Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.ronnieromero.online
facebook.com/ronnieromeroofficial

Ki gondolta volna, hogy az a korábbi, ironikusnak szánt megjegyzésem, miszerint vannak gitárosok, akik szerint a dal a gitárszóló rossz, de sajnos elhanyagolhatatlan része, Malmsteen mellett/után valósággá válik, ráadásul éppen egy énekesi szólólemezen! Hát nem egy zenei trash reality-be – már ha létezne ilyen műfaj, de ki tudja, lehet, hogy a kereskedelmi televíziózás kreatív szakemberei kínjukban már erre fognak fanyalodni – illő fordulat, jóllehet egy fokkal jobb, mint szaron csúszkálva versenyezni, kinek sikerül messzebbre jutni?

Pedig minden olyan szépen kezdődött: adva van egy olyan énekes, akinek tehetségét még Ritchie Blackmore is megfelelőnek találta, hogy megkopott gitártudásáról elterelje a figyelmet, aztán sikerült dalszerzőnek megszerezni azt a Roy Z.-t, akinek nevéhez a kapitális hibáktól éppen a végelgyengülés stádiumában leledző metal ikonok "feltámasztása" fűződik, és hát ne feledkezzünk meg a jelen albumon pengető két gitárosról sem. Jose Rubio Nova Era nevű zenei formációja volt Romero első nemzetközi megnyilvánulása – mi is ennek az együttesnek az egyik lemezén figyeltünk fel az új énekesi géniuszra, és hát Kee Marcello neve csak azoknak csenghet ismeretlenül, akik többé-kevésbé átaludták az elmúlt harminc év zenei történéseit. Nos, hát nem felfokozott várakozásra okot adó konstellációról van szó, olyanról, amiből talán a legkutyaütőbb asztrológus is teljes bizonyossággal jósolhatta volna meg a végeredmény minőségét? Még szerencse, hogy nem fogadtam…

Romero eddigi tevékenységével nem untatom a nagyérdeműt, aki nekikezdett ennek az ismertetőnek, minden bizonnyal tisztában van hősünk eddigi pályafutásával, valamint tehetségének mértékével – már ha az énekesi, és nem dalszerzői erényeire gondolunk. Ezzel persze nem lenne semmi gond, a külső dalszerző igénybevétele számos, időtlen klasszikus albumot eredményezett, és nem hinném, hogy Alice Cooper vagy az Aerosmith multiplatina lemezeit hallgatva azért kellene keseregni, mert a dalokat nem az előadók írták. De mégis, mi az az égbekiáltó skandalum, ami miatt már több bekezdés óta háborgok, mint hóember, akit bevisznek a kályha mellé melegedni?  Nem nagy dolog, csak egy jobb sorsra érdemes, ám elcseszett album, ez pedig egy zenei kritikai oldalon méltán válthatja ki a szerző csalódással elegyített felháborodását.

Most, hogy lelőttem a poént, pár mondattal akár be is fejezhetném ezt az ismertetőbe bujtatott panaszáradatot, de ha Romero és társai nem tiszteltek meg bennünket a nevekből származó elvárásoknak megfelelő albummal, mi miért legyünk neveletlenek? Egyszer már utaltam a szép kezdésre, és most megismétlem, mert az album nyitó dala valóban megérdemli: olyan klasszikus hangzású (no, nem a lemez megszólalására gondolok, mert az penetránsan rossz), a Rainbow-i életmű sikerültebb darabjaiba is illeszthető téma bontakozik ki, aminek hatására az öreg iszapszemű ráják is gyöngyöket hullajthatnak könny (iszap) helyett: a jellegzetes dobütemek felett szárnyaló epikus dallam nem csak Blackmore-ékat idézi, de a középtempó zakatolós begyorsulása révén a Tony Martin-féle Black Sabathot is. Hát nem csodálatos?

S most jussunk el a lemez negyedik szerzeményéhez, amitől aztán a színvonal úgy bicsaklik meg, mintha egy Arany balladában a szokásos, tündérek ihlette hasonlatot Bayer Zsolt valamelyik opuszával helyettesítenénk, már ha a költő sorai nem fordítanának hátat az ízléstelenség modern kori formájának. A váltás olyan, mint a profi ökölvívó világbajnok horogütése: gyorsan jön, fáj, és belekábul tőle az ember.

Roy Z.-nek ugyanis, vagy csak négy dalnyi ötlet volt a tarsolyában, vagy úgy gondolta, hogy ennyi is elég lesz a hallgathatósághoz, a balhét úgyis Romero viszi el, és úgy döntött, a folytatásból kihagyja a refréneket. Nem egy dalból. Mindből. Nos, ez persze működhet a klasszikus zenében, vagy a jazzben, de valljuk meg őszintén, hogy a heavy metal klasszikusaira nem a verze-irányultság a jellemző. Ráadásul – hogy a nehezebb felfogású hallgatók is megértsék – a dalok címeiben pontosan leírják a refrének szövegét, azt az egy, vagy két szót, amit mi biztosan másnak hinnénk. Ez a figyelmesség azonban csak azoknak eshet jól, akik egyébként sem hallgatják meg az albumot, mi viszont értetlenül tárhatjuk szét kezeinket, mikor a bridge-ként szolgáló, amúgy kitűnő neoklasszikus gitárszólók után refrén helyett újból a verze jön. Aztán megint. Aztán megint. Megszámoltam, a "Hideaway" című dalkezdeménybe Romero a szót tizenötször kántálja el az egyébként remek gitárszóló alatt, hát még hányszor előtte! Hol maradnak az erre a stílusra jellemző nagyívű megoldások, amik úgy robbantanák kozmikus méretűre a szerzeményeket, hogy azok mondjuk harminc év után is megdobogtassák a szíveket? Hát ilyenek innentől nincsenek. Már a lemezen, jóllehet az "Eternally" szintén Sabbathos kezdéséből kibontakozó énektéma, a maga "oózásával" annyira édeskés és giccses, hogy erre még a slágergyártó popcézárok is felkapnák a fejüket. Már ha hallgatnának heavy metalt vagy hard rockot.

