Kiadó:
Cleopatra Records

Honlap:
facebook.com/EveryKingHasAClown

Azt a rézfánfügyülőjét! Bár Tartuffe kolléga felhívta a figyelmem, hogy a lemezen közreműködő zenészek a Frontiers kiadó hallgatócsalogató válogatottjához képest is minőséget képviselnek, azért ennek a csapatnak (mert kell egy, mondta Minarik Ede a magyar filmklasszikusban) az összeállítása olyan, mint az a világválogatott, amibe még Chuck Norris is csak cserejátékos lenne. Bár a lemezt összebazseváló Ryker Castronak – producer (is) lévén – minden bizonnyal megvannak a kapcsolatai és a megfelelő tapasztalata, hogy összerántson egy ilyen zenészbrigádot, de még annak a tudatában is, hogy bizonyára szó sincs jammelgetős csapatmunkáról, vagyis minden szereplő megkapta a maga adagját, amit aztán bitekbe integrált, meg kell emelnem a nem létező kalapomat, mert a végeredmény is közelít azokhoz az elvárásokhoz, amikben azért gyakran törik a bokájukat a Frontiers istálló versenylovai.

De nézzük is csak, kik szerepelnek az énekesi poszton – hát például rögtön a csatolt klipnótában bravúrkodó Betan Önen. Hogy micsoda? Hogy nem is hallottál még erről a torzonborz úriemberről – no, de ilyet…, hát én sem. Ennek ellenére a torokének csiholásában is jeleskedő török énekes nyugodtan odaállhat az olyan klasszisok mellé, mint Ray Alder (Fates Warning, Redemption), Mats Levén (Therion, Candlemass), Mark Boals (Yngwie Malmsteen, Ring of Fire), Göran Edman (ex-Yngwie Malmsteen), Mike DiMeo (Riot, Masterplan), Anders Engberg (Sorcerer) valamint Christian Palin (ex-Adagio) és még azt is felvállalja, hogy a dal a Megadeth "Hangar 18"-jének örökbecsű riffjével kezdődik, de ezt tudjuk be a thrash brigád anatóliai búcsúztatójának.

Persze ettől még nem biztos, hogy hasra vágódunk, hiszen túlságosan is elkényeztetett bennünket a zeneipar, aminek egyik trükkje éppen a sztárlicitálás, ám ha azt mondom, hogy a doboknál a nem éppen ebben a dallamos metal műfajban babérokat szerzett  Fabio Alessandrini (Annihilator), Alex Vallejo (Progressive Device) és Bastian Thusgaard (Soilwork) üti a bőröket, a gitárosok posztján pedig az undergroundban hírnevet szerzett Pedro Vallejo (Progressive Device), Cacá Barros (Mindflow), Sam Bell (Mask of Judas) és Jose Pascual (Urbandux) villant egyet-kettőt az improvizáció terepén, akkor valószínűleg Te is úgy ülsz neki az albumnak, mint az egyszeri magyar a fociválogatott újabb szereplésének… Csak hát itt nem pusztán elvárások, esetlegesen remények, hanem konkrét teljesítmény boldogítja a hallgatóságot, amihez még a rádiós közvetítésekben a gyengébb megmozdulásokat is szépre formázó Szepesi György hangja sem kell, a múlt század ötvenes, hatvanas éveiből.

A megfejtés tehát az a dallamos heavy metal, ami valahol Magnus Karlsson és a Pretty Maids által kijelölt koordinátarendszerben boldogítja vagy az édes-mézes melódiákat, vagy a zordabb riffeket kedvelő fanokat, attól függően, hogy az adott dal megszólaltatója milyen stílusban szocializálódott. (Azért Anders Engbergtől és Mats Levéntől ne doom poroszkát várj – még szerencse, hogy mindkét trubadúr több műfajban is jeleskedett, köztük a lemez által prezentáltban; és még mondjátok, hogy nem fontos a sokszínűség!)

Ennek megfelelően tulajdonképpen minden közreműködő fel tudta fűzni a maga személyiségét a neki kapott dallamvázra, így fordulhat elő, hogy néha progresszív irányba is ki-kilendül az a bizonyos inga, bár ez inkább a gitármunkának köszönhető, mintsem a fémpacsirtáknak. A "személyeskedés" pedig igen jól sikerült, mert az Engberg-féle "Higher" beillene egy Section A darabnak is, ami, mint jól tudjuk, fontos állomása volt az énekes karrierének, de Göran Edman neoklasszikus darabja is pompásan illeszkedik a veterán életművébe, amihez természetesen elengedhetetlen a jól megtervezett gitárszóló.

A végére azért maradt egy meglepetés is, mert Ray Adler sarokba vágja a progresszivitást, és egy virtigli heavy metal darabbal tudatosítja bennünk, hogy képes ő lemenni kutyába is, ami jelen esetben magas tenyészértéket magába foglaló pedigrét takar. Hallgassátok és szeressétek hát a király bohócát, még akkor is, ha néha felmerül az MI segítségének gyanúja – de ezzel most már együtt kell élnünk.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.bigbigtrain.com
bigbigtrain.bandcamp.com
facebook.com/groups/bigbigtrain

Annak ellenére, hogy a Big Big Train majd' 40 éve létezik és ez a kiadvány már a 16. sorlemezük, mi csak 2024-ben figyeltünk föl rájuk. Ennek oka egyrészt egy olvasói ajánlás volt, másrészt pedig az, hogy végre egy nagyobb kiadóhoz kerültek (InsideOut) komolyabb, jelentősebb promócióval. Ezzel szerencsésen egybeesett Alberto Bravin énekes leigazolása, aki új energiákat és komoly zeneszerzői adottságokat hozott a kollektívába. Azért nevezem a Big Big Traint kollektívának, mert aligha beszélhetünk hagyományos értelemben vett együttesről akkor, amikor a hét muzsikus hat különböző országban él. Ennek ellenére a projekt jól működik, és erre a 66 percnyi új zenét tartalmazó album nyilvánvaló bizonyíték.

