Kiadó:
Battlegod Production

Honlap:
facebook.com/tomorrowsoutlook

A leggyengébb számmal indítani a lemezt - olyan hozzáállás ez, amire a dakoták nagyot csettintve kiáltanának fel; igen, ez aztán kurucos hozzáállás, ám legtöbben inkább a producer nevét keresnék valamelyik pszichiátriai intézet gyengeelméjűként diagnosztizált betegei között, már ha nem menne rögtön el a kedvük az egész album meghallgatásától, pedig higgyétek el nekem, hibát követnének el. (Ráadásul, mint kiderült, a jeles úriember nem más, mint Sascha Paeth, aki úgy látszik, szereti megtréfálni a hallgatóságot, csak az a baj, hogy szar a humora.)

A Tomorrow's Outlook legutóbbi lemezét 2018-ban adta ki, amiről aztán nagy lelkesedéssel írtam is, miután kiderült, hogy a két énekes – Ralf Scheepers és Tony "Siren" Johannessen – mellett a kreatív folyamatokba az a Roy Z is becsatlakozott, akinek nagy része volt Bruce Dickinson és Rob Halford magára találásában, és a Helloween egyik legjobb és legsötétebb albumának, a "The Dark Ride"-nak az elkészítésében.

Jelen etapra azonban a frontemberek közül csak szirén barátunk maradt meg, aki azért mitológiai testvéreivel ellentétben nem nagyon lenne alkalmas kemény, számtalan kalandban edződött férfi hajósok elcsábítására, lévén kinézetre egy nagydarab szőrös viking, bár a hangja olyan, mintha Dickinson kapna még egy hangszálat és fél oktávval megnőne hangjának amúgy sem csekély terjedelme. Az együttes lelke azonban nem Johannessen, hanem a vezető gitáros, Øystein Kvile Hanssen, akinek neoklasszikus indíttatású szólói méltó párját jelentik az énekes prémium minőségű vokális megoldásainak.

De térjünk rá a lemez dalaira, melyeknek eredete valahol az Iron Maiden progresszívebb, szöszmötölős darabjaiban kereshető, olyan epikus, tősgyökeres heavy metal bandákat is figyelembe véve, akik az instant jelleget félredobva a lassú kibontású, időt igénylő témahalmozás hívei, így aztán sláger nincs is a lemezen. Nem, a fiúkra aztán igazán nem mondhatók, hogy hatásvadász megoldásokkal próbálnák a nagyérdemű kegyeit elnyerni, hacsak nem vesszük annak Tony barátunk dobhártyarepesztő vokális kalandozásait a sztratoszféra felé – de hát ez a fajta akrobatika már vagy 15 éve kiment a divatból, hogy aztán néhány extrém stílus ölelje magához, a rajongók örömére, vagy bánatára.

Mindezekből fakadóan a "Black Waves" igazából egy olyan monolit, amiben a szerzemények alig különülnek el egymástól, még sincs olyan érzésünk, hogy az együttes önismétléssel próbálná az ötletek hiányát leplezni. A szerzemények megemésztéséhez ugyan idő kell, és azzal sem vádolhatóak a zenészek, hogy szeretnek játszani a tempókkal, de szirénünk dallamai, és Hanssen szólói egy idő után lebontják az ellenszenv eltántorító falait, és feltárják azokat a kincseskamrákat, melyeknek felfedezéséért, mint írtam, még a hallgatónak is meg kell dolgozni.

Hallgasd csak meg a "Black Hearts and Roses in Snow" galoppozó ütemeire ráúszó dallamokat, majd a két részre osztott gitárszólót, amiben ugyan annyi a modern szellem, mint faltörő koson a ruhának való gyapjú, de a filmművészetből nagyon jól tudjuk, hogy a tradícióknak is megvan a diszkrét bája – ami a csapat esetében nem diszkrét, de legalább tolakodó. A hangzás sajnos az underground sztenderdekhez igazodik, tompa, és kissé kásás is, de egy-két dal után hozzá lehet szokni – a fapados jelleg talán a koncepció része volt, bár nem tudom, miért kellett ehhez egy Paeth szintű producer?

