Dionysos Rising

2021.jún.14.
Írta: Kotta 2 komment

Tokyo Blade: Unbroken (2018)

tokyobalde.jpgHogy megszakítsam kicsit a monotóniát, most nem az első két lemez valamelyikét ajánlom, hanem egy viszonylag frisset, egy amúgy patinás zenekartól. Lehetne ennél még frissebbet, mert tavaly is adtak ki albumot (Dark Revolution), de nekem ez jobban tetszik. Ezt a két utolsó korongot ráadásul a csapat eredeti, első lemezes felállása rögzítette (annyi csavarral, hogy a jelenlegi basszeros csak a másodikra érkezett).

Ha mindannyiszor kaptam volna egymilliót, ahányszor mostanában leírtam, hogy az tett tönkre egy tehetséges bandát, amikor a kiadó/menedzsment erőszakosan piackomfortabbra akarta őket formálni, akkor jövő héten nekiveselkedhetnék a fürdőszoba felújításoknak. (Mondjuk nem, mert szakembert találni akkor is lehetetlen lenne.) Velük is ugyanúgy jártam, ahogy a többiekkel: a harmadik albumnál (jelen esetben "Black Hearts and Jaded Spades" – 1985), méretes csalódás után, elengedtem őket. (Mennyire gagyi már az a borító is a korábbi szamurájos tematikához képest!)

Pedig az első két korong brutál jó! A '83-as bemutatkozóról az "If Heaven is Hell" orbitális metal himnusz, nálam ugyanazon a polcon van, ahol a "Hallowed Be Thy Name", az "Evil" vagy a "Symphony of Destruction". A kettes lemezre (Night of the Blade) érkezett ugyan egy új dalnok, és némi dallamosodás már ott is megfigyelhető volt, de az még perfektül egyensúlyozott a fém és a negéd között, copyright by "Pyromania". Amúgy '86-ban jöttek hozzánk is, a Kisstadionban láttam őket a Metál Mánia Fesztiválon. A koncert jó hangulatban telt, legalábbis számukra, az énekes szülinapját ünnepelték aznap, úgy rémlik.

Ugorjunk! 1986 és 2011 között is jelentek meg albumaik, de egyiket sem nevezném különösebben érdekesnek. Nem úgy ezt! Alan Marsh csatlakozásával 2016-ban újra létrejött egy klasszikus felállás, és ez az örvendetes fejlemény, úgy tűnik, a kreatív energiákat is felszínre segítette. Marsh amúgy nem egy topligás dalnok, de számomra a Tokyo Blade vele hitelesebb, mint a későbbi – alkalmasint jobb – énekesekkel.

A hangzás kellemesen oldschool. Nem a cikis fajtából, de itt nincsen bombasztika, széteffektezett, ide-oda hangolt gitárok, helyette minden hangszert jól hallani (igen, még a basszusgitárt is). Mint a régi, szép, analóg időkben, és ez egyáltalán nem baj. Régisulisak a számok és a dallamvezetés is, de leginkább a zenei koncepció. Értem ez alatt, hogy Andy Boulton és John Wiggins gitárosok olyan heavy metal iskolát rittyentenek, hogy öröm hallgatni. Passzolgatják a szólókat egymásnak, és jó sokat nyomnak ikerben is. Én pedig ilyenkor úgy érzem magam, mint piromániás az erdőtűzben.

Ezek a fiúk az elmúlt 35 évben is vadul gyakorolhattak, mert itt nincsenek elkent hangok. Mindegyik szóló szépen ki lett dolgozva és sumákolás nélkül ki is vannak pengetve a melódiák. Írtak a lemezre slágert is (No Time to Bleed), sőt, amolyan önplágiummal megalkották az "If Heaven is Hell" ikertestvérét "My Kind of Heaven" címmel. Hadd örüljenek az ősfanok.

És az ősfanok örülnek. Színtiszta retró ez, de a legjobb fajtából. Igényes, lendületes, kreatív. Pornak, dohnak, izzadtságnak semmi szaga. Amúgy a "Dark Revolution" modernebb felfogásban készült, ha valakinek ez a gumicsontja. Maibb hangzással, magasabb fordulaton. Nekem mondjuk egysíkúbb is ezért, de legyen ez az én bajom. Egy jó kis koncertért ezzel a felállással én utaznék is valamennyit (már csak azért is, hogy megtörjem a monotóniát :D). Na, túl messze azért nem, öreg csocsesz nem rakéta. Az én lendületem, kitartásom már nem unbroken, mint az övék.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2021.jún.08.
Írta: Dionysos 6 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 30. – At Vance: Only Human (2002)

4517.jpg

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja, mit akar.
Az egyiknek kiderül, a Nap fénylik fenn,
a másiknak nem jut, csak zivatar.”

Ez a régi-régi keserédes Kalmár Pál dal jutott eszembe, ahogy elmerengtem az At Vance sikertelenségén. Húsz év távlatából már elég pontos diagnózist lehet mondani egy-egy anyag valódi értékéről, megítéléséről, sikeréről vagy eljelentéktelenedéséről, mi több, arról is, hogy az elfeledés körülményeit mi indokolta, erre rászolgált-e a lemez, vagy ennyi év távlatából is igazságtalanságot érzünk a "siker-minőség" tengelyen.

Én itt azt érzek, nem kicsit, nagyot. Sőt, továbbmegyek; a kilencvenes évek legvégétől sorban megjelent lemezeiket, a "Chained"-ig bezárólag a mai napig rendszeresen előveszem és kevés fogást találok rajtuk. Megszólalás/dalszerzés/hangszeres játék tekintetében is prémium anyagok. Érdekes így utólag, de hiába változott akkoriban a zenei klíma kedvezően a tradicionális rock/metal bandák javára, mégsem volt egyértelmű a siker (lásd Kalmár Pál fentebb hivatkozott örökbecsűjét újra).

Azt gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy betyár nagy slágereket írt pedig az Olaf Lenk gitáros vezette csapat. Az Oliver Hartmann által felénekelt "Heart Of Steel" és "Only Human", de a helyére érkező Mats Levénnel felvett "The Evil In You" és "Chained" is bővelkedik rockhimnuszokban. A leginkább egy metalosított Rainbowra emlékeztető muzsika elviekben minden rock/metal-head szívét meg kellett volna dobogtassa, emlékeim szerint a Hammer is melléjük állt, a lemezek rendre a "Hangpróba" rovat élbolyában végeztek, mára mégis elfelejtődtek ezek a mesterremekek.