A 2024-es toplistámon ezüstérmes előző lemez (The Likes Of Us) is csak szép lassan, fokozatosan ért be nálam; nemcsak azért, mert összetett, "gondolkodós" muzsikáról van szó, hanem azért is, mert ez a Nagy-nagy vonat egyáltalán nem olyan, mint a sinkanszen: nem 300 km/órás, fejszaggató sebességgel közlekedik, inkább csak úgy komótosan, ám ellenállhatatlan erővel, mint valami alaposan fölfűtött, súlyos gőzmozdony. Ez különösen igaz erre az albumra, mert a "Woodcut" narratív jellegű alkotás, koncept-album, ahogy mondani szokás. A történet számomra - szokás szerint - érdektelen, egy fametszetekkel foglalkozó képzőművész nyűglődéséről szól. Akit ennél több érdekel, olvassa el a "booklet"-et! A lényeg, hogy a zene is alkalmazkodik a narratívához: lépésenként, ráérősen bontogatja ki mondanivalóját.

Ezt a lemezt nem szabad dalonként kóstolgatva fogyasztani. Rá kell szánni a bő egy órát, és teljes egészében, elejétől végig kell meghallgatni, különben nem mutatja meg igazi arcát, nem képes a kellő hatást kiváltani a hallgatóban. Ezt úgy mondom, hogy közben magamat is győzködöm, hiszen habitusomból eredően én egy kicsit feszesebb tempót szeretnék és sokkal több instrumentális részt, hangszeres szólót (mint pl. a "Cut And Run" című szerzeményben), de tudomásul kell venni, hogy Big Big Train nem így működik. Viszont működik - ez tagadhatatlan.

Még rengeteget kell hallgatnom ezt az albumot (és úgy, ahogy fönt leírtam), de két dolog már most világos előttem: (1) ez egy veszettül jó anyag, az év egyik kiemelkedő alkotása (azért ilyesmit február elején kijelenteni elég merész dolog, de ebből nem engedek); másrészt (2) az előző album már elsőre is jobban tetszett, így nehezen tudom elképzelni, hogy a "Woodcut" dobogós legyen az év végi összesítéskor. Ez persze nem kisebbíti érdemeit, pusztán egy szélesebb "tartományban" helyezi el és értelmezi a friss megjelenést.

Tartuffe

Kiadó:
Atlantic

Elképesztő, hogy 40-50 év távlatából is képes az ember fölfedezni olyan dolgokat, amelyek vagy elkerülték a figyelmét annak idején (az már más kérdés, hogy nem föltétlenül saját hibájából), vagy a zeneipar "bontógolyója" temette el tehetséges zenekarok álmainak több méteres törmeléke alá. Visszatekintésünk alanya most (megint csak) egy rövid életű, de jobb sorsra érdemes csapat: a Streets. Nem hallottál róla? Nyugi gumicukor! Én is csak egyszer, de már arra sem emlékszem.

A Streets eredettörténete ott kezdődik, hogy a Kansas 1980-as, a kritikusok által szétcincált albuma (Audio-Visions) után Steve Walsh énekes-billentyűs kilépett a bandából, állítólag Kerry Livgrennel folytatott vitái miatt (aminek oka vagy zenei nézeteltérésük volt, vagy Livgren megtérése - erről megoszlanak a vélemények). Walsh még ugyanabban az évben kiadott egy szólólemezt (Schemer Dreamer), amin Tim Gehrt dobos játszott - őt Walsh Glenn Hughes bandájából ismerte, akivel a Kansas akkoriban együtt turnézott. Walsh és Gehrt elhatározták, hogy alapítanak egy saját együttest, és az akkoriban - főleg a Journey hangos sikereinek köszönhetően - divatos, sokkal direktebb hangvételű, rádióbarát rockzenét célozzák meg.

Gehrt hozta magával Billy Greer bőgőst, aki hozzá hasonlóan keresett szessönzenész volt Atlanta környékén, s aki ezután közel 40 évet lehúzott a Kansasban is. A gitárost, Mike Slamert egy meghallgatáson választották ki - ő éppen akkoriban költözött Angliából az Egyesült Államokba, mert a szigetországban akkoriban gyakorlatilag senki sem játszott olyan "amerikás" zenét, amilyet ő akart. Slamer végül nagyon is fontos tényezője lett a Streets hangzásának, modern szellemű, virtuóz gitárjátéka ma is simán megállja helyét. Aki nem hiszi, hallgassa meg az Andrew Freemannel kiadott közös albumát (Devil's Hand, 2018), amely szerintem abszolút méltatlanul sikkadt el a Frontiers-dömpingben!

A meglehetősen fantáziátlanul "1st"-nek elnevezett debütáció nincs 40 perc, de ez a (bakelit)kor szokásaival teljes összhangban van. Megítélésem szerint a 9 dalból mindössze egy "ugratós"; a "Lonely Woman's Cry" szörnyű szenvedés, de a többi javarészt pörgős, életvidám nóta tetszetős gitárszólókkal, csúcsformában éneklő Walsh-sal és persze az elhagyhatatlan, '80-as évek elejére jellemző, "újhullámos" sounddal. Ez utóbbi egyébként nem gáz, főleg úgy, hogy a Rock Candy kiadó 2013-ban megjelentette remaszterelve is.