A végére aztán még egy meglepetést robbant dalba a csapat: teljesen stílusidegen módon az Aria "The Still" című szerzeményét dolgozták fel, de úgy, ahogy feldolgozni  érdemes (nem, ez nem a hentestanoncok zenei kurzusa): saját képre formálva olyan plusz értéket adni, ami miatt megéri hozzányúlni az eredeti dalhoz – így hallgathatunk meg egy eddig ismeretlen kvázi "Dickinson szólómunkát", amit talán maga a példakép is hasonló módon oldott volna meg. Türelmesek, hagyománytisztelők előnyben – a Tik-Tokon szocializálódott kíváncsi fiataloknak pedig ajánlom, hallgassák percenkénti bontásban az albumot, csak a gitárszólókat ne vágják darabokra!

Garael

Kiadó:
Theogonia Records

Honlapok:
www. gusdrax.com
facebook.com/gusdraxofficial
bandcamp.com/album/theories-of-imperfection

Olyannyira elkötelezett rajongója vagyok az instrumentális gitárzenéknek, hogy annak idején Satriani, Vai, Yngwie eslő lemeze és a Shrapnel-generáció nélkül talán nem is hatalmasodott volna el rajtam a gyógyíthatatlan rockszenvedély és metálmánia. Ennek ellenére, főleg újabban, a kifejezetten nehézfém tartalmú és progresszív hajlamú instru anyagokat nem kedvelem igazán. Ez alól kevés kivétel van (ilyen pl. a Liquid Tension Experiment vagy Brian Maillard); nekem valahogy a metál vokális műfajként van elraktározva a hippokampuszomban és a halántéklebenyemben.

Ez persze nem jelent semmiféle előítéletet, s ezt bizonyítja az is, hogy kezdettől fogva határozott szimpátiával figyeltem a görög gitárfenomén, Gus Drax, polgári nevén Konstantinos Drahalivas pályafutását. Első instrumentális szólólemeze még 2010-ben jelent meg, írtam is róla. Azóta persze több zenekarban is kipróbálta magát (Black Fate, Suicidal Angels), de a fő csapásirány a saját maga által alapított euro-power együttes, a Sunburst, amelynek 2024-es albumát buzgón dicsértem.

Drax nem siette el a 2010-es debütáció folytatását. A "Theories Of Imperfection" nyolc tételre osztott kb. 43 percnyi játékideje ennek megfelelően sűrű, alaposan átgondolt, koncepciózus teljesítmény, melynek főszereplője a gitáros figyelemre méltó dallamérzéke és káprázatos technikai fölkészültsége. A mellékszereplők sem jelentéktelenek, hiszen George Kollias (pl. Nile) dobol és – a produceri teendők mellett - Bob Katsionis (pl. Firewind) kezeli a billentyűket, de egy szóló erejéig szerepet kap Andy James is (Cosmic Shadow).

Visszakanyarodva az első bekezdésben megfogalmazott kifogásomra, ezen a lemezen is azok a szerzemények tetszenek legkevésbé, amelyek tipikus shredder metál döngölésnek tűnnek (Emotive Resonance, Cosmic Shadow). Egyszerűen jobban ülnek a líraibb tételek (pl. Final Atonement) vagy a dallamosabb, dinamikailag összetettebb számok (mint. pl. a szaxofon szólóktól sem irtózó "Ethereal Horizon").

Ennek ellenére jó kis anyag ez, és jól is szól (utóbbiról a keverésért és maszterelésért felelős Simone Mularoni gondoskodott). Ma már nagyon kevesen kíváncsiak az ilyen zenékre (az én érdeklődésem is alábbhagyott), de bármelyik metál zenekar térdre borulva mondana hálát a Teremtőnek, ha egy ilyen kvalitású szólógitárost (és dalszerzőt) tudhatnának a soraikban.

Tartuffe

Kiadó:
Epic / Rock Candy Records

Vannak rossz csillagzat alatt született zenei kollektívák. Ez nem föltétlen azt jelenti, hogy indokolatlan vagy eredménytelen lett volna a karmikus találkozásuk vagy kreatív összefogásuk. Néha egyszerűen csak üldöz valakit, valakiket a balszerencse. Nem kétséges, hogy a kanadai Zon, akikről - ide a rozsdás bökőt! - senki nem hallott mifelénk (ha mégis akadna ilyen, azt nyilvános bocsánatkéréssel követem meg), az ilyen szerencsétlen csapatok közé tartozik. Szegényeket már pályafutásuk legelején igazságtalanul befeketítette egy fölkészületlen kritikus, érvényes szerződésük ellenére vasvillával hajította ki az "istállóból" az átszervezés alatt álló Epic Records, majd kifütyülte a fölháborodott közönség egy elmaradt Alice Cooper föllépés miatt (ahol ők voltak az előzenekar).