A kiválasztott lemez az "Only Human", de nem érzem, hogy ez kiugróan jobban sikerült volna a többihez képest, tényleg egyenletesen magas színvonalon készültek a korongok. Olaf Lenk gitáros a rettenet keletnémet fazonja ellenére az egyik legképzettebb bárdista volt a színtéren, valahol a Smolski-liga élbolyában. Klasszikus zenei feldolgozásaiban (ebből szinte minden lemezükre került) ez egészen egyértelműen hallatszik. Vélhetően mára sem felejtett sokat, de a szépen, lassan, minőségben is megfakuló zenekar kifulladása után szinte totál visszavonult, német nyelven, prüntyögős akusztikus dalokat posztolgat a YouTube-on, minimális nézettséggel.

Akinek meghoztam a kedvét és nem ismerte, sürgősen keressen rá a lemez(ek)re, ha kedvet érez a Rainbow által sikerre vitt dallamos hard rock, kicsit szigorúbb, gitárgazdagabb, szikárabb, kigyúrt változatához.

Túrisas

Címkék: mesterremekek
2021.jún.08.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Paul Gilbert: Werewolves Of Portland (2021)

yyyy_5.jpg

Kiadó:
The Players Club/Mascot Label Group

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Nem hiszem, hogy Paul Gilbertnek szüksége lenne különösebb bemutatásra. Nemcsak azért, mert a Mr. Big és a RacerX gitárosaként megkérdőjelezhetetlen, világraszóló hírnévre tett szert, hanem mert a szólókarrierje is legalább olyan tekintélyes - ha jól számolom, ez már a 16. szólóalbuma. Az utóbbi években igyekeztünk is minden egyes ilyen megjelenésre reagálni.

Nem könnyű dolog Gilberto mestert követni, elég öntörvényű figura, az ember sohasem lehet abban biztos, hogy mit fog az új anyag rejteni. Van benne persze következetesség - melyet a túlcsorduló muzikalitás és technikai tökéletesség kifejezésekkel lehetne leginkább leírni -, ugyanakkor nem szereti kétszer egymás után ugyanazt csinálni. Ráadásul van benne valami ártalmatlannak tűnő bohóság, egy átlagembernek olykor már irritáló excentricitás. Ez a fajta művészembertől nem idegen infantilizmus tökéletesen tetten érhető a címadó nóta beágyazott videójában, amelyben Gilbert a kisfiával együtt farkasjelmezbe öltözve ugrál, táncol, ökörködik. Egy kommentelő fején találta a szöget: "Itt egy kisfiú, aki önfeledten játszik és közben bűvészkedik a zenével. Na meg a kisfia."

Személy szerint nekem a "Get Out Of My Yard"-tól (2006) a "Vibrato"-ig (2012) terjedő időszak volt a kedvencem, épp a két nevesített albummal mint sarok- és csúcspontokkal. A "Portland-i farkasemberek" is nagyon szimpatikusak, de az én ízlésemnek kicsit hóbortosak. Szeretem én a tréfát, a játékosságot, de itt néhol Gilbert már - legalábbis ez az én benyomásom - kacérkodik a komolytalansággal... nemcsak a számcímekben, de zeneileg is.

A "Werewolves Of Portland" teljes egészében instrumentális lemez, most nem énekel sem Gilbert, sem meghívott vendég. Ezt én ugyan hiányolom, de megértem, ha valakinek nem hiányzik. A lemez különlegessége valójában abban áll, hogy az egészet, tokkal-vonóval Gilbert játszotta föl egyedül. Egy olyan kreatív muzsikust és termékeny dalszerzőt, mint Gilbert, még a Covid sem állíthat meg. Nem volt hajlandó tétlen ülni, amíg összejöhet a stúdióban muzsikustársaival. Szerencséjére univerzális zenész, tud és szeret olyan szinten bőgőzni, billentyűzni és dobolni, hogy mindezt ne legyen ciki egy lemezen bemutatni. Azért megjegyzem, hogy - miközben mocskosul szeretnék tudni olyan szinten dobolni, ahogy ő hobbiból teszi - nagyon hiányoznak ide a profi munkatársak, az a bizonyos "input" technikában, stílusban, hangzásban.

Érzésem szerint a lemez a második felére már kicsit komolyabban veszi magát, jobban is tetszenek azok a dalok, de még így is ellenállhatatlanul vágyom vissza a "Vibrato"-hoz. Ez van. Mint említettem, Gilbert elég öntörvényű, így ki kell várnom, amíg elérkezettnek látja az időt arra, hogy kiszabadulva a koronavírus által ránk erőltetett béklyóból visszakanyarodjon ahhoz a stílushoz, munkamódszerhez és talán felesége billentyűjátékához is, ami szerintem sok pluszt jelentett azon az albumon.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.jún.04.
Írta: garael Szólj hozzá!

Van Canto: To The Power Eight (2021)

vancantotothepowereight.jpgKiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.vancanto.de

Ne szájalj! –  hangzik fel sokszor a mindennapokban – és a politikai csatározások közt, csak ott kissé durvább megfogalmazásban, hadd tanuljon a közélet –, még szerencse, hogy a Van Canto esetében hangosan kiálthatjuk, de igen!

Oké, elismerem, hogy nem mindenki van így vele, és hát igazat is tudok nekik adni, hiszen egy olyan zenei műfajban lépett az együttes az a capella útjára, ahol a kritikai megfelelés egyik legfontosabb eleme a hangszeres tudás: aki viszont ezen túl tud jutni, az igazán jól szórakozhat, mert az előadott dalok így, pőrére lecsupaszítva is magukkal tudnak ragadni, egész egyszerűen azért, mert jók, az énekesek pedig értik a dolguk – mindig tudják, mikor kell mammamázni és rakatakázni –, ráadásul még  abszolút értelemben is elismerő a teljesítményük.

Cirkusz az egész? Valóban, de nem is akar többet, mint szórakoztatni, felemelt kézzel elhessegetve minden olyan esztétikai értéket, amiért általában a művészeteket szeretjük. És akkor mégis, mitől pozitív a viszonyulásom az egészhez? – mert én Stephen Kinggel ellentétben szeretem a bohócokat, azokat, akik két bukfenc között is képesek hegedülni, és hatvanötös cipőben előadni néha bumfordi, néha giccses magánszámaikat, aminek mélyén – nagyon mélyen – megtalálhatjuk az alapvető emberi érzelmeket.

Az új album visszatért a gyökerekhez, feldolgozásokkal, és egyenes vonalú metal himnuszokkal dúdolják le a fejünket, valahol a Manowar, a Nightwish és a Blind Guardian halmazának metszetében, sőt, a "return" mellett még újdonságokkal is szolgálnak, hiszen ez az első album, ahol hörgéssel és mormogással színesítik az a capella eszköztárát, ami valljuk be, szokatlan ebben a stílusban. Az agresszív jelleg megjelenését saját és feldolgozott szerzemény is prezentálja, az Amon Amarth főnöke minden bizonnyal jót nevet, ha meghallja, mivé alakították a "Raise Your Horns"-t, amiről most derül ki igazán, mekkora induló.

