is.

Minden rockernek - főleg a fiataloknak, akikre ráfér némi rocktörténelmi alapozás - érdemes "átnyálazni" a Sammy Hagar életutat, mert a Van Halenen kívül is rendre rátalálhatnak finomságokra, nagyszerű dalokra. Egyszer alighanem érdemes lenne az 1987-es "I Never Said Goodbye"-t is sorra venni, a Van Halen mellett szerződésbeli kötelességből (mindössze 10 nap alatt) rögzített lemez ugyanis a sietség ellenére fantasztikusan sikerült.

Végezetül - amolyan bónuszként - álljon itt az az idén áprilisban kiadott Hagar-Satriani közös szerzemény, ami a világ egyik legzseniálisabb és legnagyobb hatású rockgitárosának, Eddie Van Halennek állít méltó emléket. Még Wolfie is megkönnyezte... mint ahogy én is...

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.stevemorse.com
stevemorseband.bandcamp.com
facebook.com/stevemorseguitar

Akármilyen lenyűgöző is Steve Morse szólókarrierje, valójában igazi csapatjátékos. Eleve a legendás fúziós csapat, a Dixie Dregs gitáros/zeneszerzőjeként "futott be", de két lemez erejéig megjárta a Kansast, ahonnan a Deep Purple-be távozott. Ott hírhedten nagy volt a jövés-menés, ám ő 28 évet (!) kibírt a csapatban - többet, mint az alapító Ritchie Blackmore. Ott volt még a Flying Colors Mike Portnoy, Neal Morse, Dave LaRue és Casey McPherson társaságában, illetve több más projekt, de igazából a saját nevével fémjelzett albumok is kollaborációk (a legtöbb "...Band" néven jelent meg).

A stabilan Dave LaRue basszerrel és Van Romaine dobossal fölálló Steve Morse Band utolsó lemeze 2009-ben jelent meg "Out Standing In Their Field" címmel. Erről én is írtam a blogon, s akkori véleményemet továbbra is tartom, az a produktum nem Morse legjobb formáját mutatta. El kell ismerjem, az utóbbi időben a Deep Purple lemezek hallgatásakor is az volt a benyomásom, hogy Morse-nak már nincs benne a szíve a dologban. A DP-vel közös pályafutás hirtelen véget is ért 2022-ben, amikor Morse bejelentette, hogy felesége súlyos daganatos betegséggel küzd, és neki mellette a helye, így maga helyett inkább Simon McBride-ot ajánlotta Gillanéknek - és milyen jól tette!

Janine Morse végül a rákkal vívott hősies küzdelemben alulmaradt és 2024. február 4-én visszaadta lelkét Teremtőjének. Morse-ot érthetően nagyon megviselte a hosszú betegség és felesége elvesztése. Szerencsére a tragédia nem leblokkolta a muzsikust, hanem az alkotás újabb és frissebb késztetéseit indította el benne. Ennek eredménye a "Triangulation", amit régi zenésztársaival vett föl, azzal a különbséggel, hogy a "March Of The Nomads" basszustémáit Scott Sim játszotta föl, de ami még fontosabb, a lemezen három duettet is találunk: a "TexUS"-ban Morse sok évtizedes barátjával, Eric Johnsonnal zenél együtt (micsoda csemege!), a címadóban John Petrucci működik közre, aki mindig is fennen hangoztatta, hogy milyen mély nyomot hagyott benne Morse munkássága. A lemezt záró "Taken By An Angel"-ben pedig apa (Steve) és fia (Kevin) állítanak szívszaggató zenei emléket az elhunyt feleségnek és anyának: Janine-nek.

A lemez a Mascot Label Grouphoz tartozó Music Theories Recordings gondozásában jelent meg, és kivételesen nem Morse maga keverte, hanem Carl Roa, aki hibátlan munkát végzett. A 11 perces tour de force, a "Tumeni Partz" címe alapján akár zenei folytatása is lehetne Morse egyik nagybecsű klasszikusának, a "Tumeni Notes"-nak (High Tension Wires, 1989), de valójában nem annak erősen neo-klasszikus ihletettségét követi, hanem egy vérbeli SMB fúziós stílusgyakorlat. A Petruccival együtt előadott címadó igen érdekes darab. Nyilván a lemez "legkeményebb" hangvételű tétele, de azt is jól mutatja, hogy Petruccira mekkora hatást gyakorlolt mestere - nemcsak stílusban, de hangzásban is. Néha nagyon kell fülelni, hogy az ember meg tudja mondani: ki játszik éppen. Petrucci egyébként tényleg káprázatos itt, egy interjúban Morse is nagyon elismerően nyilatkozott róla.

