Kiadó:
Helikon

Kétszeresen is szívszorító érzés volt olvasni a könyvet, egyrészt, mert Ozzy fizikailag már nincs köztünk, másrészt egy olyan életszakasz felidézése miatt, ami egy test lassú – hogy is fogalmazott az énekes? – szétszakadásáról szólt, ezt pedig lehet akár úgy is tálalni, mint egy sztorizós este fő eseményét, de hiába az önirónikus hangvétel, ha tudjuk, hogy ebben az esetben a poén elmarad.

Persze, de mit is vár az olvasó a "clown"-tól, mint néha burleszkbe átcsapó, röhejes történetek végtelen folyamát, aminek főszereplője elpusztíthatatlanul csetlik-botlik a zenei színtér megrökönyödött szereplői között, csak hát jelen esetben egy középkori tortúrával felérő küzdelem egyre inkább súlyosabb és fájdalmasabb stációiról van szó, ahol a minimális empátiával rendelkező olvasó inkább egy orvosi látleletben érzi magát, mintsem az egyik legváltozatosabb életet élő énekes ikon kacagtatóbbnál kacagtatóbb helyzeteket teremtő életében.

Természetesen a könyv mindezek ellenére maradéktalanul képes az ember figyelmét lekötni, hiszen a mesélés szálait többé-kevésbé ott veszi fel, ahol az "Én Ozzy"-ban abbamaradt, és az Osbourne család szappanoperájának háttértörténete van olyan érdekes, mint a megrendezett epizódok, de a humor szerepét átveszi a testi hanyatlás és az orvosok – na és Ozzy – közti küzdelem aprólékos narrációja, aminek sötét árnyalatait még komorabbá színezi Randy Rhoads, a mesélő lelkén örök, begyógyíthatatlan sebet okozó halálának egy helyszíni jelentés aprólékosságával felidézett, önostorozó gyónási folyamata.

A könyv egy dologban azért hasonlít elődjére – az ember esendőségének mikroszkopikus lenyomata, csak itt már nem a rocksztár, hanem a műtétek sorozatával terhelt, az állandó bizonytalanságtól szenvedő beteg nézőpontjából, akinek élete a család – benne a szintén sötét epizódot jelentő öntudatlan gyilkossági kísérlettel –, műtét, koncert (szent)háromság fejezeteire szűkült, nosztalgikus merengéssel vissza-visszatérve gyermekkorának sötét iparvidékére és ismételt rátalálására a origóra, vagyis a mindent jelentő Black Sabbath-ra.

Ozzy esendő ember, aki képes még az almától (!) is függővé válni, egyben végtelenül erős is, akinek szupertulajdonságait a szereplési vágy és a koncertek teremtik meg és tartják életben, még akkor is, ha szó szerint ki kell kötni ahhoz, hogy állva végig tudjon szenvedni egy számára és a közönség számára fontos eseményt. Éppen ezért nem távolodik el az átlagembertől és válik a sztárokra jellemző elérhetetlen csontvár lakójává, csakúgy, mint az addikciós verseny másik esélyese, Lemmy Kilmister, akinek tehetségét egy ragyogóan megírt, csattanós sztorival sikerül szemlélteti, és akinek a testet gyorsan és fájdalmasan elpusztító halála a romboló hedonizmus önkéntessége révén nem válik tragikussá.

Biztos vagyok benne, hogy a könyv teljes egészében nem Ozzy visszaemlékezésein alapul, aki saját maga bevallása szerint is hónapokig volt kiütve az – ezúttal – legális drogok hatása és a "lábadozás-hanyatlás -lábadozás-hanyatlás" hullámvasútjában töltött félájult állapota miatt, de mégis sikerült valamit megragadni abból a karizmából, ami a metal történetének egyik legszerethetőbb figurájává tette a "Sötétség hercegét". S most, hogy a sztorinak tényleg a végére értünk, nincs más hátra, mint felrakni valamelyik lemezét és elmerengeni azon, mi is okoz boldogságot egy ember életében, túl a drogokon és a dollárok millióin.

Garael

Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/wallofsleep

A zenei históriások szerint a legjobb gitárosok egyetlen húrpengetésükből felismerhetők, (a pesszimisták szerint pedig kettőből): nos, valahogy én is így vagyok Bátky Zoltán énekessel, akinek dallamai annak idején már az "Angelo Salutante"-n is teljesen kész és jellegzetes karakterrel ruházták fel a dalokat – ezt pedig egyetlen stílus szigorúbbnál szigorúbb törvényei sem tudták kordában tartani, legyen szó progresszív metalról, hard rockról, vagy szabad – bocsánat, Sabbath – stílusú doom/epikus metalról.

Jóllehet, a Wall Of Sleep eszköztárát ólommal írják a zenei szabálykönyvekbe, a Füleki Sándor vezette doomlegenda sem tudta "elkerülni sorsát”, még akkor sem, ha a dalok vázának nagy részét maga a gitáros írta – biztos vagyok benne, hogy dallamok nélkül ezek a keretek sokkal inkább közelítettek a tradicionálisabb, Ozzy-féle Black Sabbath nyomasztóbb, földhöz (föld alattihoz) ragadt stílusához, amiben a riffek katonás fegyelmezettséggel húzzák le a hallgatót a mélybe – bár ha jelen EP ütemeit, groove-jait megvizsgáljuk, a lemez ezen aspektusában is találunk némi elmozdulást a heavy/pszichedelikus/epikus metal felé. De álljunk meg egy pillanatra, és ne legyünk igazságtalanok, főleg ne egy metalzenei blogon: Kemencei Balázs gitárszólói meg tudták valósítani a lehetetlent, vagyis BZ dalmainak a kiegészítését, olyan hangulati többlettel megtöltve azokat, amitől az elkészült dalok rögtön más dimenzióba kerülnek.