A fiúk és az őket karon fogó hölgy azonban megáll a saját száján, izé, lábán is, mert önálló dalaik nem lógnak ki az olyan klasszikusokból sem, mint az Iron Maiden "Run To The Hills"-e, vagy a Queen "I Want It All"-ja, és ha például rendesen hangszerelnék a váltásokkal tűzdelt "Faith Focus Finish"-t, vagy az azonnal adrenalinfröccsöt okozó "From The End"-et, egyből leesne azoknak is a tantusz, akik zsigerből utasítják el az egész jelenséget.

Könnyed, a komolyságot kecses bájjal elutasító albummal ajándékozta meg híveit a csapat, és ha a profizmust nem is látod meg a előadottakban, értékeld a rajongói attitűdöt, még ebben az egyéni formában is.

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.jún.02.
Írta: Kotta 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 29. – Tygers Of Pan Tang: Wild Cat (1980)

tygers_wild.jpgNézem ezt a DVD-t, élő felvétel (Visions from the Cathouse), és én érzem kellemetlenül magamat. Élő felvétel, mert koncertnek nemigen lehet nevezni, ahhoz ugyanis közönség is kellene. Itt olyan nincsen. A vágónak nem volt egyszerű dolga, hogy a nézők hiányát leplezze, nem is sikerült megugornia szegénynek a lehetetlent. A számok közé próbatermi és stúdió felvételeket illesztett be, hogy ne kelljen mutatni a kongó koncerttermet, de hát nyilvánvalóan kilóg a lóláb. A vége felé lankadt az operatőr figyelme is, így bevillan a maréknyi csápoló a színpad előtt – szerintem ez ugyanaz a nyolc ember, aki az elején még fényképezett – feltehetően meghívott sajtós.

Vagyis, egy újabb méltatlanul mellőzött zenekarról lesz szó. Pedig nem indult rosszul a karrierjük, az első albumuk (ez) már az MCA-nél jelent meg. A Robb Weir alapította banda Jess Cox énekes csatlakozásával vált teljessé, és már néhány kislemez elég volt a nagykiadós szerződéshez. '80-ban meg is jelent a 'Wild Cat', ami ma már klasszikusnak számít NWOBHM körökben és több remek számot is felvonultat. (Nem mellesleg pedig, sokan éppen az első kislemezüket tartják a létező legelső NWOBHM felvételnek.)

A '81-es "Hellbound"-ra új énekes érkezett (Jon Deverill), és John Sykes is csatlakozott hozzájuk másodgitárosként (később Whitesnake, Thin Lizzy). A hangzás kicsit metalosodott, judasosodott ezzel, de mindez nem csengett össze a kiadó elképzelésével, ezért a következő "Crazy Nights"-on (szintén 1981) már egy dallamosabb irányba terelte őket. Talán ez (is) volt az oka, hogy Sykes a korong felvételei után fogta a kalapját, és elköszönt. Épp időben, mert "82-es "The Cage" súlyos arányvesztésről tanúskodik. A két feldolgozást is tartalmazó, és részben a csapat mellé kirendelt külsős szerző által jegyzett dalcsokor ugyanis kvázi AOR muzsikát tartalmaz, csak éppen billentyűs nélkül. Egyértelműen az amerikai piacra készült.

Szerencsétlenségükre ez a borzalom kereskedelmileg sikeres lett, így a lemeztársaság tovább erőltette (volna) az átiratokat és a még nyálasabb vonalat. Próbáltak megpattanni tőlük, de nem akadt senki, aki a szerződésben kikötött lelépési díjat kifizette volna. Ezért inkább feloszlatták magukat, hogy szabaduljanak. Hamarosan (1985-ben) aztán újjáalakultak persze, de mivel a második énekes, Deverill lenyúlta a nevet, Weir Coxszal Tyger Tyger-ként tudott csak koncertezni. Némi nyűglődés után aztán felhagyott a zenéléssel – a sorozatos csalódások eredményeképpen szögre akasztotta a gitárt. A Tygers of Pan Tang (akkor már Deverill bandája), két újabb LP után szintén – immár másodszor – feloszlott 1987-ben.

Weir legközelebb '99-ben a Wacken tizedik és a banda huszadik évfordulóján lépett fel Coxszal, a Blitzkrieg tagjai ugrottak be kisegíteni őket ezen a meghíváson. A sikeres koncerten felbuzdulva a gitáros 2000-ben újjászervezte a zenekart, de Cox nélkül. Az időközben üzletemberré (a Neat Records tulajdonosa és főnöke) vált énekes nem vállalta ugyanis a visszatérést ebben a konstellációban. Később azért Jess Cox's Tygers of Pan Tang néven – párhuzamosan – haknizott ő is egy másik bagázzsal.

Csodálatos történet, ugye? A hogyan tegyünk tönkre egy tehetséges csapatot zene-életviteli tanácsadó nagykönyvben egész biztosan kiérdemeltek egy vaskos fejezetet. Pedig az első két korong piszok jó, ráadásul a 2000 utáni felállások is nagyon korrekt hanghordozókat jelentettek meg. Különösen szeretem az utolsó négy CD-jüket Jacopo Meillével a mikrofonnál (2008-tól). Ezek közül Garael kettőt is szemlézett ezen a fórumon (ITT és ITT).

Állítom, a Tigrisek ma is egy lendületes, nagyon jó dallamérzékkel megáldott melodikus metal zenekar. Ennek fényében az első bekezdésben említett érdektelenség teljességgel méltánytalan. A patinás múltról nem is beszélve.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.máj.28.
Írta: Dionysos 1 komment

Marillion: Live From Loreley DVD (1987)

yyy_60.jpg

A '70-es évek pezsgő brit progresszív rock színtere elképesztően gazdag hagyományokat teremtett, amelyek a mai napig élnek. Bizony, nem lehet egy kalap alá venni a Yest, a Genesist, a Pink Floydot stb., ezek az együttesek mind saját alfajait hozták létre annak a stílusnak, amit gyűjtőnéven csak – az NWOBHM mintájára – "First Wave of British Progressive Rock"-nak (FWOBPR)-nak lehetne nevezni. Azóta már volt második hullám (pl. épp a Marillion) és harmadik hullám is (pl. Lonely Robot). Sajnos úgy tűnik, a puskapor – talán a kedvezőtlen korszellem miatt is – kezd kifogyni a brit progresszív zsánerből, így érthető, ha beindul a nosztalgiafaktor, mi pedig olyan képtelen dolgokra kezdjük el költeni a pénzt, mint pl. ez a DVD.