Nem értem Roy Z. abszolút kiégését, aki a legutóbbi Dickinson albumon is tönkrevágta a hangzást: hol marad az a modernséget és tradíciókat egybeintegráló személet, amiben egyformán van jelen a "dög" és a magával ragadó dallamérzék? Hol marad az jövőbelátás képessége, ami a jelenből táplálkozva folytonosságot biztosít a minőségnek és hivatkozási bázist szolgáltat az újításra hajlamos zenészeknek? Rubio és Marcello (aki a "Hideaway" dalban segédkezik) persze próbálja menteni a menthetőt, és dallamos szólóik élményszámba mennek, többször is vállalva a refrén szerepét – így valósul meg írásom elejének antitézise: az album jobb is lehetne, ha csak a szólók maradnának meg, és a számtalan ismétléssel elővezetett csonka dalkezdemények zavaró része mehetne a kukába. Csak én nem merem hülyének nézni a hallgatót, úgyhogy döntsön maga, jómagam ezzel a pár mondattal leadtam a voksomat.

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.human-fortress.de
facebook.com/humanfortressofficial

Most, hogy a disco ütemek bazárjának metal álruhába öltözött  POPkulturális képviselője, a Battle Beast kiadta új albumát… Mi? ... Ja, hogy nem is róluk akarok ismertetőt írni? Na igen, de valahol mégis velük kell kezdenem, hiszen a Human Fortress a bestiák amolyan antitéziseként vállalja fel a hagyományos heavy metal, ha nem is zászlóvivő, de legalábbis kisdobos szerepét.

A németek elsődleges eszköze a sallangmentesség, mint ahogy a filmekben a minimalizált színészi játék, ami mégis értéket hordoz magában, olyan egyfajta jelentéstartalmat, amivel terhelő sallangok nélkül tudják a színészek a szerepet figyelemre méltóvá formálni – így nyúlnak vissza az erődlakók is a stílus alapjaihoz, bár ők nem érik el azt a színvonalat, amit az eszköztelen színjátszásban a valamikori csodálatos színész, Páger Antal.

Pedig nem volt ez mindig így: a csapat első időszakában ügyesen vegyítette a reneszánsz zenei örökség romantikus hangzású elemeit a metallal, szövegeiket tekintve pedig bármely középkori trubadúr beperelhette volna őket a hivatkozás elhagyásáért vagy a szellemi tulajdon pofátlan lenyúlásáért, így aztán a Falconer mellett ügyesen bizonyították, hogy a crossovernek igenis lehet létjogosultsága, már ha a kísérlet nem fordul giccsbe vagy ízléstelenségbe.

Mindez azonban a múlté, és egy kis stílusbeli kanyar után – ami ordas buktának bizonyult, és majdnem az együttes végét jelentette – immár második albumukon teszik le voksukat a pőre, középtempós heavy metal mellett, amihez sikerült megnyerniük azt a Gus Monsatót, akit a Tolkki-féle Revolution Renaissance-ból ismerhet a jó memóriával megáldott idősebb generáció. Monsato, aki remek énekes (volt), képes olyan dallamokat is formálni, melyeket hallva egy komplett táncdalénekesi árnyékzeneszerző brigád emelheti fel a kezét a megadás jeléül: no, nem mintha nem lennének stílusrelevánsak a fülbe ragadó refrének, ráadásul az említett szikárság nem engedi a könnybuggyantó érzelmek elburjánzását a dalokban, de a célközönséget megragadó "fogós" jelleg, úgy gondolom, minden arra hivatott zenei árnyalatban jellemző cél. (Ami nem biztos, hogy az énekelhető refrén, de ez legyen egy másik cikk fő témája.)

És maradjunk még egy pillanatra Monsantónál: az énekes hangja sajnos halhatóan megkopott az évek folyamán, ám a rekedt tónus még valahogy jól is áll a zenei koncepciónak, és hát Gusnak volt miből lejjebb adni, úgyhogy a teljesítmény egy másfajta megközelítésben, ha nem is prémium, de mindenképpen dicséretet érdemlő.

S ha idáig eljutottál a kritika olvasásában, akkor nem fogsz csodálkozni a dalok értékelésén sem, melyek némi tempóbeli egyhangúsággal, ám remek dallamokkal felvértezve haladnak rendületlenül céljuk, a hallgató megnyerése felé. Már a kezdés is tipikus, jóllehet a kezdő taktusok kissé átvágva a nagyérdeműt, némi "Helloween-i" deja vu-t hordoznak magukban, hogy az indító taktusokat "helyre zökkenve" váltsanak át valami szigorúbba egy olyan vezérdallammal, amit, ha csak egyszer meghallgatsz, minden bizonnyal jó ideig nem fogsz elfelejteni.

A folytatásban aztán beáll a teljes lemezt jellemző rend, a "The End of The World" igazából egy lecsupaszított lopkovári a csapat dicső múltjából, ám mivel nem hiszem, hogy sokan tisztában vannak a valamikori debüt tartalmával, így ez megbocsátható vétek. Nem is mennék végig egyenként a dalokon, hiszen mindegyikben találhat a figyelmes hallgató olyan elemet, amitől rögtön a zsongító nosztalgia kerítheti hatalmába, ezért inkább csak három jellemző etapot emelnék ki a zenei folyamból. A "The Abyss Of Our Souls" és a "Silent Scream" dallamait hallgatván elgondolkodhatunk, miért is nem vitte többre a csapat, az ismerős című "Death Calls My Name" pedig a maga misztikusságával egyszerre idézheti fel a Queensryche-ot és a Tony Martin-érás Black Sabbathot.

A sok szép, dicsérő szó után pedig a végére jöjjön egy kis ejnye-bejnye: egy ilyen, tradicionális ízeket felmutató csapatnak nem szabadna ennyire gitárszóló-szegénynek mutatkozni, főleg úgy, hogy két hangszerbűvölő is a tagok között van – s ha jóindulatú akarok lenni, feltételezem, hogy biztos összevesztek a felvételek során, ami aztán antagonisztikusnak bizonyult. Kár, hogy éppen egy heavy metal albumon.

