Kiadó:
Blues Bureau International

Zakk Wylde blues sztenderddel mutatja meg, hogy van élet Ozzy után (előtt) is, az úri közönség pedig felállva tapsol. Nem, kérem, ez nem egy rockkörnyezetbe helyezett P. Howard-i groteszk, hanem a színtiszta valóság, ami vicc nélkül ültet le minket a valóság talajára. Mert megtörtént.

Az L.A. Blues Authority egy méltatlanul feledésbe merült blues-zenei antológia, öt, ágyúlövéssel felérő lemezzel, aminek első részén olyan gitár-fenomének idézik fel a műfaj klasszikusait, mint a már említett Zakk Wylde, Richie Kotzen, Steve Lukather,  Paul Gilbert, George Lynch vagy Tony MacAlpine – a gitárfanok pedig elkezdhetik csorgatni a nyálukat, mert a nevek nem csak önmagukért beszélnek, de önmagukért (is) zenélnek. Meg persze a hallgatóságért, tisztelettel adózva annak a zenei origónak, amiből aztán szeretett stílusunk nőtte ki magát, legyen az hard rock, heavy metal, vagy annak számtalan szerelemgyereke. (Mert HOBO szerint nem más, mint "átkozott ringyó".)

Az persze nem lehet meglepetés, hogy Lukather, Gilbert, vagy Kotzen a legmélyebb tisztelettel, de kisujjból kirázva hozza a blues alapvetésének számító hangulatot – még akkor is, ha egyesek szerint igazán autentikusan csak afroamerikai zenész tudja elszomorítani az arra fogékony közönséget (mert a vidám blues csakis a fehérek találmánya lehet), de azért ott mocoroghat az emberben a kisördög, hogy hogyan oldják meg az ősforrás technikailag alapvetően nem eget rengető, ám személyes közegénél fogva mégis (16) tonna súlyú feladványát – mert amennyi emberi érzés, annyi fajta interpretáció, és a blues határok nélküli ölelésébe mindegyik belefér.

A lemez tehát nem elsősorban a dalokról, hanem azok tolmácsolásáról szól, 66 utat feltérképezve 10 gitárklasszis által, ám a hangsúly korántsem (csak) a technikai megvalósításon, hanem az érzelmi közvetítésen van, megvillantva az előadó személyiségének zenei oldalát, hiszen a blues lényegében erről szól, ezáltal képessé válva arra, hogy a számtalan feldolgozás ellenére egyetlen csontig játszott alapvetése sem válik unalmassá, még akkor sem, ha az előadók nem a hangszerük fekete öves mesterei. Az antológia azonban éppen ezért érdekes, hiszen a közreműködők klasszisok, akik egy részénél a blues a kezdet, a metal/jazz/soul a vég, legyen az groove-orientált súlyosság vagy progresszióba hajló technikai virtuozitás, más részüknél pedig csak egy olyan állomás, amit "kötelező letudni", ám egyben tisztelni is.

Mert már a nyitó, Wylde által feljátszott sztenderdnél is nyilvánvaló, hogy hősünk tisztelete nem csak Ozzy felé képes megnyilvánulni, az alapvetően "virgás" ütemeket hallva számomra – mint dilettáns hallgatónak – elég nehéz megoldani a BLS számtalan zenei evolúción átesett riffjeinek manifesztációs rejtvényét, bár ha nálam járatosabb vagy a zeneelméletben – jóllehet ez a szó a blues esetében eléggé disszonánsnak hat –, minden bizonnyal felismered az út elejébe rejtett véget és a muzikális metamorfózis  személyes kinyilatkoztatását.

"Same Old Blues" – nomen est omen. Brad Gillis nem bonyolítja túl a dolgot, de ehhez a southern hatású alapvetéshez nem is kell – ez most nem a bizonyítás ideje, inkább az alázaté, ami szinte árad az ősöreg riffek közvetítéséből – perfect! S ha már alázat, Glenn Hughes szótárából valahogy kimaradt ez a szó, és nincs ez most sem másként, még szerencse, hogy az énekes ereiben a soul és funky mellett tulajdonképpen blues hangjegyek folynak, így az őt kísérő gitáros – Pat Thall – unterman szerepe nem tűnik kevésnek, mert a show-t – annak minden kellékével – ellopja a hajlítgatásokkal, rikácsolással teli, giccsbe forduló, ám mindezek ellenére pazar vokális teljesítmény.

Bár az album minden darabját a tökéletességre törekvés jellemzi, nekem mégis George Lynch mutatványa tetszik leginkább, igaz, ehhez hozzájárul az általa játszott dal adta számtalan lehetőség is, hiszen a "Rollin' And Tumblin'" herflivel megtámogatott felépítése sorozatban adja a magas labdákat, amiket Lynch természetesen azonnal lecsap: az egymásnak felelgetős hangszerpárbaj, a kivételesen hosszú szóló-rész, a ritmusszekció lüktetős alapja, amire oly pompásan ül a gitáros extatikussá váló, begyorsuló technikai mutatványa (igen, hősünk Hughes-hoz hasonlóan tulajdonképpen sz*rik a konvenciókra, aminek eredményeként életútja során néha orbitális buktákat kapott a kritikai kemencékből) olyan csúcspontja az albumnak, amire legyinteni lehet, ám nem odafigyelni lehetetlen.

