1994-ben elég lett volna ezt az egy számot megírniuk, és dollár-milliárdosok lennének. De nekik már nem olyan szelek fújnak, mint a Green Daynek és az Offspringnek fújtak. A Warner Music Group (Reprise) és az Epitaph (majd Columbia/Sony) már nem sztárcsinálók, az MTV sehol, maradt a Spotify – nekem is az dobta fel.

Talán jobb lenne egyes számban beszélnem, mert Matt Graham maga írta és rögzítette a dalait, lévén szóló projektként indult az egész, majd az élő fellépésekre toborzott maga köré zenésztársakat. A "Yellow Paint" album amúgy végig rendben van, a fiatalos lendület humorosan tálalt, de komoly, a mai fiatalokat leginkább izgató és frusztráló témákat hozza a felszínre. 1,7 millió megtekintés igazolja, hogy ezeknek bizony van relevanciája.

Kotta

Édesapámék korosztályában 55 évesen kénytelen volt az ember számadást készíteni, főleg, ha katonaként szolgált, lévén, hogy a jubileumi életkor a nyugdíjas életszakasz kezdetét jelentette. Bár apám szellemileg még mindig a csúcs közelében volt és fizikailag sem kínozták a későbbi betegségek, alig túl a húszon úgy gondoltam, hogy éppen itt volt az idő az aktív pihenés megkezdésére – mert abban biztos voltam, hogy nem fog a karosszékben üldögélve keresztrejtvényt fejtegetni –, aztán most, hogy 56 éves lettem, csodálkozom, ha valamelyik, hasonló korú kollégám panaszkodva említi mentális vagy fizikai teljesítőképességének csökkenését. Szerencsémre az ifjúkori kreatív kompetenciákat pótolni tudta a tapasztalat, a sport pedig a lehetőségekhez képest segített megőrizni azt az erőnlétet, amivel a fizikai felméréseken  – ha a fiatal "bikákkal” már nem is –, de akár a két évtizeddel fiatalabb munkatársaim zömével fel tudom venni a versenyt.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne érezném az idő múlását, egyrészt az elhalálozott ismerősök számának növekedése, másrészt az egyre gyakrabban felbukkanó gyermek-kamasz-ifjúkori emlékek miatt, és – ami ebben az életszakaszban is örömet okoz – fiam testi-lelki épülését látva, akiben boldogan ismerem fel – a genetikával adott és neveléssel formált – személyiségem egyes, már felnőttkori vonásait.

De hagyjuk is ezt, mert nem elégiát akarok írni: bízom benne, hogy a hard rock és heavy metal zenével történt találkozásom egyes állomásaiban néhányan találnak majd közös pontot, ha meg nem, megtudhatják, hogy nincs az a kacskaringós út, ami ne vezethetne szeretett műfajunk rajongói bázisához.

Első rácsodálkozásom a fémzenére öntudatlan és vizuális volt: bátyám szobájának falán egy Led Zeppelin koncertfotó díszelgett, előtérben a hatalmas szőke lobonccal pompázó, éppen extázisban lévő Robert Planttel. Ki ez? – kérdeztem, némiképp bizonytalanul, mert addig csupán lányokon láttam ilyen hajzuhatagot – mire testvérem vérfagyasztó komolysággal csak annyit felelt: a világ legjobb együttese. Szűkszavúságát ma már értem, mivel egyrészt 1975-ben – a vasfüggöny izolációja miatt – nem nagyon lehetett értékítéletet mondani egy tiltott műfaj képviselőjéről – főleg ilyen sommásat –, másrészt, arra tökéletesen emlékszem, hogy bátyám zenei orientációja a disco, majd az újhullám lett, és jóllehet, Komjáthy György jóvoltából már egész tengerentúli albumokhoz hozzá lehetett férni a kádári szocializmus "jótékony", a nyugati szerzői jogot semmibe vevő bumfordiságának következtében, biztos vagyok benne, hogy egyetlen rockdalt sem hallottam, amit testvérem vett volna fel és játszott volna le TESLA gyártmányú orsós magnóján.

Szüleim nem voltak az átlagnál zeneszeretőbb emberek, ízlésüket az akkoriban a könnyűzene "hivatalosan" is elismert ága, a tánczene határozta meg, aminek országos terjesztéséről nemcsak a rádió, hanem a televízió is gondoskodott az óriási sikerrel bemutatott táncdalfesztiválok révén. Ennek következtében aztán gyermekkoromban általában Korda György, Szécsi Pál, Koós János slágerei csendültek fel otthon, ha néha a felnőttek zenét akartak hallgatni – talán innen is ered mai napig tartó vonzódásom a már-már giccses dallamokhoz.

Két prémium előadó azonban csak bekerült a "radar alá": édesanyám egyik szegedi barátnője igazi zeneszerető ember volt, ő mutatta meg a fiatal Cseháti Zsuzsa valamelyik albumát és a Beatles "Red" válogatáslemezét. Bár még kisgyerek voltam, azt már éreztem, hogy Cserháti valami más színvonalat képvisel, mint amit addig hallottam, a Beatles slágerei pedig azonnal rajongóvá tettek, és rávezettek arra az útra, aminek első állomása a beat volt. Emlékszem, hogy egyik nap az egyetlen magyar csatorna – az MTV-2 sugárzása csak később indult – műsorra tűzte az  "Egy nehéz nap éjszakája" című Beatles filmet, aminek hírét hallva lázas izgalommal készültem az estére – hogy aztán a film kezdete előtt egy órával általános áramszünet szaggassa rongyosra az idegeimet, pedig gyermekkoromban szerencsémre nem sok minden volt, ami meggyengítette volna őket. 10 évesen országos szintű, rejtélyes műszaki hibára gyanakodtam, ebből is látszik, hogy kisfiú lehettem, mert kamaszként már biztos a KISZ a nyugati propagandát megakadályozó befolyásoló tevékenységére gyanakodtam volna. (Ne mosolyogjon senki, az akkori kultúrpolitika mozgatórugóinak működéséről igazából csak a párt, illetve maguk a zenészek tudtak, hogy aztán a rendszerváltozás után egyre teljesebb képet kapjunk Aczél György és Erdős Péter "áldásos" tevékenységéről. Azt azonban illik megemlíteni, hogy csekély, az operairodalommal kapcsolatos ismeretem kisgyermek koromból származnak, mivel a televízió szinte minden héten élő közvetítést adott valamelyik színház, vagy opera műsoráról – a munkában elfáradt proletariátus és parasztság így aztán ha akarta, ha nem, bőven részesült a zenei "magasabb kultúrából”.)