A "Monolith" – ami egy, a huszonöt éves felállást ünneplő ajándék a zenészeknek és a rajongóknak – nem is lehetne találóbb cím, még akkor sem, ha az ortodox doom-hívők szemöldöküket ráncolhatják néhány zenei fordulat hallatán, ráadásul olyan kriptaszagú riffből, amitől a hátadon elindul a hideg verejték, most jóval kevesebbet találunk, és én ilyet igazából csak a "When The Times Comes"-ból  – micsoda találó cím, micsoda szívszorító szöveg! – hallottam ki, bár azt is sikerült a jellegzetes dallamokkal körbepárnázni, amitől aztán a stílus-alapvetés jóval távolabbi zenei vidékekre is ki tudja nyújtani csápjait.

De ugorjunk vissza a kezdéshez, illetve BZ-hez, aki ezúttal is úgy a maga képére formálta az albumot, hogy az jellegzetes legyen, ugyanakkor meghagyja az alapvető tartalmi, hangulati értékeket, melyekből a stílus életet nyer. A lemez ettől függetlenül igazi csapatmunka eredménye, amiben minden egyes elemnek megvan a maga helye és szerepe, akár egy olyan krimiben, ahol a szereplők jelentéktelennek tűnő megnyilvánulásai a regény végén tökéletes, aprólékos magyarázattá válnak, megvilágítva az olvasót tévútra vezető csavarokat.

S hogy miben is más a mostani Wall Of Sleep, mint a húsz évvel ezelőtti poroszka-brigád? Hallgasd csak meg a 2007-es "Stabat Mater" újravett verzióját, és azonnal tudni/érezni fogod: az alapvetően az anyai fájdalomra épült siratóének hangulata olyan keleties ízekkel ad többletet jelentő érzelmi tartalmat, ami kultúrákon átívelő dimenzióba helyezi a dalt, amelyben a billentyűk dús hangzása sem rogyasztja meg a valamikori tradicionális vázat.

Mint soraimból kiderült, tetszik az album, nem kicsit, de legalább nagyon. Indokként aztán írhatnék még számtalan olyan összetevőt, melyek bizonyítékként találhatnak utat más hallgatók lelkébe: a nyolc percen is túlnyúló, epikus, Tony Martinos ízekkel felvértezett "Abyss"-t, ami a címe ellenére inkább a felhők fölé röpít (ahol ugye cigarettázó angyalokkal találkozhatsz), Matláry Miklós és Bob Macura, a másik magyar doom legenda Nevergreen tagjainak vendégszereplését, amiben a zenészek a számukra legtökéletesebb  szerepet játszhatják, a parádésra sikerült, kéténekes felállást újraélesztő Gary Moore feldolgozást, vagy akár a "The Killing 25" kezdéseként felcsendülő gitárharmóniát, de minek – ha meghallgatod a nagylemeznek is beillő EP-t, magad is megbizonyosodhatsz róla, hogy még az olyan "vaskalapos" stílusnak, mint amiben a WOS alkot, számtalan olyan, integrálható hatása, zenei eszköze, értéktöbbletet adó eleme létezik, melyek feltárásához elég pár tehetséges zenész alázattal teli, ám progresszívnek is mondható munkája. Ettől pedig még a monolit is képes embermértékűvé zsugorodva perszonálissá válni, hogy bárhová magunkkal vihessük, akár a zsebünkben, akár a lelkünkben.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.flotstildeath.com
facebook.com/flotsamandjetsam.official

Lehet ebben a chemtrail dologban mégiscsak valami. Mással nem tudom magyarázni, hogy éltes öregurak egyszer csak feltámadnak a punnyadtságból és olyan combos lemezeket tolnak le nyugdíjasan, mint az új Deep Purle eposz, vagy éppen a friss Europe. Valami van a levegőben... Egyúttal meg is kell állapítsuk akkor, hogy a háttérhatalom, amely valamilyen idősekre ható életelixírt permetez a sztratoszférába feszt, minden bizonnyal bazi nagy hard rock rajongó. Ennek az egésznek a sajnálatos mellékhatása lehet, hogy a hetven pluszos diktátorok (Putyin, Netanjahu, Trump) is elég fickósnak érzik magukat ahhoz, hogy háborúkat indítsanak, és kiélhessék végre gyerekkori katonás-lövöldözős vágyaikat.

A Flotsamra is hathat ez a cucc, mert olyan energia feszül bennük még most is, így 60 környékén, mint a CERN hadronütköztetőjében egy-egy kiemelt kísérleti napon. Hiába próbál meg Knutson dallamos énektémákat és megjegyezhető refréneket írni, elsőre úgy száguld el melletted a CD, mint egy veszélyes rakományt szállító tehervonat a bámészkodókkal teli peron mellett. Másodszorra is. Tény, hogy Ken Mary új lendületet hozott a bandába, de helyenként már kezd idegesíteni, hogy minden tizedmásodpercnyi szünetet ki kell töltenie a kétlábdobos hupákolásának. Úgy tűnik ő a mozdony ebben szerelvényben, ő húzza a többi kocsit, utána lohol az összes zenész.