S mindezek után emeljem ki Lukather Hendrixet idéző, hipnotikus riffelését, Gilbert tradicionális, de érzéki játékfelfogását, vagy Tony MacAlpine-nak a rá jellemző "sweep picking"-et ezúttal nélkülöző, ám elképesztő hangokat megszólaltató bűvészmutatványait, melyek az új évezredbe lökik a tradicionalitást? Megtehetném, és hát meg is tettem – a lemez pedig mindannak a bizonyítéka, amit közhellyé koptatott a zenei közvélemény: a bluest egyes metal stílusok már rég maguk mögött hagyták, de hatása – egyfajta reinkarnált formában – letagadhatatlan és minden bizonnyal örök. Legalábbis szerintünk, és remélem, szerintetek is.

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Az már biztos, hogy a Deep Purple úgy 10-15 éve elhatározta, soha ez életben nem ad ki többet normális címmel nagylemezt. Persze, hogy a brit "taták" még egyáltalán zenélnek: koncerteznek és albumokat írnak, már önmagában véve is elképesztő. Évekkel ezelőtt megállapítottam, hogy a klasszikus értelemben vett Deep Purple (bármelyik legendás fölállást is vesszük alapul) tulajdonképpen már nem létezik. Egy ideje a fejemben csak Gillan-Airey Bandként élnek, és ezt korábban hajlamos voltam Steve Morse önkéntes belső száműzetésének számlájára írni, de azután - Morse igen császár szólólemezét hallgatva és főleg a gitáros tiszteletteljes, de némileg keserű szájízű nyilatkozatait olvasva - ezt a nézetemet revideálnom kellett. Itt kérem egy ideje már kreatív nézetkülönbségek uralkodtak, és Morse konkrétan (pl. hangzás tekintetében) el volt nyomva!

Akármi és akárhogy is történt, végeredményben mind Morse, mind pedig a Purple profitált belőle, mert már az előző albumnál is érezhető volt, hogy Simon McBride gitáros érkezésével a nyugdíjas csapat EPO (blood doping) kezelést kapott. Gillannek még mindig nagyon mű a fogsora és úgy énekel, mintha a protkó folyamatosan ki akarna esni a szájából; a mozgása is erősen belassult (na nem olyan durván, mint szegény Klaus Meinéé!), de zeneileg McBride teljesítménye határozottan frissít a bandán: úgy a hangzáson, mint a tempón. A beharangozó, kislemezes "Arrogant Boy" ennek jellemző darabja: A riff-munkában még megidézi a Morse-éra élénkebb pillanatait, de hangulatában már határozottan igyekszik visszanyúlni az ún. MK II utolsó két lemezéhez.

Tagadhatatlan, hogy a vibe "Machine Head"-es (vagy inkább "Who Do We Think We Are"-os?), bár ezt azért félve írom le, mert az, kérem szépen, ott, 1972-ben tiszta mágia, bűvös kegyelmi pillanat volt a leégett kaszinóval, a montreux-i Grand Hotel fűtetlen folyosóival, a vonakodva rögzített japán koncertekkel együtt. Amit pedig itt hallunk, nem más, mint egy nyugdíjas csapat kvázi-emberöltőnyi rutin által vezérelt, bár kétségkívül korukat meghazudtolóan felpörgött és üde előadása. Gillan hangja persze évtizedek óta finoman szólva "ECO-módban" működik, nekem A Maestro, az egyszeri és megismételhetetlen Jon Lord hiánya sem kevésbé tapintható (bár a maga módján Airey is legenda!), ám McBride végre teljes fényében tündököl. Az előző lemezen még mintha csak próbálgatta volna a szárnyait, itt azonban ő az igazi "Stormbringer", aki magabiztos fölénnyel lovagolja meg a viharos, mélybíbor szelet. Biztos vagyok benne, hogy az ő észak-ír keze nyomán kerültek be keltás dallamok pl. az album fénypontjaként említhető "Jessica's Bra"-ban.

Egyetlen kifogásom meglepő módon a híres-neves producer, Bon Ezrin víziója, legalábbis ami a hangképet illeti. Nekem a gitárhangzás a ritmus- és szólómunkában is bántóan retró, ráadásul az egész úgy szól, mintha (nem) kicsit túltolták volna a kompressziót. Lehet, hogy a "Splat!" alkotói (McBride-ot kivéve) már lassan két évtizede nyugdíjas korúak, de ez a muzsikán nem hallatszik. Lehet, hogy - címével ellentétben - nem fog nagyot csobbanni a rock n' roll manapság elég csendes állóvizében, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kb. 80 évesen, közel 60 év együtt zenélés után ilyen farbával előállni tökös-mákos dolog!

Tartuffe

Május 30-a és június 20-a között befigyelt a Maiden, a Metallica 2x és a Scorpions. Igazi őskövületek, nyilván részben az hajtott el ezekre (az Iron Maiden esetén Pozsonyig, a Scorpions kapcsán pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy az utolsó két alkalom után – 2022-ben és 2024-ben – újdonságot várni már nemigen lehetett, mégis), hogy bármelyik fellépésük a közelben az utolsó lehet. Különösen igaz ez a germán rockerekre, net-szerte téma Meine fizikai állapota, ahogyan látom.

De azért a Maidenre se vegyünk mérget, Murrayt minden újabb turnéról győzködni kell, McBrain már offolt is, és legyünk őszinték, a pótlására bevett haver inkább csak amolyan „a turnéra jó lesz” megoldás, nem hiszem, hogy vele valaha is készül majd lemez. Ha még egyvalaki kiesik onnan Smith és Dickinson a szólódolgaira fókuszálva zenél majd tovább, Murray végre golfozhat egész nap, és mintha Harris is kezdene belefáradni ebbe az egészbe. De ne legyen igazam.