Garael

Stargazer: Stone Cold Creature (2025)

Nem igazán értem, miért csak a negyedik albumukkal jutottak el hozzám, ha jól látom, ez is amolyan véletlen csak, szinte ismeretlen a csapat még nemzetközi szinten is, nemhogy Magyarországon. Pedig a muzsika hibátlan, brutális stadion rock, ahol a dallamok már-már AOR szinten ragadósak, de hangzásban az olyan gitárközpontú bandákra hajaz, mint mondjuk a White Lion.

Norvégok, úgyhogy a TNT-t is ide citálhatnánk, de annál talán amerikaibb a zene. Az előző korong szerintem erős Whitesnake mágiában fogant, ez sokrétűbb, de a ’80-as éveket nem tagadhatják le most sem. Ha 20 évvel ezelőtt jelenik meg, féltve őrizgetnénk a Europe, Mr. Big, Damn Yankees, White Lion, Whitesnake sorban, de manapság leginkább az érdektelenség a jussuk. Pedig ilyen számokat kellene játsszon a rádió a sok fos régi sláger helyett, amik elektronikus alapokat és rappelős betéteket kapnak (félreértések elkerülése végett, nem a régi nóták rosszak, hanem a meggyalázásuk).

Darker Half: Book Of Fate (2005)

Polírozott hangzás, kellemes énekhang, olyan, amibe belekötni (nem kedvelni) nehéz. A gitárszólók is rendben, a dob pontos, de eléggé gépies, és maga a zene sem mozdul ki túlságosan a biztonsági közép(gyors)tempóból. Valahogy pont így lehet jellemezni az MI (AI) generálta metal lemezeket, nem? Gyanakodtam is egy darabig, hogy itt valami átverés lehet (borzasztó, hogy ez egyáltalán felmerül, mint opció és hogy foglalkozni kell már ezzel is), de a netes keresés azt dobta, itt bizony egy hús-vér zenekarról van szó (ráadásul egy 20 évesről). Jobban odafigyelve megjöttek aztán az apró, emberi hibák is, úgyhogy megnyugodtam.

Az ausztrálokat leginkább powerba hajló klasszikus heavy metal bandaként lehetne jellemezni, de a melodikus metal is jó megfejtés lehet, mert Vo Simpson szárnyaló dallamait előszeretettel támogatják meg fogós kórusokkal a társai (és ő maga). Szerintem mostanában még a Riot játszik ehhez hasonló stílusban. A korai thrash-es gyökereiket itt nagyrészt már hátra hagyták, de azért van egy két combosabb téma is. Mit mondjak még? Hallgassatok bele!

Exelerate: Hell For The Helpless (2025)

Ha már Skandinávia kevésbé reflektorfényben lévő részei (a norvég metal valszeg alul-reprezentált a svéd-finn vonalhoz képest), Dánia underground bugyraiból emelkedett ki az Exelerate. (És milyen jól tette!) Ha már power-heavy-thrash keverék, akkor ők is éppen ilyesmiben utaznak, csak náluk jóval nagyobb a hangsúly thrash komponensen. De azért bőven meg van hintve a produkció a másik két összetevővel is, szóval elég egyedi és izgalmas, amit művelnek.

A Darker Halfnál nem csak lendületesebbek tehát a dánok, de frissebbnek, innovatívabbnak is hatnak, lásd némi hörgés-morgás is akár a belinkelt videóban. Mindamellett, a mentális betegségekkel foglalkozó lemez hagyományápoló is egyben, merthogy elég régre nyúltak vissza inspirációért stílusok tekintetében – az újszerűség ezek egyedi kombinálásában rejlik. Jó érzékkel sikerült megtalálni az egyensúlyt a dallamok és a zúzda között, és még némi progresszivitást is beléjük hallhatunk, ha akarunk. Nálam ülnek.

Kotta

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial

Falak. No, nem olyanok, amilyeneket a magyar építőiparban egyes vállalkozók felhúznak, és a kilopott anyag, valamint elsumákolt munka hatására annyit érnek, mint kétballábas focistának a jobblábas cipő. Én azokról a zenei falakról beszélek, amiket a saját világukba rögzült együttesek húznak maguk köré, és amik tökéletes precizitással utasítják megteremtőiket: eddig és ne tovább!

A Primal Fear – valamint a NWOEHM csapatai, lásd és halld példaként a Sabatont, a Powerwolfot, a Battle Beastet, vagy Beast In Blackket – már évekkel ezelőtt rögzítette a maga határait, amiből két, az epikusabb irányba történő elmozdulási kísérletet leszámítva akkor sem akart kimozdulni – vagyis most –, mikor minden előjel nélkül olyan csapást szenvedtek el, mint a szomszédunkban folyó pusztító háború ádáz harcot vívó felei.

A hírt hallva – három tag is otthagyta a zenekart – különösen Alex Beyrodt távozásának negatív hatásaitól féltem, hiszen a gitáros nemcsak a hangszerének mestere, de a dalszerzésben is aktívan részt vett, ráadásul pályája során több stílusban is kipróbálta magát, így sok lábon álló tapasztalata (bocs a képzavarért) révén képes lett volna a Primal Fear világán jóval túlnyúlva adagolni a megszokottól eltérő zenei csemegéket.

A csapat igazi "kreatív igazgatója" azonban mégsem Beyrodt, hanem Matt Sinner, akit látszólag nem rázott meg különösen a két gitáros, valamint a dobos távozása, és egy "van másik" felkiáltással léptette elő a jó pár albummal ezelőttről amolyan "shadow post"-ban tevékenykedő Magnus Karlssont teljes értékű taggá: ezek után pedig már csak egy olyan, az együttes zenei világában otthonosan mozgó dobost kellett leakasztani, aki álmából felkelve is képes az indulók egyensémáit harciasra püfölni; a csere, André Hilgers múltját tekintve – és az új lemezt meghallgatva – pedig, bátran kijelenthetjük, tökéletesen sikerült.