Ilyen rossz ómenek kísérték az együttes tiszavirág életű karrierjét, nem is jutottak tovább három stúdiólemeznél, pedig 1978-ban még nagy reménységként szerződtette le őket az Epic Records és a bemutatkozó album (Astral Projector) Kanadában a toplistára is fölkúszott (jó, csak a nem túl előkelő 44. helyig). A szélrózsa minden irányában szétszaladt muzsikusok ugyan a kétezres évek elején rövid ideig fontolgatták, hogy újra összeállnak és készítenek egy vadi új lemezt, de azután nem lett belőle semmi. Mivel Brian Miller gitáros 2015-ben daganatos betegségben elhunyt, attól tartok, ez már így is marad.

Kanada mindig is a "nagytestvér", az Amerikai Egyesült Államok árnyékában élt, és ez nem volt másként a zeneipar tekintetében sem. Ennek ellenére Kanada adott a világnak néhány igazán felejthetetlen és egyes esetekben kimondottan korszakos előadót, együttest. Elég ha néhány nevet említünk: Rush, Saga, Triumph, The Jeff Healey Band, Bryan Adams, Harem Scarem - alighanem ide tartozik Neil Young is, bár vele ki lehet kergetni a világból.

A '70-es évek végére az amerikai kontinensen is megjelentek az úttörő brit progresszív bandák (Pink Floyd, Yes, King Crimson, Genesis, Colosseum, ELP stb.) "epigonjai", de ott egyrészt lett valami jellegzetesen amerikai "íze" a dolognak (lásd pl. Kansas, Boston), másrészt az egész mozgalom jóval rádióbarátabbnak bizonyult; nem annyira kísérletező, mint inkább színpadias, musicales vonásokat mutatott (lásd pl. Styx, Saga).

Ebbe a vonulatba illeszkedik a torontói gyökerekkel rendelkező Zon is, bár eredetiség szempontjából ők már inkább a második vonalhoz tartoznak. A zenéjük epikus/teátrális hangvétele, enyhe progresszivitása, ugyanakkor dallam- és slágerérzékenysége miatt a Zont leginkább úgy jellemezhetnénk, mint a kanadai Styxet, és erre még rá is erősít, hogy az énekes, Denton Young hangszíne és stílusa tiszta olyan, mint a Styx első nagy korszakának énekeséé és fő dalszerzőjéé, Dennis DeYoungé (még a nevük is hasonlít!).

Hihetetlen mázli, hogy a Rock Candy Records jóvoltából a banda teljes katalógusát kézbe vehetjük remaszterelt formában és jelentősen megbónuszolva (eddig meg nem jelent dalokkal és alternatív verziókkal). Akinek ez a lemezismertető meghozta a kedvét, annak mindenképpen ezt az újrakiadást ajánlom beszerezni - nemcsak a jobb megszólalás miatt, hanem mert az ún "outtake"-ek és a hosszabb, dzsemmelősebb alternatív változatok megmutatják, hogy a Zon még ennél előremutatóbb is lehetett volna, ha a kiadó nem fogja vissza őket (ezt az arculatot mutatja az utólag, 2017-ben kiadott "live" album is).

Aki vette a fáradságot, hogy ezt a bejegyzést elolvassa egy még saját hazájában is kevéssé ismert, de többre érdemes hordáról, annak szívből köszönöm. Lesznek úgy tízen, tizenöten. Ez van. Nem panaszból mondom, bár mondhatnám abból is.

Tartuffe

Honlapok:
www.dimensionact.com
dimensionact.bandcamp.com

Nem tudom pontosan megfogalmazni, bár az önirónia teljesen nyilvánvaló a kijelentésben, hogy az irrelevancia milyen foka az, amikor az emberfia olyan megjelenésekről fogalmaz recenziót, amellyel kapcsolatban maximum önmagát tudja idézni vagy behivatkozni. Angolul ezt hívják úgy, hogy "self-referential"; na erre találjon valaki egy frappáns magyar fordítást! A lényeg, hogy internetes portyáim során még 2012-ben találkoztam a tipikus skandináv progresszív metált játszó Dimension Act nevű zenekarral, pontosabban akkor még leginkább duóval.