Pontosan ez volt a bajom a legutóbbi Metal Church lemezzel is. Tudjátok, hogy mitől mestermű a "Blessing In Disguise"? Szerintetek melyik az első szám azon az albumon, amit egy tempóban darálnak le végig, egyszerűen, egyenesen, mintha a kocsma előtt köpték volna oda peckesen? Úgy emlékszem, a kilencedik, egyben utolsó dal az egyetlen, ami ugyanabban a tempóban fejeződik be, amilyenben elkezdődött. Előtte inkább a középtempók dominálnak, a gyors számokba is beletesznek lassabb betéteket (vagy fordítva), de ott a 10 perces power-lírai is, van instrumentális. Hová tűnt manapság a kreativitás, a tempóváltások, a különböző érzelmek adekvát zenei tolmácsolása? A változatosság? Fájl-küldözgetés közben úgy látszik, ezek valahol elvesznek.

De vissza a templomi patkányokhoz: itt csak a tizedik nótánál jön be végre egy kis szusszanás, és láss csodát, innen kezdve a korong máris működni kezd. Az utolsó négy számra valahonnan előkerültek a heavy/power metalosabb riffek, lassul a korábbi rohanás, és így az énekdallamok is egyből jobban ütnek. Rohadt mérges vagyok, mert ha 3-4 tracket lehagynak a tizenháromból, a maradékot pedig ügyesebben rakják sorba, most egy piszok jó megjelenésről írhatnék, amit még a meglévő anyagból is ki lehetett volna hozni. Némi odafigyeléssel, további érleléssel pedig aztán főleg, manapság igazán nem muszáj kétévente kiadni egy 60 perces etapot. Így viszont most kesergek, hogy csak simán jó lett. Megint. Mert nagyot hibázni azért nem tudnak, ezt gyorsan szögezzük le. Azt nem engedi a háttérhatalom.

Kotta

Kiadó:
Majestic Mountain

Honlapok:
www.nephilamusic.com
facebook.com/swenephila

"Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt…"

Nos, a Nephila nemcsak álmodta, hanem meg is valósította ezt, egy olyan koncepció elővarázsolásával, ami több érzékszervet stimulálva misztikus utazással kecsegtet. A hetvenes évek pszichedelikus, blues alapú, de a hard rock elemeit is magába foglaló zenéjük mellett az erős vizualitással és "dupla" élménnyel "rohamozó" formáció valóban komolyan veszi azt, amit a promó szövegben ígérnek, hiszen az álarcos zenészek mellett két, a boszorkány vagy szirén szerepét játszó énekesnő fűzheti egymásba a dallamok fonalát, varázslatos mintázattal borítva el az instrumentális alapokat.

"A Huldra egy olyan konceptalbum, ami a skandináv mitológia és a nordikus folklór egyik legismertebb alakja, a csalóka erdei szellem (skogsrå / huldra) köré épül." A zenei világ hűen tükrözi ezt a témát: "a kritikusok szerint a dalok hallgatása olyan, mint egy misztikus, kísérteties utazás a sötét svéd erdők mélyén", a lemez alaphangulata ebből eredően tipikusan azt a panteisztikus, természet-uralta, a kereszténység előtti történelmi tudatot transzformálja zenévé, ami még mindig annyira jellemző az északi nemzetek világfelfogására, melyben a koboldok, varázslók, boszorkányok és tündérek segítik vagy hátráltatják az emberek munkáját, és ahol a környezet nem legyőzésre váró ellenfél, hanem a személyiség integráns része, ebből fakadóan pedig az individuum végtelenségbe oldó közege.

De hagyjuk is ezt a kissé zavarosra sikerült metafora-láncolatot, jóllehet a koncepció megvalósításában tényleg érezni némi földöntúli hangulatot, amit az énekesek kissé fátyolos, ezzel együtt hipnotikus előadásmódja tesz teljessé, és ha valami hasonló zenei reprodukciót próbálnék keresni, akkor a doom elemektől megfosztott Avatariumot, a korai Black Sabbath bluesos/pszichedelikus oldalát és a Jethro Tull folkcentrikusságát említeném, de ha az idősebb hallgatóknak a Fleetwood Mac is eszébe jut, szerintem nem tévednek nagyot.

A muzikális elképzelés ettől függetlenül válhatott volna bazári mutatvánnyá, de nem: a fő alkotóelem, a roppant plasztikus, megragadó, egyben elillanó atmoszféra mellett sikerült olyan emlékezetes dallamokat elővarázsolni az alkotóműhely boszorkánykonyhájából, amik úgy tudnak instant hatást elérni, hogy abszolút nem paneles, ezerszer hallott elemeket tartalmaznak.

Ahogy a kezdő "Mother Of The Woods" orgonával felvezetett énekdallama néhány hang segítségével azonnal fel tudja vázolni a lemez hangulati arculatát, az tényleg bámulatra méltó, az említett zenei stíluskomponensek egymásba illesztése pedig tökéletesre sikeredett, ráadásul azonnal magukkal képesek ragadni – ez pedig talán tényleg boszorkányság, vagy pragmatikusan gondolkodva, egyszerű tehetség műve? – ezt döntse el mindenki.

Nem szeretném egyenként elemezni a dalokat, mert a lemez igazából egységében tudja kiváltani a kívánt hatást, inkább pár szót az instrumentális munkáról. A hipnotikus ütemeknek, groove-oknak központi szerepet szánó hangzás alapja a blues-orientált basszusjáték és a Hammond simogató szőnyege, amit a gitárok pszichedelikusan tekergő dallamkísérése egészít ki, a retró híveit boldoggá tevő analóg "melegséggel".