A következő stáció aztán a klasszikus rock 'n' roll lett, Albert Goldman fundamentális Elvis életrajza nyomán. Bár a könyv bővelkedett egy akkori kiskamasz előtt addig rejtett momentumokban (szex), sőt a felnőttek részéről sem ismert összefüggésekben (amerikai társadalmi, zeneipari paradigmák, a kapitalista szórakoztatóipar részletes bemutatása), az író nyelvezete, és egyáltalán, az a világ, amit felrajzolt, 12 évesen is lenyűgözött. Sajnos az akkori gyermekkönyvtárban nem létezett amerikai rockzenei almanach, ezért az MSZMP által kiadott hivatalos Új Magyar Lexikon (boomerek tudják, melyikről volt szó) köteteiből próbáltam először informálódni – persze sikertelenül, szerencsére szegedi kapcsolataim révén be tudtam szerezni pár, jugoszláv nyomású, hamisított lemezt, elsősorban Chuck Berry, Little Richard, Jerry Lee Lewis életműveinek válogatott darabjait. A felharsanó zene aztán rögtön elbűvölt, mert az előzőekben taglalt zenei "fejlődésem" miatt számomra roppant fontos dallamok mellett ott lüktetett valami, amit akkor még megfogalmazni sem tudtam, csak érezni (riffek), az elektromos gitár pedig addig nem tapasztalt, ám lebilincselő hangokkal ajándékozott meg. (Ja, és az ötvenes évek Amerikájába ragadt Marty McFly előtt – aki tökéletesen mutatta be Berry és Van Halen gitárcentrikus zenei felfogásának folytonosságát – rájöttem, hogy a "Johnny B. Goode" a rock 'n' roll egyik szülőatyja.)

Bár a lemezeket bármikor szívesen hallgattam, személyes zenei újjászületésem napja azonban az egykori veszprémi úttörőház könyvtárában érkezett el, ahol a kultúrfelelős "Ezt a hallgasd meg!" felkiáltással lemezjátszóra tette az "István a király" rockoperának mindkét részét, amivel aztán számomra soha többé nem lett ugyanolyan, a világ, mint amilyen előtte volt. A "Töltsd el szívünk fényesség" alapriffje egyből megvilágította, hogy mi tetszett a klasszikus r 'n' r-ban, csak a rockoperában mindez még fémesebben, átütőbben jelentkezett – emellett természetesen a "Szállj fel szabad madár" gigaslágere, a folkos "Üdvöz légyen Géza fia" és a hipnotikus "Áldozatunk fogadjátok" hatott rám a megvilágosodás erejével. Szerencsémre nemsokára valamelyik rádióadó is leadta a teljes művet, így egy vasoxid kazetta segítségével otthon is annyiszor játszottam le a kétlemeznyi anyagot, ahányszor akartam – és sokszor akartam. Valószínű, hogy az "István a király" a legtöbbször meghallgatott zenei anyagom, és ma is ugyanúgy képes hatni rám, mint 1984-ben – persze most már a nosztalgia kamaszkorba visszarepítő erejének segítségével; ettől függetlenül, bár ízlésem sokat változott, úgy gondolom, hogy Szörényi Levente és Bródy János munkája örök érvényű klasszikus, ami nagyon jó öregedett, főleg, hogy megvettem a jubileumi, remaszterizált változatot is. (A rockopera politikai (újra)értelmezésébe nem mennék bele, részemről teljesen mindegy, hogy az akkori pártvezetés mit gondolt bele Koppány és István (Nagy Imre és Kádár János) viszonyába, legyen ez a történészek dolga.)

Az élmény reprodukálásához érdekes mód nem a rock, hanem a szerzők irányába vitt az utam: az Illés "Koncert" című lemeze két éven keresztül szinte minden nap lepörgött a magnóban, a népzene szeretete nálam inverz módon a beatből alakult ki, hiszen a Szörényi-Bródy szerzőpáros európai mércével is elképesztő színvonalon tudta a két műfajt egymásba integrálni.

Az „elköteleződés” ezután az egyik osztálytársam VHS kazettájának jóvoltából folytatódott, amin a gagyi fantasy film után egy Zodiac Mindwarp And The Love Reaction nevű együttes "Prime Mover" című dalának az MTV-ről felvett klipje adott pofont a jó ízlésnek, még szerencse, hogy nem esztétának készültem, viszont a dal nagyon tetszett. Ezt követte a Twisted Sister két alapvetése, a "Stay Hungry" és a "We're Not Gonna Take It" tini videóklippel megtámogatott indulója, majd a Queen slágerei a "Hegylakó" című filmről.

A végső áttörést azonban a Guns N' Roses jelentette, amihez természetesen a Terminátor 2 filmre épített "You Could Me Mine" videója vezetett. Mivel ekkor még messze voltunk az informatikai szupersztrádától, fogalmam sem volt, hogy az együttes melyik lemezéről önti ránk az MTV végtelenített ciklusban a banda megaslágerét, ezért a lemezbolt akkori munkatársának – aki 500 forintért (ebből is látszik, hogy nem ma volt) felvette a legújabb albumokat egy átadott kazettára – csak annyit mondtam, másolja rá a Guns megjelent lemezét: természetesen aztán az "Appetite For Destruction"-t kaptam vissza, amin ugyan hiába kerestem a terminátoros dalt, viszont cserébe véglegesen elköteleződtem a műfaj irányába, és innentől megpróbáltam célzottan feltérképezni a rockzene ágas-bogas családfáját (bocs a képzavarért!). 1991-ben a főiskolán aztán már könnyebb dolgom volt, egyik körlettársam tapasztalt fanként adta oda a Helloween "Keeper Of The Seven Keys"-ének mindkét részét, illetve az Iron Maiden "Live After Death" című klasszikus koncertfelvételét.

Akkoriban a katonai felsőoktatásban nem igazán sok tanár volt rockrajongó – én éppen kifogtam azt az egyetlent, aki viszont igen. Ő ismertetett meg a Deep Purple-Led Zeppelin-Black Sabbath trimuvirátussal, a Whitesnake-kel, a Jethro Tullal, a Colosseummal és a blues klasszikusaival, de a tőle kapott Slade, Nazareth és Uriah Heep válogatások is segítettek "irányba állítani", merre is keresgéljem a 66-os utat. 1995-ben a fővárosi Szabó Ervin könyvtár fiókjai már tetemes, kölcsönözhető CD gyűjteménnyel rendelkeztek, érdekes módon szinte mindenhol enciklopédikus tudással rendelkező rockfanatikus volt a zenei részleg vezetője: tőlük aztán sikerült azt a tudásmennyiséget megszereznem, ami a mai fiataloknak két-három kattintással rendelkezésre áll. Mivel nagyon megszerettem a bluest is, az akkori "irodalomból" a Rockinformot kezdtem célzatosan olvasgatni, aztán természetesen képbe jött a Hammer – emlékszem, mennyire irigyeltem a két, legendássá vált szerkesztőt, hogy annyi lemezt meghallgathattak, és mennyire örültem a kazettás, majd CD mellékleteknek, amikkel audió formában is ízelítőt kaphattam az akkori zenei termésből. (A rendszerváltás persze a zenében is új világokat nyitott, emlékszem, hogy a Dream Theaterről az egyik "Önök kérték" adásban hallottam először, amiben színészek választhattak a zenei kínálatból. Mikó István, akiről később kiderült, mekkora rockrajongó (és egy Beatles tribute zenekar oszlopos tagja), Álomszínházék "Pull Me Under" című dalát jelölte meg – a csendes bevezetőre berobbanó rifftől pedig úgy váltam sóbálvánnyá, mint annak idején Lót felesége.)