A Dimension Act ugyanis leginkább Marius Nilsen gitáros/producer és Tom-Vidar Salangli énekes projektje volt, amihez szessönzenészeket béreltek föl, de a munka annyira jó hangulatban folyt, hogy az oslói Lionheart Studiosba még duóként mentek be, de már teljes zenekarként jöttek ki.... Kijöttek, ja, de a történet itt meg is akadt úgy 14 évre! Nyilatkozataikban nem magyarázták a leállás hogyanját és miértjét, csak azt hangsúlyozták, hogy ez a lemez a kollektíva újjászületése, vallási kifejezéssel élve amolyan "második eljövetel". Hogy ezt a kreatív kényszeren kívül mi motiválta, nem tudjuk, de biztosan nem a financiálisan is mérhető profit.

A 60 perc hosszú lemez most is csak öt dalt tartalmaz (az első album is csak 4 számból állt), de az utolsó szerzemény valójában egy 36 perces, nyolc tételből álló "chef d'œuvre" rengeteg témaváltással és néhány "nyaktörő" instrumentális résszel. Ambícióban egyértelműen nem szenvednek hiányt, főleg úgy, hogy Marius Nilsen ugyan nagyon jó gitáros, de nem egy John Petrucci-léptékű fenomén, vagy hogy a norvég kollégák neveit említsem: Mats Haugen (Circus Maximus) vagy Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind).

Az mindenesetre elmondható, hogy a Dimension Act az elmúlt 14 évben nem gémberedett vagy csontosodott meg, sőt képes volt szintet lépni ezzel a kiadvánnyal. Persze a stílus ma még kevésbé kurrens vagy népszerű, mint 2012-ben, és a bandának sem sikerült kilépni a fönt említett zseniális (és nekem rettenetesen hiányzó) honfitársak árnyékából, de a "Labyrinths Of Life", főleg a lemezvégi többtételes záróakkord(zuhatag) nagyon tisztességes teljesítmény, amiből (legalábbis a zsáneren belül) igen keveset kapunk mostanában. Azaz: nem kiugró, de legalább hiánypótló...

Tartuffe

Kiadó:
HNE Recordings / Cherry Red Records

Honlap:
facebook.com/lou.gramm.music

A rockzene ikonikus hangja, a Foreigner legendás énekese, Louis Andrew Grammatico, ismertebb nevén Lou Gramm közel negyven éve nem adott ki szólólemezt (bár közben Lou Gramm Band néven jelent meg anyaga 2009-ben). Vajon minek köszönhetjük ezt a váratlan csemegét? Erről Gramm maga így nyilatkozik: "Nos, a szólóalbumaim, amelyek '87-ben és ’89-ben jelentek meg, egyenként 10 dalt tartalmaztak, de valójában körülbelül 15 számot írtunk akkoriban, de ezek csak úgy félig-meddig készültek el. Miután kiválasztottuk az albumra kerülő dalokat, zavart az a gondolat, hogy mennyi jó szám maradt ki, amelyek megérdemelték volna a megjelenést.

Amikor elkezdtem dolgozni ezen az albumon, visszamentem, és meghallgattam azokat a befejezetlen dalokat, majd kiválasztottam a legjobbakat. Néhányuknak szólógitárra volt szüksége, néhányukból hiányzott egy harmadik versszak. Elkezdtem mindet befejezni. Nagyon katartikus folyamat volt hallani, hogy mekkora potenciál van bennük, és milyen közel állnak a befejezéshez. Nagyszerű érzés volt kész formában hallani őket.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítsek még egy utolsó szólóalbumot. Azt hiszem, van egy-két teljesen új dal is, a többi pedig a "Ready Or Not" és a "Long Hard Look" albumok idejéből származik — olyan számok, amelyek, ahogy mondtam, nem voltak teljesen készen, de az alapötletek nagyon jók voltak. Visszatértem hozzájuk, hozzáírtam a harmadik versszakot, beillesztettem egy gitárszólót, majd megkevertem és masztereltem őket. Így születtek meg ennek az albumnak a dalai: majdnem készen voltak, most pedig már teljesen befejezettek…"