Ritkán hallani ennyire kitalált, ám mégis természetes koncepció-megvalósítást, ami ráadásul a két roppant tehetséges énekesnő révén egyedi is tud lenni: aki tehát magamhoz hasonlóan szeret elmerülni a hetvenes évek trendalkotó zenei folyamába, az bátran próbálkozzon, mert ebben az esetben a süllyedés nem halált, hanem örömteli álmot ígér, még ha nem is pontosan azt, amit az EDDA is megtalált annak idején.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

A Stryper gyermekkorom vallási élményekben gazdag éveinek meghatározó alakulata volt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a heavy metalhoz - egyébként meggyőződésem szerint nem szervesen - kötődő boszorkányos, szörnyes vagy nyíltan sátánista világon túltegyem magam. Akkor ez nagyon fontos volt számomra, de úgy gondolom, ezzel rajtam kívül sokan voltak még így - főleg a nálunk, európaiknál jámborabb amerikai rockrajongók.

Azt is leírtam már párszor, hogy az ősfanokkal ellentétben nekem az erősen vanhalenes és egyesek ízlésének nem eléggé kegyeskedő "Against The Law" (1990) hangvétele nagyon tetszett. Persze ha azon a nyomvonalon haladtak volna tovább, ugyanúgy belebuknak a '90-es évek elején hódító útjára indult grunge (magyarul: trutyi) offenzívába, de legalább nálam fölkerültek volna a legfelsőbb polcra.

Ehhez képest az újjáalakulás után inkább a klasszikus lemezek stílusát tolták, illetve az európai ikergitáros heavy metal csapatok (Iron Maiden, Judas Priest) ihletét szívták magukba. Személy szerint sajnálom ezt a fejleményt, és a mai napig csóválom a fejem az "újkori" lemezek rettenetesen retró hangzása hallatán. Ez azután azt eredményezte, hogy ügyeletes Stryper-felelősből szenvtelen bámésszá lettem, aki a legutóbbi album recenzióját már boldogan engedtem át tanult kollégámnak, Garaelnek. A retrográd attitűd dominanciáját egyébként maga Michael Sweet is megerősítette egy interjúban: "Ez az old school metálosoknak szól. Egy kis 1985, egy kis 1991, a tetejére pedig egy csipetnyi 2026."

A csapat előtt mindazonáltal minden őszinte metálos arcnak tisztelettel meg kell hajtania a fejét. Elképesztő kitartásról, hogy ne mondjam: konokságról tanúságot téve emelik magasra a stílus zászlaját - immár több mint négy évtizede. Teszik mindezt úgy, hogy rémes egészségügyi problémák nehezítik a pályájukat. Nemrég visszatért Michael Sweet daganatos betegsége, Oz Foxot pedig olyan súlyos vérnyomás-bajok sújtják, hogy most először minden gitártémát (a szólókat beleértve) Michael Sweetnek kellett följátszania. Még szerencse, hogy piszkos jól kezeli a hangszert...

Úgy érzem, ez a lemez (talán a hosszabb pihenő miatt) egy hangyányival jobban sikerült, mint a közvetlen elődei. Főleg azok a nóták jönnek be, amelyek kevésbé a NWOBHM hagyományokra építenek, inkább az amerikai hard rock tupírozott hajú korszakát idézik meg: Falling, Hollywood, Beautifully Broken, és főleg az Ashes To Roses (ez nálam a lemez dala!). Nem kiugró minőségű sorlemez, de egy lépés a - szerintem - helyes irányba.

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music/Hell & Back

Honlapok:
www.europetheband.com
facebook.com/europetheband

A 2003-as újraalakulást követően a Europe rendszeresen, nagyjából 2-3 évenként szállította az albumokat, ám a 2017-es "Walk The Earth" óta (erről valamiért nem jelent meg nálunk recenzió) közel egy évtized telt el. Így most alaposan rápihentek az új lemezre, melynek producere Tom Dalgety volt (Ghost, Rammstein, Pixies, The Cult, Opeth), a keverést pedig Mike Fraser végezte (AC/DC, Van Halen, Metallica, The Cult). Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a dalokban Tobias Forge (Ghost) és Mikael Åkerfeldt (Opeth) vokáloztak. Hogy ennek mi értelme vagy jelentősége van, nos, azt nem igazán tudom eldönteni, de így leírva jól néz ki.

Ma is úgy ítélem, hogy a "Last Look At Eden" (2009) után megjelent lemezek elég felemások voltak, legjobb esetben is csak kb. 50-50 százalékban tetszettek. Amikor viszont meghallottam a "Come This Madness" első ízelítőit (One On One, Scandinavian Eyes), egészen belelkesültem: egy dögös, energiáktól duzzadó csapatot hallottam, akik egyértelműen a '70-es évek blues-alapú hard rockjából merítettek ihletet.

A lemez első három dalát hallva elismerően, sőt lelkesen bólogattam, de azután újra átvette az uralmat a lassú vagy középtempó. Szerencsére a lemez közepén, mintegy az anyag gerinceként ott van a mélybíbor árnyalatokban gazdag "Scandinavian Eyes". A végére az album - hál' Istennek! - újra amúgy blues rockosan koszossá, harapóssá válik. Az utolsó három dal már az első két-három hallgatás után is kifejezetten erősnek tűnik.

Azt kockáztatva, hogy önteltnek tűnök, magamat idézem: "A glam flitteres szikrázását, a szárazjég misztikus gomolygását és a látványos pirotechnikát a '70-es évek hard rockjának sallangmentes puritanizmusára, a füstös blues-kocsmák melankolikus hangulatára cserélték... Azért arra kíváncsi vagyok, hogy akik annak idején nyálgépeknek titulálták őket, most hogyan, miért és mivel kötnének bele ebbe a bandába, amelyik azóta már vagy tucatszor rábizonyította a fanyalgókra, hogy fogalmatlanok."