S most egy kicsit térjünk vissza azokhoz az átkozott falakhoz: bevallom őszintén, bár a csapat lemezeiről én írtam az utóbbi időkben az ismertetőket, bőven adagolva a dicséretet, de visszatekintve a legutóbbi három-négy albumra, annyiban revideálnom kell a véleményemet, hogy a falak nem csak a zenekart szorították panelek közé, de az én szemem elől is eltakarták a nyilvánvaló tényt, vagyis a tulajdonképpeni biztonsági játékot. Ennek folyamodványaként akárhogyan is erőltetem az agyamat, nem tudnék olyan, meghatározó jellegű aspektust kiemelni, ami szétválasztaná az egyes etapokat: a jól bevált sémák szerepeltetése olyan masszává olvasztotta össze az albumokat, amiben minden alkotóelem felcserélhető egy másikkal, karakter nélküli létük pedig, jóllehet nem eredményez bukást – azért egy bizonyos színvonalat mindegyiken sikerült prezentálni –, egy idő után, ha nem is unalmat, de közönyt válthatnak ki a valamikori rajongóból.

Most azonban a változás úgy hatott az együttesre, mint vámpírra az új áldozat friss vére: a kivált tagok hiánya abszolút nem érezhető, sőt, a megszületett friss dalok, ha nem is döntik le, de megdöngetik kicsit azokat a bizonyos falakat. S miben leltem meg az újdonságokat? Elsősorban a dallamokban, amiket Scheepers a szokásos elánnal vagy érzékenységgel tolmácsol, és amelyek nem annyira darabosan, menetelős módon próbálják a szögletes kockát előre gurítani. Ezen a vonalon maradva pedig kijelenthető, hogy szinte minden dal potenciális sláger, hol szikárabban, hol epikusabb megközelítéssel, ráadásul a szólók tekintetében Karlsson régi fényében tündökölve csen egy kis neoklasszicizmust a dallamok közé. Hallgasd csak meg példaként a "Far Away" skálázásából kiterebélyesedő gitárdallamot, biztos vagyok benne, hogy a stílusban otthonosan mozgó Beyrodt sem csinálta volna jobban, az instrumentális "Hallucinations" pedig – ami szintén új elem a csapat világában – a maga "beborulós" kezdésével is a Vai/Satriani iskolát villantja meg, ez pedig eddig olyan távol állt a németektől, mint Trump-i empátia a mexikói emberektől.

Az epikus jelleget hangsúlyozza tovább a lassan építkező, de szinte Savatage-i hangulatpanorámává terebélyesedő "Eden" is, mondanom sem kell, hogy olyan gitármunkával, amitől könnybe lábadhat a brazil szappanoperák lelkes követőjének Leonsión és Samanthán edződött mindkét szeme.

A korai albumok szikár világát kedvelők persze nem biztos, hogy örülni fognak a viszonylagos sokszínűsödésnek, illetve a dallamok előretörésének, de én úgy gondolom, végre ismét sikerült a zenekarnak egy olyan palotát építeni, ahol, ha a falak szilárdan is állnak, van rajtuk olyan ajtó, amiből bátran átugorhatnak egy, akár meglepetésekkel is szolgáló új szobába.

Garael

Amorphis: Borderland (2025)

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.amorphis.net
facebook.com/amorphis

Noha a skandináv metál nagy rajongója vagyok (és igen, a finnek is ide tartoznak), az Amorphist ritkán hallgatom, pedig minden tiszteletem az övék. 35 éve kitartanak a műfaj élmezőnyében és a "Borderland" már a 15. lemezük. Nyilván nem most másszák kreativitásuk csimborasszóit, de jól hallhatóan van még puskapor a hordóban. Utoljára 2018-ban írtam róluk. Közben történt egy producerváltás (a legendás Jens Bogrenről a nem kevésbé híres Jacob Hansenre), de ez max. annyiban befolyásolta őket, hogy ezúttal valamivel kevesebb a hörgés és még több a szintis hangulatteremtés.

Határozottan dallamosabb, puhább, simogatóbb (kimondom: slágeresebb) a megközelítés, és ez biztosan sokakat fog elidegeníteni (főleg az ősrajongók közül), de ez van, hosszú évek óta érzékelhetően ez a tendencia náluk. Nekem ez egyébként nagyon bejön, még ha a kb. 50 perces albumon vannak is gyöngébb pillanatok, és aligha hiszem, hogy valaha egy az egyben, elejétől végig újra fogom hallgatni. Ezen - álláspontom szerint - csak az tudna segíteni, ha végre fölvennének egy igazi húrnyűvőt, mert a szólók itt továbbra is - hogy is mondjam csak? - mellékszereplők. Ami engem illet, a Jens Bogrenes, harapósabb "Queen of Time" jobban ült, de ez is remek album.

Michael Schenker Group: Don't Sell Your Soul (2025)

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.michaelschenkerhimself.com
facebook.com/MichaelSchenkerRocks

Michael Schenker nemcsak gitározott az UFOban, de meggyőződésem, hogy maga is egy UFO. A faszi már betöltötte a hetvenet; ha az évtizedekig zabolátlanul dühöngő függőségeit vesszük alapul, emberi számítás szerint min. egy roncsnak kellene lennie. Ehhez képest (hál' Istennek!) föl-alá járkál a világban, intenzíven turnézik és valahogy - ennek mikéntje nagy talány előttem - még arra is talál időt, hogy új dalokat írjon.

A győri koncertet bakancslistás, ráadásul minden elemében hibátlan élményként tároltam el az emlékezetemben, ráadásul a hangzás is tökéletes volt. Ezért nem értem, hogy a lemezeken a ritmusszekció miért szól úgy, ahogy, de ez legyen az én egyéni problémám - és Michael Voss produceré, aki sajnos itt még középszerű énekével is borzolja a kedélyeimet (pl. Janey The Fox, Sign Of The Times). Biztos akad olyan, akinek bejön ez a sokénekes fölállás, de nekem jobban tetszene az egész, ha végig Erik Grönwall lenne a frontember. A "Don't Sell Your Soul" nem lesz klasszikus, de Schenker szólói hozzák a tőle megszokott színvonalat, és ezek a dalok élőben sokkal jobban fognak működni.