Közben elkezdtem az akkor induló magyar együttesek – Carmen, Nevergreen, Sex Action, Southern Special – kazettáit megvenni, az nem zavart, hogy nagy részük "idegen anyagból" dolgozott, és jóllehet, a Sing-Sing plagizálásait még én is felismertem, de ez inkább szórakoztatott, mintsem bosszantott volna. A legnagyobb hatást  a Sex Action második és harmadik albuma tette rám – azt sosem mondtam, hogy kifinomult ízlésű vagyok –, melyek tulajdonképpen némi dirty rockkal kevert blues-rock albumok voltak (és minden hibájuk ellenére még mai füllel is nagyon ügyesen tették fel a magyar metal zenei térképre ezt a fajta crossovert), így aztán kicsit visszakanyarodva a rock ősforrásához, a Hobo Blues Band lemezeivel is gyorsan megismerkedtem. Hobóék aztán elvezettek a magyar "őszinte keményrock" többi képviselőjéhez, akikből a P. Mobil a mai napig kedvenc maradt.

Mindezek mellett óriási hiátust hagytam magam mögött, mert az amerikai glam és bluesalapú csapatok valahogy kimaradtak az érdeklődési körömből, csakúgy, mint Ozzy és Dio szólólemezei, a Van Halen korszakos munkái, vagy a Mercyful Fate-féle okkult vonulat. (Az akkori bluesorientált együttesek munkásságát tavaly óta kezdtem bepótolni, a Tesla, a Warrant, Dokken, Quiet Riot, Great White, L. A. Guns, Ratt, Winger, Badlands, Blue Murder, Kingdom Come, Cinderella egész diszkográfiáit próbálom feldolgozni, csakúgy, mint a Sammy Hagar-féle Van Halen lemezeit – ennél élvezetesebb "munkát" aztán elképzelni sem tudnék.

A főiskolát elvégezvén már hűséges olvasója lettem a Metal Hammernek, így még célzottabban kezdtem a kereséshez, majd bejött a háztartásokba internet, a fájlcserélés és egy új világ kapui nyíltak meg előttem – de ez már egy másik történet.

Garael

Crashdiet: Art Of Chaos (2026)

Főszerkesztőnk terelgető, orientációs intelmeit megfogadva a svéd rockerek – a csapat 3/4-ének lecserélése után – visszatértek a korai időszak lendületes, "amerikás" muzsikájához. Ez még édeskevés lenne az üdvösséghez, ha az egyetlen biztos pontként szolgáló Martin Hosseltonnak nem sikerült volna telepakolnia a lemezt bombasztikus aréna slágerekkel. De sikerült.

Az új énekes nálam jól működik, a ritmusszekció hozza, amit kell, az időnként becsúszó – általam rettenetesen rühellt – diszkóritmusoknál pedig jóindulatúan félrenézek és becsukom a fülemet. Amolyan újrakezdésnek, resetnek teljesen rendben van ez, jöhetnek az Analógba!

Zan / Cody: Beautiful 'n Damned (2026)

A "Violent New Breed" a Shoutgun Messiah-tól sokunk számára meghatározó élmény volt a '90-es évek elején-derekán. A glam és az ipari metal házasítása akkor még nagyot ütött, mondjuk mai füllel hallgatva is igen erős cuccot hozott össze Harry Cody és Tim Sköld. Sköld az első lemezen még csak a basszusgitárt kezelte, a második albumon – Zinny J. Zan énekes távozása után – lépett elő frontembernek. Ebből a detektívregények rajongói már alighanem összerakták, hogy az első nekifutás két főszereplője talált újra egymásra ebben a nosztalgia-projektben.

Nosztalgia-projekt? Hát, nem tudom. Kicsit sem tűnik porosnak a Chris Laney által kevert hangzás, és a zenei formula is működni látszik még manapság is. Zan nem egy nagy terjedelmű pacsirta, de kellemes a hangszíne és jó a dallamérzéke. Cody pedig úgy tűnik, nem felejtett el ütős riffeket kifacsarni magából. Az is tetszik, hogy nem próbálták meg egy az egyben levenni a "Violent New Breed" hangzását és stílusát, az ipari jelleget inkább amolyan gothic atmoszféra váltotta fel. Pl. a The 69 Eyes rajongóknak is simán bejöhet (rád nézek Hadzsi). Azt azért nem állítom, hogy a világ megállt volna forogni a tengelye körül egy Zan/Cody album nélkül, de ne vitassuk el a valaha szebb napokat megélt rocksztárok jogát egy kis multidézéshez.

Bolan: Gargoyle Of The Garden State (2006)

Tökre szeretem a Skid Row első lemezét. Még úgy is, hogy nem tartom (sosem tartottam) "hű de nagy" muzsikusoknak, virtuózoknak őket. Jon Bon Jovinak alighanem lehetett némi szerepe abban, hogy piszok nagy slágerek kerültek fel rá. Már a második nekifutás sem tetszett annyira (idővel azért a "Slave To The Grind" klasszikussá nemesült természetesen), gyanítom, a gyorsan jött sikertől megrészegült társaság (Sebastian Bachhal az élen) úgy gondolta, ideje lerugdosnia  magáról a segítő kezeket (az ő értelmezésükben alighanem a láncokat). A "Subhuman Race" aztán végkép megerősített abban, hogy ez egy alapvetően felturbózott punkbanda volt mindig is, akik magukra hagyva nem feltétlenül boldogulnak a metal világában.

Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy itt megkapjuk azt, ami a Skid Row lehetett, mielőtt Jon bácsi felfedezte és felkarolta őket. Egy jó kis garázs-banda. Rachel Bolan echte punk rockban gondolkodik, vissza a gyökerekhez, mondhatni. Ennek tökéletesen meg is felel ez a megjelenés. Nyers, energikus, őszinte, slágeres, minimalista. Amilyennek egy punk lemeznek lennie kell. Szóval amolyan önreflexió ez leginkább, saját maga újra-felfedezése és újra-definiálása. Én csípem ezt a terápiát.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.vivienlalu.com
facebook.com/vivlalu

Őszintén szólva élni sincs kedvem, nem hogy kritikát írni. Ebben a kánikuláris forróságban az ember inkább lehúzza a redőnyöket, maxra járatja a klímát, tízpercenként vallatja a hűtőt valami üdítő folyadékért, miközben habkönnyű, szórakoztató muzsikákat hallgat különösebb koncentráció vagy lelkesedés nélkül. Ehhez képest a józan ítélőképességgel nehezen összeegyeztethető módon az új Lalu lemezt vallatom már két napja. Pontosabban az új Lalu lemez vallat engem…

Vivien Lalu sosem volt az a könnyen emészthető, azonnal fülbemászó, slágerérzékeny zeneszerző, sőt, igazából még csak nem is tűnik hangszeres virtuóznak; ha akad is a lemezein figyelemreméltó billentyűszóló, azt általában vendégzenészek jegyzik, jelen esetben Jens Johansson. Valamiért mégis hatalmas nevek dolgoznak vele együtt, a dalait pedig áthatja egyfajta finom arányérzék és veleszületett intelligencia. Nem mondhatni, hogy Neal Morse-hoz hasonló hiperaktív zeneszerző lenne, bár a Frontiers támogatásával az utóbbi években látványosan termékenyebb korszakát éli.