Ellentmondásos gondolatok fogalmazódtak meg bennem a három buli kapcsán, kezdjük mindjárt azzal, hogy a nagy metal bandák (Maiden, Metallica, Guns, AC/DC) rendre nézőcsúcsokat döntögetnek az évekig tartó világkörüli turnéikon, telt házas az összes stadion. Ehhez képest a közrádió (a netes rock-adókat nem ide számolva) egyszerűen negligálja a kemény rockot. Ez teljesen gáz szerintem, főleg, hogy ezen csatornákat rohadtul nem azok a fiatalok hallgatják, akikről szeretnék, ha  hallgatnák őket, hanem még éppenséggel az idősebb generációk.

A másik kérdés, hogy mennyire hitelesek, dinamikusak ezek a figurák így hatvan és nyolcvan között? Még a legfiatalabb közülük (Trujillo) is erősen közelíti a nyugdíj-korhatárt (61 éves), de Meine például már 78. Kezdjük akkor a Maidennel: mondjuk úgy 90%-ban. Dickinsonnal az élen ugyanúgy bemozogják a színpadot, mint fiatal korukban – lehet, hogy csal az emlékezetem, a DVD-ket újranézni e miatt pedig nem fogom, de szerintem akkoriban se cirkuláltak többet, mint manapság. Aki most kevesebbet mozog (pl. Smith), az régebben sem volt egy sajtkukac.

Simán tolják a 2 órás bulikat, talán még hosszabban is, mint ami anno a sztenderd volt. Mosolyognak közben, és maximálisan kiszolgálják a közönség-igényeket (pl. setlist: best of és tematikus turnék váltogatása). Jobban szólnak (főleg a gitárok), mégiscsak fejlődött a hangtechnika közben. Ugyanez igaz a látványvilágra, mondjon bárki bármit, ma könnyebben lehet megugrani a lécet ezen a téren is, hogy a stadion minden pontjáról elégedetten távozzanak a rajongók.

Végül, de nem utolsósorban alighanem jobban oda is figyelnek magukra így, hogy nyuggerek lettek: nincsen éjszakai mulatozás, másnaposság a színpadon; mellényúlások, pontatlanságok elvétve fordulnak csak elő. Dickinson ma is kitartja a hangot fél percig a "Seventh Son" végén, csak néztünk a haverokkal, hogy mi van? A Judas se veszi le a "Painkiller"-t a műsorról, pedig én még azt is elfogadnám – így minden egyes alkalommal stresszelek, nehogy Halford ott kapjon agyvérzést a színpadon.

Szóval náluk nagy probléma egyelőre nincsen, sőt. Lássuk a ’talicskát! Ők eleve fiatalabbak, elvárható, hogy oda…csapjanak minden este. Erre azért ők rátesznek még egy lapáttal: ez a duplakoncertes koncepció azért nem semmi, na. Két teljesen más műsor 2 napon belül, le a kalappal! Ezért még a fullba nyomott kretén marketinget is elviselem, vagy inkább – mondjuk úgy – megbocsátom. Náluk mással van a probléma.

Mivel? Mégiscsak a marketinggel, úgyhogy mégse bocsátom meg. Ez a körszínpad nettó kib@szás a nézőkkel. Értem én, hogy 80 ezer jegyet lehet eladni egy 60 ezres stadionban így (nem kell lezárni egy részét sem), plusz még reklámértéke is van, de az üzleti szempontokon túl ez az egész egy rohadt nagy átverés. Még ha be is furakodsz a kör alakú kivetítők (amik látványosak ugyan, de sokat nem érnek) állványai közti résbe valahol, közel a színpadhoz, akkor is 80% esélyed van, hogy egészen máshol játszik a zenekar, és semmit (értsd, zéró) nem látsz belőlük hosszú percekig.

Ez az a helyzet, amikor egy ülőhely gyakorlatilag többet ér, mint az álló (a snakepitet most hagyjuk a pofátlan áraival). Lehetne mondani, hogy a Metallica – ügyesen – a közönség életkorához igazította ezzel a húzással az egész showt, de azért ez valahol mégiscsak a metal halála, egy valamire való rocker koncerten nem ül le és kész. A nagyobb baj, hogy a hangzás se jó így, összevissza pattog a hang a körbesugárzástól.

Viszont maga a csapat odatette. De még hogyan! Az első nap is erős volt, még az én gyomrom is bevette, pedig tőlem aztán a Fekete Lemez utánról játszani bármit is a teljesen felesleges időtöltés kategória. A második nap a négy Ride-os nótával ugyanakkor teljesen levett a lábamról, piszok erős műsort toltak, ráadásul mindezt két nappal azután, hogy már lement egy majdnem best of. Ezt azért így megsüvegelem.

A németeknek nyilván a legnehezebb, mert ők a legidősebbek. Szerintem a legtöbben ehhez is igazítottuk az elvárásainkat a színpadi jelenléttel – legfőképpen Meinéével – kapcsolatban. A műsorba is bele lehet kötni: nagyjából a négy évvel ezelőtti etapot kaptuk, sokat nem gondolkodtak, hogyan tudnák feledhetetlenné tenni ezt a jubileumi turnét, maradtak a jól bevált slágereknél. Különösen nehezményeztem – főleg az előző kör után – a "Blackout" mellőzését (csak a címadó hangzott el róla). Már megint erősen "Love At First Sting"-hangsúlyos volt a program, ezt azért nem teljesen értem, hiszen legutóbb az az album teljes egészében elhangzott.

Látványban sem kaptunk újat (a gigantikus felfújható skorpióig, az azért rendben volt), de annyira jól kitalálták a háttérvetítéseket, hogy ezt speciel könnyen megbocsátom nekik, most is szívesen néztem. Mickey Dee dobszólója pedig ismét ott volt a szeren. Én ilyent még nem láttam, az egyetlen csapat, akiknél ilyenkor nem indul meg a közönség a WC és a büfék felé, és ahol a dobos produkciója után van a legnagyobb őrjöngés. Elképesztő a pasi.