A kérészéletű formáció még egy albumot megjelentetett (Crimes In Mind, 1985), de azzal sem lettek sikeresek, így Walsh Greerrel (és Steve Morse-szal) együtt szépen visszakullogott a Kansasbe. A Streets nem örökzöld, inkább érdekes kordokumentum. Zeneileg nem is annyira az akkoriban csillagászati sikereket arató Journey lehet hivatkozási alap, hanem - meglepetésemre - a Joe Lynn Turneres Rainbow, főleg a "Bent Out Of Shape" (1983). Mindenesetre a két lemez anyagából egy modern hangzással megdörrenő Las Vegas-i koncertet bármikor bevállalnék - innék hozzá néhány hektó Samuel Adams sört csapolva, de lehet, hogy utána még a rulettasztalhoz is leülnék egy kicsit.

Tartuffe

Honlap:
alanmorse.bandcamp.com

Alan Morse bizonyos értelemben a Spock's Beard szürke eminenciása; annak ellenére, hogy mára ő az egyetlen eredeti (alapító) tag a csapatban. Szegénynek valószínűleg az egész életét mániákus testvérének, Nealnek árnyékában kellett töltenie, pedig 2 évvel idősebb nála, ráadásul ő is ugyanolyan univerzális muzsikus (gitározik, csellózik, billenytűzik és dobol). Viszont nem olyan megdöbbentően termékeny dalszerző, nincs sikeres szólókarrierje sem, a "So Many Words" is csak a második szólólemeze.

Az első albumról, a funkys/fúziós "Four O'Clock & Hysteria"-ról azért nem született oldalunkon recenzió, mert még a blog indulása előtt, 2007-ben jelent meg. Lévén, hogy én már akkoriban is "kérlelhetetlen" Beard-fan voltam, annak rendje-módja szerint beszereztem és rongyosra is hallgattam a lemezt. A "Four O'Clock..." teljesen instrumentális anyag volt, és tökéletesen szemléltette, hogy Alanbe is bőven szorult a család zenei tehetségéből, ráadásul egy sajátos stílust és hasonlóképpen sajátos (ujjal pengetéses) technikát képvisel.

Tekintve, hogy Alan eddig nem kényeztetett bennünket szóló produkciókkal, és mivel az első albumot kifejezetten szerettem, nagyon vártam ezt a kiadványt. De már az első nótánál seggre ültem, mert kiderült, hogy ez most énekes anyag, ráadásul egy kivételével ("It's never Enough" - Ted Leonard) Alan énekel, aki - mondjuk ki! - nem túl jó énekes - olyan, mintha az öccse, Neal rettenetesen megfázva, magas lázzal és eldugult orral próbálna helyt állni a mikrofon mögött... A különbség "kézzel fogható" az "In The Shadow Of The Sun" című dalban, ahol a két tesó duettben énekel.

A zenei közreműködők neve légió, ráadásul a szakma krémjét képviselik: pl. a dobok mögött olyan csákók ülnek, mint Simon Phillips, Nick D’Virgilio és Jimmy Keegan, de Dave Meros mellett ott pengeti a bőgőt a legendás Tony Levin is, akinek "jelenéseit" túlságosan hosszú lenne most fölsorolni. Ahhoz képest egyébként, hogy a lemez magánkiadásban jelent meg, a megszólalás teljesen rendben van. Sok nagykiadós banda a varangyos békát lesmárolná egy ilyen hangzásért.

A tartalom ellenben felemás. Egyrészt - annak ellenére, hogy mégiscsak egy szólógitáros lemezéről van szó - nem a gitár a főszereplő. Másrészt a majdnem pontosan egy órás lemezen hallható dalok között alig találni kapcsolatot. Olyan, mintha közel 20 év fiókban maradt ötleteit hajigálták volna egymás hegyére-hátára minden különösebb koncepció nélkül. Sajnos a színvonal is egyenetlen, az album első felében akad néhány jópofa, határozottan beardes tétel, de a második fele olyannyira érdektelen, hogy kettőnél többször nem is tudtam meghallgatni.

Nekem legalább akkora csalódás a zenei tartalom, mint a számomra tökéletesen értelmezhetetlen digitális grafikát fölhasználó borító. Ennél jóval többet vártam...

Tartuffe

Kiadó:
H-Music Hungary

Honlap:
facebook.com/stularock

Mit is foglal magába napjainkban a modern hard rock/dallamos metal doktrínája? Első szabály: egyszerűsíts! Második szabály: a ritmusszekció – különösen a dob – közelítsen a metronóm működéséhez, kerülje a csalafinta témákat – a sémát már a '90-es években kidolgozták az akkori techno/dance csapatok. Harmadik szabály: a gitárok legyenek 6 láb mélyre hangolva, riffmunkájukban erősítsék a ritmusszekciót, a szinti hangszíne pedig idézze a nyolcvanas évek végét. S végül a legfontosabb szabály: a gitárszólók száma közelítsen a nullához! Minek? Lásd az első szabályt.