Mindent egybevetve a "Triangulation" alighanem a legjobb SMB lemezek közé tartozik - aminek öreg és hatalmas rajongóként persze nagyon-nagyon örülök. Még mindig a "StressFest" (1996) a kedvencem, de ez is megy a tekintélyes gyűjtemény díszpáholyába - na meg az év végi toplistára!

Tartuffe

Warrant: The Speed Of Metal (2025)

Ha fiatal korodban rákattansz egy lemezre, mint én anno a "The Enforcer" c. (1985), azóta klasszikussá vált speed metal alapvetésre, akkor mindenképpen lelkes vagy, ha a banda új albummal rukkol elő, még ha sokat már nem is vársz tőle. Lásd még Anvil, Raven stb. Főleg, ha az a csapat amúgy fényévente jelentkezik hallgatnivalóval. Kerek negyven év alatt 3 korong, erre – azt hiszem – nyugodtan mondhatjuk, hogy ritkaság.

Nem tudom, mi ütött Jörg Juraschekbe, talán kapott néhány meggyőző ajánlatot délután négyre a true metal fesztiválok szervezőitől, de újra életre hívta az együttest. Vagy csak őt is elkapta a nosztalgia… Végül is tök mindegy, a legjobb, ami ilyenkor történhet, ha a főhős – kísérletezgetés helyett – a dicsőséges múlthoz fordul, és a kult anyaghoz hasonló felfogásban, stílusban és lendülettel prezentálja az újabb etapot. Jelentem, ezt a föladatot sikerült megfelelően abszolválni! Nyilván kizárólag az ősfanok fogják élvezni, egy mai fiatalnak ez kevés lesz, mint térdkalácsban a mazsola, de hát ez van. Én azért széles vigyorral pörgettem le néhányszor, reménykedve, hogy valamelyik true metal feszt is ideér egyszer majd Magyarországra. Valamelyik nemzetközi, mert a Pokolgép és a P. Mobil különböző permutációiból jut bőven 😊.

Helstar: The Devil's Masquerade (2025)

Ahogy a Warrant debütjét, ugyanúgy csipáztam a "Burning Star"-t is. Pedig nem egy korszakos alkotás, tradicionális heavy metalban vannak annál sokkal combosabb nekifutások. Az akkor még kezdő Helstar útkeresése ugyanakkor megvillantott valamit a bennük rejlő potenciálból. A második lemezzel (Remnants Of War) – jó, a felállás is változott, Rivera és Barragan mellett lecserélődött a teljes tagság – mindjárt el is indultak egy tökösebb, US power–thrash fémjelezte irányba. Jó kis cucc, rendszeresen előkerül a mai napig.

Tulajdonképpen azóta sem adtak ki gyenge produkciót a kezükből, ízlés kérdése, kinek melyik albumuk jön be jobban. Ha valakinél kimaradtak volna, kezdheti az ismerkedést akár ezzel a friss megjelenéssel, mert én amolyan összegző alkotásnak látom – zeneileg legalábbis. Felvonultatják itt a jellegzetes megoldásaikat ától zéig. Teljesen egyedi zenei világuk van amúgy, amely a heavy, power és thrash metal jegyeket a lehető legtermészetesebben vegyíti egymással. Mindez megspékelve némi progresszív felhanggal és teátrális előadásmóddal. Tömény fém esszencia, ha úgy tetszik.

Rage: A New World Rising (2025)

Térjünk vissza Germániába és a jó öreg speed metalhoz. Az aktuális Peavy Wagner Band rendszeresen zúdítja ránk a soros etapot: the show must go on. (A Warranttal összehasonlítva: ugyanannyi idő alatt 24 album – az első Avangerrel együtt 25.) Nagyjából leírhatnám megint, amit az előző dupla korong kapcsán: Bormann fasza gitáros, jó riffeket hoz és a szólóiba sem lehet belekötni, Maniatopoulos jó dobos, Peavy pedig okés dalszerző. A nóták ezért teljesen rendben lennének, ha… A probléma egyedül – és egyre markánsabban – Wágner úr maga, konkrétan az énekhang és az énekteljesítmény. Fogadok, ha ezt a lemezt mondjuk Ralf Scheepers énekelte volna fel, komolyabb kifogása senkinek sem lenne a produkcióval kapcsolatban.