Az utóbbi két albumon (Paint The Sky, 2022 és The Fish Who Wanted To Be King, 2023) Damian Wilson énekelt, most azonban visszatért az "eredeti" énekes, Martin LeMar (Mekong Delta, Tomorrow’s Eve). Virgil Donati és/vagy Jelly Cardarelli helyett pedig Simon Phillips dobol, ami természetesen azt jelenti, hogy bár a színvonal továbbra is "akadémiai", már nem metálos, hanem inkább fúziós jellegű a ritmusszekció. A gitárokat (szóló és basszus) Lalu régi harcostársa, Joop Wolters kezeli, aki ugyan technikailag kifogástalan, de nekem egy kicsit jellegtelen; nincs meg benne az a könnyed játékosság és dallamérzékenység, ami ezt a sűrű és a korábbi lemezekhez képest szokatlanul melankolikus anyagot simulékonyabbá, színesebbé és szerethetőbbé tenné. Az elkallódott LeMar szereplésének tehát örülünk, Wolters hegemóniájának már kevésbé…

A két instrumentális szerzeményt (az egyik inkább csak amolyan intermezzo) tartalmazó lemez nem túl hosszú, mindössze háromnegyed órás. A "Tears Of The Muse" című nyitódal nagyon megijesztett és összezavart, mert rettenetesen irritál benne a programozott ritmus és a szólók ordító hiánya, ugyanakkor a legnagyobb rosszindulattal sem mondhatnám rá, hogy rossz dal. Szerencsére az album többi tétele már nem ilyen zavarba ejtő, hacsak abban az értelemben nem, hogy az előző lemezek hangulatához képest erős elmozdulást mutatnak egy merengősebb, szoftosabb irányba. Nekem egyértelműen a progresszívabb hangvételű, hangszeres szólókkal sem spóroló "Learning To Fly" a kedvencem, de úgy vélem, ilyen címmel nehéz is szar számot írni. Szokni kell ezt még, nehezen adja meg magát, de érdemes vele vesződni, bár az ember jobban teszi, ha próbálkozását kevésbé bágyasztó napokra halasztja.

Tartuffe

Lesütött szemmel, félve kezdek a beszámoló megírásába. Pont egy évvel ezelőtt már megkaptam kommentben, hogy amikor annyi jó koncert van, hogy vagyok képes pénzt adni egy Yngwie buliért, bezzeg más koncertekről meg nem írok, írunk. A "szégyelljétek magatokat!" - intés ugyan valahogy lemaradt akkor a komment végéről, de nyugi, tartalmilag átjött a szemrehányás. Megértettem, hogy a magunk kedvteléséből és szórakoztatására íródó saját blog nem hagyhatja figyelmen kívül az önjelölt és kéretlen számonkérők elvárásait.

Nagy volt tehát a teher a vállamon, néztem a dátumokat, jön a Napalm Death, Biohazard, hú, most nagyon kell koncentrálni, nehogy ezúttal is elvétsem a helyszínt! Nem hallgattam ugyan soha, egyiket sem, nem is érdekelnek, de nem is ez a lényeg! Elmenni, megírni a beszámolót és büszkén várni a virtuális hátba veregetést a bloggertől elvárható széles látókör írásokban történő megjelenítéséért.

Erre mi történik? Megint ott vagyok a MOM Kult színpada előtt, ráadásul a legelső sorban, ahol két méter sem választ majd el a mára már nem igazán trendi, sőt inkább lesajnált gitárhőstől. Ahelyett, hogy a kényszeres megfelelés motiválna, megyek az önző fejem után, ráadásul itt aztán semmi nem változott az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Ugyanaz a színpadkép, ugyanaz a szetlista, ugyanaz minden. Utólag lecsekkoltam a fotóim, a képek alapján annyi változás mégis történt, hogy oldalt egy asztalként funkcionáló Marshall ládán a két bögre tea mellett akkor két üveg ásványvíz is ki volt készítve...

És akkor jöjjön a tényleges kérdés; bosszantani akarom-e a kevés olvasónk közül a legkevésbé toleráns metalheadeket, vagy tényleg létezik érv amellett, hogy egy éven belül kétszer megnézem az önnön nagyságától a realitásokat már egyre kevésbé érzékelő (lásd: merch pult képtelenül magas árait...) egomán gitáros hakniját?

A válasz pedig nem egyértelmű. Illetve nekem igen, mert jövőre is elmennék, de objektíve a válasz az, hogy Yngwie (rock)zenetörténelmi jelentősége elvitathatatlan, ezért egyszer mindenképpen látni kell, de összességében ennyi a "kötelező", ám kevésbé indokolt ezt a bulit pl. kétszer is megnézni.

Rossz volt? Dehogy! Minden pillanatát, minden egyes lefogott hangját élveztem, főleg ennyire közelről, de azért érződött, hogy nagy tétje nincs a dolognak, számukra sem. Elég sok volt a technikai baki, a Marshall-hegy sokszor vacakolt, ilyenkor megállt a műsor, és amíg keresték a hibát, Nick Marino billentyűs nyomott valami alapot, amire Yngwie spontán játszogatott teszt-jelleggel, míg Emilio Martinez bőgős és a technikus lázasan dolgozott a megoldáson.

Érdekes, de Yngwie ezt lazán vette tudomásul, nem izgatta magát, vigyorgott, ez is azt igazolta, hogy már neki sem élet-halál kérdés egy buli, de azt nem lehet kétségbe vonni, hogy ez az élete a mai napig, és legföljebb addig tudja letenni a gitárt, amig valamelyik Ferrariját vezeti.

Sikerült jó fotókat lőni a pole-pozíciónak hála, ezért most több a kép, részletekbe viszont nem megyek, ott az archívumban a tavalyi beszámoló. Ja, volt előzenekar is, letudta a kötelezőt, számomra emlékezetes pillanat nélkül.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.crownlandsmusic.com
facebook.com/crownlandsmusic

Blogunk forráskeresése szintet lépett: a zenei kukaturkálás AI alapokra helyeződött, aminek árnyoldalait boomer alanyként oly szívesen ecsetelném (természetesen egy olyan világkép felvázolásával, ahol a Skynet átveszi az uralmat és háború robban ki gép és ember között), de erre egyelőre sem késztetést, sem reális indokot nem érzek. Mindenesetre az első kísérletem a digitális térkutatásban igen jól sikerült, hiszen néhány kulcsszó és stílusjelölés segítségével egy olyan együttes új lemezét ajánlotta a virtuális lexikon/lemezbolt, amiről még nem hallottam, de ha hallottam is volna, valószínűleg átsiklok rajta az információs szupersztráda sebességének következtében.

Kanada nem éppen hard rock és heavy metal nagyhatalom, jóllehet a Rush, az Anvil, az Annilihator, a Voivod, az Exciter, a 3 Inches of Blood és a Strapping Young Lad révén több stílusban is sikerült kultikus státuszba kerülő együttesekkel felrakni az országot a metalvilág térképére, a Rush révén pedig egy igazi csúcsragadozóval, hivatkozási, kiindulási alappal ajándékozták meg a progresszív rock/metal színteret.

A Crown Landset a hagyományos kanadai szűkmarkúság jegyében két zenész alkotja, Kevin Comeau gitáros-basszer-billentyűs és Cody Bowles dobos-énekes, aminek megvan az az előnye, hogy a dal- és szövegírásban nem kell annyi társra várni, ugyanakkor feltételezi a fölényes instrumentális felkészültséget – már ha nem kutyaütő színvonal elérése a cél –, főleg úgy, hogy az alaphangszerek mellett ney és pentaton fuvolák, illetve perkusszió megszólaltatásával teszik hangulatilag színesebbé,  stílusokon átnyúlóvá a zenei anyagot. (Hozzá kell tenni, hogy billentyűs hangszerekből –  Moog, Minimoog, Mellotron – és gitárokból – dupla nyakú és 12 húros –  is több fajtát használnak, ráadásul tökéletesen autentikus módon.)