Igazán örvendetes, hogy ezek az ötletek, dalkezdemények, demók nem maradtak a fiókban. Köszönet jár a művésznek, hogy nem hagyta elenyészni őket, hanem némi ráncfölvarrás után közkinccsé tette őket. Dalszerzés szempontjából kifejezetten erős anyagról van szó, szinte hihetetlen, hogy annak idején ezek a nóták nem találtattak érdemesnek a megjelenésre. Persze hallatszik, hogy melyek a régi, Grammet még csúcsformában mutató régi dalok (pl. Young Love, Word Gets Around) és melyek az új szerzemények, nem is utóbbiak gyöngébb minősége miatt, hanem Gramm hangjának hallható változása miatt.

Talán kevesen tudják, hogy Grammnél 1997-ben nem-rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak (olyan szerintem nincs, hogy jóindulatú rákos sejtburjánzás!). Műtétje során sajnos megsérült az agyalapi mirigye, aminek állóképessége megromlása, krónikus elhízás és örökbecsű hangjának megfakulása lett a sajnálatos eredménye. Ez azért hallatszik (pl. Long Gone), de az új gitárszólók kimondottan sütik. Talán nem ártott volna a billentyű hangszíneket is modernizálni egy kicsit...

Jelenleg Gramm épp turnézik a Foreignerrel (immár csak vendégként), amit piszkosul meg is néznék (amolyan bakancslistás dolog ez), de sajnos csak Kismartonig (Eisenstadt, Ausztria) jönnek (július 4.). Azért még gondolkodom rajta...

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

Ígérem, nem fog sokáig tartani, de nagyon fog fájni... Minden álszerénység nélkül jelenthetem ki, hogy a Myrathot hazánkban mi (egész pontosan én) fedeztem föl még 2007 végén, amikor itthon még a profi nyomtatott szaksajtó sem hallott róluk. Nagy és izgalmas fölfedezés volt, olyannyira, hogy ez indította be a DionysosRising blog történetét 2008 januárjában. Ezt figyelembe véve aligha van nálunk/nálam kompetensebb arra, hogy ítéletet mondjon az immár lassan 20 éves karrier és annak legújabb terméke fölött. Szerénykedhetnék itt napestig, de annak csak az igazság látná kárát...

A 2007-es "Hope" még bizonyos fokú nyersessége ellenére is egyfajta csodának tűnt: főleg egy olyan országban, ahol a metálzene iránti rajongás minimum underground dolog volt, valójában akár büntethető bűncselekmény is. A Myrath nyarat csináló fecske volt: egy igazi kuriózum, mérföldkő, amely sokaknak irányt mutatott és utat nyitott. Zaher Zorgati énekes, az apró termetű zseni érkezésével azután sajnos nem révbe értek (mint remélték), hanem hosszú, de az új rajongók előtt nem föltétlenül nyilvánvaló nyűglődés következett, és az útkeresést egyenetlen teljesítmény kísérte, pedig a zsenialitás mindvégig ott izzott a fölszín alatt, mint valami mindig kitörésre kész vulkáni láva.

Azok közé tartozom, akiknek az új fölállásból mindig is hiányzott a SymphonyX neo-klasszikusba hajló progresszivitása, ami a "Hope"-nak még esszenciális összetevője, meghatározó jellemzője volt. Kiderült, nemcsak én vagyok ezzel így: a legfájdalmasabb veszteség Elyes Bouchoucha billentyűs (korábbi énekes) fokozatos háttérbe szorulása, majd 2022-es távozása volt. Azért 2019-ben még megcsinálták karrierjük definitív alkotását "Shehili" címmel. Akkor úgy tűnt, végre megvan a nyerő formula, és ezzel most már egyenesbe fordulnak.