Hát így állunk. A TiK-Tok nemzedék ugyanis siet. Még a fogyasztásban is. A termék legyen könnyen emészthető, gyorsan túl lehessen jutni rajta, aztán már jöhet is a következő. Hogy holnapra elfelejtik? Hogy nincs idő elmélyedni benne? A szabályok betartásával erre nincs is szükség. Élj a pillanatnak, ne maradj le a többiektől! Agyad folyamatosan lökje ereidbe az újabb és újabb dopaminfröccsöt, amit az újdonság generál! Az pedig van. De nem, tán már az sincs, mert megszületése pillanatában elavulttá válik. S hogy közben a zene bizonyos formája, tudod, az az elmélyültséget kívánó, aprólékos vagy akár játékosan komplex féleség lassan kikopik a rendszerből? Az legyen a harminc éven felüliek gondja-baja. Majd a piac, mint a modern digitális evolúció uralkodó formája eldönti, mi maradjon. Pusztuljon a férgese!

Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem mentem át lakossági filozófusba, pusztán gyorsan leírtam azokat a gondolatokat, amik az új Stula Rock lemez hallgatása közben bukkantak elő, nehogy elfelejtsem őket. Mert én is sietek.

Molnár Péter "Stulát" a Mobilmánia "Fénypokol"  című lemezén hallottam először, mit mondjak, a szívem bedobta a törölközőt egy pillanatra: mintha a fiatal Vikidál Gyula tért volna vissza, valahonnan a P. Mobil környékéről, egy fokkal reszelősebb hanggal, de ugyanazokkal frazírokkal, a bődületesen erős, férfias orgánumával és a hangterjedelemével - ráadásul még a kiénekelt dallamok is tökéletesen passzoltak, és csak azért voltam a dallamalkotási tehetség kiemelésével óvatos, mert az együttesben köztudottan Zeffer András a fő mindentudó.

Stula sajnos csak a szinte tökéletesnek mondható lemez erejéig maradt az átjáróháznak is keresztelhető együttesben, majd egy meghökkentőnek is mondható stílusváltással az Ómen énekese lett, hogy aztán szinte ezzel párhuzamosan megalakítsa saját bandáját. A Stula Rock ugyan hard rock csapatként aposztrofálja magát, ám az eddig megjelent lemezek stílusukban egyre keményebbé váltak, s míg az előző etapban Magnus Karlsson munkássága volt a hivatkozási alap (hibásan), addig az "Őrláng" inkább már a Dynazty-féle dallamos metal irányvonalat követi, annak minden előnyével (nincs) és minden hátrányával.

Ezek után mielőtt rákészülsz egy szarig alázós kritikára, figyelmeztetlek, hogy egyrészt nagyon igazságtalan lennék, ha belemennék egy olyan zenei hirigbe, ahol az "ellenfélnek" nincs lehetősége védekezni, másrészt igazam csak bizonyos nézőpontból lenne védhető, és ezáltal az objektivitást messze elkerülné – nem mintha a kritikai műfaj azzal áltathatná önmagát – már ha lenne tudata – hogy tud ő olyat is.

A lemez ugyanis hallgattatja önmagát, az már más kérdés, hogy kinek szól? Mert például az album címadója olyan dallamokkal simogatja a fület, amit anya – sőt, ha 10 éves vagy, akkor nagyanya is – szívesen dúdolna két szelet hús kirántása közben. Hogy ez nagyon nem metál? Hát nem. S most mutassunk vissza az ismertető elején lefektetett egyszerű szabályokra, amiket az „Őrláng” katonás fegyelemmel tart be, talán még szalutál is közben. Akinek ez bejön, lelke rajta, nem kárhoztatom, mert Stula ragyogó énekes, mézédes refréneket ír és még a szövegekben is van annyi, a jelenünkre reflektáló irónia, sőt, önirónia (Analóg generáció), hogy tanuljon belőle a nebuló, már ha odafigyel rájuk Tik-Tokozás közben.

Ehhez azonban én már túl boomer vagyok, és ha ez a metal jövője, akkor engedelmesen félreállok az útból, van azon olyan korábbi csapásvonal, amit egy másfajta szabályrendszer szerint zenélő múltidéző generáció nevezett el hatvanhatosnak. Gyere, de ne siessünk, ballagjunk hát azon tovább.

Garael

Dave Mustaine egy pöcs. Ha olvastad az életrajzát, akkor számodra ez nem lehet kérdés. Az egy dolog, hogy minden sikeres bandának szüksége van kemény kezű kormányosra, lásd Harris, DeMaio vagy akár Hetfield, aki Mustaine-hez leginkább hasonlatos módon énekes, gitáros és fő dalszerző is egyben. Csakhogy, amíg utóbbiakkal szívesen meginnál egy sört, mert a zenekarukat félretéve el tudod képzelni, hogy alapvetően rendes csávók, sőt, még a "melójukban" is elő-elő kukucskál a jó fej ivócimbora (lásd pl. Janick Gers megtartása és az általános kitartás azon haverok mellett, akikkel évtizedek óta együtt zenélnek; úgy tűnik, ők csak akkor cserélnek bandatagot, ha nagyon muszáj).

Ezzel szemben Mustaine úgy váltogatja a szakmunkásait, mint úri gyerek a szaros alsógatyát, de erről írtam legutóbb is. Ami még jól is elsülhetne akár, ha odaengedné őket a kreatív folyamatokhoz, ez a Megadeth megújulásához, érdekesnek maradásához vezethetne. De nem engedi. Csak azért feszegetem ezt a kérdést, mert egy ilyen one man show-tól (ahogy a többi évtizedes kedvencemtől sem) várok már komolyabb meglepetést. Főleg, hogy a hetedik x-ükben járó arcokról beszélünk, akik régen túl vannak a kreativitásuk zenitjén, és akik az invenciót és a fantáziát leginkább rutinnal helyettesítik, pótolják ki (lásd bármelyikük utóbbi lemezét, lemezeit). Oké, elismerem azt is, hogy ha próbálkoztak valami újjal, olybá hatott, mint amikor a boomerek erőltetik a Z generációs szlenget, kínosan. Rád nézek, "Lulu", többek között. Szóval le is szoktak róla gyorsan, ha és amennyiben megégették magukat ilyesmivel korábban.