Big Big Train: Are We Nearly There Yet? - Live Around The World (2025)

Kiadó:
English Electric Rec

Honlapok:
www.bigbigtrain.com
bigbigtrain.bandcamp.com
facebook.com/groups/bigbigtrain

Nem állítom, hogy hiánypótló az anyag, főleg úgy, hogy még én - a blog nagy kukása - sem ismerem a teljes (és megjegyzem: dölyfös) diszkográfiát. A Big Big Train valahogy évtizedeken át szerényen megbújt a brit neo-prog bandák között, valahol a hátsó sorban, pedig a tavalyi, toplistás lemezükkel (The Likes Of Us) bebizonyították: simán az élbolyba tartoznak. Ez a dupla koncertlemez lényegében azért született, hogy ezt az albumot promózzák, hiszen egy az egyben el is játszák, "a szokásos és tanult módon". Nekem, aki a korábbi lemezeket alig-alig ismerem, éppen ezért inkább az anyag második fele érdekes, hiszen az általam nagyon kedvelt új énekes, Alberto Bravin interpretálásában hallhatjuk a régebbi számokat.

Az "Are We Nearly..." nem igazi koncertlemez, hiszen nem egyetlen föllépés anyagát halljuk, ráadásul a közönség jelenléte is óvatosan "meg van szűrve", azaz csak akkor halljuk őket, amikor a hangmérnök úgy gondolta, hogy az föltétlenül szükséges (jó, elismerem, ezek a bulik nem is a hatalmas őrjöngésekről és ovációkról szólnak). A két "korong" különböző koncertekről származó fölvételeket gyűjt össze, amelyeket a zenekar az Egyesült Királyságban, az USÁban, Kanadában, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Norvégiában, Dániában tartott 2024/25-ös turnéi során, valamint portugáliai fesztiválföllépéseken és a Cruise To The Edge hajóúton adott elő. A lemez egyszerre lenyűgöző (hiszen az előadás színvonala elképesztően magas, sőt hibátlan) és izgalommentes, hiszen ez egy szigorúan komponált műfaj, az élő előadások nagyon kevéssé térnek el a soralbumokon szereplő változatoktól. Egy DVD-nek jobban örültem volna, de ettől még nagyon jó kis cucc ez, kár, hogy bazi drága és nehezen beszerezhető.

Tartuffe

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Ezt azért nem gondoltam volna! Megérkezett a "névtelenség" (pontosabban: álnév, ún. "moniker") mögé burkolózó izlandi gitáros/zeneszerző, DarWin új albuma. A 2018-as debütáció óta ez már az ötödik lemez, amire a legutóbbi etap (Five Steps On The Sun) után mindössze egyetlen évet kellett várni. Ezek után teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy nem egy kérészéletű projektről van szó, hanem egy stabil formációról (ha nem is a klasszikus értelemben vett együttesről).

DarWin zeneszerző és producer társa, Simon Phillips (Toto, Jeff Beck, The Who, Judas Priest, Tears for Fears) mellett (ők a keménymag) maradtak a régi "fegyvertársak": Matt Bissonette (aki itt kivételesen nem basszer, hanem énekes), Mohini Dey bőgős, Greg Howe gitáros és Derek Sherinian billentyűs. Most is akad egy "beugrós" Andrew Freeman énekes személyében (Loophole). Én mindenesetre Greg Howe szereplésének örülök legjobban, egyrészt mert régi kedvencem, aki gitárjátéka mellett szó szerint a személyiségét is kölcsönzi a muzsikának - annyira jellegzetes és meghatározó stílusú előadó -, másrészt jó őt ilyen - számára elég szokatlan - környezetben hallgatni.

Az előző lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy a dalok műfajilag kicsit egyenetlenek: "a hol metálba, hol jazzbe hajló prog-rock mellett akad szinte Toto-hangulatú pop rock nóta - persze brutál gitárszólókkal." Azt kell mondjam, hogy ez az album sokkal egységesebb, egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb; most kifejezetten a Toto hangulatú szerzemények dominálnak. Ezt jelentősen fölerősíti Greg Bisonette vokális teljesítménye, illetve az aprólékosan kidolgozott vokálok, kórusok. Megjegyzem: igazából ez áll jól Bisonette-nek.

Nyilván mindenkit más fog meg egy olyan típusú, vastagon rétegzett zenében, mint amit a DarWin képvisel. Nekem - éppen a tökéletesen beállított arányok és a stiláris "letisztulás" miatt - eddig mind közül ez a legjobb DarWin produkció! Főleg azért esik jól hallgatni, mert a Tototól manapság aligha várhatunk új anyagot - nem mintha ez egy olcsó Toto-pótlék lenne, hiszen a hasonlóság mellett határozottan rendelkezik saját, önálló identitással. Ha engem kérdeztek, elsősorban Howe közreműködése dob rajta nagyot. Kiváló album! Ki tudja, lehet, hogy még a toplistára is fölkerül!

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.jelusick.com
www.facebook.com/JelusickOfficial

Naná, hogy választhattam volna a könnyebb utat az album emészthetőbb, populárisabb balladáinak, power-líráinak dicséretével – és a keményvonalas, összetettebb, groove-orientált dalok nehezebben befogadható, vokális szempontból durvább megvalósításának leegyszerűsített, kézlegyintéssel elintézett kritikájával, ám mivel nem vagyok röplabda játékos, hogy leüssem a magas labdát, naná, hogy az utóbbi időkben megváltozott ízlésem miatt egyenesen fejest ugrottam a horvát csodaénekes új lemezének csikorgóbb, riffelős, refrénjeiben egyszerűbb és több hallgatást igénylő zenei kirohanásaiba.