Nem sejt(h)ettem, hogy erre hidegzuhanyként érkezik majd a "Karma" (2023), amiről kénytelen voltam szigorú bizonyítványt kiállítani: "Ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett." Elpuhultak? Jóllaktak? "Kereskedelmiek" lettek? Túrisas szerint ma se keresnek többet, ma sem adnak el több lemezt. Hát nem tudom. Az biztos, hogy nem a tehetség fogyott el náluk, hanem valami más: lesliedawn olvasónk - aki az előző lemez okozta fölháborodásomat még értetlenül fogadta - most úgy fogalmazott: megmagyarázhatatlan, mi volt ezzel a lemezzel a céljuk, mert olyan, mintha valami tunéziai Elton Johnként meg akarták volna írni az Oroszlánkirály sokadik folytatását.

Mondom, nem a tehetség hiányzik, hanem az a bizonyos "puskapor" fogyhatott el, vagy ázott el a nyálesőben. Amit ugyanis ezen az albumon hallunk, az döbbenetesen kiábrándító diszkó/pop metál ízléstelen, színes-szivárványos cukormázzal nyakon öntve, musical föliratú csillogó sztaniolpapírba csomagolva. Nagyon nem tett jót nekik Franciaország elkényelmesedett, lelkileg kilúgozott légköre, sem az Adagio szétesése miatt munka nélkül maradt Kevin Codfert kommersz befolyása.

Persze vannak jó pillanatok, pl. a "The Clown", amivel csak az a baj, hogy már hard rocknak is alig nevezhető, leginkább Magnus Karlssonra (Allen/Lande) vagy Eric Martenssonra (Eclipse) hajazó schláger, vagy az albumot záró "Through The Seasons", aminek bő öt percében itt-ott visszaköszön a régi forma. De vazze, hogyan lehetséges az, hogy az ötödik számig (Still The Dome Will Come) kell várni az első tisztességes gitárszólóra? Ez a szirupos Aladdin-musical most elrontotta a gyomrom (és a kedvem). Eddig az év csalódása! Ezzel mindent igazoltak, amit az előző albumról írtam. Tüntetőleg nem is leszek ott április 14-én a Dürer Kertben! (Nem mintha bárki észrevenné vagy számon tartaná.)

Tartuffe

40 év. Nagyon sok, történelmi léptékű idő.

Kormányok jöttek-mentek, országok, hatalmak, birodalmak gyengültek meg vagy tűntek el, volt kataklizma, földrengés, cunami, a kultúrában pedig voltak stílusok, percemberek, sőt ünnepelt sztárok, amikről és akikről ma már semmit nem tudunk.

Ezalatt Steve Harris vagy James Hetfield valahol a világban egy dressing roomban előkészült egy újabb koncertre, Yngwie szert tett egy újabb Custom Shop Stratocasterre, Geoff Tate az "Operation: Mindcrime" folytatásán törte a fejét, Jake E. Lee pedig valahol Las Vegas-i otthonában húrt cserélt a signature Charvel gitárján és gyakorlásként sokadjára elnyomta a "Bark At The Moon" ikonikus riffjét és szólóját, az állandóságot képviselve. Igen, ezek a nevek már feltűnnek a 40 éve megjelent  Hammerben, ahogy a legújabb számban is. 

Ha jön egy látnok és próféciájában elmondja 40 évvel ezelőtt a szegedi pályaudvaron, ahol drága emlékű Lénárd Lacitól (RIP) átvettük az akkor még országosan nem terjesztett korai újságokat, a terjesztésben segítendő, hogy a Hammer az állandóság egyik letéteményese lesz majd a változó világban, finoman szólva is kétkedve fogadjuk. 

Túrisas

Mike Varney, Paul Gilbert. Mivel előbbi neve Spinner lemezein, az ismert gitárhős lemezein viszont Spinner neve bukkan fel rendre, a zsáner tapasztalt öreg rókái azt gondolhatják, megvan a megfejtés. Spinner minden bizonnyal egy villantós gitárvarázsló, úgynevezett shredder. 

Lassan a testtel, noha azért van némi igazságuk, természetesen. De csak némi. Tony Spinner egy bluesgitáros/énekes, aki lemezein nem szórja az arpeggiókat, tappinges varázslatokat, szélsebes harminckettedeket. Ő "csak" feelinges bluest játszik. A "csak" persze nem véletlen van zárójelben. Ennyire feelinges, az Érzelmektől majd szétrobbanó gitárjátékot ritkán hallani, még a blues igazán nagyjaitól is.