Szó mi szó, a Europe második inkarnációjának rajongói megnyalhatják a szájuk szélét, mert szerintem ez az album a "Last Look At Eden" óta a legerősebb anyaguk. Pont ezért zaklat föl, hogy a turné sajnos nem kanyarodik el felénk (ha ebben a magyar koncertszervezőknek van bármi felelőssége, akkor szégyelljék magukat!), be kell érnünk egy bécsi koncerttel (már ha valakinek van erre ideje és pénze).

Tartuffe

Lonely Robot: An Ending (2026)

Kiadó:
White Knight Records

Honlapok:
www.johnmitchellhq.com
facebook.com/johnchristianmitchell

Aki kicsit is ismeri a brit neo-prog világát, világosan látja, hogy a '90-es évek közepe óta John Mitchell a műfaj megkerülhetetlen óriásává nőtte ki magát. Munkásságát olyan formációk fémjelzik, mint az Arena, Kino, Frost*, It Bites, The Urbane stb., ráadásul nemrég az Asia gitárosaként is turnézott, tavaly pedig a Karmakanic új énekeseként mutatkozott be (aminek én történetesen nem örültem annyira, de alapvetően nem Mitchell teljesítményével volt bajom, hanem ezen a poszton Göran Edmant érzem pótolhatatlannak).

A Lonely Robot története 2015-ben indult Mitchell szerelemgyermekeként. Vérbeli szóló projektről van szó, ahol - a dobokat kivéve - a gitáros/énekes játszott minden hangszeren, és totális kreatív kontrollt gyakorolt a produkció fölött. A brit neo-prog rock nagy rajongójaként az elején még tök lelkes voltam (2017 és 2019), de azután az űrben ragadt asztronauta agymenéseit "dokumentáló" lemezek egyre unalmasabbá, modorosabbá, mesterkéltebbé és gitárszegényebbekké váltak.

Bár azt hittem, hogy ebben a projektben max. egy trilógia van, ez már a 6. Lonely Robot album (a címéből ítélve talán az utolsó?). Úgy érzem a hajrában Mitchell egy kicsit fölszívta magát, és az "An Ending" újra az első 2-3 lemez minőségét tudja hozni. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a legendás dobosnak, Craig Blundellnek (Steven Wilson, Frost*, Steve Hackett stb.) valóban köze van a végeredményhez.

Kissin' Dynamite: Kissin' Dynamite (2026)

Kiadó:
Kissin' Dynamite Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
facebook.com/Kissindynamiterocks

A Kissin' Dynamite kemény munkával jutott el idáig, és a kemény munka dandárját Hannes Braun énekes, fő dalszerző végezte, ami meg is viselte az egészségét. A turnézás teljesen kiszívta minden életerejét, egyes bulikon érződött, látszott is a küzdelme. Ennek következménye, hogy Braun bejelentette: egészségügyi okokból visszavonul az élő föllépésektől. Szerencsére a dalszerzésben és a produceri munkában továbbra is részt vesz, így - a banda 2022-es kiadványának címét idézve - ez nem az út vége. Az persze még kérdés, hogy ki lép a helyére, illetve képes lesz-e a Braun helyén tátongó űrt kitölteni (nem fizikai értelemben).

A kvázi cím nélkül megjelent lemez tehát az utolsó olyan stúdióalbum, amelyen Hannes Braun énekes hallható. A stúdióalbum kifejezés talán indokolatlan, de mindenképpen túlzó ebben az esetben, hiszen valójában csak 6 teljesen új dal kapott rajta helyet, valamint tartalmaz 7 újrarögzített régi sikerdalt az együttes első két lemezéről kicsit frissebb hangzással.

Mivel az utóbbi néhány évben igencsak a szívemhez nőttek, kíváncsian várom, hogy mi lesz e tehetséges csapat sorsa. Ezt ugyan nem nevezném valódi sorlemeznek és az új dalok sem föltétlenül sikerültek a legjobban, de Braunnak méltó búcsú, nekünk pedig bizakodásra okot adó megjelenés. 

Paul Laine: The Long Road Back (2026)

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/paullaineofficial

A kanadai énekes, Paul Laine annak idején azzal tűnt föl, hogy a jobb sorsa érdemes Danger Dangerben elképesztő kompetenciával pótolta Ted Poley-t a mikrofon mögött. Manapság elvileg újra Ted Poley a Danger Danger frontembere, de az együttes létezése számomra nem bizonyított (fiktívnek tűnik), hiszen valódi aktivitást nem mutatnak, Poley is inkább szólólemezeket ad ki.

Laine karrierjét a Frontires kiadó karolta föl újra, "alászerveztek" egy piszkosul erős csapatot Bruno Ravel basszerrel és a briliáns Rob Marcelloval szólógitáron. A tény, hogy Laine most 30 év után saját szólólemezzel jelentkezik, nekem azt sugallja, hogy ez a The Defiants néven futtatott sztori alighanem a végére ért (sajnos). Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy a "The Long Road Back" őrzi a folytonosságot, és - miként az album borítója is sugallja - tökéletes kísérője lehet egy több száz vagy ezer kilométeres roadtripnek. Tipikusan az a muzsika, amit szívesen hallgatsz hosszú utakon a kocsiban.