Ennek folytán az olyan darabok, mint a "Season", a "Fool In The Rain" vagy a "Torn" már most, az ismertetőm elején megkapják a maguk dicsérő szavait, mert rendelkeznek mindazon erényekkel, amik a lágyabbra vett hang a maga nagyszerűségében tolmácsolni tud, ráadásul a balladák nagy családjának azon tagjaihoz tartoznak, melyek nem fulladnak giccsesen szentimentális hatásvadászatba. Ettől függetlenül igaz, ami igaz, hogy a felsorolt szerzemények a dalok sorrendjébe történő illesztésének eklektikus volta folytán a hallgatónak olyan hirtelen kell váltani a dallamosabb és keményebb részek között, hogy az – legalábbis nálam – az első pár hallgatás közben komoly zavart okozott a "flow"-ban, de aztán a hangjegyek áradása úgy terel a helyes vágányra, ahogy arra a MÁV csak 200 év múlva lesz képes.

A lemez egyébként egyenes folytatása a "Follow the Blind Man"-nek, talán egy kicsit morcosabb hangvétellel: gyökerei valahová a Skid Row "Slave To The Grind"-jához, a Jorn szólóalbumokhoz és egy-egy pillanatra a Symphony X-hez nyúlnak vissza, bár olyan modern attitűddel, amivel az említett csúcsragadozók – a progresszív rokon kivételével – nem rendelkeznek.

S hadd legyek még egy kicsit rendhagyó hangulatban egy énekesi szólóalbumon az instrumentális szekció elsődleges említésével: Ivan Keller gitármunkájában ott van a nagy elődök szelleme, és jóllehet, én jobban kedvelem a dallamosabb szólókat, Keller teljesítménye előtt kénytelen vagyok megemelni a kalapomat, hiszen a zenész egyenrangú társa az énekesnek, kettőjük munkája pedig olyan alapot biztosít az albumnak, amire aztán bátran lehet építeni bármilyen "agyament" ötletet.

De ugorjunk hát a lemez elejére: a "Jaws Of Life" egy cápa agresszivitással üti le a szinkópát a fejekben, Jelusick pedig Russel Allen rekesztős hangszínével rokon módon alakítja ki a dübörgő, gyakran a törzsi ütemeket idéző riffek felett az egyszerű dallamot, ami azonban a maga földhözragadtságában tökéletesen integrálódik az ütemek és az elektronikával megbolondított groove-ok közé.

A folytatásban a dallam helyett ismét egy riff adja meg az alaphangulatot, hogy aztán egy beszteroidozott Skid Row-szerű refrénnel bontsa ki a szóló által felvezetett dallamvonalat: ez a szerkesztési metódus aztán többé-kevésbé végigvonul a lemezen, legalábbis a durvább részeket illetően, ezért nem is mennék sorba a dalokon, melyek hasonló szerkezettel bombázzák, avagy simogatják a lelket, ám két etapot azonban még kiemelnék: a "What The Hell Is Goin' On" fémbe oltott country parafrázisa a maga aszimmetriájával is remek ötlet, a "Groove Central" pedig talán a legtöbb ötletet magába foglaló zenei börze, amiben megtalálható a jazzes basszusfutam, illetve egy olyan trombita prizma, amitől egyből a valamikori Extreme minden szabályt felrúgó "Pornograffiti"-jének zabolatlansága juthat a hallgató eszébe.

Az "Apolitical Ecstasy" nem barátságos album: horzsoló, csapkodó, dramaturgiájában elidegenítő, és mindezek folytán minden bizonnyal megosztó munka, ám akinek bejön ez a muzikális betonozással kevert léleksimogatás, az minden bizonnyal élvezni fogja a gyomrot öklöző hangzással acsarkodó folytatást is, amiben bebizonyosodott, hogy horvát hősünk a produkciós munkák mellett a dalszerzésben is képes a fejlődésre.

Garael

Kiadó:
Cemafor (saját)

Honlapok:
www.johansteenslandmusic.com
johansteensland.bandcamp.com
facebook.com/JohanSteenslandMusic

Biztos vagyok benne, hogy ez a név sem fog mondani semmit az átlag olvasónak, zenerajongónak, de még a fekete öves proggereknek sem. De ez nem az ő hibájuk. Az uppsalai illetőségű svéd hangmérnök, zenetanár, dalszerző és multiinstrumentalista (gitár, bőgő, billentyű, dob), Johan Steensland ugyanis hosszú évekre föladta a "nyilvános" muzsikálást, mert az alapvetően progresszív irányultságú zenéje nem érdekelte a zeneipart, őt pedig a zeneipar elvárásai hagyták hidegen. Ehelyett inkább képezte magát, továbbtanult, szerzett egy doktorit, családot alapított, stb.

Aztán mégiscsak úgy alakult, hogy közel négy évtizednyi "hibernáció" után elkezdett viszketni - ahogy csak vérbeli muzsikusok tudnak viszketni az alkotásvágytól. Ennek első állomása az volt, hogy a még '80-as években írt rockoperáját kicsit átdolgozta és újra fölvette. A "Crossfade" című album tavaly jelent meg saját kiadásban. Ennek mintegy folytatása a "Duality", bár a sztori egészen más, most egy Eddie nevű regényíró a főszereplő, aki emlékezetvesztésben szenved, míg a másik protagonista Lydia, a mellette sertepertélő kórházi ápolónő.

Ami a zenét, illetve a stílust illeti, nem is lehetne ennél tipikusabb skandináv prog-rockot kitalálni. Egyrészt Steensland uppsalai, és - mint tudjuk (vagy nem) - innen való a Kapia, a The Flower Kings és a HFMC is. Másrészt a szerző olyan ősprogger legendák bűvöletében nőtt föl, mint a Genesis, King Krimson, ELO, Ruch, UK, stb.

Eddie szerepét maga Steensland énekli, és a hangja meglepő hasonlóságot mutat a másik svéd prog-titánéval, Jonas Lindbergével. Itt jegyzem meg, hogy Lindberg új lemeze "Time Frames" címmel november 7-én fog megjelenni (juhéjj!). Lydia szerepét a Kaipából is ismert Aleena Gibson vállalta magára, míg a gitárszólókat (s ennek talán fognak örülni egy páran) az ugyancsak uppsalai Scar Symmetry (valamint a Kaipa) gitárosa, Per Nilsson játszotta föl - ahogyan csak ő tudja. Belőle jóval többet is el tudtam volna viselni.