Most akkor mit akar ez a nyomi firkász? Se ez nem jó neki, se az… - húzhatják fel a szemöldöküket azok, akik egyáltalán eljutottak idáig az olvasásban. Őket megnyugtatandó, csak látszólagos az ellentmondás. Kísérletezést sosem vártam tőlük, az nem járja, hogy Hetfield az aktuális divattól vezérelve grunge-ba kezd, vagy éppenséggel művész metalt akar "alkotni" úgy, hogy elakkordozgat Lou Reed dörmögésére. Ugyanígy állt égnek a hajam akkor, amikor AOR előadót erőltettek rá Mustainre producerként és társszerzőként, aki – lévén, hogy a mai napig a thrash metal Tobias Forge-ja szeretne lenni – dalolva ment bele ebbe a baromságba. Ne erőltessük, ami nem megy, kérem szépen!

Ugyanakkor, az működhetett volna, hogy egyedi karakterrel és megfelelő érdekérvényesítési képességekkel rendelkező társakat választ maga mellé, és ad is nekik némi teret kibontakozni. Így a saját erősségeire építő markáns zenei világ, kiegészülve a többiek stílusával, ötleteivel valami izgalmasat hozhatott volna létre. Kétszer kettő néha öt, ugyebár. Ilyen partner utoljára alighanem Marty Friedman volt, azóta inkább csak bérzenészekkel veszi körül magát. Na szóval, hogy kilyukadjak végre valahová, most sem vártam a "Rust in Peace" kettőt. (Titkon azért reménykedtem benne, ha már hattyúdal, ráadásul ezzel a címmel. Ahogy szerintem – valljátok be! -  ti is, mint minden második 'death rajongó. Hiába, a lepényhal meg utoljára.)

Nos, nem is lett az. Nagyon nem. Komplexitás, meglepetés? Az nincs. Az utóbbi 15 év albumain megszokott-bejáratott, és legyünk őszinték, mára kissé unalmas és egysíkú formulák profi prezentálása? Az van. Persze tök oké, meg minden - ahogyan azt a legutóbb érzékeltetni próbáltam a magam csavaros módján: bármelyik korong tőlük/tőle simán üti a mezőny 80%-át, akkor is, ha a saját klasszikusaikhoz mérten lapos, mint az Alföld. Persze, most pátosz üzemmódba is helyezhetném magamat, mert mégiscsak utolsó lemez, meg minden, de hát hiszem, ha látom! Egyelőre nehezemre esik kétkedés nélkül elfogadni hősünk bejelentését a gitárról és a szögről.

Nézzük a pozitívumokat, mert van azért abból is bőven! A hangzás talán egy kicsit combosabb, mint legutóbb, néha már-már majdnem elhiszed, hogy egy valaha volt thrash zenekar bazsevál. Változatos is: az aktuális slágerek mellett, amiket sokadszorra hallunk más és más szöveggel, megvannak a gyorsabb témák és a szokásos punk szösszenet/odamondogatás is. Elmorzsolhatsz egy könnycseppet a "The Last Note" alatt, ha komolyan veszed a visszavonulást. Metallica szám volt már Megadeth lemezen, az elsőn. Ott a "The Four Horsemen" MegaDave-féle változatának volt helye és miértje, a mostani "Ride The Lightning"-nak nincsen. Hovatovább, szerintem kontra-produktív: megmutatja mennyivel jobb is lehetne a banda, ha főhősünk mellett lennének még erős egyéniségek a csapatban.

Egy utolsó gondolat: Teemu Mäntysaari remekül teszi a dolgát. Lehet, hogy Kiko Loureiro összességében jobb gitáros, ezt nem az én reszortom megítélni, de ebben a közegben a finn alighanem otthonosabban érzi magát. Ha netán az ő érdeme, hogy egy kicsit feszesebben, ércesebben játszanak most, én maximum kenyérrel tudom megdobálni.

Elnézést kérek a hosszúra nyúlt ismertetőért, ígéretemmel szemben mégiscsak egyfajta nosztalgikus hangulatba lamentáltam magamat, úgy látszik. Nem hiszek a terjedelmes írásokban, már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán olvasunk még néhányan recenziókat, de mégiscsak egy korszak lezárását éljük éppen. Ennek az egyik fájó mérföldköve a Megadeth utolsónak gondolt és kikiáltott albuma. Ami tényleg nem rossz, letisztultan, sallangmentesen fogalja össze a zenekar utolsó két-három évtizedének az esszenciáját, úgyhogy a '92 utáni megjelenéseket szinte felesleges is elővenni. Az első öt nagylemez természetesen kötelező, meg ez. És akkor nagyjából meg is vagyunk.