Tony (aki amúgy felbukkan pl. a Toto "Live In Amsterdam" DVD-jén is, mint kisegítő gitáros) "My '64" lemeze végig sziporkázóan jó és prémium minőségű dalcsokor, viszont ebbe a szépséges lassú blues dalba valami olyat pakolt, amire szavak nincsenek. Semmi technikai varázslat, de  másfél percben egyszerűen kifacsarja, kivégzi a hangszerét. 

Túrisas

Kiadó:
Steamhammer

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
facebook.com/axelrudipellofficial

AC/DC, Motörhead, Axel Rudi Pell. Hogy mi a közös a három testőrben? (D’Artagnant sajnos nem találtam.) A válasz arra kényszerít, hogy kilépjek kritikusi énemből, és a cinizmust saját attitűdként kezeljem – mondanom sem kell, hogy abszolút kontár álláspontra kényszerítve magamat, de mentségemül szólva, sosem állítottam, hogy én lennék a szakma csúcsa, így békaként kitekintve a kút aljáról szabadon vagdalkozhatok hülye kijelentésekkel – ha a politikusok megtehetik minden következmény nélkül, akkor talán én is.

Nos, de térjünk vissza a három "kemény és kompromisszummentes" hősre, akik zeneileg nem is különbözhetnének jobban – de igen, ám vegyünk egy szűkebb értelmezési tartományt –, mégis van valami együttesen leírható bennük, ami aztán leegyszerűsített kijelentésekre bírhatja az ítészt és a hallgatót: ha egy albumot hallgattál tőlük, hallottad az összes többit is. Most aztán egyszerre hördülhetnek fel a rajongók, de mentségemre mondva a sztereotípiák országában egy ilyen kijelentés már az ingerküszöb alját sem érheti el, így aztán talán megúszhatom az együttesek kedvelőinek rám és családomra szórt átkait, úgyhogy ugorjunk.

Nos, német gitárhősünk életművét nézve, az azért mindenképpen kijelenthető, hogy nem nagyon szeret kilépni saját komfortzónájából, albumjait pedig az epikusnak szánt, de általában túlnyújtott wannabe Rainbow dalok száma, illetve néhány apró, újításként is felfogható momentum különbözteti meg egymástól. Ezeknek a kicsiny, szokatlan elemeknek köszönhetően viszont sikerült kétszer is az éves toplistámra felkerülnie, hol egy reggae fricskának, hol néhány, Megadeth-féle staccato riffnek, hol pedig némi hideglelős Black Sabbath hangulatteremtésnek köszönhetően. Mert mindentől eltekintve, a zenei alap színvonala sosem esik egy bizonyos szint alá, és bátran kijelenthetjük, hogy Pell a maga markáns birodalmában kiváló zeneszerző, társa, a fantasztikus hangú Gioeli pedig képes a rá bízott a dalokat a felső ligába énekelni.

Pell az utóbbi néhány munkáján tehát meg tudott lepni – jelenleg pedig az új albummal. Ha ugyanis tényként kezeljük, hogy 65 év felett ne várjunk vitalitástól duzzadó, tempós kirohanásokat kedvenceinktől, akkor bizony nagyot hibázunk, és erre éppen onnan jön bizonyíték, ahonnan aztán igazán nem várnánk. A "Ghost Town" ugyanis többségében kitörő energiát sugárzó, ütemes, sőt, rapid szerzemények gyűjteménye, ahol az egyébként újrahasznosított riffel felvezetett Rainbow klón, a "The Enemy Within" is megáll hat perc alatt, a lemezt záró ikertesó pedig a Pell-birodalomra nem igazán jellemző modern, power metal riffel löki a régebbi lemezeken szenvelgésbe torkolló kényszeresen és feleslegesen túlnyújtott monumentalitást az indokolt témakifejtésbe.

S hogy miként is alakultak a zenei dolgok az új lemezen? Kezdjük a korai éveket idéző "Guillotine Walk"-kal, folytassuk az echte Dio riffel nagyot álmodó "Breaking Seals"-szel (amiben csak a vendégül hívott, egyébként minden tiszteletet megérdemlő Udo Dirkschneider elképesztőn rossz énekesi produktuma borzolja a hallgató hátán a szőrt), majd rohanjunk egyet a Soto érát idéző lemez-címadó dallal, és a misztikus "Holy Water"-rel, vagy a már címében is lendületet ígérő "Hurricane"-nel.