Summa summarum, a Scorpions jelenség még most is működött. Hogy az mi? Hát az, kérem szépen, hogy ezeknek a "srácoknak" brutál jó számokat, orbitális slágereket kellett írniuk, hogy világsztárok lehessenek. Mert annyira anti-rockerek (anti-sztárok), amennyire csak lehet. Világéletükben roppant csúnyák voltak, ráadásul nagyon németek. Schenker a bundesliga fizimiskájával, Meine már fiatalon is öregnek nézett ki és kopaszodott… Nem voltak szépfiúk, na, mégis megcsinálták. A dalok erejével, minőségével. Márpedig a minőség örök. Hogy egy klasszikussal éljünk: ennyi.

Összefoglalva, a Maiden 90%, ami simán elég. Ha egy szóval kellene jellemezni a velük kapcsolatos élményeimet: stabil. Nincs itt semmiféle agónia, ez egyelőre még mindig egy működő nagyüzem. A Metallica dettó, csak egy ligával feljebb. A zenekar feszes, energikus, de miközben a zenészek top formát hoznak, a túltolt marketing hype és üzleti szemlélet határozottan ront az élményen.  A Scorpions kicsit más, mert ha van egy katalógusod tele "Still Loving You"-szintű slágerekkel, akkor túl fogsz élni generációkat, trendeket és saját fizikai korlátaidat is. Bundesliga frizura és bajusz ide, vagy oda.

Konklúzió: az nincs. Örüljünk, amíg láthatjuk őket színpadon, aki pedig ezeknél a dinoszauruszoknál a hibákat keresi, az menjen el politikusnak! (Ennél nagyobb átok pillanatnyilag nem jutott eszembe.)

Kotta

fotók:
https://spectator.sme.sk
https://langolo.hu

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.master-plan.net
facebook.com/masterplantheband

Mielőtt rátérnék a Mesterterv legújabb fejezetének értékelésére, két rövid megjegyzés a majdnem teljes egészében a virtuális térbe szorult rockújságírásról (erről itt már esett szó korábban). Számomra (s ebben a nézetemben - amennyire tudom - mélységesen osztozik Túrisas kolléga) érthetetlen és értékelhetetlen az a lemezkritika, amely nem a szó nemes értelmében véve kritika - a görög kritiké, azaz ítélőerő szóból. A kritika tehát alapvetően valaminek a gondos elemzését, megítélését és kiértékelését jelenti, és egyaránt magában foglal(hat)ja az elismerést és a bírálatot, az objektivitásra törekvő elemzést és a személyes véleménynyilvánítást. Nos, a ma olvasható kritikák közül a legtöbb: (1) nem több reklám-jellegű híradásnál, kritikátlan marketingszövegnél, de (2) a legjobb esetben is megelégszik a számcímek és első személyes benyomások tételes fölsorolásával.

Mindezt azért siettem előrebocsátani, mert akármilyen kultstátuszú zenekar is a Masterplan, amely ráadásul egy időben az európai metál klasszikus értékeinek propagálásáért, megőrzéséért rengeteget tett, nem lehet kérdés, hogy a szerencsés és ígéretes kezdetek után alaposan elfáradt. Ennek lett a következménye, hogy egy jóindulattal is közepes soralbum (Novum Initium, 2013) és egy teljesen fölösleges Helloween emléklemez (PumpKings, 2017) után hosszú téli álomba merült a zenekar. Valljuk be őszintén, ez alatt sok minden történt, a Masterplan stílusa ma már - hogy is mondjam finoman? - erősen ódivatú (megszépítően: patinás) és a csapat (leginkább Roland Grapow) teremtő ereje pedig alkonyához érkezett (megszépítően: túl van a zenitjén).

Ennek okán nem is vártam sokat a minden bizonnyal Frontiers unszolásra született, még címében és borítóképe tekintetében is fárasztóan retró albumtól. És milyen jól tettem! Az első ízelítők, sőt négyszámos EP után pedig gyakorlatilag kijelentettem, hogy ez az album egy máskülönben tekintélyes életút egyik legszürkébb alkotása lesz. Grapow nem felejtett el gitározni, de az ökölrázós verzék, himnikus refrének már nem jönnek, a klasszikus metál életérzés megidézése is csak hellyel-közzel sikerül. A végeredményt nekem még szürkébbé teszi a szörnyen idejétmúlt hangkép és Rick Altzi ráspolyos hangja, ami még az egyébként fogós refréneket (pl. Chase The Light) is képes valahogy középszerűvé - urambocsá' - unalmassá tenni.

Azért nyilván akadnak pillanatok, amelyek méltók a "régi nagy hírnévhez", pl. a "Pain Of Yerterday" keleties témája, de még a régi slágerekre leginkább hajazó "The Call"-t is sikerült Grapow "nyúzott macska" énekével és egy kapirgálás-szerű gitárszólóval elrontani. A lemezt záró "Rise Again" sem hiszem, hogy lelógott volna egy korábbi sikeralbumról, de általában véve az a véleményem, hogy az egykori nimbusz (fényes dicsfelhő) mára szertefoszlott. Ettől a Masterplan még nagyot fog menni az európai metálfesztiválok (ha vannak még ilyenek) erősen kapatos, immár kicsit kopaszodó és pocakos, 42 fokos melegben is térdig befűzött bakancsot hordó "tru" metál fazonjai között. Ezt nem lekicsinylően mondom, egyszerűen csak arra utalok, hogy a jobb napokat látott Mesterterv ma már csak egy nagyon szűk piaci szegmens nosztalgikus rétegterméke, mint pl. a Kojak-nyalóka vagy az Utasellátó kókuszrúd...