"So here's my last will
My final testament, my sneer
I came, I ruled
Now I disappear” – The Last Note"

Kotta

Kiadó:
GrundRecords

Honlapok:
www.pmobil.hu
facebook.com/p.mobilofficial

A P. Mobil maga a zenei szingularitás, ebből fakadóan tényleg azt csinálhatnak, amihez kedvük van. Most például egy angol nyelvű albumot. Ez még persze nem lenne akkora szenzáció, hiszen az angol nyelv ismerete eléggé elterjedt ahhoz, hogy még az ilyen régóta működő banda is vállalja a metaforákban oly gazdag – és ezért gyakran nehezen átformálható – anyanyelvünk fordítását, ráadásul az együttes ugyan már lassan emberöltőnyi kort élt meg, tagjai között mégis vannak olyan fiatalok, akik esetleg már általános iskolában elkezdték a "rock igaz nyelvének" elsajátítását. A probléma tehát nem probléma, hiszen a basszusgitárt kezelő Tarnai Dániel nemcsak a zenei alkotóelem nagy részének megkomponálásáért felelős, de a próbákra szinte teljesen kész dalszövegekkel is érkezett, amúgy Pallasz Athéné módjára, aki, mint tudjuk, teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz fejéből, ráadásul Héphaisztosz kalapácsütésének következtében: mi ez, ha nem a heavy metal ókori mitológiai megtestesülése?

De nem is ez a lényeg – bár a Mobilnál a szövegek mindig nagyon fontosak voltak –, ráadásul rendelkeztek egyfajta iróniával, ami mind a világnak, mind magának az együttesnek tartott görbe tükröt – nézegessék csak saját magukat, és vonják le a megfelelő következtetéseket! Ami azonban tényleg meglepett, az a kismértékű eltolódás a zene stílusában: az eddig megszokott, a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek bluesrock orientált alapjaiból merítkező dallam- és riffvilág forrása ezúttal egyértelműen a southern rock óriásait idézi, ráadásul rendkívül autentikus és szórakoztató módon.

A váltás azonban együtt járt azzal, hogy a hangulatteremtés eszközeit ezúttal priorizáltan kezeljék: a szingularitásban pedig az "őszinte és kemény" együtt járhat akár az akusztikus megközelítéssel is és talán a "Need Some Money"-n kívül az instant slágerteremtés mögöttes területre történő "telepítésével". Megijedni azonban nem kell, fejbe kólintó himnuszok helyett – melyeknek hatása azonnali, de általában nem örök életű – kapunk valami mást, egy olyan életérzést, amire eddig úgy gondoltunk, hogy csak Amerikában lehet rátalálni, még szerencse, hogy a valamikori Southern Special, az Asphalt Horsemen és most a P. Mobil más véleményen volt/van…és remélhetőleg lesz.  

A dalok egy része tehát jellegében kissé különbözik a csapat megszokott, komfortzónás utazásaitól, és kell szánni némi időt rá, hogy a végigbarangolt zenei környéknek minden zegét-zugát megismerhessük, azonban, ha a lassan bőrünk alá kúszó riffek és dallamok ránk találnak, biztos vagyok benne, hogy nem eresztenek – ilyenkor aztán vakarhatja a fejét a kritika írója, hogy mi, kire van hatással, vagyis a zene a domináns, vagy az abban a szerepben tetszelgő hallgató? A fene vinné el ezeket a szingularitásokat!

A kezdésnél azonnal feltűnik a ritmusszekció hangzásbeli vezető szerepe, ami tömény, vastag alapot biztosít azoknak a groove-oknak, melyek eddig nem igazán voltak jellemzőek a csapatra – a súlyos, hintába ejtő riffcsodák úgy vezetik a dallamokat, mint Kinizsi Pál az embereit a kenyérmezei diadalban, két karddal, letaglózva az ellenséges török csapatokat – nos, én is körülbelül így éreztem magam, mikor a dalból eredő lüktető súlyosság bunkóként csapott fülön, talán csak a háttérben búgó orgona enyhítette a hangjegyekből áradó kábulatot. (Nem véletlen a ritmusorientáltság, hiszen mint írtam, a dalok nagy részéért Tarnai Dániel a felelős, és ez milyen jó így!)

A folytatás hasonló, és ekkor már elég erős lehet a gyanú, hogy most nem a megszokott sémákat, fordulatokat vezetik elő a zenészek: bár jómagam imádom a Deep Purple-féle hard rockkot, itt most balzsamként kenegetik fülemet a "súlyozott" témák, és ha valami hasonlót szeretnék keresni Magyarhonból, akkor talán a P. Box "Pangea" című tökéletes albumára mutathatnék vissza, bár talán még ott sem találkoztam a tempó és ritmus ilyesfajta, hipnotizáló kapcsolatával – ez a fajta megközelítés, jóllehet, tökéletesen illik ide, de inkább más stílusokban definiálta a keménység és impulzivitás fogalmát.

A "Walk Into The Sun"-tól – nomen est omen – felragyog a déli nap, és a szövegben is előkerül az elmaradhatatlan "baby" – a southern hatások pedig szívet melengetően teremtik meg azt a különleges hangulatot, amitől rögtön a 66-os útra képzeled magad, ahogy egy hatalmas országúti cirkálóval dübörögsz a végtelen felé.

A groove-ok aztán a "Set You Free"-ben jönnek újra elő – a kezdés olyan, mintha egy Tony Martin érás Black Sabbath dalnak készült volna neki az együttes, de nem: a hangvétel visszavált a lemez elején tapasztaltakra, majd a "Takeaway Dream"-től a zene is szellősebbé válik, előtérbe kerülnek az akusztikus hangszerek is, különös egyvelegét adva az autentikus hangzásnak és a hangulatnak. Ebből a lemezrészből az "Ancient Tribe Therapy" a kedvencem, ami olyan, mint egy rockba ágyazott sámándal, a maga különleges, hipnotikus lüktetésével, és a Hammond-orgona tökéletes háttértámogatásával.

A lemez vége a borítóhoz hasonlóan – ami tökéletes ötletként varázsol humort a boomerek szórakoztatására – telitalálat, az instrumentális zárás akusztikus dallamaiból előtörő "elektronika" plasztikusan foglalja össze a lemez hangulati tartalmát, majd a feltörő feszültséget kiválóan eltompítva készteti arra a hallgatót, hogy ismét nekifusson az albumnak.