A lemez alapvető meghatározó eleme a spiritualitás, ami nem véletlen: Cody Bowles egy kanadai indián törzsből származik, és a Hangorkán zenei magazin szerint a "harmadik nembe" tartozónak vallja magát. Nem, ez nem a korábbi kormánypárt gender rémálmait megtestesítő újabb transznemű megjelenési forma – a Miʼkmaq indiánoknál a varázslókat sorolták ebbe a csoportba, de megmondom őszintén, hogy az énekes magas fekvésű, falzettekkel bőven tarkított hangjával találkozva először jómagam sem voltam tisztában, hogy férfit vagy nőt hallok. (Mint jól tudjuk, az őslakosok viszonya a környezetükkel alapvetően különbözött a nyugati emberek világfelfogásától, s míg az utóbbi legyőzni, uralni akarta a természetet, addig az indiánok együtt élni vele – ebből is következik, hogy a zenei sokszínűségben ott vannak azok az ambient "jelzések" is, melyek ellentétben alapvető hatásukkal, izgalmassá, mozgalmassá teszik a lemez hangképét.)

A különleges atmoszféra másik komponense a progresszivitás, amúgy a '70-es évekbeli Rush módjára, és az, hogy az elidegenítő sci-fis hangulatot úgy hozták össze a már említett spirituális varázslattal, hogy azok szerves egészet alkossanak, kalapemelést érdemlő tehetséget feltételez; ráadásul mindezt a Led Zeppelin bluesos-pszichedelikus zenei lenyomata fogja össze egy olyan zenei egyveleggé, aminek dramaturgiája a "vintage aranyszabályok" betartásában nyilvánul meg.

A lemez ugyanis egy már lassan feledésbe menő huszárvágással  két, jól elhatárolható részre oszlik, ahol a hagyományos "A" oldalon az intrót is magába foglaló hat rövidebb dal, a "B" oldalon pedig egy progresszív, 19 perces, összefüggő progresszív rock eposz  hömpölyög végig a hallgatón – ebből is látszik, hogy a lemez célközönsége nem a Tik-Tok nemzedék, hiszen nehéz lett volna 20 rövid videóban koherensen megfogalmazni a zenei mondanivalót.

Mindebből következően ne valami elvont, transzcendens utazást várjon a hallgató a lemeztől, illetve ne CSAK azt, mert a két zenész olyan ügyesen rakosgatja az alkotóelemeket, amitől a lemez nem egy ügyesen adagolt LSD utazás zenei lenyomataként marad meg a nagyérdeműben, bár hatásában benne van az hipnotikus, misztikus jelleg, amit egyes drogok képesek kiváltani a fogyasztóból – még szerencse, hogy a koronaföldiek nem veszélyeztetik az egészséget.

Ha tehát a blues és metal oldaláról közelíted meg a lemezt, akkor minden bizonnyal örömmel fogod a bevezető utáni  "Foot Soldier of the Syndicate"-et hallgatni, amit ugyan egy zsíros blues riff indít ugyan útjára, ám a végére egy echte heavy metal dallá bontakozik ki, kötelező gitárszólóval és enyhe, korai Maiden hangulattal. Nem kell sokat várni, és a "Through the Looking Glass"-szel beúszik a Zeppelin léghajó is (bár a kezdés valahol Dio szólóvilágával is rokon), magával húzva a lemez egyik legdirektebb refrénjét. Cody tökéletesen hozza példaképe megoldásait, ráadásul a "zenei csomagba" elrejtettek egy különleges csemegét is: a pszichedelikus, Plantéket idéző dallamok alatt a space-rockra jellemző billentyűs szőnyeg tekeredik, a Rushra jellemző zenei szabálykerüléssel.

A "Blackstar" a lemez legkeményebb tétele, a heavy és a progresszív metal határmezsgyéjén, ám refrénje úgy szárnyal a hagyományos alapok alatt, hogy attól az is forradalmi hangulatba kerül, akinek békegalamb volt a jele az óvodában. Különleges a "The Fall" felépítése is, hiszen a The Cultra jellemző riff utáni sötétebb tónus túlmutat a hard rock világán, és a dobok ritmizálása már a NWOBHM kezdeti időszakát idézi. Azt persze mondanom sem kell, hogy a gitárok tökéletes hangulati aláfestéssel, konkrét dallamszólókkal kedveskednek a hangszer szerelmeseinek, melyek nem hosszukkal, hanem jellegükkel emelik a remek vokális megoldások történetmesélős vonalának színvonalát oda, ahová csak kevesen jutnak. (A lemez konceptalbum, ami egy Blackstar nevezetű disztópikus, militarista rendszer felemelkedését önti zenei formába.)

De térjünk át a B oldalra, ami a maga egytételes komplexitásával bontja ki mindazt, amit könnyedebb formában az A-oldalon készítettek elő. Bár egyetlen dalról beszélünk, azért vannak olyan kiindulópontok, melyek mentén több tételre lehet bontani – és ezáltal könnyebben emészthetővé tenni – az "Apocalypse"-ot. A címadó tétel érdekessége, hogy  – jóllehet vannak benne visszatérő részek – klasszikus refréneket nem tartalmaz, ám olyan dallamok vezetik végig a hallgatót a már említett egyes tételeken, amiket hallván nem lesz hiányérzetünk. Ebben segít a könnyebben emészthető nyitány és a középrész, a maguk "űrkorszakos" – a Rush-t és némileg a Pink Floydot idéző –, pszichedelikus,  szemlélődős világával, melyet aztán tökéletes berobbanást produkálva követ a lemez leginkább figyelmet igénylő instrumentális és vokális őrülete, ami örvényként kavarogva képes beszippantani és első hallásra talán el is riasztani a hallgatót (bár akik eddig eljutottak, úgy gondolom, tökéletesen tisztában vannak a műfaj ebbéli eszköztárával.) A levezetés aztán ismét a nyugalomé, akusztikával, majd a visszatérő zenei motívummal, ami úgy teszi ismerőssé az elmúlt 11 percet, mintha nem elsőre futottál volna neki, keretet és támpontokat alkotva a dal elejének közérthető megoldásaival.

Különleges, nem a mai világra szabott album az "Apocalypse", mégsem hiábavaló: ha meghallgatod és vállalod ezt a különleges utazást, biztos vagyok benne, hogy ha megszeretni nem is, de megbecsülni meg fogod. S ha esetleg gyermekeddel is megismerteted, talán ő is meg fogja érteni, mit is hiányolunk a jelenlegi, rohanó, "egyperces" világból.

Garael

Kiadó:
MGxM Metal

Honlap:
instagram.com/titofalaschi

A braziloknál úgy látszik, úgy léteznek a zenész dinasztiák, mint máshol a politikaiak, ráadásul azokban a stílusokban is, amiket blogunkon szemmel követünk – az más kérdés, hogy  a rokonok által nyújtott színvonal – kis túlzással – annyira hasonló, mint mondjuk a Chat GPT első és második válasza ugyanarra a kérdésre.