Bruno Ravelnek ebben is benne van a keze; nemcsak a bőgőt kezeli, de ő a producer is. Andrew Oye gitáros is kimondottan jó munkát végez, bár nem akkora zseni, mint az általam Vito Bratta szellemi örököseként nyilvántartott Rob Marcello. Ez a lemez mindenesetre - visszafelé vezető útként - egyenesen a fiatalkoromig kalauzol vissza. Lehet, hogy a mai kamaszok már értetlenül állnak előtte, nekem tömény nosztalgia.

Tartuffe

Kiadó:
Mighty Music

Honlap:
www.tygersofpantang.com

A Tygers Of Pan Tang a heavy metal nagymacskája, aminek, ha nem is kilenc, de legalább három élete van – ugyanis ennyiszer alakultak újjá, és ha maradunk az analógiánál, akkor a magasból zuhanásnak sem pofára, hanem talpra esés lett a vége – talán ezért is tarthatjuk őket talpraesett zenészeknek is😊.

Az persze igaz, hogy a megalakulás utáni vérzivataros évek megtépázták kissé a legénységet, úgyhogy jelen albumon már csak egyetlen eredeti tag, Robb Weir dacol az idők szavával, de ez azért nem olyan nagy gond, mivel korábban is ő volt az együttes hajtómotorja, így az sem probléma, hogy a másodgitáros helyén egy új szerencsét próbáló veterán, John Fottit próbál alkalmazkodni a főnök direktíváihoz.

Az együttes históriáját egyébként Kotta kolléga és én is elég részletesen dokumentáltuk (ITT, ITT és ITT), maradjunk hát annyiban, hogy Weir nem ódzkodott soha a változásoktól – talán ezért is a temérdek személycsere –, és az AOR-tól a power felé hajló heavy metalig minden stílust kipróbált, amit lehetett. Ez persze becsülendő, mert mindegyik irányvonal más és más kompetenciát kíván meg, az más kérdés, hogy melyiket tekinthetjük a csapat komfortzónájába illőnek – a választ pedig könnyen megtalálhatjuk, elég csak meghallgatni jelen ismertető tárgyát.

De még mielőtt nekiugranánk az elemzésnek, ha teljesen ismeretlen számodra az együttes, akkor próbálj meg a Saxon rockosabb és metalosabb időszakára gondolni, ők is hasonlóan vegyítették a lágyabb, dallamosabb etapokat a szigorúbb, fémesebb próbálkozásokkal, ráadásul akárcsak az angolszászok, a tigrisek is éppen a kőkemény időszakukat élik, úgyhogy ne tévesszen meg a zenészek életkora, mert az album első fele úgy gázolhat át rajtad, mint egy szénnel telített gőzmozdony, ahol a sebesség másodlagos, a lendület és az erőkivetítés viszont plasztikus és felér egy jól sikerült gyomrossal.

Igen, az új felállás zenei őssejtterápián eshetett keresztül, mert egy hágni készülő fiatal elefántbika dübörgésével nyitják meg az albumot: a "Rise Up!" lassú felvezetésből úgy robban ki a végletekig torzított primitív, de annál hatásosabb staccato gitárriff, mint a parlamenti béke a napi kezdet utáni első percben. A fiúk a modernnek ható ütemek ellenére azért tisztelik annyira a hagyományokat, hogy a dob és a gitárszóló ott és úgy legyen elhelyezve, ahol és ahogy azt a NWOBHM iskolában tanulni lehetett. (Bár én el tudtam volna viselni több dallamkísérő, nem szétvirgázott megoldást.)

A kezdés pedig nem csak vevőcsalogató trükk, mert máris a következő roham közepén találhatjuk magunkat, és a "Forevermore” zakatolásában ott van a már említett Saxon, de talán még a középtempós Black Sabbath hatása is, jóllehet, a dallamok eléggé tipikusan idézik a fiúk múltbeli, gyengédebb pillanatait. A szórásból a Judas Priest sem maradhatott ki, mert a "The Powers That Be" jellegzetes apokaliptikus, vijjogó riffjének eredete valahol a "papok" életművének sikeres időszakában keresendő: sajnos ehhez a megoldáshoz nem tudtak színvonalban  megfelelő refrént találni, még szerencse, hogy a gitárszóló feledtetheti a kántálós dallamokat, amiket egy révületbe esett sámán sem találna elég delejezőnek.

A lemez címadó dala zárja a képzeletbeli "A oldalt", némi groove-os hintába ültetéssel és ötletes, ütemes törzsi dobrészekkel, amit ugyan nehéz illeszteni az elektromossághoz (még ha az egy villamosszékbe ültetett elítélt érzéseiről szól, és nem pusztán az elektronok áramlásáról), de működik, és ez a lényeg.

No, de fordítsunk a bakeliten, ahol a zenészek némileg visszavesznek valamennyit a makarenkói szigorból és a dallamok nagyobb teret kapnak: különösen tetszetős a "Nail" orientális gitárvarázslata, amitől úgy érezhetjük magunkat, mint Aladdin a varázsszőnyegen, jóllehet a dal második felének begyorsítása kapaszkodásra kényszeríthet minket, hogy a sebesség miatt le ne bucskázzunk a mélybe.

Bár a gitárhangzás horzsoló jellege megmarad, a lemez további részében, mint azt az előző bekezdésben írtam, a dallamok kicsit enyhítenek a gránitkeménységen, annak ellenére, hogy például a "Dark Skies" vészjósló ütemei és tempóváltása el tudják terelni kissé a figyelmet a fülbemászó, és a "környezet" szigora miatt még nagyobb hatást kiváltó refrénről. A zárás pedig olyan jól sikerült, mint a kezdés, hiszen a "Revenge Is Sweet" igazi, vokállal megtámogatott power-lírai, csibészes visszakacsintással az AOR-próbás évekre, ám heavy metalos eszköztárral és talpig bőrruhában.