Nem tudom, hogy mi szállta meg Axelt így hirtelen, a hatvanas éveinek közepét elérve – talán az AI, talán más, esetleg  úgy volt vele, hogy tudjuk le az egész lemezt gyorsan, a koncerteken úgyis a nagy klasszikusokkal kell előrukkolni – mindenesetre régen hallottam ennyire friss, impulzív anyagot a veterán zenésztől – ez pedig szolgáljon példaképül mindazoknak, akik eddig lenézően legyintettek a biztonsági játék szinonimájává kövesedett gitárosra.

Garael

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/TykettoTheOfficial

Utólag visszaolvasva nem fogadtam túl lelkesen a Tyketto nagy, Frontiers által forszírozott és finanszírozott visszatérésének második lemezét, a "Reach"-et (2016), pedig mára klasszikussá érett nálam, méltó és szerves folytatásává az 1991-es, ünnepelt "Don't Come Easy"-nek. A Tyketto meglepően gyorsan és minden különösebb erőlködés nélkül pótolta be nálam a lemaradását, amiért persze nem ők voltak okolhatók, hanem az én egyébiránt széles spektrumú zenei érdeklődésem vétkes hiányossága. Ma már az elszánt rajongók között tartom magam számon, a "Reach"-et pedig a hard rock műfaj kihagyhatatlan, klasszikusokkal simán egy lapon említhető mesterremekei sorában.

Ezért, na meg a Tyketto komótos munkatempója miatt (amit nem kritikaként, hanem inkább dicséretként említek meg), nem volt kérdés, hogy tűkön ülve vártam a kerek 10 év elteltével kiadott és új kiadó által támogatott folytatást. Időközben, Michael Clayton dobos távozásával, Danny Vaughn maradt az egyetlen alapító tag. Sajnos 2023-ban az általam sokat dicsért gitáros, Chris Green is kilépett. Szerencsére a Tyketto éppúgy képes volt túlélni ezt az érzékeny veszteséget, mint a nem kevésbé nagyszerű alapítóatya, Brooke St. James lelépését. Az új gityós, Harry Scott Elliott nemcsak képes volt kivételesen tehetséges elődei örökébe lépni, de hozott a bandába egy igazi dögös/kigyúrt/loncsos rockfazont is.

A dalszerzés szempontjából - úgy éreztem - nincs miért aggódnom, hiszen a fő komponistának itt mindig is Vaughn számított. Hál' Istennek, elvárásaim teljesültek, egyáltalán nem kellett csalódnom, hiszen a "Closer To The Sun" igazi hard rock csecse-becse. Talán nincs már meg az egykori fiatalos, mindent fölperzselő tűz (elvégre is Vaughn immár 65 éves!), de a csapat (talán pontosabb, ha kifejezetten Vaughnról, mint kvázi-szóló előadóról beszélünk) ezzel a kiadvánnyal is bizonyította azt, amit sokan már régóta világosan látunk: a Tyketto nem volt üresfejű, pufihajú, zeneipar által fölhajtott marionett bábszínház. Itt komoly zenészek alkottak, ha nem is korszakalkotó, de kétségkívül kivételes és időtálló tehetségüket kamatoztatva, akiket méltatlanul mosott el annak idején a grunge-cunami. De nem kezdem újra ezt a sirámot! A lényeg, hogy a Tyketto is egyértelműen abba az illusztris, ám "elátkozott" társaságba tartozik, mint pl. a Winger, a Mr. Big, vagy éppen a Giant és az XYZ.

Danny Vaughn - aki mára német gyökerei ellenére leginkább úgy néz ki, mint egy őszhajú, navajo nagymama - minden dicséretet megérdemel. Sikeresen, ugyanakkor ízléssel és mértéktartással támasztott föl egy kérészéletű legendát, amely nemcsak hogy nem vált egykori önmaga szánalmas karikatúrájává, de még mai füllel is abszolút vállalható. Mit nem adnék érte, ha élőben hallgathatnám az olyan dalokat, mint a slágergyanús "Bad For Good", a meglepően jól működő, hegedűs "Far And Away", vagy a fölemelően vidám "The Brave"!

Tartuffe