Merthogy ki vesz manapság olyan koncertfölvételt, ami a '80-as években készült, a korra jellemző pifi-pufi, csilingelő, lagymatag hangzással és fakó, életlen, darás képpel. Az utóbbi különösen irritálható lehet annak a generációnak, amelyik már a tűéles ultra HD 5K élményhez szokott hozzá, és azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák a VHS kazettát; talán nem is látott olyat, mint ahogy képcsöves TV-t sem. Ezen az alapon tehát készséggel elismerem, hogy a DVD nem tűnik észszerű beruházásnak. Ugyanakkor az ilyen fölvételek – mint pl. a U2 "Live At Red Rocks" koncertfilmje - tényleg varázslatot örökítettek meg az utókornak, olyan rocktörténelmi pillanatokat, amelyek nemcsak megismételhetetlenek, de az érintett zenészek megöregedése és elfáradása miatt reprodukálhatatlanok. Szóval több ez mint nosztalgiafaktor…

A Marillionról már egy csomószor elmélkedtem itt a blogon, a "Misplaced Childhood" süldőkorom meghatározó zenei élménye volt, azután megtanultam szeretni a Steve Hogarthos korszakot is, ami nálam a "marillion.com"-mal (1999) fulladt ki végleg. Azóta csak a nyűglődés van. Pár éve figyelmem újra a Fish-éra felé fordult; akkor megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a korszak utolsó lemeze, a "Clutching At Straws" (1987) nincs is meg a gyűjteményemben. Sürgősen beszereztem hát, és ennek farvizében a "Live From Loreley" DVD-t, amely a kérdéses album turnéján lett rögzítve 1987. július 18-án, a Freilichtbühne Loreley amfiteátrum színpadán, a németországi St. Goarshausenben.

Mit mondhatnék? Kordokumentum. Több szempontból is (ruhák, frizurák, legénytollak, fönt említett technikai paraméterek stb.). A Marillion (legalábbis a Fish által fémjelzett inkarnációja) ekkor volt a csúcson, és ezt bizony látni-hallani kell, még akkor is, ha utólag már tudjuk, innen csak lefelé vezetett az út, egyenesen Fish kilépéséig és a "Mark I" történetének végleges lezárásáig.

Fish legutóbbi és talán utolsó szólólemeze kapcsán már fölvetettem ezt a témát, de ezt a koncertet nézve még világosabban megfogalmazódik bennem: fogalmam sincs, mi a titka ennek a tagbaszakadt pasinak. Megjelenik kopasz fejtetővel, erősen hiányos mundiál frizurával, van rajta min. 25 kiló felesleg, harsány, cirkuszi jelmezekbe öltözik, a hangja túlságosan hasonlít Peter Gabrielére, miközben a hangképzésétől, intonációjától azonnal szívszélhűdést kapna egy voice coach. És mégis… A még világosban kezdődő koncert közönsége már az első szám alatt a tenyeréből eszik. Nálam valahol ez választja el a zenészt a művésztől.

Csak a hallgatóságban ugráló, izzadó, sörszagú, szőrös hónaljú német kamaszokat tudom idézni: Zugabe! Zugabe! Zugabe!

Tartufffe

2021.máj.27.
Írta: Kotta 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 28. - Diamond Head: Lightning to the Nations (1980)

diamond_head.jpgGondolkodom azon, mennyit időzzek a NWOBHM kezdeti időszakában, mert sok jó és relatíve alulértékelt lemez született abban az érában, még ha némelyik zenekar nem is teljesen ismeretlen. Különösen igaz ez ránk, "mi, magyarok" akkoriban kimaradtunk a pezsgésből, így még az idősebb metalosok sem ismerik feltétlenül ezeket mind, a fiatalabb generációról nem is beszélve. Ahogy korábban is fejtegettem, sokan lemorzsolódtak útközben, és gyakran nem a zenei teljesítmény volt ennek az oka. Sokkal inkább látszik kirajzolódni egy olyasfajta trend a '80-as években, amely egy berobbanó szcénáról és a takonyra rácuppanó gyöngytyúkokról (értsd, nagyobb kiadók) szól.

Az áhított lemez-szerződéssel ugyanis legtöbbször jött a feketeleves is: belepofázás a zenekar felállásába, hangzásába, kinézetébe is akár, belekötés a névbe (lásd Satan) stb. A lelkes, amatőr tinédzsereket pedig elkapta a kezdeti sikerek heve, el is szálltak kicsit talán, volt aki túltolta a bulit, de mindenképpen elvesztek a vaskos szerződések, jogi kötelezettségvállalások és a kirendelt producerek-hangmérnökök dzsungelében. Nem minden zenekar olyan szerencsés, mint az Iron Maiden, ahol volt egy egyértelmű művészeti főnök és egy profi menedzser, akik irányban tartották az események folyását.

Ilyesmi zenekar a Diamond Head is, akik annak ellenére nem lettek sem egy Maiden, sem egy Def Leppard, hogy a mozgalom - kétséget kizáróan - egyik alapkövét rakták le ezzel az albummal. De még csak egy Saxonhoz hasonló karriert sem tudtak összehozni. Igaz ugyan az is, hogy a korong csak utólag nemesült fel a Kossuth-díjra, megjelenése idején a kutyának se kellett. Végül a zenekar jelentette meg saját kiadásban. Rendes borítóra sem maradt már pénzük, a fáma szerint egyszerű papírtasakba bújtatták, amit a tagok szétosztottak egymás között, és mindenki aláírt 250-et belőlük. Ezer példány készült belőle mindösszesen, és disztribúciója egyáltalán nem volt: levélben lehetett megrendelni vagy koncerten megvásárolni.

Az, hogy cucc mégsem egy átlagos produkció, mi sem mutatja jobban, minthogy a Metallica négy számot is feldolgozott a rajta szereplő hétből (Helpless, It's Electric, Am I Evil?, The Prince). Valójában inkább ötöt, mert a "Sucking My Love" riffje is újraértelmezés áldozata lett – mondjuk inkább úgy, hogy komoly inspirációforrás lehetett nekik. És ugyebár a Metallica mégiscsak a világ legnagyobb (legsikeresebb) metal bandája. A stílusuk aközben formálódott azzá, ami, hogy oda-vissza eljátszották a próbákon ezt a lemezt minimum kétszázszor.