Tartuffe

Kiadó:
MNRK Heavy

Honlapok:
www.lexlegionofficial.com
facebook.com/OfficialLexLegion

Lehetséges, hogy ezt a recenziót nem nekem kellett volna megírnom, s ennek egyszerű oka az, hogy soha nem voltam nagy King Diamond rajongó. Zeneileg bejött a dolog, de a nyílt sátánizmus nálam gyorsan kiveri a biztosítékot, és abban a pillanatban, hogy King Diamond, alias Kim Bendix Petersen kieresztette - és ezt most nagy jóindulattal mondom - hangját, kikapcsolt az agyam. Nem áll szándékomban egyetlen rajongót sem megbántani (ez ízlés kérdése, biztos van aki szereti az acsargást és a falsettót), ezért sietek hozzátenni, hogy nem kérdéses: a zenekar ma már kult-státuszú zenei entitás (ráadásul van hazai kötődés is, hiszen Petersen felesége magyar származású).

Pontosan a fönt vázolt okok miatt lelkesedtem be attól a hírtől, hogy a King Diamond kínosan hosszan tartó hiátusa miatt, az 1988-as "Them" és 1989-es "Conspiracy" albumok hangszeresei megalkottak egy Lex Legion nevű projektet, amelynek élére a tetszhalott (vagy végleg kimúlt) Pagan's Mind énekesét Nils K. Rue-t állították. Az összefogás motorjai Pete Blakk gitáros (Disaster/Peace) és Mikkey Dee dobos (Motörhead, Scorpions) voltak, és mintha nekem találták volna ki az egész koncepciót: a King Diamond fifikás, komor hangulatú klasszikus metálját ötvözni Nils K. Rue erősen nordikus, baljóslatú, de kikezdhetetlenül kompetens énekével.

Nyilván jobban örülnék egy új (a zenekar zseniális karrierjét méltón lezáró) Pagan's Mind lemeznek, de ilyesmivel egyelőre nem kecsegtethetem magam. Marad a légió törvénye: s mindez TESCO-gazdaságos, mindössze 34 perces kiszerelésben. A lemez - a rövidségét leszámítva - nem okoz csalódást: sorra jönnek szembe a vaskos, kétgitáros, riff-vezérelt metálhimnuszok, csak a végén "pihen meg" egy nyúlfarknyi instrumentális szösszenet (ún. outro) erejéig.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az elég egynemű anyagból első hallgatásra leginkább két nóta emelkedik ki: a lemezt indító (és videóklipes) "Sleep Eternally", illetve a "Lost Inside". Félve jegyzem meg, hogy az "(I Am) The Resurrected" verzéjének első sora vészesen hasonlít a Rolling Stones "Paint It Black"-jéhez, de ez lehet, hogy tudatos. Nálam nem lesz toplistás album, de jó ilyesmit hallgatni, King Diamond rajongóknak pedig egyenesen hiánypótló...

Tartuffe

Honlapok:
www.ellenplaysbass.com
ellenplaysbass.bandcamp.com
facebook.com/EllenPlaysBass

A Geminiből (az Ikrek csillagjegy alatt születettből) úgy lett Jaminai, hogy 13 éves Las Vegas-i kislány eredete neve nem (sem) mondott volna semmit a nagyérdeműnek. Eredetileg úgy hívják, hogy Ellen Alaverdyan, és annak az ugyancsak ismeretlen Hovak Alaverdyan örmény-amerikai gitárosnak a kislánya, aki Octavision néven olyan lemezt dobott piacra 2020-ban, amely akkor megkérdőjelezhetetlenül követelte ki magának a toplistám első helyezését!

A büszke apuka tudatosan és kemény kézzel irányította kislánya zenei képzését, ráadásul jó üzleti érzékkel építette föl a szociális médiában azt az ázsiót, kiterjedt kapcsolatrendszert és - most már mondhatjuk - karriert, amelynek méltó eredménye a "Take Off" című debütáció. Nyilván jobban szerette volna, ha a lánya inkább a szólógitár felé orientálódik, de a gyermek - leginkább a valóban csodálatos Tal Wilkenfeld hatására - ellenállhatatlan vonzalmat érzett a basszusgitár iránt. Persze azóta már gitározik, dobol és billentyűzik is, de a fő hangszer most már biztosan a bőgő marad, s ebből - érthető módon - következik, hogy zenei preferenciái - apukával ellentétben - nem a folk rock és progresszív metál irányába mutatnak, hanem a funk és a fúzió felé.

Évek óta figyelem a kiscsajt, készített interjút és zenélt együtt néhány nagyon jelentős figurával Steve Vaitól kezdve Victor Wootenig, aki - nem meglepő módon - jelentős hatást gyakorolt a stílusára (és az Octvision lemezen is megjelent). Bemutatkozó lemezén édesapjával, annak Murzo nevű örmény-amerikai billentyűsével és a legendás dobossal, Gregg Bissonette-tel játszik együtt. A lemez producere és hangmérnöke is apuka volt. A lemezen nem csak instrumentális darabok szerepelnek, Ellen is dalolgat/dúdolgat itt-ott, de az énekes darabokat inkább egy bizonyos Leah Harrisre és a név alapján vele valamilyen rokonságban álló Anushik Alaverdyanra bízta.

A nem túl hosszú "Take Off" tipikus jazz rock fúziót tartalmaz, nyilván az sem véletlen, hogy a stílus egyik alapítójának, a Weather Reportnak egyik legnagyobb slágeréről, a "Birdland"-ről is találhatunk rajta egy földolgozást. Tekintve, hogy én a nagy példaképet, Victor Wootent is őrülten csípem, valamint a stílusban több előadót is rendszeresen hallgatok, nem találom magamtól idegennek a jazzesebb darabokat. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a rockosabb, gitárorientáltabb és némi örmény folkot vegyítő számok állnak a legközelebb a szívemhez, pl. a címadó, az "Ellen's Groove" és a "13 Town".