A "Duality" nem lesz a kedvenc skandináv prog-rock lemezem, mert nekem egy kicsit lassú és meditatív jellegű. Több rock és kevesebb jazz, valamint még ennél is kevesebb pop kellett volna bele, de nem vagyok elégedetlen. Ez a stílusában egy teljesen vállalható produktum, s aki él-hal a műfajért, biztosan talál benne olyat, ami ínyére való.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.uriah-heep.com

No, ilyen is ritkán fordul elő, nem is tudom, miként esett meg velem ez a csúfság. A zenés kikapcsolódás számomra nem más, mint egy-egy kedvencem koncertjének megtekintése. Jó lenne persze, ha mindez személyes jelenléttel és élőben történne, de a valóság ennél azért lényegesen karcsúbb. Én koncerteket nézek otthon, nagy képernyőn és jó minőségben, ha időm engedi. (Általában azért ritkán engedi...

Tapasztalatból tudom, hogy ezzel csodabogárnak számítok, sokkal többen tesznek fel inkább egy lemezt, de még CD-t is, mintsem koncerteket nézzenek. Nekem meggyőződésem, hogy velük szemben én döntök jól, hiszen a hard rocknak, metálnak igenis van egy kötelező, na jó, inkább elvárt vizuális megjelenési formája, amit a grunge átmenetileg "betiltott", és ami nyilván nem pótolhatja a zenei minőséget, de azt mindenképpen kiegészíti. Magam is képtelen lennék megnézni egy olyan műsort, ahol 4-5 bácsi ül egy széken, szar hajjal, élre vasalt nadrágban, két gomblyuk közül, ing alól kitüremkedő béllel, és nem mellesleg azért baromi jól muzsikálnak. Merthogy az audió élmény erre van kitalálva. És ilyen a legtöbb XY kvartett/kvintett jazz anyaga. Tök fölösleges és kiábrándító nézni, de hallgatni attól még élmény.

A rockzene viszont vizuális tartalmat is hordoz(hat). Már amikor... Sajnos rengeteg olyan DVD/Blu-ray van, ami csupán egy elpuskázott lehetőség. Alig hallatszó közönséggel, ótvar, stúdióban (túl)editált, totál élettelen hangzással, tré kameramunkával, stb. De például - hogy egy-egy konkrét ellenpéldát is mondjak - mekkora élménytöbblet végignézni mondjuk DIO "Finding The Sacred Heart" koncertfilmjét, a felépített középkori várral a színpadon, az ereje teljében lévő szuggesztív Ronnie-val, vagy akár az AC/DC River Plate stadionban filmre vitt, elképesztő hangulatú műsorát. Vagy ezek helyett legyen inkább a (sokkal drágább) vinyl egy mégoly szuper fejhallgatóval? Sorry, az van, hogy nincsen igazatok! :))

No, de visszatérve az első mondatomra. Azt gondoltam, képben vagyok a megjelenésekkel, még a híresebb, jobban sikerült "unofficial" DVD-ket is vágom, főleg a számomra kötelező előadók vonatkozásában, ezért is voltam pipa, hogy az újra ereje teljében alkotó Uriah Heep még mindig adós egy igazán ütős koncertfilmmel. Low budget akad ugyan, de azokat, köszi, nem. Az egyetlen értékelhető, de rövidke best of műsor, a "Celebration" (2009) lemezhez csomagolt bónusz DVD (Sweden Rock Festival) pedig mindössze enyhe étvágycsillapítás, ami után rendre felböfögött, hogy a túróért nem képesek megjelentetni végre egy harapós koncertanyagot. A csúfság pedig az, hogy valahogy eddig elkerülte a figyelmem, a Frontiers által gondozott kiadvány! Nem is értem.

A londoni (Camden Town) KOKO egy több mint százéves, gyönyörű színházterem, tele a zenekar fanatikusaival, értelemszerűen hazai pályán. Szép az enteriör, szépek a fények, bár a fentebb hivatkozott "vizuális többlet" a tagok vonatkozásában mérsékelten érvényes csupán. Jó vicc, 1969 óta nyomják, persze, hogy apókák lettek ők, hófehér/kopasz/alig hajjal, de azért igenis érdemes őket nézni is. Lejön a képkockákról, hogy mekkora szenvedéllyel és örömmel muzsikálnak még most is.

Az "Into The Wild" lemez turnéján rögzített film alatt Mick Box ugyan le sem száll a wah pedálról, mintha akkor kapta volna és nem győzne a hangzásával betelni, na meg nem is egy virtuóz a Box bácsi, de mégis van élet és tűz a játékában, ellenben bizonyos Hammett kollégájával, aki ugyanezt csinálja fiatalabban, sőt virtuózabban, csak éppen teljesen vértelenül.

Gilbrook dobos bitang most is, pöröly az a kéz és láb, jórészt általa fiatalodott meg a csapat hangzása. A szegény Trevor Bolder (RIP) helyett bőgőző Dave Rimmer viszont egy "idegen test" a nagyapák között. Kinézetre bármelyik kiolvashatatlan logós death/black csapatban pengethetne, tartottam is tőle, hogy a "Lady In Black" klasszikusban majd esetleg elereszt egy önazonos hörgést gyomorból, de szerencsére nem. Játéka, vokálmunkája viszont abszolút méltó elődjéhez. Bernie Shaw és Phil Lanzon szintén hibátlanok. Előbbi hangja mára a zenekar védjegye lett, a Uriah Heep klasszikusok a "belső magnómban" is vele és nem Byron hangján szólalnak már meg. Ken Hensley személye (RIP) pedig ha már mindörökre elválaszthatatlan is lesz a Uriah Heep névtől, Lanzon szerepe és jelentősége ettől még elvitathatatlan. Hosszú évek alatt tökéletesen belenőtt Ken méretes kabátjába.

Az összes klasszikust és új dalokat is bombaformában, a rock őserejével és igen, fiatalabbakat megszégyenítő energiával előadó (a "Gypsy" milyen súlyos már itt!!!) zenekar koncertje reálisan nézve nem forgatja ki a világot a négy sarkából, de sokszor és szívesen fogom elővenni, mert nagyszerűen megszólaló, szépen kamerázott, hibátlan anyag, kiváló szórakozás!