Szóval ez az a korong, amit tulajdonképpen mindenki ismer, bár még sosem hallotta. Adom amúgy, hogy ülnek és kellettek ezek a feldolgozások: az eredeti fölvétel hangzása nem lép túl a Thin Lizzyn és az UFO-n, még átitatja azt a '70-es évek zeneisége. Lendületben, hozzáállásban azonban mindenképp átlépett azon a korszakon, néhány későbbi trükknek az alapját is lerakva egyúttal. Mindazonáltal a Metallica értelmezésében ezek a dalok és témák tényleg egy másik dimenzióba kerültek.

Hogy ezek után miért nem futott be sikeresebb ívet a banda pályafutása? Jó kérdés. Jelen esetben szerintem zeneileg is érdemes feszegetni a témát, nem csak a körülményeket okolni. A '82-es "Borrowed Time"-ra ugyanis jelentősen szelídült a hangzásuk. Igaz, hogy jobban szól, de a lendület és az innováció mintha visszább hagyott volna, előkerültek a gyökerek is, mint például a Zeppelin. Egy évvel később, a "Canterbury"-n pedig már olyan nóták is vannak, amiket előbb tudnék elképzelni egy The Police vagy egy U2 lemezen, mint egy heavy metal korongon.

Szóval amíg a Saxon, a Def Leppard és a Judas Priest keményedett és a '70-es éveket hátra hagyva fedezte fel az új stílus határait, addig ők rögtön elkezdtek bepunnyadni (mondom ezt úgy, hogy zeneileg szerintem mindkét album jó, szeretem őket). Persze a kortársak is óhatatlanul dallamosodtak az évtized közepe felé (Turbo, Crusader, Hysteria) a korszellemnek és az amerikai nyitásnak megfelelően, de csak miután megalapozták a rajongótáborukat a keményebb közegben. A Diamond Head elvétette ezt a trendet, elsiette a letisztulást, megkomolyodást. Még be se durvultak igazán és már lenyugodtak. Olyannyira, hogy '85-ben fel is oszlottak.

Azóta kétszer újjáalakultak és a mai napig korrekt lemezekkel lepik meg a hűséges rajongóikat (egyetlen eredeti tag van már csak, Brian Tatler). Olyannyira, hogy a "Lightning…" 40 éves évfordulóján (azaz tavaly) újra rögzítették azt, az aktuális felállással. Hozzácsaptak 4 bónusz feldolgozást (Deep Purple, Led Zeppelin, Judas Priest és Metallica – LOL) - ezek miatt érdemes meghallgatni az új verziót is, marha jól nyomják mások klasszikusait. Az alaplemez tekintetében azért én az eredetit javaslom, természetesen – annak a hangzása, hangulata jól leképezi a korszellemet, egyfajta kordokumentum, mondhatni. A címe pedig egészen vizionáriusnak bizonyult így utólag: valóban trendformáló lett ez a korong az egész világ számára, még ha áttételesen is. "Here it comes now / London / New York / To the nations / To the nations / Lightning to the nations". A villámot elhozták, de más lovagolta meg végül.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.máj.27.
Írta: Dionysos 2 komment

ZZ Top: Live In Germany DVD (1980)

yy_32.jpg

Ezzel a recenzióval alighanem egy sorozat veszi kezdetét, amelyet nem valamiféle tematikus szálra fűzök föl (mint az elfeledett jeles mesterremekeket), hanem egyszerűen arra a tényre alapozok, hogy megint több tízezer forintot költöttem CD-k és DVD-k beszerzésére, és a cucc egyszerre, egy göngyölegben érkezett meg. Ezt most szépen komótosan és módszeresen kicsomagolom, végighallgatom, kiértékelem. Elsőként a ZZ Top egy klasszikus koncert DVD-je akadt a kezembe, így most ez kerül terítékre.

Rögtön le kell szögeznem, hogy nem vagyok rajongó, talán azért is akartam ezzel kezdeni. Viszont van egy-két cimborám (pl. a két Csaba), akiknek adok a véleményére, így miután sokadjára áradoztak nekem a legendás ZZ Top géniuszáról (amiről nekem eddig csak érintőleges információim, élményeim voltak), kénytelen voltam beszerezni egy klasszikus élő fölvételt a hőskorszakból. Van másik, modernebb koncertfölvétel, ami szebben van fényképezve (pl. a 2013-as Montreux-i), talán a hangzás is élesebb, de én olyasmit akartam, ahol még a fiatalabb, éhesebb, vadabb muzsikusok mutatják ki a foguk fehérjét. A "Live In Germany" pedig ilyen.

A koncert a "Degüello" című, sorban hatodik stúdióalbumuk turnéján lett rögzítve az esseni Grugahallében a Német Televízió Rockpalast sorozatának részeként. Mindez 1980. április 20-án, hajnalban történt, a fesztivál záró bandájaként 4-kor kezdtek, a ráadást pedig már reggel fél 6-kor kezdték. Mit mondjak? Rajtuk nem látszik, a közönségen meg nem hallatszik a képtelenül kései kezdés.

Igen fura szerzet ez a három Texas-i csávó. Az egy dolog, hogy hogyan néznek ki, de - és most nem akarok egy rajongót sem megbántani - még csak nem is a legvirtuózabb zenészek: persze itt, egy ilyen blues alapú southern rockbandában nem ez a fő szempont. Billy Gibbonsnál már 1969-ben is akadt megannyi lényegesen jobb gitáros, a Dusty Hill bőgőssel megosztott éneklés sem különösebben figyelemre méltó, sőt. Mégis van valami nem evilági mágia ebben a trióban azon túl, hogy piszkosul össze vannak szokva; árad belőlük egy ellenállhatatlan, lüktető energia, ami évtizedekre közönségkedvenccé avatta őket. Nekem tetszik a kicsit régies, teltebb és természetesebb hangzás is, főleg a '80-as évek slágereihez képest (mint pl. az MTV-ben annak idején unos-untalan játszott Gimme All Your Lovin' - 1983).

Nem lettem én ettől a 93 percnyi 22 daltól atom lelkes rajongó, de komoly megelégedéssel tölt el, hogy immár van egy képes dalgyűjteményem a ZZ Top klasszikus időszakából, amikor még nem voltak túl nagypapások, és amikor még a hangzásba sem rondított bele a '80-as évek vagy az agyondigitalizált "újkor". Hajrá sörivók és fölforgatók!