Nem hinném, hogy ebbe a hagyományokba ragadt stílusban lehet jó értelembe vett szabálykövetőbb – ugyanakkor friss hangzást produkáló –, szórakoztató és még az öreg iszapszemű rájákat is headbangre késztető albumot letenni az asztalra, és ez már azért is dicséretes, mert ha ezt az életerőt minden korosodó tigris magának tudhatná, talán Sir-Kán kalandjainak is más lett volna a vége – ez pedig talán még Kipling Nobel-díját sem veszélyeztette volna.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Nem, nem a Battle Beast vagy a Beast In Black volt a hibás, hanem a Nightwish, aminek "Oceanborn" című lemezén találkoztam először ezzel a rettenettel, bár akkor nem gondoltam volna, hogy a major bandánál feltűnő jelenség egy egész alstílus dobosainak kreatív energiáit köti gúzsba, otromba főhajtással felkínálva azt a terepet, aminek elemeit a svungos, groove-os, dzsesszes, fineszes zenészek meghatározó játéka fektetett le, a betonnál is biztosabb többkomponensű alapnak.

Az addig csak a technoból ismert "tuc-tuc" ritmizálás tűnhetett akkor egy érdekes kísérletnek – viccnek nem, mert Tuomas még önmagát is túl komolyan veszi –, de aztán vírusként szabadult rá az európai power metal újhullámára, a dobprogramok, majd az AI legnagyobb örömére, már ha tulajdonítunk valamiféle digitális személyiséget az ember nélküli entitásoknak.

E kis bevezető után gondolom, nem ér senkit sem váratlanul a Shakra új albumának már az első dalától kirobbanó személyes averzió, annak ellenére, hogy a továbbiakban aztán észhez térnek a srácok, és jóllehet, továbbra sem bonyolítják túl a dolgot, a muzikális fakopácsot visszakergetik a metal zene poklának hetedik, legmélyebb bugyrába. Ez már csak azért is fontos, mert a csapat korábbi fő értékének a súlyos, metalos, groove-os alapozást tartottam, amire aztán az európai ízű mézédes dallamok úgy telepedtek rá, mint a Windows Update a legrosszabb pillanatra.

A három évvel ezelőtti lemezről ugyan nem született oldalunkon kritika, de Tartuffe kolléga azért eléggé rajta tartotta a szemét a svájciakon, így különösebben nem kell bemutatni az együttest: aki mégis most találkozik először velük, bátran "lapozza fel" a korábbi ismertetőket, vagy válassza a könnyebb utat, és a youtube-on az egész diszkográfiával megismerkedhet.

Szerencsére a felvezető bekezdésemben említett jelenség csak néhány dalban játszik szerepet, bár abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a progresszivitást kedvelő hallgatók kedvenc albuma. A Shakra megmaradt annak az egyszerű, Tartuffe kolléga által is kiemelt, az AC/DC eszköztárát felhasználó instant dallamgyártónak, ami mindig is volt, ráadásul ezúttal talán még fülbemászóbbak lettek azok a bizonyos refrének – ennél csak akkor lehetne nagyobb hatást elérni, ha egyenesen mézzel kenegetnénk kedvenc hallószervünket, bár a ragadósság ilyen formájú előidézése nem biztos, hogy megkönnyítené a fülhallgató használatát, de hagyjuk a fenébe az akadékoskodást és folytassuk a lemez elemzését.

Mint azt már sok kritikámban kifejtettem, számomra eléggé meghatározó az énekesek teljesítménye, nos, Mark Fox hangjának szembe- illetve fülbetűnő romlása a valamikori ráspolyos orgánumot mostanra kis túlzással egy jobb képességű varjú károgásává változtatta, amit az sem ment meg a kínos pillanatoktól, hogy a "Left Outside Alone" című dalban egy számomra ismeretlen hölgyet –  Seraina Telli – is segítségül hívtak. Ez a körülmény ugyan kissé megkeseríti a dalok élvezeti értékét, de aki túl tud jutni ezen, az igazán kellemesen szórakozhat.

Személyes kedvencem  a groove-os "Lost Generation", ami annak ellenére, hogy egy Nickelback dal pofátlan lenyúlása, annyi energiával rendelkezik, amennyivel pótolni lehetett volna az elmúlt nyár paksi reaktor kiesését, de ha már "ihletről" beszélünk, akkor muszáj megemlíteni a "New Tattoo"-t is, ami már gitárhangzásával is a példakép AC/DC-t idézi, dallamaival és riffjeivel pedig tulajdonképpen a "You Shook Me All Night Long"-ot dolgozza fel, csak forrásmegjelölés nélkül.

Az album nagy dobását azonban a végére tartogatták: a Shakrára igazán nem jellemző, nyolc percen is túlnyúló "Screaming Silence"-ben minden felvonultatnak, amiért szeretni lehet a fiúkat. A lassú, de impulzív kezdésből kibontakozó dallamtéma már a meghallgatás után úgy cirkulál a fejedben, ahogy az egy slágertől elvárható, a félakusztikus váltás a dal közepén pedig tökéletesen készíti elő a remekül felépített gitárszólót, amúgy hagyománytisztelő módon, feledtetve a lemez kezdetének ostoba módon egyszerűsítő metódusát.