Ha Ellen (alias Jaminai) az én lányom lenne, bizonnyal én is olyan büszke lennék, mint Hovak Alaverdyan, de akkor alighanem k.rva jó gitáros is lennék, aminek nyilván még jobban örülnék. A Bandcamp oldalon az egész album meghallgatható. Érdemes rászánni azt a bő félórát!

Tartuffe

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

Ennek is eljött hát az ideje! Megérkezett Edu Falaschi beígért trilógiájának harmadik, záró etapja. Nem egészen értem, hogy tematikusan ezek az albumok miként függenek össze, hiszen az első (Vera Cruz, 2021) Brazília portugál gyarmatosításáról szólt, a második (Eldorado, 2023) már a majákat is belekeverte a sztoriba, ez a harmadik pedig csöpög a közel-keleti témáktól. Mindenesetre furcsa, hogy a metál diszkóra váltott Myrath Brazíliából kap leckét arról, hogy hogyan is kéne ezt jól, dagályok és cukormérgezés nélkül csinálni.

Voltak olyanok, akik az Angrából való kilépése után temették Edut; a hangszálait valóban szétégette a gyomorsav egy időre, és ebből nem is jött ki maradandó sérülések nélkül, de ahhoz képest letett ezt-azt az asztalra az Almah soraiban vagy éppen a saját neve alatt, szólóban. Valójában a szólólemezein is ugyanazok muzsikáltak vele, mint az Almah-ban, de ezen az albumon Roberto Barros és Diogo Mafra egyébként káprázatos gitár-kettősét lecserélte Victor Francóra (Odysseya), akiről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Úgy tolja, mint Yngwie a csúcson, kivéve, hogy benne más stílusok iránt is van nyitottság. A lemez lírájának (On Your Own) középtáján van egy nyúlfarknyi, de hihetetlenül ízes szólója, amit vagy tízszer "pörgettem" vissza a kocsiban.

Úgy érzem, hogy a trilógia minden egyes darabjával sikerült eggyel magasabbra hágni az ihlet grádicsán. Persze - elismerem - ez kicsit szubjektív, nálam ennek az ítéletnek az az alapja, hogy nem vagyok oda a trappolós, vágtázós euro-metal sprintektől, és a trilógia minden egyes etapjával mintha esett volna kicsit a bpm mérője. Itt is vannak tempós számok, de kevesebb, illetve a trappolós részek valahogy szervesebben illeszkednek a kontextusba. Van egyébként egy elméletem arról, hogy ezek a fergeteges tempók lényegében Ritchie Blackmore-ra (pl. Spotlight Kid), majd Yngwie Malmsteenra (pl. Faster Than Speed Of Light) vezethetők vissza; a Helloweenon keresztül pedig bekerült az ún. euro-power kötelező eszköztárába - hogy azután a Dragonforce vigye már-már nevetséges túlzásba. Kéretik ezt az elméletet - bizonyítékokkal! - kiegészíteni vagy cáfolni!

A lényeg, hogy a "Mi'raj" piszkos jó album, talán Falaschi karrierjének egyik legjobbja - és ebbe beleértem a tekintélyes Angra diszkográfiát is. Az egy dolog, hogy jól szól (ez Thiago Bianchi producer és Dennis Ward hangmérnök érdeme), de szerepel rajta egy olyan nehézsúlyú, libabőrös, ügyeletes kedvenc-gyanús mestermű is, mint pl. "Unchanged", amelybe még egy szaxofonszóló is belefért (Wagner Barbosa interpretálásában). A címadóban nem mellesleg vendégszerepel egy énekes hölgy is (bizonyos Veronica Bordacchini a Fleshgod Apocalypse-ből), a lemez egyetlen portugál nyelven énekelt dalában (Intuição) megjelenik Rafael Bittencourt (Angra) gitárjátéka, s végül a "Circle Of Dust"-ban Roy Khan (Conception, Kamelot) duettet énekel Eduval.

Most komoly dilemmába kerültem, hiszen - bár nem tudom honnan és hogyan - ezt a lemezt mindenképpen be kell szereznem fizikailag. Ha viszont ez már megvan a gyűjteményemben, illene, hogy a trilógia többi darabja is helyet kapjon a polcon. Ez nem volt belekalkulálva az éves költségvetésembe...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Az Evergrey legutóbbi albumával eljutott oda, ahova a regényírásban Stephen King. Nem, nem mentek át horror-metalba, az analógia inkább a felesleges szó, illetve hangjegyszaporításon (vagy cséplésen) van, és akik otthonosak King világában, azok tökéletesen érthetik, mire is gondolok, s ha nem vagy ismerős az egyébként a kortárs amerikai irodalom-léptékű író világában, akkor pár mondatban elmagyarázom.

King ugyanis – a novelláit kivéve – 10 éve nem írt olyan regényt, aminek terjedelmét indokolta volna a tartalmi mondanivaló: amolyan futurisztikus Victor Hugoként vagy Dumas-ként képes barokkosan (vagy irodalmi értelemben romantikusan) túlírt mondanivalót a papírra vetni (micsoda archaikus szóhasználat!), úgy, mintha a szavak száma szerint fizetnék a teljesítményt, esetlegesen az elismerést – bár az író, úgy gondolom, jelenlegi helyzetében és státuszában magasan tesz az ilyesmire. Hol vannak már azok a tűpontos megállapítások, melyek a tökéletes kamaszkori fejlődéstörténetet bemutató "Christine"-t jellemezték; a dagályos, oldalakon keresztül körülírt történések úgy tapasztják az olvasó szemét lefelé, ahogy arra egy pillanatragasztó sem képes – nos, az Evergrey hasonló attitűdöt honosított meg az elmúlt években, felesleges zenei kamukörökkel  dúsítva azt, amit az álprogresszió vagy az érzelmi túltengés tol kényszerűen az érdektelenség irányába.