Tartuffe

2021.máj.27.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Astrakhan: Superstar Experience + A Slow Ride Towards Death (2021) - interjú Per Schelanderrel

yyyyyyyyyyyy.jpg

Idén áprilisban a jellegzetesen skandináv, mégis önálló arculattal rendelkező progresszív rockot játszó Astrakhan dupla megjelenéssel lepett meg/kényeztetett minket. Mindkét lemez teljes egészében meghallgatható az együttes Bandcamp oldalán. Sokat agyaltam azon, hogy miként mutassuk be ezt a két albumot: írjak külön recenziót vagy vonjam őket össze? Végül azt sütöttem ki, hogy mivel korábban már készítettünk egy interjút a banda bőgősével, Per Schelanderrel, fölkérem egy beszélgetésre, s egyszersmind ez maga lesz a két igazán jól sikerült album bemutatója is. Szerencsére Per nagyon közvetlen arc és azonnal kötélnek állt.

y_305.jpg

(1) Helló! 2018 januárjában beszélgettünk utoljára; sok minden történt azóta. Akkor úgy nyilatkoztál, hogy vagy 10-15 dalt már megírtatok, köztük egészen hosszúakat is. Az új lemezen azonban csak nyolc szám kapott helyet, Ez azt jelenti, hogy van még ott, ahonnan ez jött? Hogy választottátok ki az albumra a dalokat?

Hát igen, repül az idő! 2018 januárjában a legtöbb időnk azzal ment el, hogy készültünk a Jézus Krisztus Szupersztár turnéra. Végül is jó volt ez így, hiszen tele voltunk dalokkal, de nem mindegyik állta ki az idő próbáját. Óvatosnak kell lenni, mert néhány dolog, amit írsz, valójában nem annyira jó. Ahhoz, hogy megírj egy igazán jó nótát, sokszor át kell magad rágnod egy nagy csomó kevésbé erős ötleten. A kreativitás vicces dolog; néha be kell fejezned néhány rossz dalt, csak hogy kiírd őket magadból, hogy helyet csinálj a jó ötleteknek. Van azonban egy nóta, ami ugyan nem került föl az új lemezre, de még mindig piszkál engem, mert a nagy része kiváló: van benne egy igazán frankó orkesztrális (nagyzenekari) rész és néhány Sabbathos riff. Született továbbá egy olyan számunk is, amit még nem adtunk ki, de később talán megjelentetünk valamilyen formában. Igazán gyilkos egy nóta, de nem illett a lemezre. Tudod, az a jó, ha egy lemeznek sajátos sodrása van; ez a másik ok, amiért bizonyos dalok nem kerülnek föl egy albumra. Az "M.E. 2000" című szám eredetileg 4 perccel hosszabb volt, de azután kivágtuk a 4 perces bevezetőt, mert egyszerűen nem volt elég jó. Egyébként ez történt a korábbi albumainkkal is, nem mindegyik dal került föl végül rájuk, de nemrégen elérhetővé tettünk mindent a Bandcamp oldalunkon. Ott meg lehet hallgatni az összes számunkat, amit valaha megírtunk.

(2) Olvastam valahol: csodálkozol, hogy senki sem kérdez rá az új lemezen hallható jó vastag bőgő hangzásra. Esküszöm, akkor is rákérdeztem volna a dologra, ha nem látom azt a kommentet. Mondj valamit arról a brutálisan király soundról!

Á, csak viccelődtem, de azért a lemez fölvételei alatt tényleg iszonyatos büszkeség töltött el a stúdióban! Ha engem kérdezel, volt a rocktörténelemben egy olyan album, ami a basszusgitár hangzása tekintetében mérföldkővé lett, később követni való példává vált sokaknak. Természetesen Eddie Jackson soundjára gondolok az "Operation Mindcrime" (Queensryche) albumon. Sokan próbálkoztak vele, de még Eddie-nek sem sikerült újra rátalálni! Az "Operation Mindcrime" elképesztően király lemez! Szóval… amikor a stúdióba vonultunk, úgy éreztem, hogy a kikevert basszus hangzásnál évek óta nem hallottam jobbat, így elkezdtem azzal kérkedni, hogy új etalont sikerült fölállítanunk, amint az annak idején az "Operation Mindcrime"-mal történt. Azóta nyilván lehiggadtam egy kicsit, de nagyon elégedett vagyok a hangzással: fantasztikus érzés, hogy a bőgő úgy hangos a keverésben, hogy közben nem nyomja el a többi hangszert! Ennek egyébként az a titka, hogy egyszerűen megmaradunk az elején belőtt soundnál! Nem szabad utólag belepiszkálni a keverés közben. Csak egyetlen basszus jel van az albumon, amit lehetetlen a keverésben megváltoztatni, még ha meg is tudod "nyírni" egy kicsit. A Chris Aiken "Signiture" bőgőmön játszottam, Lungren vintage hangszedővel, egyenesen az Olsson erősítőmbe, ami elé egy tíz colos állványra két mikrofont erősítettünk. A lehető legegyszerűbb megoldás, de órákon át piszmogtunk vele, hogy minden rendben legyen az elejétől fogva.

(3) A soundról jut eszembe! Manapság nagyon sok banda ugyanúgy szól: a hangzás túlnyomórészt triggerelt, kompresszált, digitalizált. Ti kezdettől fogva ellenálltatok ennek a divatnak: az Astrakhan hangzása természetes, érdes, levegős, de egyben modern is. Tudsz erről nekünk mondani valamit? Ez honnan jön?

Igen, egyetértek veled! Mind a sztereotipikus hangzással kapcsolatban, mind pedig ami az erre vonatkozó leírásodat illeti! Az Astrakhan mindig arra törekedett, hogy valami eredetit csináljon, és ennek meg kell jelennie a produkcióban is. Szerintem van valamiféle félreértés a tekintetben, hogy létezik olyan, hogy "jó hangzás". Nekem ez nagyon leegyszerűsítő – nincs olyan, hogy "jó hangzás", amit azután követendő mérceként állíthatsz az összes többi banda elé. A zenészek és együttesek kezdettől fogva különböznek, már amiatt is, ahogy a hangszerükön játszanak, így a producer munkája nem más, mint hogy fölerősítsék a saját hangzást, nem pedig az, hogy kikeverjék nekik valaki más soundját! Három lemezt is csináltunk Marcus Jidell gitárossal, mert ő is ugyanígy áll a dolgokhoz. A bőgőt és a dobot egyszerre vesszük föl, ugyanabban a szobában, hogy meglegyen köztünk az a bizonyos rezgés (vibe). Szóval ahogy mondtam, nincs olyan, hogy "jó hangzás", de olyan van, hogy jó "take", és ez az, amit el akarsz kapni.

(4) Meg kell mondjam: az "A Slow Ride Towards Death" eddig a kedvenc lemezem tőletek. Úgy érzem: egyszerre kemény és dallamos, végre minden a helyére került. Van ennek köze ahhoz, hogy rátaláltatok Johan Hallgren gitárosra (Pain of Salvation)? Köszönhető talán neki is ez az újdonsült keménység?