S mégis, befejezésül mit is írhatnék? Hát a tetemes elmarasztaló megjegyzés ellenére is dicsérő összegzést. A Shakra a biztonsági játékot félretéve olyan örömzenével ajándékozott meg bennünket, amiben, jóllehet, bőven találunk ismerős sémákat, mégsem érezzük magunkat becsapva. Ez pedig olyan paradoxon, amit a "zene-fizikusok" bátran vehetnek górcső alá.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

„…[E]mellett vissza szerettünk volna csempészni a múltunkra jellemző new-ages, illetve folkos hatásokat is egy olyan albumra, amely a szimfonikus, progresszív és dallamos metal egyvelege.” – jellemezte a csapat főnöke, Thomas Youngblood az új Kamelot lemezt az Underworld magazin interjújában.

Nagy kópé ez a Youngblood, mert többször is végighallgatva a "Dark Asylum"-ot, úgy kerestem a jelzők által felvázolt jegyeket a dalokban, mint politikus a felelőst az ellenzéki pártban, de hiába, ámbár a dallamokon és néhány kósza népies rigmuson kívül azért észrevettem valamit: a csapat végre mert lépni (nem félre), igaz, nem abba az irányba, amerre az ősfanok nagy része szerette volna. Igen, ehhez is kell azért bátorság, még akkor is, ha az új direktíva a populáris vonal megerősítését tűzte céljául: ennyi közérthető, azonnal a fülbe ragadó, édes-mézes dallamot két évadnyi Táncdal-fesztivál sem tudott volna a hatvanas években prezentálni, még akkor sem, ha a Záray-Vámosi kettős, Korda György, Harangozó Teri, Koós János, valamint Aradszky László egy csapatban énekelte volna el a hivatalos kultúrpolitika "We are The World"-jét.

No, de hol marad a beígért progresszió, kiálthatunk fel, mint annak idején Palik László Damon Hillt keresve – nos, annak megtalálásához legalább egyetlen kósza, az alapokon túlmutató gitárszóló is szükséges lenne – nincs – és hát a dobra sem merem azt mondani, hogy a programozón kívül látott embert, mert az MI azonnal megsértődne, hogy is merem hasonlítani a produktumát az albumon hallható rettenethez?

S ha most azt hiszed, hogy nem tetszik a "Dark Asylum", súlyosan tévedsz: korábban már többször leírtam, hogy gyerekkoromat Szécsi Pál és a többi, hasonló stílusban ragyogó énekes lemezeinek hallgatásával töltöttem, így nem alakult ki bennem semmifajta averzió még úgy sem, hogy felnőttként a metal "másképpen" dallamos ágas-bogas rendszerének a katalogizálásával töltöttem az énidőt – most éppen a stonernél és a pszichedelikus rocknál tartok és rendületlenül haladok tovább, lehet, hogy egyszer még a thrasht is felfedezem magamnak, bár ebbe már többször is beletörött a bicskám.

A tovább- (vagy vissza-) lépéshez aztán Karevik tökéletesen megfelel, az énekes ugyanis beleszeretett a saját hangjába, így az érzelmektől túlcsorduló, modoros stílusban – aminek mértékegysége egy, azaz 1 Fabio Lione – átvette a talján mestertől a királyi koronát, és annyi hajlítást, oktáv-váltást, érzelmi-hangulati kinyilatkoztatást vitt a felénekelt sorokba, hogy ennek hallatán az olasz operaénekesek több nemzedéke is kardjába dőlhet, ráébredve arra, hogy igazából képtelenek a zenei szentimentalizmus vokális tolmácsolására.

Progressziónak tehát se híre, se hamva, viszont kapunk helyette számos vendéget, amúgy Instagram módra, mert mi lenne relevánsabb a reklámra, mint a chilei szépségkirálynő szerepeltetése, aki egyébként tényleg figyelemre méltó énekes, de kérem, biztos, hogy a számtalan bejáratott név ellenére éppen őt kellett kiválasztani? Ja, hogy hölgy létére éppen egy death banda hörgő-morgó felelőse? – hát ilyet is hallottunk már, úgyhogy ugorjunk! De várjunk csak egy pillanatot, és állapítsuk meg, hogy a változás ellenére az album minden egyes hangja előre megtervezett, itt aztán nincsenek kósza, az irányvonaltól elszabadulni vágyó improvizációs törekvések, de nem is lehetnek, mert a dalok laboratóriumban születve, fájlok ide-oda küldözgetéséből álltak össze – hol vannak már az ódonnak titulálható közös jammelések, amik annak idején begyújtották a kreativitás szikráit? Ám ne is akadjunk fent ezen, inkább szóljunk pár dicsérő szót is, ha már az elején eldöntöttük, hogy az album tulajdonképpen tökéletesen megfelel annak, aminek szánták, még akkor is, ha a régi rajongók számában keserű utóízt hagy a műanyag és hatásvadász összkép. Ennek megfelelően, ha a barátnődnek meg akarod mutatni, hogy a metal tud dallamos is lenni, amúgy szívet facsaróan, akkor nosza, rajta, ráadásul még a tempó is viszonylag fokozott, csak hogy ne kelljen legyintened a lagymatag hozzáállásra.

Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az ismertetőt Tartuffe kolléga írja meg, tobzódhatnánk az elmarasztaló jelzőkben – én viszont felvállalom a kommersz szeretetét, majd a legközelebbi, egy önmagába forduló pszichedelikus rock-szörnyetegről szóló kritikámban megvédem önmagam. Addig is, ha Artúr király Kamelotja helyett vevő vagy a Disney hatásvadász, gyermekeket elbódító varázslatára, nyugodtan ugorj neki az albumnak, mert ez a lemez anyunak is biztos tetszeni fog.

Garael