Primal Fear: Domination (2025)
Kiadó:
Reigning Phoenix Music
Honlapok:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial
Falak. No, nem olyanok, amilyeneket a magyar építőiparban egyes vállalkozók felhúznak, és a kilopott anyag, valamint elsumákolt munka hatására annyit érnek, mint kétballábas focistának a jobblábas cipő. Én azokról a zenei falakról beszélek, amiket a saját világukba rögzült együttesek húznak maguk köré, és amik tökéletes precizitással utasítják megteremtőiket: eddig és ne tovább!
A Primal Fear – valamint a NWOEHM csapatai, lásd és halld példaként a Sabatont, a Powerwolfot, a Battle Beastet, vagy Beast In Blackket – már évekkel ezelőtt rögzítette a maga határait, amiből két, az epikusabb irányba történő elmozdulási kísérletet leszámítva akkor sem akart kimozdulni – vagyis most –, mikor minden előjel nélkül olyan csapást szenvedtek el, mint a szomszédunkban folyó pusztító háború ádáz harcot vívó felei.
A hírt hallva – három tag is otthagyta a zenekart – különösen Alex Beyrodt távozásának negatív hatásaitól féltem, hiszen a gitáros nemcsak a hangszerének mestere, de a dalszerzésben is aktívan részt vett, ráadásul pályája során több stílusban is kipróbálta magát, így sok lábon álló tapasztalata (bocs a képzavarért) révén képes lett volna a Primal Fear világán jóval túlnyúlva adagolni a megszokottól eltérő zenei csemegéket.
A csapat igazi "kreatív igazgatója" azonban mégsem Beyrodt, hanem Matt Sinner, akit látszólag nem rázott meg különösen a két gitáros, valamint a dobos távozása, és egy "van másik" felkiáltással léptette elő a jó pár albummal ezelőttről amolyan "shadow post"-ban tevékenykedő Magnus Karlssont teljes értékű taggá: ezek után pedig már csak egy olyan, az együttes zenei világában otthonosan mozgó dobost kellett leakasztani, aki álmából felkelve is képes az indulók egyensémáit harciasra püfölni; a csere, André Hilgers múltját tekintve – és az új lemezt meghallgatva – pedig, bátran kijelenthetjük, tökéletesen sikerült.
S most egy kicsit térjünk vissza azokhoz az átkozott falakhoz: bevallom őszintén, bár a csapat lemezeiről én írtam az utóbbi időkben az ismertetőket, bőven adagolva a dicséretet, de visszatekintve a legutóbbi három-négy albumra, annyiban revideálnom kell a véleményemet, hogy a falak nem csak a zenekart szorították panelek közé, de az én szemem elől is eltakarták a nyilvánvaló tényt, vagyis a tulajdonképpeni biztonsági játékot. Ennek folyamodványaként akárhogyan is erőltetem az agyamat, nem tudnék olyan, meghatározó jellegű aspektust kiemelni, ami szétválasztaná az egyes etapokat: a jól bevált sémák szerepeltetése olyan masszává olvasztotta össze az albumokat, amiben minden alkotóelem felcserélhető egy másikkal, karakter nélküli létük pedig, jóllehet nem eredményez bukást – azért egy bizonyos színvonalat mindegyiken sikerült prezentálni –, egy idő után, ha nem is unalmat, de közönyt válthatnak ki a valamikori rajongóból.
Most azonban a változás úgy hatott az együttesre, mint vámpírra az új áldozat friss vére: a kivált tagok hiánya abszolút nem érezhető, sőt, a megszületett friss dalok, ha nem is döntik le, de megdöngetik kicsit azokat a bizonyos falakat. S miben leltem meg az újdonságokat? Elsősorban a dallamokban, amiket Scheepers a szokásos elánnal vagy érzékenységgel tolmácsol, és amelyek nem annyira darabosan, menetelős módon próbálják a szögletes kockát előre gurítani. Ezen a vonalon maradva pedig kijelenthető, hogy szinte minden dal potenciális sláger, hol szikárabban, hol epikusabb megközelítéssel, ráadásul a szólók tekintetében Karlsson régi fényében tündökölve csen egy kis neoklasszicizmust a dallamok közé. Hallgasd csak meg példaként a "Far Away" skálázásából kiterebélyesedő gitárdallamot, biztos vagyok benne, hogy a stílusban otthonosan mozgó Beyrodt sem csinálta volna jobban, az instrumentális "Hallucinations" pedig – ami szintén új elem a csapat világában – a maga "beborulós" kezdésével is a Vai/Satriani iskolát villantja meg, ez pedig eddig olyan távol állt a németektől, mint Trump-i empátia a mexikói emberektől.
Az epikus jelleget hangsúlyozza tovább a lassan építkező, de szinte Savatage-i hangulatpanorámává terebélyesedő "Eden" is, mondanom sem kell, hogy olyan gitármunkával, amitől könnybe lábadhat a brazil szappanoperák lelkes követőjének Leonsión és Samanthán edződött mindkét szeme.
A korai albumok szikár világát kedvelők persze nem biztos, hogy örülni fognak a viszonylagos sokszínűsödésnek, illetve a dallamok előretörésének, de én úgy gondolom, végre ismét sikerült a zenekarnak egy olyan palotát építeni, ahol, ha a falak szilárdan is állnak, van rajtuk olyan ajtó, amiből bátran átugorhatnak egy, akár meglepetésekkel is szolgáló új szobába.
Garael