Johan tényleg hozott néhány riffet és fontos szerepet játszott pár dal megírásában. A valódi ok azonban valószínűleg az, hogy "kemény hangulat" uralkodott a bandán, amikor megírtuk és fölvettük az anyagot. Eszméletlenül elfáradtunk a Jézus Krisztus Szupersztár előadások után, mivel én, Jörgen (a tesóm) és Alex (az énekes) voltunk a producerek, turnémenedzserek és minden más, és majdnem egy egész éven át güriztünk azon, hogy minden flottul menjen. Mindeközben megírtunk néhány számot és Alexnek két gyermeke van. A dalok írása közben ráadásul elég feszült lett a helyzet Jörgen és köztem. Eddig egész könnyen ment a dalszerzés, de most sokkal nehezebb volt; keményen kellett föllépjek ahhoz, hogy haladjanak a dolgok – a dalszerzés éppúgy, mint a fölvételek ütemezése. Ezt értem hát a banda "kemény hangulata" alatt. A fölvételek befejezése után még feszültebbé vált a viszonyom Jörgennel, így egy idő után úgy döntött, hogy kilép a bandából – s ez persze nagy csapás volt nekünk.

(5) A legutóbbi interjúban röviden megemlítetted, hogy tervezitek élőben előadni a Jézus Krisztus Szupersztárt. Sikeres volt a dolog? Hány koncertet sikerült lekötni?

A projekt nagyon sikeres volt, a föllépéseink telt házak előtt mentek és vastapssal jutalmaztak minket mindenhol. Színházakban és koncerttermekben játszottunk, így mindenütt ülő hallgatóság fogadott minket, ami nekem elég szokatlan volt. Ugyanakkor jó érzés volt rockbandaként ilyen szép helyeken föllépni. Elég nagy rizikója volt a dolognak, ezért csak négy koncertet vállaltunk be: hármat Finnországban, egyet Svédországban. Kaptunk néhány jó fölkérést 2021-re, de 2020-ban a helyzet drámaian megváltozott Svédországban a koronavírussal, így minden tervet föl kellett függesztenünk.

(6) Ezt CD-n is kiadtátok, ami lenyűgözött. Mindig is azt éreztem, hogy a legtöbb színházi előadás túl populáris, túl musicales, miközben ez egy rockopera (s a hangsúly a rockon van). Ti visszatettétek a rockot a rockoperába! Lesz esetleg ebből DVD is?

Minden koncertet rögzítettünk, de profi filmezés nem folyt. Nyilván meg kellett volna csinálnunk, de anyagilag egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, és túl sok mindent kellett megszervezni. Valóban az volt az elképzelés, hogy visszahozzuk a rockot az eredeti rockoperába. Ezt igazából egy rockbandának kell előadnia.

(7) Ha eddig nem jöttek volna rá az emberek, a "Gethsemane"-t hallgatva tuti fölismerik, hogy milyen nagyszerű énekes Alexander Lycke. Mats Levén Júdásként való szerepeltetése is telitalálat. Szinte „belakják” a szerepüket! Kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy a Broadway- vagy filmváltozat leutánzása helyett saját értelmezésben adjátok elő a darabot?

Nagyon szeretjük a Jézus Krisztus Szupersztárt, és úgy éreztük, hogy a modern verziókból hiányzik a szenvedély, a "vér, verejték és könnyek". A mi megközelítésünk az volt, hogy a Deep Purple miként játszotta volna ezt el a "hőskorszakban". Mivel nem állt rendelkezésünkre nagyzenekar, eleve tisztában voltunk vele, hogy néhány esetben elő kell rukkolnunk valamilyen más, saját megoldással, hogy működjön a dolog. Például, imádom a "Pilate's Dream" című dalt, de az eredeti egy nagyon rövid, átvezető jellegű szám énekkel és egy szál akusztikus gitárral. Egy igazi nótát akartunk belőle csinálni és szerintem nagyon jól sikerült. A "Blood Money" és a "Highway Star" ötvözése, "mash up"-ja pedig azért született, mert úgy éreztük, egy koncerten azért jól is kell érezzük magunkat, hiszen a téma és a történet elég súlyos.

(8) Volt ez a koncertsorozat bármilyen hatással az új album munkálataira? Miközben az új lemezt hallgattam, úgy éreztem, van némi áthallás, pl. a kedvenc nótám, a "What You Resist Will Remain" kórusrészében, és máshol. Vagy csak képzelődöm?

Ó, igen! Néhány rész, amit a Jézus Krisztus Szupersztár előadásához írtunk, végül az új lemezen kötött ki, de az általad említett kórusrész nem tartozik közéjük. :)) 12 Már kész voltam a számmal, de eredetileg az volt a terv, hogy egy hosszú elhalkuló (fade-out) résszel fog záródni. Jörgen azonban azt mondta, hogy van neki egy elfekvő dalfoszlánya és az talán pont ide illene. Az a vicces az egészben, hogy ehhez szöveget is írt már, amiben a resist/remain szavakkal játszott egy kicsit – anélkül, hogy tudta volna: éppen ezt a címet szántam a számnak. Említettem már, hogy imádom a kreativitást, ahogy meglep téged és az egész világot varázslatosabbá teszi?

(9) Nem lehet megkerülni a kérdést: hogy birkóztatok meg a világjárvány által okozott helyzettel? Sok zenész tele van panasszal (mert pl. nincsenek koncertek), mások pedig próbálják a legjobbat kihozni a helyzetből, pl. azzal, hogy az elzártságot, sok szabadidőt bölcsen és kreatívan használják föl.

Végtére is elég szerencsésnek mondhatom magam. 2020 júniusában játszottam az utolsó koncertemet; mindaddig havonta voltak föllépéseim. Christian Liljegren szólólemezére is én játszottam föl a basszus részeket, és megbíztak néhány zenei videóklip producerelésével. 2021-ben már nagyon untam magam és beindítottam egy YouTube csatornát a Royal Hunt, Skintrade és Violet Janine bőgőseivel. Meglátogatunk néhány basszusgitáros kollégát és lazán beszélgetünk a zenéről, szerkóról, hangszerről. Most éppen egy titkos projekt stúdiófölvételeivel vagyok elfoglalva, ami inkább metál, amolyan NWOBHM. Ehhez nem igazán vagyok hozzászokva, így tök szórakoztató az egész.

(10) Mi következik most? Talán túl korai erre rákérdeznem, de vannak-e terveid a jövőre nézve?