A család valószínűleg bőkezűen támogatja a pályán elindulni szándékozó tagok zenei oktatását, mert Tito, Edu öccse – most, így a foci VB után –  nem kispályás játékos (naná, brazilként!), mivel második  albumán a dobon kívül az ének mellett az összes hangszeren ő játszik, gyorsan elejét véve a tagok esetleges összezördüléseinek. A főnök tehát adott, ám abban is biztos vagyok, hogy Edu segítő kezei ott nyugodtak öccse vállán mind a lemez dalainak írásában, mind a stúdió és egyéb produkciós munkák folyamán, de arra már nem mernék fogadni, hogy a végeredményre utoljára ki bólintott rá.

Mindemellett arra nem gondolnék, hogy pusztán egy hobbiprojektről van szó, egy amolyan testvért utánzó tevékenységről, amiben a fiatalabb tesó szeretné sikeressé vált bátyját valamennyire is utánozni – bár a stílus, a zenei eszköztár az "Angra-lighthoz” vagy Edu szólócuccaihoz hasonló – ám az elkészült lemez sem az Angra progresszív tökéletességét, sem Edu keményebb, kacifántosabb alapú szimfo/euro-power rafinériáját – gondolok itt többek között a legutóbbi, összetett megoldásokat prezentáló, ragyogó "Mi'raj"-ra –  nem tudja (vagy nem akarja) reprodukálni.

Az egyik legnagyobb különbséget – és szerintem hiányosságot –  azonban éppen a brazil színtért igazán különlegessé varázsló enyhe folkos íz mellőzése jelenti, amit annak idején Andre Matos integrált az Európából importált zenei alapokba, és az Angra, majd a Shaman vitt sikerre az Óvilágban és Japánban. Ettől függetlenül az album hallgatható, nagyon is, mert Tito sem a jól bevált és kockázatmentes "német utat" választotta: a "Mirror" és a "Last Pain" szinte progresszióba hajló kompozícióiban ott rejlik a tehetség, és ha a főszereplő profi instrumentalistáktól kapna segítséget –  mondjuk gitárfronton – talán még  lelkesedni is tudnék…, amitől azonban éppen az a fránya énekhang választ el, ami… De hallgasd csak meg a "Chosen One" érzelmi hullámainak vokális tolmácsolását, és talán egyet fogsz érteni velem, hogy ezen a téren nagy az a bizonyos kabát Titora, aki igazából egyetlen hangszínen, elfuserált AI-produkcióként rángatja le az egyébként kitűnő és emocionális kifejtésre érdemes dalvázat a középszerűség szintjére.

Az átlag minőségét aztán a "Last Time" jobb sorsra érdemes lírai próbálkozása húzza alá vastag, piros színű vonallal, pedig ebben a dalban még a gitárszóló elképzelése – nem megvalósítása – is tetszetős, és ha nem lenne a szürkébe játszó (hiába ez most a színek ismertetője) vokális teljesítmény, akkor jómagam sem fukarkodnék a dicsérő jelzőkkel.

Ugyanez a helyzet a "Perfect Illusion" agyas megközelítésével: hiába, no, hősünk sokkal jobb dalszerző, mint amilyen zenész, pedig annak sem utolsó, csak hát ha elképzelem, mit hoznának ki mondjuk a tesó és a zenészei ezekből a dalokból, a valóság rögtön seggre ültet, és hiába bújik számtalan ötlet a roppant fogós refrénnel ellátott "War"-ban is, ha a műanyag hangzás és a megvalósítás színvonala egyszerűen képtelen versenyre kelni a lehetőségek szabta realitásokkal.

Attól persze nem félek, hogy a fejlődés kapui bezáródnának a zenész előtt: amennyiben sikerül felnőnie a saját maga által igen magasra belőtt komponálási nívóhoz – és hát ilyen háttérrel miért ne sikerülne –, akkor Edunak a családban kell majd letisztázni, ki a főnök – már ha erre a testvéri szeretet jegyében szükség lesz.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.teslatheband.com
facebook.com/TeslaBand

A Tesla esetében nem kezdhetjük el a "világ legalulértékeltebb együttese" mantrát, hiszen igencsak el vannak ismerve – igaz, az undergroundban, de ott legalább folyamatosan és töretlenül. Az együttesnek már a neve is szokatlan, bár én jobban örültem volna, ha mondjuk Eötvösként vagy Szilárdként, esetleg Neumannként ismerné őket a világ kicsiny része, persze azért arra is kíváncsi lennék, hogy a számítástechnika atyjának nevét milyen nyelvtörőként fognák fel a hívek.

Annak persze oka van, hogy még a nyolcvanas évek aranykorában sem tudtak a mainstreambe betörni, hiszen zenéjük  – jóllehet blues alapokon nyugszik – sokkal komplexebb, rétegzettebb annál, semhogy egy legyintéssel  Zeppelin klónként könyvelhessük el őket: a kétgitáros, európai ízű riffelés, a dús vokálok és az olyan hatások, mint a Grateful Dead, a Lynyrd Skynyrd, vagy a Creedence Clearwater Revival markánsan választotta el őket a korszak milliomos glamstereitől, jóllehet dallamérzékben és instrumentális képességekben bőven felvették a versenyt a legünnepeltebb szárcsapatokkal is.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy az éra egyik legkülönlegesebb formációjaként tartsuk számon őket: zenei világuk rendelkezett egy olyan "speciális csavarral", ami csak rájuk jellemző: a kissé kesernyés, ám roppant emberközeli hangulattal, ami rajtuk kívül a korszak másik háttérbe szoruló zsenijének, a Lillian Axe-nek is a sajátja. Talán éppen ez volt az oka, hogy annak idején a grunge előretörésével sem rogytak térdre, egyrészt mert hatásaik bizonyos része megegyezett a feltörekvő nemzedék favoritjaival, másrészt abszolút hiányzott belőlük a tökéletesség harsány kinyilatkoztatásának attitűdje – bármennyire is fifikás, nehezen utánozható zenét játszottak, megmaradtak azoknak a "szomszéd srácoknak", akik reális célként jelenhettek meg a zenészi pályán elinduló fiatalok előtt. (Ezzel viszont tökéletes átverést produkáltak, mert a látszólag fölhözragadtabb megközelítés olyan megvalósítási kompetenciát takart, amivel csak nagyon kevés együttes rendelkezett.)

1994-ben mégis úgy döntöttek, hogy abbahagyják, aztán 2004-ben újra elindultak a 66-os úton, de addigra a valamikori hűséges rajongótábor generációit már más foglalkoztatta. Jóllehet, a csapat neve sohasem merült teljesen feledésbe, ám viszonylagos korábbi sikereiket már nem tudták megismételni, annak ellenére, hogy a "comeback"-kel – és ez is jelzi a fiúk képességeit –  igazából azon a színvonalon tudták folytatni a pályát, amelyiken abbahagyták. A tagok persze viszonylag sűrűn cserélődtek, de az énekes, Jeff Keith, a gitáros Frank Hannon és a basszust kezelő Brian Wheat állandó "magként" biztosították a csapat zenei lényegének a folytonosságát.

A feldolgozások világa nem idegen a Teslatól, hiszen egyrészt pályájuk során alaposan végigjárták a füstös klubok igényeinek megfelelő tribute-utat, másrészt két legnagyobb slágerük – a "Little Suzi" és a "Signs" – eredetileg a brit Ph.D rockegyüttes és a kanadai Five Man Electrical Band szerzeményei voltak, az más kérdés, hogy hőseinknek úgy sikerült az alapanyagot a saját képükre formálni, hogy attól minden öreg iszapszemű blues fanatikusnak eleredhettek a könnyei. (Emellett a korábbi kiadványaik között szereplő, 2007-ben kiadott "Real to Reel", Vol. 1. és a Vol. 2.-vel már tisztelegtek példaképeik előtt.)