A másik kérdés inkább már csak ízlésbeli: én a Smolski–Terrana korszakban tudtam igazán lelkesedni a csapatért, nemcsak és elsősorban ezen két muzsikus hangszeres talentuma miatt, hanem mert akkoriban a heavy-power és a szimfonikus elemek kerültek előtérbe. Felteszem ebben Smolskinak, mint dalszerzőnek volt fontos szerepe. A felállás változása magával hozta a kezdeti speed metal hangsúlyosabb visszatérését is a muzsikába, ami lássuk be, kevésbé izgalmas hosszú távon. Rage szimpatizánsoknak azért ajánlott, természetesen.

Kotta

Kiadó:
BraveWords Record

Honlapok:
www.alcatrazzofficial.com
facebook.com/alcatrazzband

A fiatalabb olvasóink talán már nem tudják, mi is az a rongyszőnyeg: olyan, foltokból összefércelt kárpit, ami még a szocializmus megboldogult éveiben sem az esztétika csúcsát jelentette, de lehet, hogy még a közepét sem. Nos, az Alcatrazz új albuma egy olyan zenei rongyszőnyeg, ahol a különböző stílusokból összeválogatott darabkákat a penetránsan rossz, szó szerint fülsértő ének, és Joe Stump shred-virgái tartanak többé-kevésbé össze – de kezdjük az elején!

A csapat históriásai természetesen Malmsteennel és Graham Bonettel indítják a mesét, megemlítve Steve Vai-t, Doogie White-ot: igen, ez volt az az együttes, aminek első lemezén a svéd, második lemezén pedig az amerikai gitárfenomén kezdte bontogatni szárnyait, azzal az énekessel, akinek a nyolcvanas évek bőrös, szegecses világában az akkor még nem ismert troll-attitűddel sikerült különböző színárnyalatokban pompázó öltönyökben meghódítani a közönséget, hiszen egy szerencsétlenkedő Joker gardróbszekrényén kívül olyan hanggal is rendelkezett, ami elég volt ahhoz, hogy végigjárhassa a korszak nagy bandáit, ráadásul mindenhol emlékezetes teljesítményt nyújtva.

Maga az együttes szerencsétlenségére egy olyan átjáróházzá változott, ahol pusztán a billentyűs, Jimmy Waldo jelentett némi állandóságot, emellett azonban a zenekarba bekerülő zenészek egyben lehettek csak biztosak: vagy önszántukból, vagy egy elegáns farba rúgás következtében hamarosan ki is fognak kerülni a zeneileg egyébként egy bizonyos szint alá sosem süllyedő, sőt, néha remekművel előrukkoló muzikális forgatagból.

Jelen albumon azonban már Joe Stump kivételével nincs más húzónév – a gitárosról pedig tudjuk, hogy jóllehet, technikai képességét tekintve egy igazi virtuózzal van dolgunk, ám hasonlóan svéd mesteréhez, képes úgy rátelepedni környezetére, hogy a dalok Stump szólóinak csekély kiterjesztéseivé váljanak. (Abban nem merek állást foglalni, hogy barátunk rendelkezik-e az igazi "nagyok"-ra jellemző, felismerhető stílussal, tudjátok, olyannal, ami egyetlen hangból is beazonosítja "elkövetőjét", az azonban bizonyos, hogy nincsen olyan, három kart igénylő szóló, amit ő két kézzel meg ne tudna oldani.)

De térjünk vissza az albumra, és annak fő szervező elemére, az eklektikára! Stump természetesen nem bírja ki, hogy ne legyenek képességeivel azok is tisztában, akik eddig nem hallottak róla: a két percen túlnyúló instrumentális "intro" azonban meghallgatása után igazolja önmagát, mert nem pusztán 12 ujjal játszott hangok egymásra zúdított katyvasza, és azok számára is érdekes lehet, akik szerint a gitározás a flamencónál kezdődik.

A folytatás aztán meghökkentő módon a Rainbow-szerű indításból olyan Queensryche parafrázisba torkollik, amiben egy kezdetleges AI program generálta Tate-szerű hang próbálja megteremteni a királynő birodalmára jellemző misztikumot, és ami nem is lenne elvetélt próbálkozás, ha Mark Benquechea leszállna a kétlábdobról, mert szó szerint szétveri a kibontakozó hangulatot, és hiába Stump jól megkomponált belépője, még őt is sikerül a háttérbe állítani, ez pedig becsülendő teljesítmény, csak nem a zenei fajtából.