Hol vannak már a kezdetek célratörő érzékenységgel megírt, fifkás, és amellett tökéletesen kivitelezett, emócióval átitatott heavy metal remekei: a dagályos, terjengős megfogalmazás a nyilvánvaló erények mellett is kényszerű színvonalesést produkált, vagy egyszerűen fogalmazva, unalmat. Éppen ezért reménykedtem abban, hogy a csapat új albumán képes lesz fókuszálni, és visszatérni a kezdetek összetett, sokszínű, ám egyben érdekes világához, az, hogy gondolataim meghallgatásra találtak, minden bizonnyal a véletlen műve, mert annak eléggé kicsiny a valószínűsége, hogy Englund és csapata blogunk kritikáit olvasva alakítják lemezeik formai és tartalmai elemeit (mert ha így lenne, akkor írtak volna tíz, "One Heart" fazonú ökölrázós himnuszt😊).

Nos, akik az útközben elveszett "póvert" hiányolták – velem együtt –, azok már a felesleges intrót követő nyitódalban megtapasztalhatják, miszerint az olyan mantrák, hogy egy harmincadik életévét ünneplő zenekartól már ne várjuk el a csikóévek kreativitását, lendületét, menyire is hamisak tudnak lenni. Egyrészt elvárni bármit lehet, legfeljebb nem valósul meg, másrészt a fiatalkori alkotói energiákat valamennyire a tapasztalat is pótolni tudja, még akkor is, ha az abból fakadó ötletek kivitelezése során előfordulhat a komfortzónába "csontosodás" veszélye. Jelenleg azonban nem így állunk, és a "The Shadow Self" riffje úgy viszi le a fejünket, mint francia gránátosét egy nyolcfontos ágyúgolyó a napóleoni csatákban, a túlkompresszált hangzás pedig paradox módon még jól is áll a zenei erődemonstrációnak. Englund természetesen nem tudja megtagadni önmagát, ám ezúttal lelket gyönyörködtető dallammal képes a dübörgő riffek között megvillantani a védjegyszerű "epikus elégiát".

A java azonban csak ezután következik, hiszen a "The World Is On Fire"-ben felbukkanó doom rifftől minden Trouble rajongónak könny szökhet a szemébe, már ha a fel-felbukkanó elektronikus hangmintákat nem találja összeegyezhetetlennek a tradícióval, de mivel jómagam eléggé nyitott vagyok az újszerű megoldásokra, ez a fajta furcsa mixtúra úgy képes beindítani nálam az örömhormon termelést, mint az egyszeri politikusnál a bekapcsolva hagyott propagandagépezet.

Az annyira hiányolt tempó és tömör megfogalmazás a továbbiakban a "Heaven"-ben manifesztálódik, hogy aztán a csapattól szokatlan játékos és derűs hangulatú "Leaving The Emptiness"-ben térjen vissza. A bugyborékoló elektronikus zaj kreatív felhasználása a "Longing"-ban mutatja meg, hogy a tipikus Evergrey kesergőt lehet modern formában is tálalni, főleg, ha olyan dallamos, jól megkomponált gitárszóló vezeti fel, mint amilyet Niemann varázsol hangulati átkötőként a lendületet közvetítő riffek közé.

Az igazi meglepetést azonban az "A Burning Flame"  (micsoda true cím ez már!) okozza, ami lehet, hogy kissé hatásvadász (szigorúbbak esetén bazári) jellegével kiveri a biztosítékot a csapat fekete öves rajongóinál, nekem azonban az ismételt kitűnő gitárszólóval turbósított gótikus sláger indulója úgy dobogtatja meg a szívemet, mint gyerekkoromban az úttörő rendezvények lelkesítő csasztuskái. (A szokatlan stíluson nem kell csodálkozni, hiszen a dalban a Hammerfallból és a Dark Tranquillity-ből ismerős Mikael Stanne szerepel vendégként.) A korai idők szele aztán szerencsé(m)re továbbra sem csillapodik, és a "Chains Of Shame" kétlábdobos zakatolása ad csattanó (dübörgő) választ az ismertető elején tett kétkedő felvetésemre.

Nem gondoltam volna, hogy az Evergrey képes lesz izgalmat és meglepetést okozni a konvenciók óvatos felrúgásával, de az "Architects Of A New Weave" címe ezúttal tömören fogalmazza meg az album lényegét, és ha nem is új, de rég elfeledett hullámmal bocsájtotta az alkotói vizekre a lendületet kapott zenészeket. Zokogjunk hát vígan!

Garael

Kiadó:
Columbia

A (rock)történelemből éltanulók a lemez megjelenési évéből sok mindenre tudnak következtetni. Ekkorra a "trutyi" már mindent leural, a hajakat levág(at)ták, a szép, sokszor festett mintás (Charvel, Kramer) gitárokat tokba rak(at)ták, a továbbra is ellenszegülők pedig láthatatlan, tőkeerőtlen kiadókhoz száműzettek, esetleg Japánba utaztak érvényesülni. Tehát levonhatjuk az első következtetést; a tőkeerős Sony/Columbia kiadónál megjelenő lemez még nyomokban sem tartalmazhat dallamos hair metalt, óriási szólókkal. Így van? Így van.