A "Homage" azonban most más, talán nehezebben megvalósítható koncepcióval készült: a merítés ezúttal mélyebb volt, és bevallom, a feldolgozottak többségének csak nyilvánvaló slágereit ismerem, de olyan is akad köztük, akikről nem hallottam – mivel nem vagyok amerikai, a kultúrkörbe, folklórba ivódott zenei nagyságok egy részével még akkor sem vagyok tisztában, ha mintegy 25 éve követem a stílus történéseit, ráadásul néhány alapvetés mellett a listán szereplő dalok sem az előadók legnyilvánvalóbb produkciói.

De akkor térjünk is rá a "Homage"-ra, ami az említetteknek megfelelően klasszikus R&B, motown és soul-dalokat dolgoz fel, a példaképek között pedig ugyanúgy megtalálható Elvis Presley, mint James Brown, a Queen, vagy a Supertramp , illetve a számomra fehér foltként szereplő Sam Cooke (soul nagyágyú), és szégyenemre az abszolút ismeretlenként szereplő, veterán brit Climax Blues Band. (Emellett Bob Segernek is csak a nevét hallottam, pedig az amerikai rock egyik ősforrása és origója, több mint 75 millió eladott lemezzel.)

De mikor is van értelme feldolgozás albumot kiadni, és most tekintsünk el a kiadókkal szembeni, általában a lemeztartozás lerovásának megúszásos módjaitól: a tribute akkor éri el a szó jelentéséhez igazodó célját, ha azzal az adott dal meglévő erényeit úgy tudják a zenészek a saját maguk képére formálni, hogy a végeredmény hozzáadott értéket képviseljen. S ez most hogyan is sikerült a Teslanak? Nos, ezzel már felemás érzéseim vannak még akkor is, ha ez kiveri a biztosítékot a szurkolói tagság fekete öves tagjainál. Igen, az együttes tökéletesen olvasztotta be saját stílusvilágába a választott darabokat, de a megvalósítás eredményéről valahogy mindig a klasszikus vicc jut eszembe, amit muszáj idéznem, még akkor is, ha a humortartalom nem az ízlés legmagasabb fokát közvetíti, de talán még a közepét sem.

Bemegy egy ember a boltba, és vesz egy automata hajvágó gépet.
Az eladó megkérdezi:
– Tudja, hogyan működik?
– Nem.
– Egyszerű. Csak bele kell dugni a fejét a nyílásba, és a gép tökéletes frizurát készít.
A vevő csodálkozva kérdezi:
– De hát az embereknek különböző méretű a fejük!
Mire az eladó:
– Igen. De csak az elején.

Nos, valahogy így éreztem a dalokat hallgatva, melyek a James Brown sláger kivételével mind ugyanabban a hangvételben, zenei eszközökkel, hangulati árnyalattal, tempóval, időzítéssel formálódtak Tesla ízűvé, így hiába a kiváló "alapanyag" és a zenészek átformáló tehetsége, ha az akusztikusan induló, majd középtempós blues-rock sztenderddé alakított darabok úgy olvadnak egymásba, mint a szomszéd fúrója és a vasárnap délelőtt. (Ráadásul Elvis "If I Can Dream"-jében a kitűnő hangú Keith talán önkéntelenül is mélyebben énekel, mint ahogy szokott, ezzel viszont az a kissé ráspolyos blues orgánum tűnik el, amitől erősebb lett volna az izgalmat hozó kontraszt.) Azon persze lehet vitatkozni, hogy az albumot indító, egyetlen saját szerzemény, a "Never Alone" abszolút versenyképessége a klasszikusokkal mennyire pozitívum, mert ha nem szereted a feldolgozásalbumokat, akkor elég lesz meghallgatnod az első dalt, és teljesen képben leszel a többi szerzemény transzformációjának a metódusával is. (Ezen megállapítás természetesen nem ignorálja az instrumentális szekció teljesítményét, ami a megszokott Tesla színvonalon ülteti át az egyszerűbb megoldásokat is az együttesre jellemző gitárharmóniák magas színvonalú megvalósítására.)

Ha rajongó vagy, akkor örülhetsz, hogy "homage"-ként kapsz egy kvázi új Tesla albumot, de egyben el is szomorodhatsz, hogy hová tűnt az a játékos, szabályokat felrugó, rafinált variációs képesség, ami sosem engedett volna egy igazából – számomra – egysíkú albumot kiadni a fizika laborból. Még akkor sem, ha a csapat neve "Teller" lenne.

Garael

Kiadó:
Blues Bureau International

Zakk Wylde blues sztenderddel mutatja meg, hogy van élet Ozzy után (előtt) is, az úri közönség pedig felállva tapsol. Nem, kérem, ez nem egy rockkörnyezetbe helyezett P. Howard-i groteszk, hanem a színtiszta valóság, ami vicc nélkül ültet le minket a valóság talajára. Mert megtörtént.

Az L.A. Blues Authority egy méltatlanul feledésbe merült blues-zenei antológia, öt, ágyúlövéssel felérő lemezzel, aminek első részén olyan gitár-fenomének idézik fel a műfaj klasszikusait, mint a már említett Zakk Wylde, Richie Kotzen, Steve Lukather,  Paul Gilbert, George Lynch vagy Tony MacAlpine – a gitárfanok pedig elkezdhetik csorgatni a nyálukat, mert a nevek nem csak önmagukért beszélnek, de önmagukért (is) zenélnek. Meg persze a hallgatóságért, tisztelettel adózva annak a zenei origónak, amiből aztán szeretett stílusunk nőtte ki magát, legyen az hard rock, heavy metal, vagy annak számtalan szerelemgyereke. (Mert HOBO szerint nem más, mint "átkozott ringyó".)

Az persze nem lehet meglepetés, hogy Lukather, Gilbert, vagy Kotzen a legmélyebb tisztelettel, de kisujjból kirázva hozza a blues alapvetésének számító hangulatot – még akkor is, ha egyesek szerint igazán autentikusan csak afroamerikai zenész tudja elszomorítani az arra fogékony közönséget (mert a vidám blues csakis a fehérek találmánya lehet), de azért ott mocoroghat az emberben a kisördög, hogy hogyan oldják meg az ősforrás technikailag alapvetően nem eget rengető, ám személyes közegénél fogva mégis (16) tonna súlyú feladványát – mert amennyi emberi érzés, annyi fajta interpretáció, és a blues határok nélküli ölelésébe mindegyik belefér.

A lemez tehát nem elsősorban a dalokról, hanem azok tolmácsolásáról szól, 66 utat feltérképezve 10 gitárklasszis által, ám a hangsúly korántsem (csak) a technikai megvalósításon, hanem az érzelmi közvetítésen van, megvillantva az előadó személyiségének zenei oldalát, hiszen a blues lényegében erről szól, ezáltal képessé válva arra, hogy a számtalan feldolgozás ellenére egyetlen csontig játszott alapvetése sem válik unalmassá, még akkor sem, ha az előadók nem a hangszerük fekete öves mesterei. Az antológia azonban éppen ezért érdekes, hiszen a közreműködők klasszisok, akik egy részénél a blues a kezdet, a metal/jazz/soul a vég, legyen az groove-orientált súlyosság vagy progresszióba hajló technikai virtuozitás, más részüknél pedig csak egy olyan állomás, amit "kötelező letudni", ám egyben tisztelni is.