Innentől fogva aztán a főszerepet átveszi az énekes, legalábbis nálam, mert képtelen vagyok nem odafigyelni arra a szó szerint fülsértő produkcióra, amit a gitáros "életmentő" akciói sem tudnak feledtetni. Sajnálom, mert a "Jet To Let" egyébként ügyes Rainbow utánérzés, de a magas hangoknál Giles Lavery énekes hangja úgy vékonyodik el, ahogyan nyakán az erek vastagodnak, innentől pedig aztán eluralkodik a vokális káosz, ami úgy vágja tönkre a lemez első felére jellemző, hol Malmsteen, hol a Rainbow stílusában fogant, sikerültebb dalokat, ahogy a kétballábas katona az alakzat "jobbra át" mozzanatát.

A szerzemények jól sikerült deja vu-je és Stump ettől függetlenül képesek viszonylag élvezhetővé tenni az albumot egy bizonyos pontig, ám a "God Bessed Video"-t hallgatva hirtelen olyan szürreális világba kerülünk, ahol a Judas Priest riffelésére a nyolcvanas évek játékgépeinek aláfestő zenéje terül, és jóllehet, a meghökkenés kiválthat elismerést is, de itt sajnos nincs a rossz érzést feloldó poénos csattanó, ráadásul az énekes egy müezzin vékony sipítozásával próbálja a refrének ismételgetésének számával elérni a végtelent, a matematikus hallgatók kínos vigyorral elegyített megrökönyödésére.

Nem is szaporítom tovább a szót, innentől a dalok minősége is oda zuhan, ahová az énekes pozicionálja, infantilis refrénekkel, fülsértő hangszínnel, és jóllehet, Túrisas kolléga szerint egy kiadott lemezen már nem lehetnek hamis hangok – főleg most, mikor már oly könnyű a falsra rúgott hangjegyeket kiigazítani – azért kénytelen vagyok elbizonytalanodni, mert hiába Stump szólóinak vezérfonala, ha a vokál hol alá, hol fölé lövi a vékonyra kínzott dallamokat.

Elszalasztott lehetőség az album, ami egy erőskezű producerrel – aki első hallásra a holdra küldi Lavery-t és ad egy tockost az önmagát a főszerepbe álmodó dobosnak – akár élvezetes, jól összerakott produkció is lehetett volna – így viszont a kontrollálatlanság mementója, amiben Stump öntörvényűsége már fel sem tűnik – ez pedig szerintem az egyetlen megsüvegelendő teljesítmény, amit az albumról elmondhatunk, s ha nem, akkor a többit keressétek meg Ti magatok.

Garael

Kiadó:
ModeMusic

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Amikor Jonas Lindberg előző albuma megjelent, azon örömködtem, hogy végre beállt mögé egy rendes kiadó (InsideOut), ami bizonnyal szélesebb körű ismertséget, jobb promóciót fog jelenteni. Fogalmam sincs, mi történhetett, de meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Lindberg és csapata újra magánkiadásban (saját céggel) jelentette meg a folytatást. Nem fogyott eléggé a lemez? A progos cuccokra szakosodott német kiadó profiljába már nem illeszkedett a svéd csapat? Nem hiszem. Az előző album ugyanis - a piac jelenlegi állapotához képest - jól fogyott, és a kritikusok is pozitívan nyilatkoztak róla.

Akárhogy is, nagyon örülök az új lemeznek, már hosszú hetek óta fenem rá a fogam. Ahogy Lindbergtől már megszokhattuk, a lemez a mindössze hét nóta ellenére 70 (!) perces (két tétel is erősen 10 perc fölötti). Bár az albumot Lindberg írta, producerelte, keverte (még a borítót is ő tervezte), ő játszotta föl a billentyű és basszus részeket, ráadásul három dalban is ő énekel (2, 6, 7), ez mégiscsak egy zenekar, s a végeredményhez a többiek is hozzájárulnak szakértelmükkel - mely tekintetben Jonathan Lundberg dobosnak és a gitárosoknak (Calle Schönning és Nicklas Thelin) nincs semmi szégyellnivalójuk.

Határozottan az a benyomásom, hogy Lindberg ezúttal változtatni akart egy kicsit a bevált recepten, a dalok most valahogy több hallgatást és figyelmet igényelnek; nem vetik meg a lábukat azonnal a hallójáratainkban. Lehet, hogy ennek ahhoz van köze, hogy Lindberg mostanában - ahogy egy interjúban nyilatkozta - rengeteg Steven Wilsont hallgat.

Az album fénypontja egyértelműen a 17 és fél perces záró tétel (The Wind), amely esszenciális gyűjteménye mindannak, ami a skandináv progresszív rockot jellemzi, és azzá teszi, ami. Ebben minden benne van a The Flower Kingstől a Moon Safariig. Nem is csűröm-csavarom tovább. Még sokat kell hallgatnom, de nehezen tudom elképzelni, hogy lemaradjon az év végi toplistáról.

Tartuffe