Az egyik kedvenc koncerttermem egész Európában a budapesti A38-as hajó! Iszonyatosan szeretnék ott egyszer föllépni az Astrakhannal! Tartok tőle, hogy még sokáig kell erre várni. Júniusban csinálunk valami brazil videós fesztivált, majd lesz néhány fesztiválunk augusztusban Svédországban, de nem tudjuk, hogy meg lesznek-e tartva. Nagyon örülök, hogy megkerestél ezzel az interjúval, ráadásul anélkül, hogy pénzt kértél volna az oldalatokon megjelenő reklámért. Minden héten 5-10 megkeresést kapok magazinoktól a világ minden részéből, hogy adjak nekik interjút, de előbb fizetnünk kell a reklámért a lapjaikban. Ez tök furcsa, mert egy ilyen album kiadása után totál le vagyok égve! Az én munkám az, hogy zenét szerezzek, nekik meg az, hogy írjanak érdekes előadókról – attól függetlenül, hogy azok fizetnek nekik vagy sem! Zenészként iszonyatosan elegünk van ebből a "fizess, hogy játszhass" (pay to play) hozzáállásból; manapság már azért is fizetned kell, hogy interjút készítsenek veled, meg hogy eljuthass a közönséghez, akik majd megnézhetnek téged egy "pay to play" klubban! Ennek sosincs vége, és mindig a zenésznek kell kiköhögnie a lóvét. Ha nem csinálunk új zenéket, akkor a magazinok sem tudnak majd írni semmiről; ezek a lapok egy éven belül csődbe mennének. Röviden: mivel megcsináltátok velem ezt az interjút – méghozzá ingyen – ti vagytok a jövő!

Nagyon szépen köszönjük! Hálásak vagyunk, hogy elérhetővé tetted magad e rövid, de velős beszélgetés erejéig.

2021.máj.23.
Írta: Kotta Szólj hozzá!

Elfeledett jeles mesterremekek 27. – Exciter: Heavy Metal Maniac (1983)

exciter.jpgGondoltam, ha már Észak-Amerikában kalandozunk (Cirith Ungol), akkor benézünk Kanadába is. Az Anvilt, a Voivodot, vagy az Annihilatort nyilván nem kell bemutatni, de az Exciter – gyanítom – jóval kevésbé ismert. Rengeteg a párhuzam pályafutásukat tekintve amúgy az Anvillel (ezeket megpróbálom alább kifejteni), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Lipsék végül is valamiféle rehabilitációban, utólagos elismerésben részesültek 2008-tól, az „Anvil! – The story of Anvil" c. dokumentumfilmet követően. Ezen film kapcsán ugyanis felkarolta őket a Metallica, és a rockerek egy fiatalabb generációjával is megismertették a zenéjüket, ők egyfajta reneszánszukat élik most ezért.

Kezdjük azzal, hogy a lokáción túl a stílus is ugyanaz: speed metal. Folytassuk úgy, hogy mindkét bandában zenész áll (jelen esetben ül) a mikrofonnál. Itt Dan Beehler, a dobos énekelt. A legfontosabb hasonlóság azonban mégiscsak az, hogy pályájuk kezdetén hiába hoztak össze mindketten alap- és remekműveket (atyaég, mennyire imádom a "Metal on Metal"-t és a "Forged in Fire"-t!), a kiadói bénázás és a gyakori tagcserék később földbe állították mindkét zenekart.

Bizomány, súlyos pénzeket fizettem ki a "Strength of Steel"-ért (Anvil, 1987, a "Forged in Fire"-t követő lemez), amit aztán maximum háromszor hallgattam meg. Valamelyik havernál talán a "Pound for Pound"-ba (1988) is belefutottam, de ezek olyannyira nem győztek meg (valljuk be őszintén, komoly csalódást okoztak), hogy a következő 20 évben nem áldoztam Anvil korongra. Akkoriban jól meg kellett gondolni milyen méregdrága nyugati LP-re vagy CD-re költötte az egyszeri keleti rocker a félretett zsebpénzét – elég volt egy botlás, és adott zenekar jó időre kikerülhetett a pixisből. Ehhez még szar lemezt se kellett feltétlenül csinálniuk, elég volt tagcserék (vagy kiadóváltás/belepofázás, jogi ügyek stb.) miatt eltűnni néhány évre. Ez az akkori (évente lemez és koncertek) tempóban már gondot okozhatott - a dajcsmárk másik albumra ment, volt alternatíva bőven, hiszen akkor robbant a színtér.

Valahogy így járt ez a trió is. Két remek album után (Heavy Metal Maniac – 1983, Violence & Force – 1984) másodszor is kiadót váltottak. A Music For Nations pedig egy kommerszebb hangzást erőltetett rájuk (Long Live The Loud - 1985). Majd tovább fokozta a bajt a gitáros (John Ricci) kiválása. Az új húrnyűvő technikailag nyilván jobb volt (Unveiling the Wicked – 1986), de valószínűleg éppen ez ölte ki a zenéből a spontaneitást, a korábban meglévő ék egyszerűség naiv báját.  Kábé éppúgy nem fogadta el ezt tőlük a vaskalapos fémközösség, ahogy a Motörhead sem tudta átvinni Brian Robertsont. Pedig az "Another Perfect Day" és az "Unveiling..." is teljesen okés lemezek amúgy.

De még ez sem volt elég, tetőzték - a következő korongon elvették a mikrofont Beehlertől, jött egy új frontember. Nem is mondom tovább, ezután periodikusan hol feloszlottak, hol újjáalakultak, mindig más felállásban, így hiába adtak ki CD-ket 3-4 évente egészen 2010-ig, a '90-es évektől már a kutya se volt kíváncsi rájuk. Amúgy itt is van párhuzam: Lips sem adta fel, zenei klíma ide, vagy oda. Egy fanatikus csóka (esetünkben a közben visszatért Ricci) csak azért is végigküzdötte a válságos éveket.

Nem véletlenül emlegetem amúgy az Anvilt és a Motörheadet, zeneileg e kettő között voltak valahol félúton – néhol már szinte punkosan egyszerű, de hatásos és lendületes riffekkel operálva. A dob itt is fontos szerepet játszik (lásd még: Robb Reiner), nagyon erőteljes a játék és a sound, élmény hallgatni ahogy Dan kíméletlenül püföli a bőröket (trióknál eleve fontosabb talán minden hangszer). Ráadásul egészen faszán énekel mindemellett (ez a stílus határain, követelményein belül értendő), a nagy hupákolásban nem vesznek el – legalábbis a szükséges mértékben megvannak – a dallamok.

Szóval amikor éppen egyenes, erőteljes muzsikára vágysz (van ilyen… – nálam például az egyetlen biztos pont a telefonomon a "Best of Motörhead"), akkor simán előkaphatod valamelyik korai Excitert. Már csak egy dokumentumfilm hiányzik, hogy teljes legyen a kanadai párhuzam. Vállalkozó kedvű filmes-metálos csak van még Sacha Gervasin kívül?!

Kotta

Címkék: mesterremekek
süti beállítások módosítása