Mert már a nyitó, Wylde által feljátszott sztenderdnél is nyilvánvaló, hogy hősünk tisztelete nem csak Ozzy felé képes megnyilvánulni, az alapvetően "virgás" ütemeket hallva számomra – mint dilettáns hallgatónak – elég nehéz megoldani a BLS számtalan zenei evolúción átesett riffjeinek manifesztációs rejtvényét, bár ha nálam járatosabb vagy a zeneelméletben – jóllehet ez a szó a blues esetében eléggé disszonánsnak hat –, minden bizonnyal felismered az út elejébe rejtett véget és a muzikális metamorfózis  személyes kinyilatkoztatását.

"Same Old Blues" – nomen est omen. Brad Gillis nem bonyolítja túl a dolgot, de ehhez a southern hatású alapvetéshez nem is kell – ez most nem a bizonyítás ideje, inkább az alázaté, ami szinte árad az ősöreg riffek közvetítéséből – perfect! S ha már alázat, Glenn Hughes szótárából valahogy kimaradt ez a szó, és nincs ez most sem másként, még szerencse, hogy az énekes ereiben a soul és funky mellett tulajdonképpen blues hangjegyek folynak, így az őt kísérő gitáros – Pat Thall – unterman szerepe nem tűnik kevésnek, mert a show-t – annak minden kellékével – ellopja a hajlítgatásokkal, rikácsolással teli, giccsbe forduló, ám mindezek ellenére pazar vokális teljesítmény.

Bár az album minden darabját a tökéletességre törekvés jellemzi, nekem mégis George Lynch mutatványa tetszik leginkább, igaz, ehhez hozzájárul az általa játszott dal adta számtalan lehetőség is, hiszen a "Rollin' And Tumblin'" herflivel megtámogatott felépítése sorozatban adja a magas labdákat, amiket Lynch természetesen azonnal lecsap: az egymásnak felelgetős hangszerpárbaj, a kivételesen hosszú szóló-rész, a ritmusszekció lüktetős alapja, amire oly pompásan ül a gitáros extatikussá váló, begyorsuló technikai mutatványa (igen, hősünk Hughes-hoz hasonlóan tulajdonképpen sz*rik a konvenciókra, aminek eredményeként életútja során néha orbitális buktákat kapott a kritikai kemencékből) olyan csúcspontja az albumnak, amire legyinteni lehet, ám nem odafigyelni lehetetlen.

S mindezek után emeljem ki Lukather Hendrixet idéző, hipnotikus riffelését, Gilbert tradicionális, de érzéki játékfelfogását, vagy Tony MacAlpine-nak a rá jellemző "sweep picking"-et ezúttal nélkülöző, ám elképesztő hangokat megszólaltató bűvészmutatványait, melyek az új évezredbe lökik a tradicionalitást? Megtehetném, és hát meg is tettem – a lemez pedig mindannak a bizonyítéka, amit közhellyé koptatott a zenei közvélemény: a bluest egyes metal stílusok már rég maguk mögött hagyták, de hatása – egyfajta reinkarnált formában – letagadhatatlan és minden bizonnyal örök. Legalábbis szerintünk, és remélem, szerintetek is.

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Az már biztos, hogy a Deep Purple úgy 10-15 éve elhatározta, soha ez életben nem ad ki többet normális címmel nagylemezt. Persze, hogy a brit "taták" még egyáltalán zenélnek: koncerteznek és albumokat írnak, már önmagában véve is elképesztő. Évekkel ezelőtt megállapítottam, hogy a klasszikus értelemben vett Deep Purple (bármelyik legendás fölállást is vesszük alapul) tulajdonképpen már nem létezik. Egy ideje a fejemben csak Gillan-Airey Bandként élnek, és ezt korábban hajlamos voltam Steve Morse önkéntes belső száműzetésének számlájára írni, de azután - Morse igen császár szólólemezét hallgatva és főleg a gitáros tiszteletteljes, de némileg keserű szájízű nyilatkozatait olvasva - ezt a nézetemet revideálnom kellett. Itt kérem egy ideje már kreatív nézetkülönbségek uralkodtak, és Morse konkrétan (pl. hangzás tekintetében) el volt nyomva!

Akármi és akárhogy is történt, végeredményben mind Morse, mind pedig a Purple profitált belőle, mert már az előző albumnál is érezhető volt, hogy Simon McBride gitáros érkezésével a nyugdíjas csapat EPO (blood doping) kezelést kapott. Gillannek még mindig nagyon mű a fogsora és úgy énekel, mintha a protkó folyamatosan ki akarna esni a szájából; a mozgása is erősen belassult (na nem olyan durván, mint szegény Klaus Meinéé!), de zeneileg McBride teljesítménye határozottan frissít a bandán: úgy a hangzáson, mint a tempón. A beharangozó, kislemezes "Arrogant Boy" ennek jellemző darabja: A riff-munkában még megidézi a Morse-éra élénkebb pillanatait, de hangulatában már határozottan igyekszik visszanyúlni az ún. MK II utolsó két lemezéhez.

Tagadhatatlan, hogy a vibe "Machine Head"-es (vagy inkább "Who Do We Think We Are"-os?), bár ezt azért félve írom le, mert az, kérem szépen, ott, 1972-ben tiszta mágia, bűvös kegyelmi pillanat volt a leégett kaszinóval, a montreux-i Grand Hotel fűtetlen folyosóival, a vonakodva rögzített japán koncertekkel együtt. Amit pedig itt hallunk, nem más, mint egy nyugdíjas csapat kvázi-emberöltőnyi rutin által vezérelt, bár kétségkívül korukat meghazudtolóan felpörgött és üde előadása. Gillan hangja persze évtizedek óta finoman szólva "ECO-módban" működik, nekem A Maestro, az egyszeri és megismételhetetlen Jon Lord hiánya sem kevésbé tapintható (bár a maga módján Airey is legenda!), ám McBride végre teljes fényében tündököl. Az előző lemezen még mintha csak próbálgatta volna a szárnyait, itt azonban ő az igazi "Stormbringer", aki magabiztos fölénnyel lovagolja meg a viharos, mélybíbor szelet. Biztos vagyok benne, hogy az ő észak-ír keze nyomán kerültek be keltás dallamok pl. az album fénypontjaként említhető "Jessica's Bra"-ban.

Egyetlen kifogásom meglepő módon a híres-neves producer, Bon Ezrin víziója, legalábbis ami a hangképet illeti. Nekem a gitárhangzás a ritmus- és szólómunkában is bántóan retró, ráadásul az egész úgy szól, mintha (nem) kicsit túltolták volna a kompressziót. Lehet, hogy a "Splat!" alkotói (McBride-ot kivéve) már lassan két évtizede nyugdíjas korúak, de ez a muzsikán nem hallatszik. Lehet, hogy - címével ellentétben - nem fog nagyot csobbanni a rock n' roll manapság elég csendes állóvizében, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kb. 80 évesen, közel 60 év együtt zenélés után ilyen farbával előállni tökös-mákos dolog!

Tartuffe