Túrisas

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.helloween.org
facebook.com/helloweenofficial

Melyik Helloween albumon okozott szívdobbantó pillanatokat Kai Hansen? Most biztosan rávágjátok ezen bugyutának tűnő kérdésre a választ, (én nem teszem), ami tulajdonképpen igaz is, de… De, és nagyon nagy de, hiszen két olyan énekes mellett sikerült most (igen, most) igazán emlékezetes teljesítményt nyújtania, akik éveken keresztül adtak példát az euro-power szárnyaló pacsirtáinak úgy, hogy az utóbbi időszakban Hansen legjobb barátjának inkább a varjút nevezhetnénk. Persze nem szeretnék túlzásokba esni, mert Kai barátunk most sem igazából a hangjával, hanem a dallamaival, illetve azok tolmácsolásával lepett meg – ráadásul az új Helloween lemez három epikus dalában, melyek mindegyikének jellemzésére el lehet regélni a lelkünknek oly kedves sort: "…Méltó régi nagy híréhez…"

De kezdjük az elején! A "Nagy összeborulás" – ami akár egy film címe is lehetne – első albumára évekkel a megjelenése után is validnak tartom azokat a gondolatokat, amiket az akkori recenziómban leírtam, és ha jelen etap nem is tud annyira egyenletes színvonalat produkálni, amilyeneket az öndefiniált dalcsokor nyújtott, bátran kijelenthetjük, hogy a kiugró momentumok viszont úgy tornyosulnak elődje konstans produktuma fölé, hogy feledtetni tudja a "Giants & Monsters" esetlegesen "megengedőbb", tán már popos vagy sablonszerű megoldásait is.

És most térjünk vissza a rendes kerékvágásba! Már csak azért is, hogy leírhassam a lemez címadójaként szolgáló "regényes" csoda méltató mondatait: a dal a Deris korszak talán legerősebb (vagy nekem legkedvesebb) lemezének, a "Better Than Raw"-nak szellemiségét idézi, kemény, horzsoló, ugyanakkor fenséges dallammaival és összetett felépítésével, amiben Deris szinte hörgésbe forduló hangjait követően Hansen akusztikus belépése igazi, libabőrt okozó pillanat: meg is lepődtem, mivel Kai tiszta, kellemes tónusú teljesítménye a korábbiak fényében igazán váratlanul ért, ami "szíverősítőként" fokozta a kiváltott hatást és emelte a dalt a Helloween "Jukebox" legjobbjai közé.

Ne rójon meg a kedves olvasó, ha most szintén ugrok egyet, de a lemez már említett három, epikus szerzeménye amolyan zenei tartópillérként funkcionál, melyre a többi dalt fűzték az alkotók, bár meg kell, hogy mondjam, ebbe a tevékenységbe néha bele-belecsúszott egy-egy félretartó öltés.

Tehát: a "Universe (Gravity For Hearts)" Kiske padlásjárásával kezdődik, hogy aztán a speed ütemekből heroikus refrén bontakozzon ki – ezek a percek egyértelműen Michael pillanatai, még akkor is, ha a riffek a már említett Deris-i csúcskorszakot – amibe természetesen a "The Time Of The Oath" és a "The Dark Ride" is beletartozik – idézik, és akkor…Akkor ismét Hansen következik, hogy ellopja a show-t egy olyan ravasz, Gamma Ray-es, vokállal dúsított, játékos, a valamikori "Money" című bohóckodásra emlékeztető belépővel, amitől  a felkészületlen hallgató "Misi" epikus, szárnyaló dallamaiból hirtelen a cirkuszban találja magát – és persze remekül szórakozik.

Zárásként természetesen ismét egy összetett darab érkezik a "Majestic" képében, lassú, feszültségfokozó indítással, Kiske felvezetésében, hogy aztán a kissé egyhangú, egyszavas refrént a kitűnő gitárszóló után – erre még visszatérek! – a menetrendszerűen érkező, akusztikába beleszerelmesedett Hansen váltsa egy csodálatos dallammal. És ha már gitárszóló: ebben a tekintetben véleményem szerint talán a legerősebb Helloween albumról beszélhetünk, mert valljuk be őszintén, a két Keeper albumon még igencsak érződött a bizonytalanság a hangszerek kezelésében, ugyanakkor jelen lemezen nemcsak hogy a dallamokkal szinte egyenértékűen vannak jelen az instrumentális megmozdulások, de jellegükkel, integráltságukkal, támogató attitűdjükkel jelentős szerepet vállalnak az általánosan elismerő összképben.

S ha már leírtam minden szépet és jót, legyünk igazságosak, és ejtsünk néhány szót a megoszló vélemények okairól is! Deris, aki igazán a power birodalmába vezette a csapatot, leplezetlenül vonzódik a már-már geil, giccsbe hajló pillanatokhoz: az "Into The Sun" és az album felvezető schlagere, az "A Little Is A Little Too Much" hiába rendelkezik szívszorítóan szentimentális, háziasszonyokat is megríkató dallamokkal, azokat is megértem, akiknek ez már túl sok és minden bizonnyal a "This Is Tokyo" sem szerepelne a fémveretes bajnokság élmezőnyében. (Mindezektől függetlenül, mivel jómagam képes vagyok a Táncdalfesztivál egykori dicsőségét is megérteni, kedvtelve fogadom ezeket a pillanatokat, hiszen a német brigád mindig szétnyitott zubbonnyal vállalta ezt az oldalát is, amiben tökéletesen megfér egymással a pop, valamint ökörködő, infantilis hajlam.)

Én viszont nem szeretném tovább tépni az olvasók idegeit a felesleges szócsépléssel, aki eddig Helloween rajongó volt, az nem most fog kiszeretni kedvenc bandájából, a többiek meg olvassanak Bayer Zsoltot, ha vérben tocsogó kritikai megnyilvánulásokkal szeretnének találkozni.

Garael