A kétrészes kiadvány második felével nem kívánok részletesen foglalkozni: az 1978-ban, Galla Miklós fordítói tevékenységével elkészült angol nyelvű demo a klasszikus felállással rögzítve, egységes, feljavított hangzással ad némi korképet (vagy kórképet?) a zenekar klasszikussá érett dalaival – aki nem ismeri ezeket, annak azért azt ajánlom, hogy a magyar "eredetiekkel" kezdje meg a barátkozást.

A "Dou You Speak P. Mobil" – mekkora cím ez már! –  a csapat "újkori" tevékenységének szerintem legsikerültebb darabja, hiszen a komfortzóna bátor elhagyásával olyan dalgyűjteményt kapunk, aminek építőelemeit itthon nem csócsálták az évtizedek ehetetlen masszává. Aki pedig a Mobilt csak magyar nyelven tudja elképzelni, annak sem  kell szomorkodnia, mivel ígéretek szerint jelen zenei anyag magyar nyelven is meg fog jelenni. Úgy legyen! (A lemezen még Gulyás Máté játéka hallható, ám azóta már Németh Gábor ül a dobos poszton, remélhetőleg még hosszú ideig.)

Garael

Kiadó:
Epic

Honlapok:
www.dangerdanger.com
facebook.com/DangerDangerFB

Az én koromban már nincs semmi csodálnivaló azon, ha visszafelé tekinget az ember. Főleg akkor, ha a klasszikus értelemben vett hard rock muzsika - ahogy azt az ún. hajbandák prezentálták - éppen csikóévei alatt élték fénykorukat. Ez a stílus beette magát a bőröm alá, és nincs az a lézeres technika, amivel el tudnák onnan távolítani. Persze akkoriban kis hazánk zenei élete még az állampárt, illetve egy-egy helytartója irányítása alatt állt, és szerencsénk volt, ha néhány lemezt Göczey Zsuzsa jóvoltából fölvehettünk a rádióból, vagy netán "jugó" kiadásban megvásárolhattunk bakeliten.

A helyzet sokat javult a '90-es évek elején, ami ráadásul egybeesett a CD-k megjelenésével, de a digitális korongok eleinte iszonyúan drágák voltak - kb. annyiba kerültek, mint most, csak éppen akkoriban "kicsit" többet ért a magyar fizetőeszköz. És akkor hirtelen jéghideg, metsző szelek kezdtek el fújdogálni Seattle-ből... Ezt a sirámot most nem kezdem újra. A lényeg, hogy a paradigmaváltásnak volt nem kevés áldozata - akadt, aki érdemtelenül és akadt, aki megérdemelten...

Abban a zavaros időszakban ilyen-olyan okok miatt lemaradtam néhány bandáról és megjelenésről, amelyek egyébként illeszkedtek volna a stíluspreferenciámba. Az ilyen mulasztásokat utólag, évtizedek távlatából igyekszem pótolni; ez is volt az egyik motivációm a "retrospektív" rovat (illetve címke) létrehozásában.

A Danger Danger karrierjéről voltak homályos ismereteim, hiszen recenzáltunk itt olyan lemezeket, amelyekhez köze volt a New York-i banda egykori tagjainak. Előfordult nálunk kritika az egykori énekes, Ted Poley szólóalbumáról, beszámoltunk a The Defiants Frontiersnál megjelent munkáiról, márpedig ebben a formációban szó szerint 3 korábbi Danger Danger tag muzsikál, de tavaly például az egyik gitárosuk, Andy Timmons instrumentális kiadványa lett a toplistám 11. helyezettje.

A "Screw It!" úgy került a látóterembe, hogy belefutottam neten a 2022-es Rock Candy Records által remaszterelt újrakiadásba. Nem nagyon hiszek ezeknek a "remaszterelt" változatoknak, de úgy tűnik, ez tényleg jól sikerült, ha a különbség még így sem ordító. Mivel ezt az anyagot még Andy Timmons gitározta föl - nem is akárhogyan; elég meghallgatni a nyúlfarknyi instrumentális interlűdöt (Puppet Show) -, nem volt kérdés, hogy adnom kell neki egy esélyt.

Az akkori szokásokhoz képest meglepően hosszú (közel órás) albumot, amely az utolsó volt Ted Poley-val a mikrofonnál, gyakorlatilag a Bruno Ravel (bőgő) és Steve West (dobok) páros szerezte, és a floridai Fort Lauderdale-ben, a New River Studiosban rögzítették. Nem lett sikeres, a klipes "Monkey Business" csak a UK Singles Chart 42. helyéig tudott fölkúszni, és ezzel nagyjából ki is fújt a dolog. A kritikusok meglehetősen kritikusak voltak, a fő kifogásuk az volt, hogy a pufihajú fejrázás és a fősodratú rádiópop között nagyjából a földre ültek vele.

Én utólag nem ezt érzem, sőt kifejezetten jó dalokat hallok menő gitárszólókkal, éppen úgy, ahogy a műfaj annak idején megkövetelte. Nem állítom, hogy ellenállhatatlan slágergyűjtemény, nyilván közel sem olyan ékköve az 1991-es esztendőnek, mint pl. a Van Halen "F.U.C.K.", a White Lion "Main Atraction", az Ozzy "No More Tears", a Mr. Big "Lean Into It", a Guns 'N' Roses "Use Your Illusion I-II." vagy éppen a Metallica fekete albuma!