Akkor viszont mégis milyen zenei anyagot rejthet, ha "mesterremekként" hivatkozok rá, hiszen nem titok, mi itt a DionysosRisingnál nem lelkesedünk a grunge depresszív, szólómentes, nyavalygó előadóiért, és akkor nagyon diplomatikusan fogalmaztam... Nos, volt egy stílusirányzat, ami átcsúszott a tiltólistán, noha zeneileg nagyon is sokat kíván az előadóitól. Ez pedig leginkább a The Black Crowes zenekarral rokonítható southern-ízű, klasszikus amerikai hard rock, aminek ugyanakkor egyfajta puritánságot, sallangmentességet kellett felmutatni, tehát szóba sem jöhetett egy Coverdale-féle rekesztés, mint ami a "Still Of The Night" közepén hallható, noha a klasszikus amerikai hard rock hallatán én speciel erre asszociálok, de ez legyen az én bajom.

Röviden összefoglalva tehát; ha az előadók természetesen hagyták lenőni a rőzsét, hajász és kemikáliák (lakk) beavatkozása nélkül, színpadon/klipekben pedig tudtak viselkedni, nem ragadtatták el magukat és virtusmentesen hozták az elvárásoknak megfelelő, fílinges, de mégiscsak szalon-hard rockot, még akár a mindenható MTV-ben is felbukkanhattak. A Cry Of Love pedig (majdnem) ilyen. Majdnem, mert pl. az a hihetetlenül nyers, embertelenül sok érzéssel odapakolt, alapvetően Hendrixből levezethető Stratocaster-kínzás, amit a nyitó "Highway Jones"-ban végig nyom kíséretként Audley Freed (később nagyon rövid ideig The Black Crowes gityós), az nálam bizony mesterremek, akárhonnan is nézem.

Trükkösek, mert nincs itt semmi hivalkodó hangszeres villogás, de az értő fülek bizony hallják, hogy itt nagyon minőségi muzsikusok tolnak - hippiszerű ellazulással - nagyon is komolyan vett hard/blues rockot, abban a formában, amit a legtöbb rockzenekedvelő ember bármikor szívesen hallgat. A nyitó "Highway Jones" nekem ugyan megmaradt a legjobb dalnak, de attól ez még végig egy egységesen jó színvonalú, minőségi hard rock lemez, amit - ahogy már mondtam - szinte mindig jólesik meghallgatni.

Túrisas

Kiadó:
Sound Pollution

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

Nincs értelme a félrebeszélésnek, ez eddig nálam az év albuma! Esetleg a Tyketto ér föl vele, talán a Black Swan fogható hozzá, de a 2026-os év eddig nem volt velünk valami kegyes. Most viszont jött egy kimondottan "kegyes", azaz white metal zenekar és hagyományos, dallamos, fajtiszta európai metál zenéjével magával ragadott. Még úgy is, hogy egyébként a lemez bakelitesen rövid (43 perc, 10 szám) és az utolsó két számot, az instrumentális "The War That Tore The Land (Reprise)" és a "The Man From Nazareth, Pt. II" című szerzeményeket, melyek korábbi lemezek tételeire utalnak vissza, (nem) kicsit tölteléknek érzem.

A zenekar 30 éves jubileumát ünneplő albumot - az eddig olvasott recenziók alapján - a kritikusok nem fogadták nagy lelkesedéssel, de ezt betudjuk annak, hogy - tisztelet a kivételnek! - a nyíltan keresztény világlátás, az explicit módon vallásos szövegek általában ellenszenvet váltanak ki ebben a műfajban, sőt lassan már az élet minden területén. Készséggel elismerem, hogy ezért a szervezett vallás elöregedett intézményei meglehetősen sokat tettek az utóbbi időben. Az én értékrendem szerint többet, mint valaha...

Az együttes fő dalszerzője kezdettől fogva a bűvöletes Carl Johann "CJ" Grimmark gitáros volt, az imázsért, menedzsmentért pedig mindig is Christian Liljegren énekes felelt. Utóbbit - amennyire tudom, most először - a munkájában kisegítette CJ Grimmark és a bőgős, Jonatan "Jono" Samuelsson is, ami annyira jól sikerült, hogy szinte föl sem tűnnek a váltások. Az élvezetes, modern hangzást CJ Grimmark keverte ki, aki egyben a lemez producere is, a maszterelést pedig a híres-neves Thomas "Plec" Johansson végezte a Studio Bohusban.

Már többször leírtam, hogy nálam az együttes csúcsteljesítménye a "Course Of A Generation" (2009) volt, ahol kivételesen Germán Pascual énekelt, de szerintem a banda manapság egyfajta másodvirágzását éli. A sorban tizedik album (ezért az "X" cím) lényegében a két korábbi lemez (2019 és 2023) irányvonalát követi, de úgy - és ez nálam igazgatói dicséretet érdemel! -, hogy némileg visszakanyarodik a "Course Of A Generation" hangvételéhez is.

A régi, jellemzően gyorsabb, enyhén neoklasszikus ihletésű attitűd itt csak két dalban tetten érhető (Heaven's Calling, Remedy-SOS), az anyag javát tőről metszett, klasszikus dallammetál tételek teszik ki (pl. a lemezt indító két hibátlan szerzemény: Like A Thief In The Night, Oceanwide), de van itt két igazi, kicsit retró sláger is, a "Jerusalem" és az "Every Breath" - az előbbi erősen ügyeletes kedvenc gyanús, de 1989-90 környékén voltaképp mindkettő komoly karriert futott volna be az MTV-n.

Tudom, nagyon boomer (valójában X-generációs) duma, de ilyet a fiatalok ma nem tudnak (sajnos nem is akarnak) - nekem meg olyan, mint a friss levegő...

Tartuffe