Azért talán mégsem akkora baromság azt gondolni, hogy a "Screw It!" akár jobb helyezést is elérhetett vagy nagyobb figyelmet is kaphatott volna, ha történetesen 1991 egyúttal nem az az év, amikor napvilágot lát a Nirvana "Never Mind", a Pearl Jam "Ten", a RHCP "Blood Sugar...", a Soundgarden "Badmotorfinger" című albuma.

Az olyan vissza-visszatekingető, nosztalgikus vén rockereknek, mint amilyen én is vagyok, ez a lemez igenis tud szerezni néhány kellemes pillanatot. Mondjuk a lemezt záró "Yeah, You Want It!" botrányosan szar fehér rapje és a "Dfns" 51 másodperces idétlen gajdolása kapufa, de a többit bármikor szívesen hallgatom, mert kordokumentum.

Tartuffe

Külön nem számoltunk be róla, de örömmel konstatáltuk, hogy 2025-ben az ausztrál Teramaze élő albumot/DVD-t jelentett meg, amely a valaha volt (és tartok tőle: valaha lesz) legjobb lemezük 10 éves évfordulójára készült. 2015-ben a "Her Halo" totálisan letaglózott, velem még az a hihetetlen "csúfság" is megtörtént, hogy akkor a SymphonyX "Underworld" című - szokás szerint bikaerős - lemeze előtt végzett az akkori éves toplistámon. Mesteri alkotás ez; egy lakatlan szigetre való száműzetésem esetén simán a túlélő csomag része.

Az együttes most a DVD anyagát elérhetővé tette a YouTube csatornáján. Az immáron szabadon és ingyenesen streamelhető anyagot egy stúdióban, kontrollált körülmények között, közönség nélkül vették föl (ez manapság egyre nagyobb divat, hiszen olcsóbb és sokkal jobb hang- és képminőséget lehet általa garantálni). A fekete-fehér fényképezés így sem nagy szám, de a fölvétel ezért ékesen bizonyítja, hogy milyen zseniális az a zenekar, amelyik egy ilyen összetett zenei anyagot élőben ilyen minőségben képes megszólaltatni.

Hiánypótló, rajongóknak kötelező anyag. Ugyanazt tudom mondani, mint a toplistás méltatásban: "Bárcsak 10-15 perccel hosszabb lenne a játékidő!" Tuti lefostam volna a bokám, ha ott lehettem volna a stúdióban.

Tartuffe

Honlapok:
www.tritopmusic.com
tritop120.bandcamp.com
facebook.com/Tritopband

Nem Kvertelak, izé... kertelek, ezt a bejegyzést is beardfish nevű olvasónknak köszönhetjük, akiről kiderült, hogy még nálam is nagyobb bányász. Olyan mélységekbe ássa alá magát a rock/metal undergroundban, ahová én, öntudatos és tapasztalt öreg vájár sem jutottam még el soha. Szóval köszönet és hála beardfishnek az ajánlásért, mert ezek az olasz - közelebbről római - arcok piszkosul tudnak zenélni, és a közmondásos talján dallamérzék sem hagyta őket cserben egy pillanatra sem.

A zenekar motorja Ivo Di Traglia dobos; ő szerzi a zenét, hangszereli a dalokat, írja a szöveget, és elég egyértelműen nagy rajongója Mike Portnoynak, akinek stílusa úgy szivárog át a Tritop kompozícióin, mint pörköltszaft a pamutingen. Ezzel nagyjából be is lőttük a stílust: progresszív rock/metal zenét hallunk a lemezen, amely a 2008-ban alakult csapat második kiadványa (a debütáció, "Rise Of Kassandra" címmel 2022-ben jelent meg).

Azért annál, hogy "progresszív rock/metal", mondanunk kell valami közelebbit is. Mivel a kollektíva hajtóereje a dobos, érthetően elég ritmusközpontú a muzsika, de olyan módon, hogy közben nem vesznek el a dallamok sem, a kidolgozott kórusok és az akrobatikus szólók roppant zeneivé teszik az egészet. Az ének és a dallamvilág engem kifejezetten a Styxre emlékeztet, hangszeresen azonban - a fönt vázolt okok miatt - egyértelműen a Dream Theater dominál, de náluk azért valamivel frissebben, modernebbül - valahogy úgy, ahogy a Haken csinálta, mikor még a csúcson voltak...

Ahhoz képest, hogy az együttes létezéséről valószínűleg még egy átlagos római rocker sem hallott soha, és figyelembe véve, hogy nincs mögöttük sem rakat lóvé, sem euromilliomos menedzser, sem nagy kiadó, a lemez meglepően jól (bár azért nem abszolút tökéletesen) szól. A magánkiadásban megjelent albumot csak a bandcamp oldalukon keresztül lehet megvásárolni (plusz jelentős postaköltség), viszont rendelkezésre áll a CD mellett bakelit formátumban is.

A nyúlfarknyi fölvezető (kvázi-intró) után csak 3 szerzeményt hallhatunk a lemezen, ezek viszont "wagneri" hosszúságúak, a legrövidebb is 10 perc, de van közel 24 perces tétel is. Nem mondom, kell némi kitartás a meghallgatáshoz (szerencsére nem is olyan rettenetesen hosszú a teljes játékidő), de egy idő után annak rendje-módja szerint beszippantja az embert. Csak hogy végleg összezavarjam az olvasókat, azt mondom: a Tritop az olasz Moon Safari. Ez nálam hatalmas dicséret. Ahogy a bejegyzés címe is egyértelművé teszi: ez a 2025-ös toplistám +1 albuma!

Tartuffe